A másik szoba

 

„Hasonlat mit sem ér."

(Radnóti Miklós: Tétova óda)

 

Jó lenne elszégyellni magam,

látva szó és érzés,

féltestvérek perlekedését,

ügyetlenül békíteni,

kapkodva, sietve,

ahogy télen esteledik,

ahogy nyikordul egy ajtó,

 

ahogy nevesül egy szerelem.

 

Ingemet a székre tenném,

majd, a másik szoba nyelvén,

gázlángjától lopva hangot,

mint betörő, ha a rablott

holmit szemlesütve menti

asszonyának, ott, a benti,

teljes csöndben bevallanám,

hogy ékes, becéző, talán

szép is a szó, de fiatal,

maga van és mindent akar,

és bocsásd meg, ha elnyeli

mondandód, mint egy reggeli

nyugalmát a kilöttyintett

kávé, a bosszús tekintet –

ezt addig mondanám neked,

míg elnémít az ujjbegyed,

s ha kialudna a lámpa –

a szobában Ő sem látna.

 

Utána átölelnélek,

mint vizet a pohár,

kockát az élek,

míg hajnaltájban a villamos

álmomból szót, érzést legyalul;

míg el nem keveredsz bennem, mint

fiókban a kulcsa, legalul.

 

 

Apa

 

Az est az övé,

a tévé, a tálca,

a tarja, a tej,

fiam, így fogd meg a kenőkést,

ezt mondja a mozdulata.

 

Ötvenéves. Nevet

a tévé előtt,

a telefonban,

a boltból megjövet,

nevet, mintha a régi

füzeteiből vizsgáztatnák, nevet

és nem emlékszik semmire.

 

Tartályt javít a vécében,

hív, hogy kitanítson.

Ráér? – Rá. Csak hosszú távon…

S megérzem a hosszú távban,

hogy ezt is meg kell tanulnom,

mert a fortélyokat, fogásokat

vinni kell, mint a stafétát,

megijedni sincs idő.