Ha Nepomuki Szent János szobrától oldalra nézünk, a várfal maradékát látjuk. Olyan, mintha egy romos kápolna lenne, úgy szundít ott, durva muhartól ölelve, mintha a házak között is folytatódna a temető, végestelen-végig, hogy a halottak gondtalanul és kényelmesebben visszajárhassanak hozzánk. A hídról azért esik jól a bámészkodás, mert a Kurca könyökére épült, így a Nepomuki Szent János- szobor is szemben van, de hosszan pihenhet a vár romjain is a tekintet. A régi vár elé épült hatalmas kastélynak viszont, mert a partoldalon akkora a gaz, csak a piros cserepes teteje látszik. A várfalacskának, noha inkább már csak a helye van ott, és a hídról nézve csak egy csonk, mintha szájban maradt foggyökér lenne, fontos szerepe van – Avarka Pista bácsi szelleme szerint a mi műemlékünk fölött még az a láthatatlan, sudár ív is ott lebeg, amit Rúzsa Sándor rajzolt fölé, mikor átugratta fordítva patkolt lovával.

Az irigyek úgy tartják, hogy Sáraságban a szellemek se kísérteni jönnek, inkább napszámba, vakolni, vályogot verni a kiválasztottakhoz, vagy ahogy nálunk hívják, a kaliberekhez, és a kantahurcolás is szokás, mindenképpen, kanta nélkül el nem indulunk, hogy a kegyetlen, kínzó szomjúságnak ne legyünk kiszolgáltatva. No és a beszéd, az is van, az nem szokás, csak úgy adta az Örökkévaló, értelmetlenül ajakra térnek a szavak, senki sem tudja, honnan és miért jönnek: például toporog a harmatos reggelben Dezső a gangon, húgytól és izzadtságtól sárgálló alsógatyában, a szájában valahonnét előkapart dekk, és összefüggéstelenül mormog, mintha diktálna valakinek.

A Kurca pihen, régen nem folyik, de valamiért mégis olyan, mintha egyik hurutos hajnaltól a másikig, míg megint arra jár valaki az egyletünkből, kicserélődne ott minden: víz, sás, békalencse. Az a sok ideges hullám, amit egy török helytartó lányának, bizonyos Kurcának az élettelen teste vert, már régen föloldódott a Körösben, aztán a Tiszában, a Dunában, majd a Fekete-tengerben…

A Nepomuki Szent János-szobor előtt, srégen balra a zsinagóga helye van; egy föltűnően üres telek az, ahol egykor a zsinagóga állt, egy kopasz kert, ami tar gondozatlanságában is szebb, mint megannyi másik. Klein Ede bácsi, aki az egyletünk névadója, a zsinagóga mellett lakott, a hitközség vezető embere volt, míg be nem nézett hozzá kelengyéért egy szűz. Matildkának éppen másnap lett volna az esküvője – aznap, amikor megtalálták a Tisza sík tükrébe olvadva, szomorú, kedves mosollyal az arcán. Ede bácsi, aki akkor még – hiszen ennek már bő harminc éve! – közel sem volt bácsi, három hétig lakott az eset után a faluban, három hétig tűrte a vádakat, három keserves hétig próbálta kimenteni, megvédeni, tisztára mosni magát. Aztán öreg édesanyjával és két másik zsidó családdal szekérre ült. Hogy 1981 Sziván hónapjában (május volt, pünkösd), harminchárom évvel az eset után, szülőfalujában egyletet neveznek el róla, melynek az elnöki tisztségét – hiszen az én ötletem volt az egész – a kezdetektől fogva én látom el, arról természetesen nem tudott, és sajnos azóta sem tud. Mindig dolgozott bennem a hiúság, hogy valahogyan tudtára adjam, mert azt egyszerűen azóta sem akarom elhinni, hogy már nem él.

Mi, a Klein Ede Egylet, hárman vagyunk: Dezsőnek az a feladata, hogy tartsa a kapcsolatot a túlvilággal, Beregi András, azaz Bece művész és földerítő, ami nem jelent semmit, de gondoltuk, neki is kell valami komoly titulus. Gallér Gergely: elnök, hallani is jó. Franczek Gyulának a tapasztalataira számítottunk eleinte, vagyis inkább azt szerettük, ahogy a sok év hallgatott a szavai mögött, egy ideje azonban egyleti kapcsolatai arra korlátozódnak, hogy valamelyikünket várja, mi meg, ha rá nem felejtünk, hetente háromszor viszünk neki bort és ebédet. Gyula egy ideje ritkán mozdul ki a lakásából. Erre nem sikerült megfelelő tisztséget kitalálni: a Gyula ezért csak úgy Gyula, semmi egyéb.

Nepomuki Szent János szobra körül akácillatú fakerítés volt régen, amire jószerivel már akkor rászállt egy galamb, ha egy etno- és fotográfus vagy nyelvész és amatőr népdalgyűjtő a közelében, a posta körül téblábolt, így tudtommal nincs olyan kép arról a faragott lécekből összeszögelt kerítésről, amin legalább egy madár rajta ne lenne és ne búgna, föltehetőleg, hiszen, fotográfiáról lévén szó, a búgás nem bizonyítható. Dezső szerint ez nem lehet véletlen. A gyógyszertár szőlőit próbálta észrevétlenül megdézsmálni, mikor arra a következtetésre jutott, hogy a galamb errefelé nem annyira gyakori madár, hogy az összes képen ott kellene lennie, amit nálunk készítettek. Dezső albumában a négy és fél fotográfia egyikén sincsen galamb, tehát a szoborra kitüntetett figyelemmel van a Jóisten, hiába na, az egyetlen valami, amiben Sáraságban kedvét leli.

Dezső különben egy nyár erejéig Becéék mellett lakott az öregfaluban, néhány háznyira tőlük, a Páternál bérelte a kiskonyhát, csak később költözött a Nagyutcáról a Tisztiklub mellé, az egykori fodrászüzletbe. Semmit sem lehet elmondani ártatlanul. Azért nem, mert éppen akkor költözött el, mikor megkezdtük Becével a vidéki életet, a bejárást, a tanulást, a számomra végtelenné nyúló diákéveket, melyek csak nemrégiben értek véget, amikor végre állást kaptam a tótvárosi könyvtárban.

A rendszerrel együtt, úgy látszik, az én státuszom is megváltozik.

Azon a bizonyos vasárnap estén, Elul hónapjának vége volt, lassan szeptember, kilencszáznyolcvanegy, reggelente sófár hangja zengett volna a zsinagógában, ha van – akkor mutatta meg a két nagy tükör helyét Dezső a halványkék falon, mikor én már majd’ szétfeszültem az izgalomtól, hogy holnap vidékre utazom, Feketevárosba gimnáziumba, ő meg csak azzal jött, nézzem csak meg, milyen hangulatos, ide bizony nem fog tenni semmit, mert ide bámultak az emberek huszonnyolc éven keresztül, erre a falra ipari mennyiségű tekintet van ráaggatva. „Sosem dől össze, ez bizonyos." Kegyetlen volt: így jelentette be, hogy elmegy, elhagyja Páter szilvafás kertjét, ahol akkor már az irdatlan mennyiségű cefrénekvaló büdösödött, a macska-, kecske- és libaszaron túl, azt a kiskonyhát, amihez nekem annyi emlékem kötődött, ahonnan annyit hallgattuk, amint Páter a pálinkától félig ájultan bencés imaéneket gajdol fönn a házban. Ráadásul másnap reggel utazhattam Becével vidékre, aminél félelmetesebb, hidegebb és kesernyésebb szót életemben nem hallottam, másnap kezdtük a gimnáziumot, harminc kilométerre Sáraságtól, Feketevárosig oda-vissza egy-egy átszállás, és akkor elkezdi nekem mutogatni a tükrök helyét a falon. Abban a hitben ringatózott, hogy én örülni fogok a hajvégek helyének, meg annak, hogy ha nagyon koncentrál az ember, mint kagylóból a tengerzúgás, hallatszik az ollók csattogása. Álltunk az egykori fodrászüzletben, és füleltük az ollócsattogást.

És, lelkendezett, a fejmosót, mivel olyan mélyen le van betonozva, itt hagyták; micsoda kényelem!

Repedés van az oldalán, feleltem erre, és belerúgtam abba a kék kantába, amit Dezső a fejmosó szék mellé készített. A csapokból évek óta nem jött víz.

Itt lesz ezentúl a központ, tette hozzá, mert biztosra vette, hogy a Klein Ede Egylet mindig ott tart üléseket, ahol ő lakik, hiába, hogy míg Pátertől bérelte a konyhát, sokszor Becéék kertjében múlattuk az időt, az ólak mellett a gyantás gyapjúszagban és a zöld szénaillatban, aminél jobban semmi sem tisztítja a lelket, ott öltöttük föl ünnepélyes arcunk, és kezdtük el elemezni a faluban történteket az elejétől, az „Alef betűtől", a végééig, a Távig.

Szorongós és igyekvő nyár volt kilencszáznyolcvanegyben, az egylet legjobb nyara, még minden titok titok volt: ami Klein Edét, Sáraság legtitokzatosabb, legszerencsétlenebb és legalázatosabb emberét körüllengi – az is, és ami a mi ülésezéseinket illeti. Nohát, igazából még semmit sem tudtunk, miért járunk össze, csak éreztük, hogy errefelé jobban, erősebben és mélyebben történnek a dolgok, mint azt, mondjuk, Töre Gábor, Szalma Jancsi vagy Gergely Ignác gondolják, akiknek Sáraság csak abban különbözött a környékbeli falvaktól, hogy ide születni kell, hogy itt még a gyüttmentnek a gyermeke is csak átutazó, csak harmadik generációra lehet érezni a szomjúságot, a szavak ízét, a szellemek simogatását – egyszóval a tősgyökerességet, a kiválasztottságot, a szorongást. Mi hárman mégis átbeszéltünk egész délutánokat, a szimpla történetekből hamar esetek lettek, amelyek, bár semmi közünk nem volt hozzájuk, megváltoztatták az életünket. És ahogy megértettük, valójában mi miért történt, ez másokra is hatással lett, el se mondtuk, és mégis, amint valami az eset rangjára emelkedett, hatni kezdett. És ez nyugalmat, hatalmat és erőt adott nekünk, hogy a Klein Ede Egylet nélkülözhetetlen, mert ha nem gondoljuk át, és nem ért meg belőlük senki semmit, akkor el is felejthetjük azonnal őket, mindent, azt is, hogy élünk egyáltalán, és ez borzasztó, mert az emlékezés segít nekünk csak – semmi és senki más.

Akkoriban még mit sem tudtunk a Lamed Vávról, és ez remek volt, mert aki sejti azt, hogy oda tartozik, az már nem tartozhat oda, mert a Lamed Váv rejtett dolog, olyan küldetés, amiről még a kiküldött se tud – és mégis, hihetetlen, de minden generációban van harminchat igaz ember, akik viselik a történetek következményeit, a világ fájdalmát, szánalmát, és ezáltal van a világ. Mi csak hárman voltunk, meg Franczek Gyula tekintélye, de viseltük, mint egy szőlőskaró. Olyan mozgalmas nyarunk, mint akkor, még sohasem volt, a lépteink kopogása is megváltozott, hajunk színe, a vállunk esése, minden.

Micsoda komoly emberek lettetek, mondta Bandi bácsi, Bece nagyapja egy fullasztó szerda reggelen, nem ismerek rátok, és lapátolta tovább a szart az ólakból – tehát látszott, kívülről is, hogy történik velünk, bennünk és értünk valami, a Klein Ede Egylet fontos dolog, egy-két héttel azelőtt még biztosan leteremtett volna bennünket, hogy mégis, milyen viselkedés már ez, hogy három életerős férfiember csak heverészik a boglya tetején, ő meg ganézik, vénember létére, egyedül…, de az egylet létrejötte után efféle megjegyzés?, dehogy!, ott heverésztünk, ő meg azt mondta, de szívesen mondom ki megint, micsoda komoly emberek lettetek.

Most Tótvárosban vagyok könyvtáros, jó állás, biztos állás, ha akarom, el tudom tüntetni a késedelmi díjat, koncertekre járok, egyszer már a kultúranapi fogadásra is meghívtak, töltött káposzta, svédasztal, de még sosem éreztem úgy, mint akkor, mikor Bandi bácsi azt mondta nekünk – és hát persze mindenekelőtt nekem, hisz én, Gallér Gergely voltam az egylet vezetője –, hogy milyen komoly emberek lettetek.

Elképesztő volt, mi minden történt, pedig hétszámra ki sem mozdultunk, csak Dezsőnél vagy Becééknél pároltuk a tököt, meg fonnyasztottuk a hagymát, nem mondhatnám, hogy unalomban, de nem is teljesen másban, én még fürdeni is alig jártam le a Tiszára, csak a Nagyutca nyárfáinak suhogásából tudtam, hogy nyár van, meg hogy reggel kilenc körül már hazafelé tekernek a fóliákból a repedezett bőrű asszonyok, akiknek az arcát teljesen befogta a futós paradicsom szára. Tekertem ki Sáraság végére, a Kinizsi-telepi részre, ahol Bece és Dezső lakott, és szánakozva néztem a kegyetlen munkától meggyötört asszonyokat, ahogy tátott szájjal élvezik a Nagyutca enyhét, és bár nem ismertem őket, biztonságot jelentettek, állandóságot, nyugalmat, mert nem tudtam, hogy lehet létezni máshol is, ahol jobb vagy rosszabb, mindegy, de másféle, és nem túlzok: nem voltak indulataim, ahogy örömöm sem nagyon, bár nem igazán kedvemre való ezt bevallani, így utólag, de azt is be kell ismernem, hogy nem voltam tőle szegényebb, mint most, az bizonyos.

Otthagytam Dezsőt a fodrászüzletben, és eltekertem Becéhez, tudtam ugyan, hogy nem mondom el, nem tudom elmondani, mi bánt, de valahová mennem kellett, és úgy éreztem, Bece közelsége megvigasztal majd. De nem, Bece éppen száraz, törős szalmaszálakat próbált összefűzni a hátsó kamra és az ólak között, egy igen vékony szálba gyömöszölt egy másik, alig vékonyabb szálat.

Mi lesz ez?, kérdeztem szomorúan, mert láttam, hogy lehetetlen nála megvigasztalódnom.

Tökinda, felelte, mesterséges tökinda, ami csak imitálja a tökindát, tehát tapasztalhatóan nem az, de nagyon emlékeztet rá.

Aha, hümmögtem, Becétől már megszoktam az ilyesmit, neki a falevél, kőműveskalapács vagy kaszakő is más jelentéssel bír, mint nekem, de azért próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, úgy, hogy az jó legyen: hogy Dezsőről legyen szó.

Dezsőnek is lett tegnap tévéje, Páter vitte le hozzá a kiskonyhába, mert nem működik, de attól még teljesen olyan, mint egy tévé, ám Dezső szerint azt mégsem lehet állítani róla, hogy az lenne, hiszen nem lehet nézni rajta semmit, semmit sem mutat meg a világból. Eszter, a húgom, aki nagyon okos, azonnal imádni kezdte azt a tévét…, tényleg, Bece, át kéne szaladnod, megnézni, milyen klafa darab, Eszter rajong érte, ujjongva ismételgeti, hogy alkotás, ahhoz meg te értesz, és a húgom azt állítja, azért alkotás, mert a legmesszebbmenőkig emlékeztet egy fekete-fehér, tizenkét csatornás Orion tévére, szinte fotográfiai pontossággal, és mégsem az, és ez a kis nyolcas a logikában, így mondta nekem tegnap este, jó, nem?, kis nyolcas a logikában már elég hozzá, hogy művészet legyen belőle…

Bece csak bámult rám, sértődötten és lenézően, úgy véltem, bántja, hogy egy kiselejtezett tévéhez hasonlítom a mesterséges tökindáját, nekem pedig kisebbségi érzésem támadt, hogy Eszter, aki bő egy évvel fiatalabb nálam, hetedikes, ilyeneket mond, hogy kis nyolcas, hogy a kis nyolcas elég a művészethez, én ugyan ilyet nem tudok.

Ez azért nem ugyanaz!, háborgott Bece, remélem, azt tudod.

Hogyne, feleltem, az egyik tökinda, a másik meg tévé, miért is lenne ugyanaz.

Istenem, Gallér, kiáltotta Bece, hogy te semmibe sem tudsz belemarkolni!

Ezen sokat eszem magam azóta is, mármint hogy bele tudok-e markolni valamibe, úgy igazából, ahogy a vérebek harapnak, hogy ha egyszer már megszorítottam, ne tudjam többé elengedni. És igen! Akkor nem volt igaza Becének, mert én nagyon is képes voltam, én találtam rá Klein Edére, vagyis a szekeres esetre, ami minden későbbi eset megértéséhez hozzájárult, mondhatni a falu ügyeit csak a szekeres eseten át lehetett fölfejteni: módszertan, térkép, konzervnyitó. Mindenekelőtt el tudtuk hinni, hogy a Pannika néni-féle iromány létezik, és hogy az a bizonyos napló úgy jött létre, ahogy. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha nincs a szekeres eset körüli köd és borzalom, ezek a hihetetlen keletkezési körülmények elriasztanak bennünket, és nem hiszünk a saját szemünknek se. Szerintem éppen ezért nevezhette el Bece Klein-naplónak a Pannika néni-féle irományt, mert mi, katolikusok, rátaláltunk erre a szerencsétlen zsidóra, mert én meghallottam, ahogy az ősök sóhajtanak, ahogy a mi múltunk sírdogál a felejtés bodzafája, tyúkóla, ártézi kútja mögött, és ragaszkodni kezdtem Klein Edéhez.

Hamar visszatekertem, hogy még otthon érjem Dezsőt, hogy – bármennyire is meg vagyok sértődve – segítsek neki költözni, ha már elhagyja a kedves helyünket, a Páter-konyhát, legyen részem benne. Megalázónak találtam, mégis nagyon élveztem, és akár csúsztam-másztam volna is érte, hogy a költözése hozzám kötődjön. Első estéje a fodrászüzletben az én emlékem is legyen. Egyetlen nagy zsidózsákban elfért mindene, a húsdaráló tekerője, amit elfelejtettem leszerelni, egy kicsit kilógott, de különben még rázogatni sem kellett, mikor bekötötte. Hirtelen, akár belül a zsákban, szúrós csönd lett; csak ekkor kérdeztem meg, hogy:

Dezső, miért mész el innét, erről a nyugodt kis helyről?

Kibújt a szellem a palackból, ugye?, kérdezett vissza, és nevetni kezdett.

„Egy zsákon belül elfér a világ" – ezt olvastam mostanában egy versben, már itt, Tótvárosban vártam a kölcsönzőket, és ugyanilyen nyár lett, mint akkor, és senki sem jött, csak a Körös szúrós csatornaszaga és az el-elhaló brekegés szökött be a nyitott ablakokon át.

Álltam Dezső mellett, és mintha sejtettem volna már akkor is, hogy mikor ezt olvasom, már csak mosolygok rajta, és nem merem, nem tudom és nem is akarom ezt komolyan gondolni… Mikor Dezső kipakolt, akkor láttam meg azt a négy és fél képet, amit Dezső bizonyítéknak tartott a Nepomuki Szent János istenpártolásának ügyében, ugyanis, mint mondtam, egyiken sincs galamb, a Szent Jánosról készült képeken pedig mindegyiken van. A fél kép a „Mi házunk, mi várunk" sorozat része, így, minden névelő nélkül, nem a mi házunk és a mi várunk, csak pucéran. A „Mi házunk, mi várunk" sorozatot egy csaló fotográfus készítette a falu szinte minden házáról, mindenhova becsöngetett, azzal a szöveggel, hogy már a szomszédnak is van. Sejtette, hogy ez hatni fog, akármi is az, ha ott van, itt is kell, és akkor elővette a cakkos szélű papírkeretet, hogy majd ebbe illeszti bele a házról készült fotót. Furfangos volt a keret, Dezső szerint ránézésre nem tűnt undorítónak, sőt egészen jópofának, szerénynek látszott, nem visszataszító valaminek, mint alig egy sovány nap múlva. Bece volt az egyetlen, aki már akkor hányingert kapott a cakkos szélű kerettől, mikor a fotográfus előhúzta a farmeranyaggal foltozott postástáskájából, de Becére – „hülye művész!" – sosem hallgat senki, tehát rendeltek belőle zsinórban, Dezső, sőt még Bece anyja is, hiába verte Bece a palávert. Franczek Gyula is kért, de valahogy tőle nem vették komolyan, ami övön aluli ütés volt, mikor nincs a földkerekségen a házához jobban ragaszkodó ember, mint Gyula, aki, mint mondtam, ritkán mozdul ki otthonról. De neki, éppen neki, nem hozott a fotós. Ez az ürge, miután levette a házakat, be is kéredzkedett, akár harminc feketét meg tudott inni négyig, és vizsla szemekkel kémlelt körbe, hihetetlen volt, milyen gyorsan szúrta ki a régi képeket: a nagymamák, dédik, ángyikák leánykori fölvételeit, amiket, mint ígérte, csak lekap majd otthon, és hozza vissza aztán a házról készült gyönyörű fölvétellel együtt. Persze nem, egy küldönc járta körbe a lóvá tett családokat, a „Mi házunk, mi várunk" cakkos keretébe be volt illesztve egy nagy, színes kép: mintha színe lett volna a levegőnek is, olyanok voltak a fotók, a háttérben meg az öreg ház, ha jobb formában volt, mint a Becééké, akkor is öregnek, bizonytalannak, sőt tán omladozónak is tűnt, színes ökörnyál kavargott a képek előterében, mindenkinek kedve lett elköltözni, földig rombolni, elátkozni a viskót, még Bece nagyapja is kiballagott az utcára, és a temetősarokról nézegette távcsővel, hogy valóban ilyen ocsmány, álmatag-e a háza, mint a képen, karika lett a szeme körül, addig bámult. Dezső elhasította rögtön, tulajdonképpen nem is látta egészben egyszer sem a képet, ahogy emelte ki a segéd a farmeranyaggal foltozott táskából, Dezső már hasította is szét.

Félben jó, mondta, legalábbis tűrhető, sokkal jobb, mint egészben.

A kölcsönkért régi képekért, az ángyikért, nagyikért, apákért Bece ment át először a Reformátusokhoz (a szomszédos, szenteskedő városba), hogy míg jó dolga van a szaros fényképésznek, addig adja vissza, de a megadott címen, a tűzoltósággal srégen szemben, csak egy ócskásboltot talált. Ám nem messze volt egy csehó, ott itta meg a visszaútra félretett pénzt, bánatában; jogos volt, nem hibáztattuk. Egyébként már mindnyájan azt hittük, belőle is fénykép lett, egy régi, barnuló szélű kép. Dezső azt mondta, ő is csak egy régi képre tudja ráképzelni, egy olyanra, mint amilyenért elindult és az életét áldozta Bece, szóval csak úgy, a levegőbe nem, rá a papírra. Mintha láttuk volna a képet, úgy emlékeztünk rá este hétig, mikor is gyalogszerrel megérkezett, és a zokogva üvöltő édesanyjától – aki már szintén a legrosszabbra gondolt, hogy mi lelhette Becét vidéken – végre elszabadult. Nos, azzal a hírrel jött meg, hogy a fotós nincs sehol, egy adok-veszek régiség van azon a címen, a tűzoltósággal srégen szemben, egy igazán kedves kis csehótól balra. Dezső lehajtotta a fejét.

Bazdmeg, sziszegte, és lehullott néhány hófehér korpaszem a frissen hagyott bajszáról.

Hallgattunk. Nem bírtunk haragudni.

Mit csinál a csaló fényképész azzal a rengeteg régi képpel?

Megeszi, kiáltotta Dezső, és elrohant a temető irányába. Én is elindultam, aztán az Oláh kocsmában megláttam a húgomat, amint fejbúbra húzott micisapkák, talpig szívott Kossuthok és csecsmelegre állott hosszúlépések között a kendergyári munkások szappanszagában huszonegyezik.

Beszélnünk kell!, mondtam, de a munkások, azt sem tudtam, kicsodák, morgásba kezdtek, elkotródtam és leültem egy padra oldalt, és csak néztem, ahogy a húgom még a cinkelt lapokkal szemben is tartja magát, nem bukik, már éppen indultam volna, mikor kiszállt. Nagyon nehezen tudtam megbékíteni, alig akarta elhinni, hogy lelépett a fotós, kértem két fehér házmestert, hallgatunk, és elképzeltük, mit tesz most otthon a fotós a megannyi nagyival, dédivel, anyóssal, nagybácsival, egy rakás ismeretlen emlékkel, hogy mi a fészkes fenének kellett neki az a boglya fölidézhetetlen múlt, a megannyi hívogatóan hallgatag év?

Azonnal egyletgyűlést kell összehívni, mondta másnap délben Eszter.

Kilenszáznyolcvanegy nyarának első napjaiban jártunk, az iskola termeiben még le sem törölték a „Vakáció!!!" feliratokat, még a virágok sem hervadtak el teljesen a ballagásunk után, néhány csenevész napja létezett a Klein Ede Egylet, aminek lány, vagyis a húgom, csak levelező tagja lehetett, és még semmi sem történt igazából, mi több, az egész egyletesdi alig néhány nap alatt megszürkült, és már kezdtünk is ráfelejteni, mikor Eszter azt kiáltotta az Oláh kocsma hűvös termeiben, túlkiabálva a vitrines, öreg süteményes hűtőt és a biliárdgolyó kemény csattogását, hogy azonnal egyletgyűlést kell összehívni.

Oláh kocsmáros becsukta a pinceajtót, még a végén megint megfázok, mondta, nyáron.

Páter békétlen és szomorú ember volt, mindig beszélt, folyton mondta: kutyaguminak, kocsikeréknek, kőnek, ereszcsatornának, barátja volt malomkő, csatos bambisüveg, hirdetőtábla. Rajta talán ezért nem fogott se átok, se roham, azt se tudta, mi az a kényszeres beszéd, és soha nem vitt magával kantát, csak egy kis kerekes koffert húzott maga után, amibe az „ez még jó lesz valamire" dolgokat gyűjtötte, többnyire szemetet: nádat, vesszőt, olajos rongyot, mindent, amit aztán bezsúfolt a vészhelyzetre félretett, bontatlan ingek és egyszer sem használt, de már molyrágta zakók, bőrdzsekik közé, a vesszőt a citerán, a nádat a lábpumpás harmóniumon tartotta. „Jó lesz ez még", mondta mindig, valamire. Csálé, görbe kasokat kötött, és méregette a pálinkát naphosszat. Pannonhalmi szerzetes volt, ezért hívta mindenki Páternek, szép, erős ember, ha többet ivott a szokásos liter pálinkánál, gyakran hátrabicegett a kiskonyhába egy fotográfiával.

Ez itten, mutatta, én vagyok, és mintha mindezt először tenné, kihúzta magát. Sudár mi?, kérdezte – az apátság belső udvarán állt, kis tőr az oldalában, de a gallérja a papi gallér fehér ingkockája. Negyvenegyben fölfegyverezték őket, akkor készült a kép, büszkeségre adott okot, tényleg, micsoda fess legény, de Sáraságban kár volt mutogatni, mert még nekünk, gyerekeknek is az jutott eszünkbe, hogy arról már nem készült fotográfia, mikor a visszavonuló németek öt percet adtak nekik, hogy összekapják magukat, s elhagyják az apátság épületét. Az a rémült pakolás már nem volt megörökítve, mikor az évszázad telébe kilökettek a hamarjában inget, kabátot kapott legények, és az se, hogy Páter, állítólag, az aranyat pakolta, nem a sálat tekerte és a bundabugyit húzta, és bár lefagyott fél veséje, s egy gránátnak köszönhetően fél tüdeje sincs már meg, az aranykapkodós öt percből van pénze még most is – persze ezt nekünk, Bece miatt, nem volt szabad mondani, mert bár Páter a nagy vallásosságban nevet változtatott, Beregiből Beregvölgyi lett, Bandi bácsinak, Bece nagyapjának, mégis édestestvére.

Páter éppen akkor indult szokásos napi beszerzőútjára, mikor Eszterrel berontottunk hozzá a kapun, és hátraszaladtunk a kiskonyhába, hogy:

Dezső, maradj!; a húgom azonnal rohant Becéért, itt az ideje, tisztelt barátaim, urak, hölgyek, tisztelt Klein Ede Egylet, a megalakulás utáni bágyadtságból kikecmeregni!

Egy hosszú fapad volt az egyetlen ülőalkalmatosság, amit Dezső rendelkezésére bocsátott Páter, mikor némi házimunkáért és egyebekért kiadta neki a nyári konyhát; „ez van, motyogta, amúgy meg, oda ülsz, ahová akarsz". A padnak köszönhetően egy kicsikét döcögősen, halkszavúan kezdődött a gyűlés, mindnyájan egyfelé néztünk, akár a dróton fészkelődő galambok, szorongtam, alig jött be fény a kisablakon, és a hosszúkás asztalon valami fojtogatóan büdösödött, egy kis piros, húsos lábas és a mosatlan tányér volt pedig rajta mindössze, tudtam, ha most ez nem jól sikerül, nem lesz több, a gyűlésezésen gúnyolódni, legjobb esetben élcelődni fogunk – én is, mert képtelen vagyok nem a többiekkel tartani, ezért is nem vagyok alkalmas vezetőnek, nincsen se saját erőm, se saját gondolatom, és még csak összefogni se tudom a szerteszét hulló szálakat, hogy, bokrétát kötve belőlük, úgy tűnjön, valamit én találtam ki. Persze ez az utólagos belátás csak még feszítőbbé, kegyetlenebbé teszi azt izzadságszagú, elvakult akarást, hogy akkor is én, Gallér Gergely akartam a Klein Ede Egylet vezetője lenni, ha a Klein Ede Egyletben mindenki más alkalmasabb lett volna nálam erre a szerepre.

Valami fontosat meg kell beszélnünk, kezdtem egy kicsit izgatottan, ami, figyelembe véve, hogy Eszterrel, Dezsővel és Becével mindennap együtt rágtuk a papsajtot, mókásan hatott. Nem volt se oka, se helye az izgatottságnak, nem lehetett értelmezni egy remegősen elmondott mondatot, ezért a többiek úgy tettek, mintha nem is mondtam volna semmit. Sokáig úgy tűnt, hogy a „halottak eltulajdonított képein" nincs mit megbeszélni, elvitte egy csaló fényfestő a falu szinte valamennyi régi fotográfiáját, azzal, hogy jobb minőségben visszahozza, és nem hozott vissza semmit, ismerjük az ilyet: visznek, de nem hoznak. Az öregek sejtették, hogy ez lesz, valami botor engedékenységből és reménykedésből mégis odaadták, vagy talán azért, mert minden mindegy egy olyan faluban, ahol Dezsőn kívül legalább még négy-öt, afféle isteni erővel megáldott ember, vagy ahogy nálunk mondják, „kaliber" akad, aki elbeszélget bármely hazatévelygő szellemmel. Avarka Pista bácsival, a legaktívabb alakkal különösen. Szóval a halott dédik, ángyik, keresztek jól vannak odaát, bizonyos mindenki, és a fotográfián csak egy árnyék látható, egy kopottas fekete ruha a kerti padnál, az asztalon hosszúlépés, hátul borostyán futotta drótkerítés és egy kiszabadult gácsér, a levegő sárga – egyszóval mindez csak egy elporladt pillanat, amire úgysincsen semmi szükség mára.

Dezső már fészkelődni kezdett, hogy ő lemegy mindkét oldalt lyukas fenekű kassal törpeharcsázni a Lándor-tóra, mikor hallottuk, hogy Páter nyitja a kaput, ami nagyon meglepő volt, hiszen akkor indult hosszas beszerző körútjára, mikor megérkeztünk. De nem kellett sokat várnunk, hogy kiderüljön, miért szakadt meg a szokásos, számára mindennél fontosabb túra, mert Páter csoszogott is hátra, hogy forr egész Sáraság, a templom előtt, a Nepomuki Szent János szobornál meg a Petőfi-körnél meg a Gazdakörnél, de még a kultúr előtt is árnyékok vannak, emberi testek alakja vetül az ablakpárkányra, a deszkakerítésre, a kantákra, biciklikre, muskátlikra, mindenhová, egyszóval valamennyi fontos helyet „árnyékszobrok" díszítenek, de bármilyen hihetetlen, most jön a legérdekesebb: a hirtelen odakerült árnyékok „az ellopott képek után vannak". Pannika néni például azonnal megismerte a Szent János-szobor oldalán Klein Edét és az édesanyját, ugyanis tőle ezt a régi fotográfiát tulajdonította el a csaló fotográfus: a szatócsbolt előtt álldogálnak, úgy ábrázolja őket a kép, ami most, mintha valóság lenne, árnyékot vet, özvegy Klein Áronné Esztike néni még úgy is magasabb volt a fiánál, hogy Ede benn állt a szárazkapu torkában, bő egy arasszal magasabban, látszik a nyitott kapu csapott árnyéka is (innen gondolni, hogy a szatócsbolt előtt állnak). És ha ez még nem elég, Számfira László matematika-fizika szakos tanár a dédapját véli fölismerni a Petőfi-körnél, a papa a kerti kúthoz hajolt le inni, kukoricaegyelésből ért haza a Kontrából, és nagyon ki volt tikkadva, mikor lekapta a fia (Számfira Laci nagyapja), aki különben a pesti egyetem fizika tanszékén bírta a katedrát, és hordozható masináját mindig hozta haza Sáraságba. No de az a lényeg, hogy most ott hajol a kerti kúthoz a dédapa árnyéka, jól meg van nyitva a csap, mert még a vízsugár is kivehető. A kultúrnál egy cséplőgépes fotográfia „lenyomata" látható, még az igazgató úr emeleti ablakára is árnyékot vet, oly termetes, ám azt nem tudni, kinek köszönhető a dolog, hiszen afféle cséplőgépes képet vagy tizet elvitt a csaló, és minden kárvallott azt mondja, nyilván az övé miatt került ide az árnyék, engedelmükkel, ha a többi meg nem haragszik.

Úgy rohantunk a faluba be, mintha a nappal együtt a gazdátlan árnyékok is eltűnnének végleg, vagy ahogy a mese mondja, valakihez hozzátapadnának, esetleg elindulnának felderítőútra, mondjuk, a Petőfi-körtől eloldalogna Számfira papa árnyéka a tanácshoz, hogy Guliga Sanyi tanácselnök elvtárstól fényt kuncsorogjon éjszakára. Hiszen mihez kezdene fény nélkül egy árnyék. Ezen igen jót derültünk, Dezső szerint amilyen málészájú hülye a Guliga Sanyi, meg is adná, „amíg telik", úgyis azt mondja mindenre, ez az ő dobzséja, király ő is a maga módján. És akkor hordozható viharlámpával világítanának maguk az árnyékok, hogy éjjel el ne sötétedjen körülöttük a világ, a cséplőgépnek kellene egy jó máglya is akár, hogy reggelig a falon maradjon… A takarék paneljánál kiszállt belőlünk a vicces kedv, mert életben minden más, mint ahogy a mese mondja, ha azt állítja Páter, hogy ott a Vangel Ignác-féle cséplőgép árnyéka a falon, hát ott van, na aztán, ezzel se öntenek ürgét, de mikor tényleg látja az ember, akkor eláll a szava, hogy sehol egy gép, árnyéka meg van. Gergely Ignác, a tehenészgyerek, meg az anyja, Magdi néni még akkor is ott bizonygatták, hogy ez az ő fotográfiájukról van, mikor odaértünk.

Nézze csak meg azt az alakot ott a gép mellett, mutatta Magdi néni az Üvegszemű Tótnak, az az uram, szalonnázik, a képen ebédidő van.

Délben még egy cséplőgépnek sincsen árnyéka, mondta Bece.

Tényleg, milyen érdekes, mondta Eszter, hogy a képen valószínűleg nem volt árnyéka a gépnek, most meg be lett pótolva.

Megnéztük Klein Ede és Esztike néni árnyékát is, elég sok fantázia kellett hozzá, hogy a szétnyúló alakokból összerakjuk, amit Pannika néni állít, hogy ez itten a szatócsbolt eleje lenne, nyitott szárazkapuval.

Hát nem is tudom, mondtam.

Én a csillagképeket se tudom jobban kivenni, közölte Bece, annyira ez is látszik, mint a mérleg vagy a kos, ott is csak egy nagy halom fényes pötty, és ha sokáig nézi az ember, tehenet is belelát meg nyárfaerdőt, úgyhogy ez is lehet itten Klein Ede és az édesanyja, ha már valaki fölismerte. Erre Eszterrel szinte egyszerre kurjantottunk egyet, hogy na, ez az: a fölismerés, a fotográfus számára idegen emberek képeit vitte el, hát hogyan lehet, hogy következménye lett? Méghozzá efféle! Hiszen se hónalját nem szagolta, se haját nem cirógatta azoknak a népeknek, nem sejtette, hogy ha reggel kinyitották a szemüket, milyen szavak tódultak a szájukra, meddig uralta őket a kényszeres beszéd, fél vagy teli kantával indultak útnak (hiszen ez mennyi mindent elárul egy sáraságiról, Atyaisten!), szellemekkel találkoztak-e, volt-e egynél több sír a kertjükben – egyáltalán semmi lényegeset nem tudott róluk, nem izgult és nem is szorongott, ha azokra a képekre nézett, mögöttük nem volt se múlt, se feledés, hát akkor miként lehetséges ez?

Talán tud a ráncokból olvasni, közölte a húgom, mikor visszasétáltunk a kultúr elé, ahol nagyobb, jóval nagyobb volt a csődület, a tanakodás.

És a fotográfus jó sokat szemezgetett ki belőlük, folytatta, az arc árkaiból, a szem szarkalábaiból, no meg a szemekből is, persze, talán el tudja mozdítani azt a pillanatot, amit a fotográfia örök rabságban tart, talán újra telik azokon a képeken az idő: a háttérből kiröppen a gácsér, a hosszúlépés langyos lesz és döglött, nő a gaz, mint halottnak a bajsza, és ahogy telni kezdett a képeken az idő, úgy pusztulni is az élő, a cséplőgép már elrozsdált, a szatócsbolt szárazkapuja már szivacsos féregtanya, elkorhadt a szeméttelepen rég, de el nem vész, ugye, ha már egyszer volt: csak átalakul!

Örökkévalóm, kiáltotta Bece, a mi tekintetünket, a mi vágyakozó pillantásunkat utánozza! És élethűen sikerül neki, mert nem csak a képek mozdulatlanságából olvas, de azt is letapogatja, lenyalja, lebámulja, ami az arcokra – a mi tekintetünk miatt – a halál után rákerült!

Ezt meg honnan veszed?, háborogtam.

Majd mindjárt bebizonyítom, felelte Bece magabiztosan, és elindult a Régiposta utca túloldalára.

A tanácsháza előtt abban a pillanatban parkolt le a megyei tanács fehér kocka-Ladája, egy megalázóan kövér asszony igyekezett kikászálódni belőle, nevetséges volt a sikertelen igyekezet. Mivel tudvalévő, hogy nem jó komoly embereket komolytalan helyzetben zavarni, biztosak voltunk benne, hogy akármit akar a kövér asszonytól Bece, ebben a nehéz helyzetben, mikor nem fér ki a jármű ajtaján, nem szívesen segít majd neki, és igazunk is lett, haragosan és feldúltan tipegett át az izzadt testű asszony az úton, ahogy hozzánk lépett, láttam, hogy még a táskák is izzadtak a szeme alatt.

No, mit akar már, fiatalember, türelmetlenkedett.

Csak azt, mondta tisztelettudóan Bece, amit már az imént is kértem: hogy árulná már el, elvtársnő, nem lát-e valami rendhagyót ottan az Ady Endre Művelődési Ház falán?

Szórakozik velem, fiatalember?, kérdezte ingerülten a nő, amiből egyértelműnek tetszett, hogy egyáltalán nem látja a cséplőgépet a kultúr falán.

Egy cséplőgépet sem lát a kultúr falán?, kérdezte valamivel konkrétabban Gergely Ignác, a tehenészgyerek, hogy végre kiderüljön már az igazság, merthogy ott van, tette hozzá, hogy egészen pontos legyen. Mármint az árnyéka.

Mire a nő lemondóan és kissé kétségbeesve visszasétált a tanács elé, ebben a szerencsétlen faluban, mormolta maga elé, tiszta, szegedi ‘e’-kkel ejtve a szerencsétlent, mindenki bolond.

Na ugye, megmondtam, büszkélkedett Bece, ami elvétetett: visszakerül. Csak a mi tekintetünkkel lehet látni az árnyékot!

Milyen hülyeség ez?, kiáltott föl Dezső, nem egy szemmel nézünk, mi sáraságiak! Hogy volna minekünk közös tekintetünk? Ökörség, háborgott, de senki sem figyelt rá, mert mindenki megdöbbent.

Az idegenek nem látják az árnyékot, suttogta Magdi néni maga elé, csak a tősgyökeres sáraságiak, már megint valami, ennél több bizonyíték pedig nem is kellett.

Éppen ezt az esetet idéztük föl hónapokkal később, a nyár végén Dezsővel, mikor elárulta, miért költözött el, és miért lakik jó ideje ott, a Tisztiklub mellett. Épp az egylet működésének reformjai voltak terítéken, mikor bejelentette, hogy egyszerűen azért vágyott el onnét, mert nem bírta, hogy ahol megindulna, igazán kiszélesedne a Nagyutca, ahol már látszanak a folyton zizegő nyárfák és tavasszal vastagon áll a nyárfagyapot, szóval éppen ott van a temető közepe. Ahol tényleg csak sírok vannak, nem úgy, mint egyébként a faluban, hogy megbújik egy-egy mázolt kereszt az ól mögött, rajta fölirat: a keresztapa, ángyi, bérmaszülők.

Semmi keveredés, mondta, semmi élet, csak az iszonyatos és vizenyős múlt mindenütt. Ráadásul a Kinizsi-telepen nem is akadt Páteren és rajtam kívül más „kaliber", mondta, aki beszélgetni tudott volna velük, ezért Klári nénitől Franczek Gyuláig mindenki hozzám járt, hiszen Páter válaszra se méltatta őket. „Csak ezt meg azt kérdezd már meg, Dezsőkém, itt egy kis zserbó!" De nekem nem kellett se tökös rétes, se sült oldalas, se női szeszély, menjen a túrós bélessel ahová gondolom, emelte föl Dezső a hangját, érted, Gallér, egy szelet disznósajt nem fogja kifésülni, kigubancolni a lelkem, nem bírom a túlsúlyt, és én ezt már mondogattam akkoriban is, dörmögte.

Mikor?, kérdeztem.

Hát például egyszer hazafelé jövet, felelte.

És valóban fölsejlett, hogy tényleg, egy sárga és illatos őszi este, mikor a zsíros kalapját már nem a kezében hozta, hanem fejébe csapva büszkén, elöl hagyva a karimának egy kis pihenőt, akkor mondta:

Nem bírom, hogy folyton beférkőznek a gondolatomba, rám köszönnek, miközben a pultot támasztom, pisálok a Kőkeresztnél, a virágosnál, és a szellemek is tolonganak, csak ők még birsalmasajtot se hoznak, csak úgy türelmetlenkednek, és akkor mondtam, hogy menjenek Pannika nénihez vagy Futár Jóskához, Páterhez, akihez akarnak, a többiekhez, majd azok elkerekeznek éjnek idején, és megzörgetik a tévé fényétől kék ablakokat, hogy üzent a dédi, drágáim, erisszetek beljebb.

Sajnáltam Dezsőt, mert azért még Sáraságban is voltak, akik komolyan ingatni kezdték a fejüket, fátyolos lett a tekintetük, mikor „üzenet" érkezett, a kételkedés úgy marta a gyomrukat, mint a csaláncsípés, és ilyenkor nem elég, hogy Dezső vette a fáradságot és elmotyogta, mit üzent a nagyapa a tollpaplanos, léghűtéses mennyországból, de még ő vigasztalta az édesanyát is, hogy a nagyapa kissé zavaros szavai nem föltétlenül a legrosszabbat jelentik, és ő csak azt tudja mondani, amit neki mondtak, vagyis hogy a nagypapi úgy látta, a fiatal apuka éretlen mákgubót áztat a kislány teájába, ami ugyan nem jó jel, de nem is föltétlenül jelent többet önmagánál, a máktea az ugyan máktea, de úgy is lehet fogalmazni, hogy csak máktea, és hát mitől, miért lenne az biztos, hogy az apuka oda is fekszik a kislány mellé éjjelente, a tömegvonzás nem mindenkire áll, állítólag volt már olyan legalább, akire nem állt… De mérges is voltam Dezsőre, mert ritkán, csak valami eset után mesélte el, miket tudott meg a szellemektől.

Nem tartozik terád, mondta lenézően, és csak hagyott szenvedni, tanulj inkább, mondogatta, én meg magoltam például Heine 1849 októberében című versét, mert az első évben azt szavaltam el a gimnáziumi szavalóversenyen, könyököltem a vékony, elsárgult lapok fölött, amiket szinte már megevett a moly, de a kötet gerincén még nyomot hagyott, ha a verset föllapoztam, látszott, hogy még sohasem kölcsönözte ki senki. Nagyon szép vers volt, ma is tudom, de akkor olyan taszító erővel bírt, mint egy domb levedző trágya, néha fölkiáltottam, akárha kinn állnék fehér, kötött pulóveremben a színpadon, hogy „ki többre vágynék, ráfizetne" vagy „régi fészkébe, a tető alá, hazatalál a béke fecske ", de közben éreztem, fordítva kellene éppen, Dezsőnek illene mesélnie a szellemeiről, végre kitálalni, elmondani, bevallani, hogy mióta van ez, mikor jött meg hozzá Avarka Pista bácsi szelleme, és mit mondott először. Legalább ezt be kellene vallania, hiszen Avarka Pista bácsi a fő szellem minálunk, valamiért ő jöhet vissza legtöbbet, mondhatni örökös helyi lakos, a tüdőszűrős listáról például nem is törölték, mert még megsértődik, azt mondták a tanácsnál, oda ne izengessen, hogy vele már nem is törődnek, egy levél nem levél, mikor megjött a tüdőszűrős IFA a faluba, a kultúrba meg kifeszítették a kékesen csillogó bálamadzagokra a lepedőket, legyen hol vetkőzni, és kihordta Futár Jóska a papírokat, hogy jöjjön mindenki hamar, akkor a plébániára, Pista bácsinak is dobott papirost külön, igazság szerint el is várták, mert a lézer biztosan kifesti még a semmit is, és ha betopogna a gép elé, akkor látszana a monitoron ő maga, az élő lélek.

Azért is haragudtam Dezsőre, mert ha hallja a szellemeket, az majdnem annyi, mintha átlátna a falakon, belátna a lelkekbe, ki miért megy arra éppen, amerre megy, és mindezt nekem, a Klein Ede Egylet vezetőjének el kellett volna árulnia, azzal kellett volna kezdenie mindjárt, hogy sokkal többet tud Klein Ede bácsi esetéről is, mint amit elmond, sokkal többet, hiba volt magában tartania, hogy ő már az utolsó közös nyár előtt jóval, orgonavirágzáskor, bodzaillatban tudta, hogy valamikor nyolcvanegy tavaszának végén, mikor Töre Gábor téeszelnök „hangulatjelentését" diktálja Pannika néninek, Sáraság legjobb és legmegbízhatóbb gépírónőjének, akkor a gonosz, vádaskodó és a fél téeszt megalázó besúgáshalmaz helyett valami egészen más születik, amiről még Pannika néni sem tud, és amit ő is, ha a Párt engedné, szívesen visszaolvasna, bizonyára mindannyiszor mást látva a sorok közé.

Ehelyett csak arról mesélt, hogy Számfira László matematika-fizika szakos tanár, aki azon a nyáron másodszorra is elvette egykori nejét, Umbera Ilonkát, hogyan gyűri maga alá meglepett és elcsigázott feleségét, mintha annak előtte nem is éltek és duhajkodtak volna együtt majdnem két egész évtizedet, és a két fáradt, megereszkedett test újra úgy feszül, akár a bordavas, ahogy Számfira beigazítás nélkül hátulról is becsúszik a harmatos ajkak közé, és csak annyi idejük van a hatalmas és meglehetősen elfolyt melleknek, hogy szétkenődjenek a konyhaasztal viaszkosvászon terítőjén, a bimbót átjárja a levesestál melege, és Számfira László már zakatol, vágtat és lüktet, kíméletlenül markolászva felesége tomporát, akárha egy marék húst szeretne kiszakítani onnét, és aztán olyan természetességgel folyatja bele magját Umbera Ilonka szemgödrébe, fülébe, nyelve alá, mintha ez annak idején is így történt volna, akárha Számfiráné első házasságuk idején is tűrt volna ilyesmit… Efféléket mondott Dezső, semmi lényegeset, amit úgy éreztem, hogy egyébként is meg lehetett volna tudni, nem tudom, honnan, de ki lehetett volna deríteni, ha érdekel. És aznap este is, mikor hónapokkal később a fotós esetről beszélhettünk, akkor is csak affélékkel jött, hogy a szellemek féltékenyek, fárasztóak és türelmetlenek, olyan, mintha még mindig telne velük az örökké telő idő, és Avarka Pista bácsi szelleme is azt lesi, kik használják a régi horgászhelyét a Lándor-tavon, kik járnak oda kifogni az ő büszke sügéreit meg keszegeit, nem szólva a pödrött bajszú csukákról, akik akár aggódó, felelős nemzeti főmagyarok is lehetnének, olyan kackiásan áll tátogó szájuk fölött a bajusz. És nem elég ez, ha a szellemek itt vannak, ugyanúgy gyötri őket az átok, mint Sáraságban mindenkit, az örökös szomjúság és a fölöslegesen ajakra jövő szavak, és Avarka Pista bácsi hiába szellem, mire leér a Lándor-tóhoz, kétszer is megszomjazik, és az az egyetlen szerencséje, hogy valaki elhagyott egy kék kantát a fahídnál, abból mindig ihat, mert ott van a legjobb víz, utána meg már egy lendületből el tud röpülni a Lándorig.

Ne ilyeneket mondj, szóltam rá Dezsőre, és tudtam, hogy tudja, mire gondolok.

De ő csak folytatta, hogy Avarka Pista bácsi szelleme azt mesélte, hogy a múltkor megleste Számfira László matematika-fizika szakos tanárt, aki – hiába, hogy tanult ember – engedély nélkül fölözte le a zsíros falatokat, hiába tanárember, egyszerű és mocskos orvhorgász, ráadásul mohó is, nagyon mohó, Avarka Pista bácsi szerint látszik Számfira László arcán a becsvágy, amikor horgászik, észre lehet venni rajta, hogy neki, egy matematika-fizika szakos tanárnak, nem elég az a szokásos háromkilós, neki tizenakárhány kilós csuka kell. Kellene. Hátradőltem, hogy mondja akkor Dezső ezt a történetet, ha mindenáron ez kívánkozik ki belőle, sértődött voltam, de aztán néhány mondat után nekem is olyan halvány mosolygásféle jelent meg az arcomon, mint amilyen állítólag Számfira Lászlóén, amikor a tripla ólom alá odaakasztott egy kéttenyérnyi kecskebékát, nem egy olyan szokásos aprócskát, horogra valót, amilyet mindenki más szokott, hanem egy vadállatot, egy sárgadinnyényi, szuszogós varangyot, és még a szeme alatt is megfeszült az izom, mikor belódította hatalmas terhét a vízbe, „erre milyen csuka jön", mondta magában, na erre, mekkora akad, kérdezte negyedóránként a nádat, a békalencsét, a tavitubát, egyébként csak várt, várt, várt, Dezső azt mondta, Avarka Pista bácsi az életére esküdött, ami ugyan már nincsen birtokában, de azért ez még egy szellemtől is jelentőségteljesen hangzik, hogy először két óra múlva kezdett el fészkelődni Számfira László, de négy is eltelt, mikorra megelégelte, hogy nincs kapás. Egész idő alatt magában motyogott, aztán nem bírta tovább, „most már elég!", bökte ki a végszót, és meggyújtotta a zseblámpát, hogy utánanézzen, mi történt a világbajnok csalival, és hol az ekkora békától joggal várható rekordfogás. Meglett, mármint a csali, meglett, nem kellett sokáig kutatnia, mert az észvesztően nagy kecskebéka ott üldögélt Számfira László matematika-fizika szakos tanár jobbján, kinn a parton, egyik úszóhártyás lábával az ólomra támaszkodott, kabátkájában meg benne volt a horog, ahogy azt Számfira László oda belepászította, nem unatkozott, nem háborgott, a négy teljes órát, a kétszáznegyven csoszogó percet a legnagyobb egyetértésben költötték el együtt, nézgelődtek, emésztettek, telt rajtuk az idő, Számfira meg a hamarjában kikászálódó béka, üldögéltek békességben a parton, Dezsőnek még a könnye is kicsordult, ahogy ezt mondta, annyira nevetett, persze nekem is. És hiába a sok kilométer meg a sok-sok lepörgött év, hogy itt, Tótvárosban olyan nap is akad, hogy alig jut eszembe Sáraság, igazából még mindig úgy látom magam, ha a tükörbe nézek, ahogyan akkor – a Dezső könnyein keresztül.