Zenét!…

– levél Calvushoz –

A sötétséget szereted? Orkánt? Vad szélzúgást?

Ahogy csontot mállasztó ködben sírnak a fák,

Mint kitett macskakölykök? Ez nem római vihar:

Üvöltő, vak fenevad perel hullámaival

Átkozott tenger. Éjfél. Jönnek a lámiák.

Sodorják szakadatlanul sikátorok szagát.

Sunyi barbárok lesnek. Elér gyilok-szavuk,

Már emelkedik mögöttem tükörből a nyiluk.

De a nekem szánt penge késik, nem csaphat le még!

Mit kívánsz? – kérded, Calvusom. Zenét! Zenét! Zenét!

Halk lantfutam fodrozza kedvem s az éjszakát,

Ne érezzem penetráns, nyers és vad vérszagát.

Kérded, barátom, írok-e? Itt nincsenek hirek.

Géták között egy római, s ha írnék is, kinek?

A láz, a láz

– a nagy római költő felriad –

Ezen a kopár vidéken örökké. Mélabús trák tücsköket

hallgatva figyelni a lopakodó árnyakat a ködben,

amint rekedten görögnek tova az ördögszekerek,

és a tövisek között kékes lidércfények villódznak,

a Hádeszek öbléből visszajáró békételenek szellemei.

Ezen a bús tengerparton örökké. Szelek és hullámok

csiszolta szörnyekre emlékeztető kövek közül figyelni

a tajtékok kérdőjeleit, a kacagó delfinek nászát.

Az esték csendje. Hajnali rémálmok. Az őszülő tenger felett

guruló véres telihold. Magányos kocsikerék.

Visszarepít Rómába… Ó, azok a régi versenyek.

Kigyúló nők mezítelen karján felcsúszó ruhaujj. Levelek.

Érintések. A szerelem átváltozásai. Nyihogó paripák.

Sirály rikolt a ködben. Elhagy az álom. Körém hull Tomi.