Kavafisz-átiratok

 

 

Az ellenségek

 

Három szofista érkezett a Konzult üdvözölni.

A Konzul maga mellett kínálta hellyel őket.

Szívélyesnek mutatkozott velük. „A hírnév irigységet

szít. A riválisok írogatnak. Ellenségeik vannak."

Az egyik hármójuk közül komoly szavakkal válaszolt:

 

„Nincs mit félni, hiszen mostani ellenségeink soha, semmiképp sem

árthatnak nekünk, nem tudnak sérteni minket.

Sokkalta később jönnek el, csak a jövőben támadnak valóban igazi

ellenségeink, az akkori, a még újabb szofisták.

Majd, amidőn mi az évek öreg terhével megrakodottan, elaggva,

szánalmasan vonszoljuk ósdi vázaink,

rút betegágyba bevásva, de némelyikünk már rég a Hadész mélyén

heverészget... És mai bölcs szavaink

és műveink akkor már rég idegennek, s tán furamód különösnek

fognak tűnni, de meglehet:

nevetségesnek is, mert ellenségeink megváltoztatják sorról sorra

majdan az írás módjait, égi mikéntjét –

stílusban és tendenciákban egyaránt. Úgy, ahogy én is,

társaimmal együtt, mert mi sem csináltuk

másképpen, csupán átváltoztattuk vagy kicseréltük a voltat,

s összezavartuk átalakítva a múlt időket.

Mindaz, amit sikerült nekünk tán szépnek, igaznak festeni, látni,

fölösleges lesz, értelmetlen, képtelen

ostobaságok halmaza lesz, hiszen úgy hiszik, annak tüntetik föl

az ellenségeink, akik (minden kimerítőbb

fáradozás, netán szellemi erőfeszítés nélkül) pusztán a már tudottat,

tűnt dolgok ízét ismételgetik, s a régit mondják máshogyan

csavarva, másként facsarva lévé lényegét. Csak úgy, akár magunk is

mássá, legújabb módivá tekertük át a vén, fakult beszéd fonálját."

(1900. november)

 

 

Antonius bukása

 

Hallván, hogy őt siratják már sikoltozón,

s boldogtalan balsorsán hosszan eljajonganak

sírásba bágyadt, búban elpuhult, lágy asszonyok –

porba borulva, széles, egyiptomi gesztusokkal,

íziszi mozdulatokkal a Napkelet éke, az Úrnő –

s ében rabszolgalányok, fénylő bőrű cselédek

zokognak érte barnán, barbári módra megtört,

romlott, görög szavakkal – s hallván siránkozásuk,

lelkében fájdalommal, váratlanul fölébredt,

fölkapta göndör, szép fejét a férfigőg,

s önnön, Itália-szült vérétől undorodottan,

már idegenné lett, közönyösnek tűnt neki minden,

mind, amit addig annyira elvakultan imádott –

mértéktelen, meggondolatlan, oktalan jólétét,

féktelen életvitelét az éjben, a víg Alexandriában –

s rászólt a drága jajveszékelőkre: „Ne sirassátok őt

tovább... Hozzá jajongás, könny, sopánkodás

sehogy sem illik – csak magasztalás talál nevéhez,

s elragadtatás. Inkább dicsérni illenék a hadvezért,

hiszen nagy úr volt s hős uralkodó bizonnyal ő,

ki számolatlan hódított meg számtalan, becses javat,

szerzett jogot, s lebírt dicső, királyi házakat.

De most, ha már megíratott, hogy elbukjon,

hulltában sem lesz halk, szerény, alázatos,

ha bukni kell, ha elrendeltetett, úgy pusztul ő,

méltón, miként igaz, legyőzött római,

akit legyűrt a sors, s egy másik római."

(1907. június)

 

 

„A többit majd a lentieknek mondom el"*

 

„Valóban, szép e verssor!" – szólott a bölcs prokonzul,

s becsukta épp a könyvet. „Míly gondolatnyi mélység!

E verssor szép s igaz, sőt: pontos, feszesre húzott.

Nyilván Szophoklész hosszan elmélkedhetett, amíg

le merte végre írni... Ó, mennyi-mennyi mindent

mondunk el majd alant! Hányfajta furcsa dolgot

mesélhetünk mi is Hadész lakóinak!

És ott, alant, milyen másnak tűnünk majd!

Mindazt, mit itt, fönt, mint az éber őrszemek,

virrasztva óvunk s fölvigyázva dugdosunk,

sok titkot és takart sebet magunkba zárva,

jól rejtegetve tán örökre azt, amit zavart

mélyünkbe fojtva nyughatatlan köznapok

szorongásában hordozunk, nyomasztó súly alatt,

szóval mindazt kimondjuk ott, alant, tisztán,

szabad szavakkal szólhatunk, világosan:

Hadészba’ lent majd nyíltan is beszélhetünk."

 

„Ám ne feledd el, uram – szólt a szofista futó mosollyal –,

mégha mindenről szabadon lehet is odalent majd végre beszélni,

azért vigyázat: ott sem árt némi óvatosság."

(1913. február)

 

* Szophoklész: Aiasz, 865. sor (Kerényi Grácia fordítása)