„Minek hol van a helye? Nem ott, ahol az emlékezet szinte kilöki?"

Csaplár Vilmos

„Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem. "

Kukorelly Endre

Mondták, hogy hazajön Perzsiából. A legjobb nő, te nem ismered, mert te később jöttél ebbe az osztályba, akkor már elmentek, kiküldetés, ki lettek küldve, aztán pedig vissza lettek híva, ezért jön. Megjön majd a perzsa nő, ezek itt kis pisisek, az meg egy nő, majd figyeld meg.

Egy nő fog megjönni Perzsiából.

És pontosan tudom már, hogy van ez.

Ha igazi nő jön meg Perzsiából, a lányok két percen belül le fogják kurvázni, és kiközösítik, egyszer már láttam ezt, nagyjából azért jöttem ide, azért jelentkeztem át, matek tagozatra. A Könyves Tóth Zsuzsa miatt. Volt valami rajgyűlés, minden tréfát nagyon messzire félretéve az volt a témája, hogy feljár hozzánk a Könyves Tóth Zsuzsa tanulni, fel kellett állnunk, tényleg, ők ültek, a pajtások vagy kik, és lentről, ülve különféle elképzeléseket tártak a rajvezető pajtás elé a kialakult helyzet veszélyességéről, a Könyves Tóth gyakorlatilag kurva lett, bár nem használták ezt a szót, én pedig antiszociális, ezt viszont használták. Kapóra jött a matekóra, unatkoztam, és unalomból fölismertem, hogy a négyzet speciális rombusz, szerencsémre éppen bemutató tanítás volt, annyira meg kellett dicsérniük, hogy végül a retorika szóba hozta a matek tagozatot a szomszéd iskolában.

Így kerültem a perzsa nő közelébe.

Megjött a perzsa nő, hosszú haja a fenekéig ért, egy nő feneke volt, ahová ért, ráadásul, nem pedig egy nyolcadikos lányé, hullámzik, ahogy a perzsa nő jár, ahogy csak a perzsa nők tudnak sétálni, lassabban mozog, lustábban, mint a magyarok, lustán, mint egy nagyvad, és két centiméteres a szempillája, hatalmas, zöld szemeket árnyékol vele, hihetetlen módon tudja használni a szempilláit, mint egy legyezőt, még az iskolaköpenye is más, nem is köpeny, hanem egy cipzáras miniruha, és nem iskolakék, naná, hanem világos, úgy vesz alá valamit, mintha alá se venné, harisnya, igazi női cipők.

Eleve kívül áll mindenen, tehát pont ott, ahol én, nem is áll, hanem jár, sétál, azon a terepen jár hullámozva, ahol én csak ácsorgok, még jó, hogy beleszeretek.

De letagadom, mert nyilván észre sem vesz.

Mégis észrevesz, mert a legtöbben nem állnak szóba vele, a lányok azért nem, mert gyűlölik, a fiúk meg nem azért nem, mert félnek tőle, csak én nem félek, én valamiért nem, beszél, azért hozzám, mert én vagyok, akihez lehet, mert én vagyok, aki megérti, hogy miért nem jön egy bizonyos héten uszodába, aki nem tesz föl gyerekes kérdéseket, aki kíváncsi, hogy kicsoda, hogy milyen volt az élete Perzsiában, ahol titok a szerelem, nyilvánosan nem lehet lányhoz érni, miközben a férfiak kézen fogva járnak, az idősebb pasik a fiúszeretőiket kézen fogva vezethetik, de a lányokkal való szerelem a legteljesebb titokban zajlik, mintegy a fátyol mögött, ő is fátyol mögé akar bújni, behúzni a függönyt, ezt a magyar világot itt kint nem tartani meg, a szégyen nagyon fontos a perzsák számára, az előkelő szállodák medencéinek hibátlan kék vizébe beletesznek valami adalékot, ha belepisilsz, mert ezt szoktad meg a Sportuszodában, hát azonnal sűrű, sötét, kék felhő vesz körül, mintha tintahal volnál, és mindenki rajtad fog röhögni, a nő titok, a férfiak külön kávéházakba járnak, annyira titkolják a nőket, tilos a nyugati zene, legalábbis a perzsáknak, neki persze nem, neki lemezei voltak, haza is hozott néhányat, mesél, a hangja önmagában megérné a Teremtést, Évának pontosan ilyen hangja lehetett, ezzel a hanggal, ezen a hangon kezdte forszírozni az almaevést, a legjobb hallgatni, felmegyek hozzá, beszél, bezárkózunk a szobájába, meséli Perzsiát, az életét, amit otthagyott, egy ezerszer izgalmasabb élet, mit izgalmasabb, ez nem élet, az meg élet, az igazi, kék vizű medencékkel és forró délutánokkal, angol könyvekkel és amerikai lemezekkel, fölteszi Cat Stevenst és a Deep Purple-től a Machine Headet, egy igazi Lenco lemezjátszóra, Budapesten, a Sziget utcában, ezerkilencszázhetvenben.

A lemezeibe kapaszkodik, és belém.

Azt akarja, hogy beleszeressek, de nem hiszem el neki.

Elmeséli, hogyan veszítette el a szüzességét.

Azt akarja, hogy mentsem meg, hitessem el vele, hogy nem jött haza, hogy nem haza jött, hanem egy álomba, hogy be lehet zárkózni, hat négyzetméter, lakjunk náluk, az iskola a szemben lévő sarok, elég lesz későn fölkelni, istenem, bejárunk, ha annyira akarják, aztán menjünk föl, nevezzük ki azt a szobát Perzsiának, főz valamit, kinyitunk egy bort, bebújunk az ágyba, mesél, mint a Seherezádé, aztán szeressük egymást hajnalig. Ezeket mondta, persze nem szavakkal mondta, hanem a testével, azzal, ahogy hátradőlt az ágyon, ezt mondta a teste, az enyém meg értette, a testem értette, de a lelkem nem, az nem akarta megérteni, kicsi volt hozzá, kishitű, kishitű, megbocsáthatatlan lélek, isten bocsássa meg.

Volt egy riadólánc, éjfélkor csengettek, az anyám és az apám nem akart hinni az álmos szemének, egy lelkes osztálytársam állt az ajtóban, riadólánc, és azonnal föl kell ébresztenünk még valakit. Annyira meglepődtek a szüleim, hogy elengedtek vele, szó nélkül. Az iskola előtt volt a gyülekező. Az egész osztály ott volt, de senki sem tudta, hogy miért. Egy darabig vártunk, aztán megértettük, hogy vicc, egészen tökéletes vicc, és ha már így alakult, néhányan nem mentünk azonnal haza, hanem kimentünk a Szent István parkba. Világított valami lámpa. Sárga fény, beszélgetünk, körben állunk, elfáradok, előredőlök, a két térdemre támaszkodom. Eszembe jut, mi volna, ha, nem tudván engedni a tarkóm csábításának, hirtelen hozzám érne a perzsa nő, a tarkómra tenné a kezét.

Azonnal megteszi.

És még ezt sem hiszi el a lélek.

Ez sem elég neki, ha az enyém.

Nem hiszi el, hogy szeretni lehet, hogy bele lehet szeretni, föl lehet adni a fenntartásokat, vagy nem, az barátság volna, itt eleve nincsenek fenntartások, a perzsa nőnek nem voltak fenntartásai, mert hazatalált, pedig kiűzték a perzsa paradicsomból, visszatoloncolták, és hozzád talált haza, de te nem hitted el neki.

Nem hittél a testnek.

A kénköves pokol tüzén fogsz elégni.

Hagytad elhízni, megkeseredni, hagytad, hogy levágassa a haját, hagytad másoknak gyereket szülni, nem tetted azzá, ami pedig volt, aminek született, nem tetted királynővé, nem hagytad, hogy lustán, mint egy nagyvad, uralkodjon az egész Földön.

Évekig alig beszéltünk, pedig az általánosból ugyanabba a gimnáziumba mentünk. Néha egy mozi. Legyünk barátok. Nyáron dolgozik, megvárom a munkahelye előtt, sétálunk. Más fiúkkal jár. A születésnapi buliján csókol meg, tizennyolc évesen.

Az első csók az életemben.

Volt az a hat krémes, még délután négykor, azt nyilván nem kellett volna, aztán az utcán a sörök, fél üveg vodka meg valami édes bor meg a koktél, a csajok a buliban esküdtek rá, kakaó, fahéj és lengyel vodka, nem hangzik túl bizalomgerjesztően, mindegy, lassan üt ki, lassan fekszem le a földre, lassan számolnak ki, a fejem egy ideig valami hűvös fehérnek támaszkodott, föltehetően vécékagyló, aztán valakik megitattak fél liter epével, de azt mondták rá, hogy kávé, ilyenkor jót tesz, miért, milyenkor van, előtte meg még mintha feküdtem volna vagy két órát a szőnyegen, két órácskát, az olyan sok?, csak pihenek picit, nem zavar az senkit, pihenek, a plafon egy pontját nézem, nem szabad megmozdulni, mert akkor oldalra billen a fejem, és kidől belőle minden a perzsára, mivel fogok utána gondolkodni.

Sokáig mostam hideg vízzel az arcomat.

Az erkélyen ülök, egy üres dobozon, hideg, csillagtalan az éjszaka, jólesik a hideg, lehunyom a szemem. Egy száj a számon. Puha, nedves és meleg. Nem vagyok magamnál. A nyelve, mint egy állatka, bebújik a számba. Honnan tudod, hogyan kell csinálni. Állj meg, pillanat. Nem néztem meg, ki volt. Nem jártam utána.

Nem engedtem a szerelemnek.

Pedig ismertem, szinte az elejétől fogva, épp talán csak valamivel később ismertem rá, azután, hogy megszűnt az Egy.

Szombat, téli szombat, havas szombat délelőtt, szánkózni visz az Anyám új kolléganője, a Normafához, tényleg ez lesz a norma, bár még nem tudom, visz, de előbb még becsönget a kollegina, a haja hosszú, szőke, az arcán meg, a hidegtől, vagy talán, ahogy futott fölfelé a kanyargós lépcsőn, az Ó utcai ház lépcsőházában, az igyekezettől, hogy időben ideérjen, rózsaszín derengés. Kipirult a futástól az Éva, vagy a hidegtől, egészen valószínűtlenül szép, nevet, rám, és megfogja a kezem. Hozzám ér, nem enged el, a kezemet fogja, megyünk az utcán, közlekedünk, sétálgatok vele a Paradicsomban.

Úgy tizennyolc lehetett, gondolom innen.

Szorította a kezem végig az utcán, aztán a fogaskerekűn, a Normafáig, felültünk a szánkóra, átölelt, repültünk lefelé, és nevettünk, aztán húztuk visszafelé a szánkót, fel a dombra, és éreztem, pontosan tudja, hogy nem tudok nélküle élni, mint ahogy én is tudom, halálosan belém szeretett, az első látásra, csak még ezt a fatális félreértést kell megoldanunk, hogy én óvodás vagyok, ő meg kollegina, meg kell várjon, kicsit várakoznia kell rám az időben, felfüggesztenie a létezést, kiállnia az élet forgatagából úgy tizenöt évre, míg én is tizennyolc leszek, nem nagy idő egy szerelemben, guggolva ki lehet bírni. A szerelemtől részegen álltam a fogaskerekűn, a jéggé fagyott lábamon, kézen fogva vitt haza, az Ó utcába, fel a lépcsőn, átadott anyámnak, és elment.

Anyám lehúzta a csizmámat, kidőlt belőle a hó, a Normafa hava, kidőlt a szőnyegre és elolvadt, aztán lehúzta a jéggé fagyott zoknim, meleg vizet tett egy lavórba, bele kellett lógatnom a lábam, mintha tűzbe tettem volna, úgy égetett, ordítottam, azt hittem, a fájdalomtól, pedig nem, attól ordítottam, hogy kiűztek a Paradicsomból.

Tudtam, mi a szerelem, és nem engedtem neki. Nem engedtem meg magamnak, hogy beleszeressek a perzsa nőbe. Inkább másba, másokba szerettem, halálosan és reménytelenül. A reménytelenséget találom ki magamnak, az viszont egy idő után kibírhatatlan.

Évekre a röhögésbe menekülök halálos és reménytelen szerelmeimből, odaküld az ösztön, kiküld a halálosból, be a nevetés iskolájába, kiröhögöm magamból a szerelmet.

A röhögés iskolája, Berzsenyi Dániel Gimnázium.

A röhögés mint az élet elviselésének egyetlen lehetséges formája, tökélyre vittem a röhögést, azaz vittük a bajtársaimmal, társaimmal a röhögés okozta bajokban, társaimmal a mindenhonnan való kivezettetésben és kiküldésben, nem volt olyan apró jelensége az úgynevezett életnek, amit elvbarátaimmal, a Petyával, a Szazsóval és a Gusztival ne találtunk volna mulatságosnak, nem volt olyan ember, gesztus, mondat vagy tárgy, aki vagy ami ne lett volna ellenállhatatlanul mulatságos, jön be, szerencsétlen és gyanútlan, középkorú, kissé kövér, aktatáskája van, jön be a Volga szálló presszójába, ahol terrorista egységünk rendezte be főhadiszállását, bejön, és megkapja a sorozatot, mielőtt köszönhetne, szétröhögjük, mint a szart, vége az életének.

Áttesznek a bé osztályba, ott röhögök tovább.

Itt a Hetényi a legtehetségesebb röhögő.

Mint egy ló, úgy röhög, nem ismer sem istent, sem embert, de ismer enyhébb, kifinomult változatokat, van, hogy igazi ínyencfalat akad a horogra, legyen egy mondat, amit a történelemtanár mond, és csak mi ketten tudjuk, ő meg én, hogy elviselhetetlenül mulatságos, hátrafordulok, a szemén látom, várta, hogy odanézzek, a szamárpadba, fölemeli az ujját és jelentőségteljesen végighúzza az orrán.

Hatalmas orra van a Héricsnek, szénfekete hajkazal, húsos száj, hatalmas, enyhén görbe orr, azon húzza végig a mutatóujját.

Végighúzza, de miért?

Nyilván jelezni akar vele. Jelezni, hogy értjük egymást. Nem vagyunk barátok, alig beszélünk, de összeköt valami minket, én azt gondolom, a röhögés tehetsége, ahogy az egyik zenész érti a másikat, anélkül, hogy végig kellene menniük az életükön, meghallanak egy hangot és tudják, hogy jó, hogy hamis vagy nem, abszolút hallás. Hogy kóser-e vagy kamukéró. Kamandusz. Fölemelem az ujjam, végighúzom az orromon. Látom, hogy ettől boldog.

A Hetényi a Grätzcal van jóban, pedig az nem is bés, vele röhög, meg mindenféle ügyeket intéznek, a pénz körül, ha jól értem, ilyen pénzes dolgaik is vannak, mellékesen, a lényeg a röhögés, néha hármasban röhögünk, a Grätz felemeli az ujját, és végighúzza szintén jelentős méretű orrán. Hefti, ahogy apám mondja a sajátjára, hát, elég nagy a heftim, nagy hefti áll ki a pacekjából. Hérics, mondja a Hetényinek egy lány, bosszúból, amiért az azt mondta rá, olyanok a fogai, hogy kiharapná velük a pókot a sarokból, Hérics, te hallgass, neked akkora orrod van, hogy a mókus egy zsák mogyoróért nem rohanna végig rajta. Nevet a Hetényi, kényszeredetten, korántsem akkorát, amekkorát lehetne, pedig elég jó a duma. Nézem a szemét, aránytalanul elszomorodik.

Mitől jövök rá, hogy mégis van titkos zsidó jel. Már amennyire ez titkos, amikor már rájössz. Attól jövök rá, hogy a Grätz nyakában van egy lánc, vékony arany, Dávid-csillaggal. Tetszik a Dávid-csillag, két háromszög, egymásba tolva, lélekben még matek szakos vagyok.

Néha eljárunk ide-oda, beülünk presszókba, és rendelünk, kóla, fekete címkés cseresznyepálinkával, olyan, mint egy büntetés, van, hogy túl korán érkezem, felülök a bárpult mellé, „[a] hamukék öltönyömet vettem fel aznap, kék inget, nyakkendőt, fekete gálacipőt; fekete gyapjúzoknimat felfelé mutató, sötétkék nyíl díszítette. Elegáns voltam, tiszta, frissen borotvált és józan, s nem bántam, ha megtudja a világ, olyan", mint egy igazi férfi.

Várom a haverjaimat, a haverokat, de nem ők jönnek. Hanem egy nő. Egy nő jön elő a presszó homályából, jön a bárpult felé, nem, felém jön, van idő megnézni, amíg ideér, „mely szépek a te lépéseid a sarukban, oh fejedelem leánya! A te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve. A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körül kerítve. A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai. A te nyakad, mint az elefánttetemből csinált torony; a te szemeid, mint a Hesbonbeli halastók, a sok népű kapunál; a te orrod hasonló a Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé. A te fejed hasonló rajtad a Kármelhez, és a te fejeden hajadnak fonatékja a biborhoz, a király is megköttetnék fürteid által! Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt! Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerézdekhez. Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint szőlőnek gerézdei, és a te orrodnak illatja, mint az almának. És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait. Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő", kíván, pont engem, ideér, felül a bárpult mellé, mosolyog, mond valami felejthetőt, aztán elindul a keze, benyúl, felülről, a garbója nyakába, egy aranyláncot húz elő, rajta medál, két háromszög, egymásba tolva.

Tudod, hogy mi ez?

Ezt kérdezi, a legegyszerűbb feladatot adja föl.

A legegyszerűbb feladat.

Megmondod, hogy mi az, hozzád hajol, szájon csókol, „a lélegzete a számba olvad", ezek itt, az alkalmazottak, rögtön elhúznak, kisorvadnak a létezésből, azonnal, csak előtte még leterítenek egy medvebőrt a frissen fölépített kandalló elé, begyújtanak, és odakészítenek egy üveg Mumm-pezsgőt, jegesvödörben, eltűnne a Bon-bon presszó, átváltozna az apja házává, valahol a keleti parton, levetkőztetnétek egymást, harsogva szakadnának a különféle selymek, te az estélyivel nem törődsz, ő a szmokingoddal, meztelenek vagytok, megcsókolod, nem írok baszásról, mert lehetetlen, aztán a hamvadó hasábok a kandallóban, a zsidó nő feje izmos mellkasodon pihen, a gyűrűs, fekete hajfürtök rakoncátlan hullámai a medvebőrön, a gyertya fényénél megcsillan a Dávid-csillag.

Csak meg kéne mondanod, mi az, amit a nyakában hord, azon a könnyű aranyláncon, ez volna az egyszerű feladat.

Még csak hazugság sem volna, hiszen nem kérdezte szó szerint, nem szó szerint kérdezte meg, ami valójában érdekelte, nem azt kérdezte meg, hogy tényleg, a szó nürnbergi vagy milyen értelmében az vagyok-e, aminek néz.

Nem azt kérdezte, hogy zsidó vagyok-e.

Csak megpörgette ujjával a Dávid-csillagot.

Miért nem tudom kimondani, vagy nem, még mondanom sem kéne, elég volna egy mosoly vagy egy apró biccentés, amivel jelezném. Viccelsz?, kérdezne vissza a jel, persze, hogy tudom, mondaná fölényesen, ráadásul és ajándékként, meghozná a fölényt, eleve fölébe kerülnék, a fölényes kis mosolyom már maga volna az előjáték.

Elindul bennem valami forró dac, keletkezik, elindul és gőgös mondat lesz belőle. Nem, nem tudom, fogalmam sincsen. Az egyetlen lehetséges válasz a ki nem mondott kérdésére, hogy zsidó vagyok-e. Neked nem. Szó nélkül áll fel, tűnik el, viszi magával az éjszakánkat, a forró és titokzatos zsidó életünket, vissza, a Bon-bon vagy melyik presszó homályába.

Szép a két arany háromszög, miből állt volna megnevezni, ráadásul még jobban is tetszik. Mégse egy kínzóeszköz. A csillag fényében látom, az világítja meg, hogy a Grätz meg a Hetényi az orruk megérintésével a zsidóságukra céloznak, és egyúttal persze, egy mozdulattal, az én feltételezett zsidóságomra is, ez köt minket össze, noha nem vagyunk barátok, és ez választ el másoktól, ez tesz mindenki mást reménytelen outsiderré. Nem pedig a röhögés tehetségéből való közös részesedésünk, ha csak a röhögés tehetsége nem egylényegű a zsidósággal, a zsidóságra való tehetséggel. De tudtam, hogy nem így van, másokkal is röhögök, nem-zsidókkal is, tehetségesen röhögő gojokkal, azok mégsem simogatják az orrukat.

Felemeltem az ujjam, akkor még tudatlanul, végighúztam az orromon, és ezzel beszálltam valami visszavonhatatlanba, nem mehetek oda, hogy figyeljetek, állati hülyén hangzik, de izé, szóval, én tulajdonképpen nem vagyok zsidó, másfelől persze meg volt ez a kellemetlen kis esetem Leányfaluban, meg még az a pár dolog utána, ha ráértek, szívesen elmesélem, „proletár, folytatnám, de unnád, tudod, hogy nem élsz lazacon", a lényege nagyjából az, hogy zsidóbb vagyok, mint ti ketten együttvéve, a legzsidóbb zsidó vagyok, aki nálam zsidóbb, az csal, vagy csal, vagy nincs is, nincsen, mert meghalt, mert megölték, beküldték a gázkamrába, és utána meg el lett égetve, hamu lett belőle és füst, az meg elszállt a tavaszi szélben.

Nem beszélnek a zsidóságukról, nem mintha fogalmam volna, hogyan lehetne arról beszélni, mi tartozik a zsidósághoz, ami beszédtéma lehetne, milyen közös ügyek, mi következik az otthoni zsidó életükből, ha egyáltalán zsidó életet élnek. Mit lehetne abból behozni az iskolába. Milyen a zsidó élet, egyáltalán.

A Hetényi apja állítólag államtitkár, sokáig éltek Olaszországban, élték a zsidó életüket, nagy autók, csajok, a Hetényi vízilabdázni járt, valamelyik komolyabb olasz csapathoz, Pro Recco, minimum, van az, hogy osztálykiránduláson hozzánk pattan a medence túlsó végén gyakorló pólósok labdája, akkor a Hetényi fölvesz az arcára valami szerény, ostoba arckifejezést, és megkérdezi a kapustól, hogy onnan rádobhatja-e, azok megpróbálják visszafojtani a röhögésüket, legalábbis addig az általuk föltételezett pillanatig, amikor Hetényi labdája bágyadtan lehull majd, pár méterrel a kapus orra előtt, azt mondják neki, persze, öreg, próbálkozzál, akkor a Hetényi lő, de nem egészen az lesz belőle, amit a vidéki fiúk elképzeltek, hanem az, hogy még mielőtt a kapus a kezét fölemelné, a Hetényi labdája a felsőlécen csattan, és visszajön a félpályáig. Köszi szépen, mondja a Hetényi, és visszaúszik hozzánk. Zsidó vircsaft, apró jelenetek a fővárosi zsidóság életéből. Államtitkár az apja, sokat van kint, van egy bordó, 405-ös Peu-geot-juk. Állam és titok és zsidó, ez valahogy már túl sok, ezek szerint kommunisták, de hát mi is azok vagyunk, mégsincs bordó Peugeot-nk.

Erősebbek?

Ez, hogy állam és titok összefügg, már kiderült korábban. Kiderült, mikor átnevezték az utcánkat, az iskolával együtt. Volt valami ünnepély, mintha a zászlót kellett volna tartanom, az jól ment, a zászlótartás, az is kívül áll, szó szerint, a zászlótartó, nem a sorban ül a többiekkel, hanem áll, egyenesen, kívül, a sor szélén, a tornateremben vagy a Kossuth moziban, ahol csak ünnepelni szokás. Áll, vigyázzban, a piros rúd végén a zászlóra hímzett mókus vagy Bambi meg sem remeg, a többiek meg pusmognak és fészkelődnek, életkoruknak teljességgel megfelelő viselkedésük egyszerre méltó sajnálatra és irigylésre, nem figyelik a beszédet, nem csoda, hiszen érthetetlen, arról van benne szó, hogy többé nem úgy gondolunk valakire, akit tévedésből vagy bűnből kivégeztek, mint eddig, annyira nem úgy, hogy ezentúl az egész iskolánkat róla fogják elnevezni, az új nevét kell megszokni, az iskoláét is meg az utcáét, ahol a nagyszüleim laknak.

Vége a Pannóniának.

Ezen túl Rajk Lászlónak hívják.

Kivégezni régen szoktak, ennek a Rajk Lászlónak meg itt ül a felesége és a fia. Kicsi asszony feketében, sápadt, mozdulatlan az arca, valahogy fals ez az egész, nem örül, egyáltalán nem, pedig minden feltétel adva van az örüléshez, szépen felöltözött úttörők, dobszó, csapatzászló, beszédek, nagyon komoly zene.

Az a szó, hogy mártír.

A fia is ott van. A mártír fia. Nem emlékszem rá. Pontosabban az emlék nem egyeztethető a tényekkel. Velem egykorúra emlékszem, vettek neki egy öltönyt az úttörőáruházban, öltöny, fehér ing, nyakkendő nélkül, elhozták, leültették az első sorba, és ez a néni, a mártír özvegye, akivel jött, inkább látszik a nagymamájának.

Hazamegyek a Pannóniába, megkérdezem, hogy mi van. Ki volt Rajk László? Kommunista. Mi történt vele? Sápadt az apám, azt mondja, kivégezték. Kicsodák, a fasiszták? Nem, mondja az apám, a kommunisták. Túlkapások. Túlkapások voltak, meg hát a Rákosi. Az ki? Az a párt vezére volt, aki igazságtalanságokat követett el. Azt akarta, hogy féljenek tőle. Személyi kultusz. A magyar dolgozók édesapja. A nagymamám közbeszól, nevetve, hogy az apám remekül tudta utánozni a Rákosit, annyira, hogy egyszer be is csöngettek, mert egy lakó azt hitte, apánk beszél a rádióban, és tudni akarta, melyik adón. És aztán? Mit aztán? Hogy lett vége? Jött ötvenhat. De hát azt mondtátok, hogy az ellenforradalom volt. Vissza akartak jönni a fasiszták, vagy nem? Igen. Jól indult, de rossz lett volna a vége. Nem kérdezek többet.

Elkezdesz járni a hazugságban, pontosabban jársz valami szilárd talajon, azt hiszed, megbízhatsz benne, hibátlan felület, mászkálsz, megtart, tudod, mi hogyan van. Sétálsz a nagyapáddal, megálltok egy romos ház előtt, már nem is ház, csak az emléke, kik csinálták, a fasiszták. Mindent, ami rossz, a fasiszták csináltak, vagyis a nácik meg a nyilasok, na, de jöttek a magyar és a szovjet kommunisták, és kikergették őket. Azóta tart a jó. Véget vetnek a rossznak, utána elkezdődik a jó, mi korlátozhatná. Folyamatos jó, először kicsit jó, aztán egyre jobban jó. Ezt zavarta meg a Rajk László. Megkérdezek másokat is az osztályban. Valaki azt mondja, talán a Molesz, hogy behozza a Fehér Könyvet. Mi az? Abban van az igazság, de nem szabad mutogatni. Újságpapírba csomagolják. Nagy Imre és társai a népbíróság előtt, meg még egy könyv, tényleg fehér, nem is könyv, puha a fedele, sok kép van benne. Fejjel lefelé lóg valaki, felakasztották egy fára a Köztársaság téren, a Pártház előtt, és mintha ki volna tépve a szíve. Összetörték a Lenin-képeket. Azt mondja a könyv, hogy 1956-ban ellenforradalom volt Magyarországon. Ezeket a gaztetteket lehetett lefényképezni. Aztán jöttek a baráti szovjet csapatok, és megalakult Kádár János vezetésével a forradalmi munkásparaszt kormány. Nem értem, miért forradalmi. Mi az, hogy munkásparaszt? Van lusta paraszt is? Nem értem, mit kell ezen a könyvön titkolni, de érzem a titkot, a titok jelenlétét, elbújva olvasok. Lassan jövök rá, hogy az a titok, hogy volt. Hogy volt ‘56, egyáltalán. Titok a létezése. Nekem is titkolnom kell, hogy olvastam róla. Hogy tudom, mégsem olyan a jó, hogy véget vetsz a rossznak, és azonnal elkezdődik, feltartóztathatatlanul.

Állam és titok.

Hetényiék a parkban laknak, az erkélyükről rálátnak a Dunára meg a Margitszigetre. A Grätzéknak pedig butikjuk van, ez is zsidó dolog lehet, ez a butikozás, állítólag csak le kell érettségiznie, és neki is lesz egy butikja, valahogy meg kell úsznia a kirúgást, meg összeszedni a ketteseket, nem mintha buta volna, éles, mint a Nap, éles ész, tiszta gondolkodás, csak egy percet sem tanult még életében. Röhögni jár be a gimnáziumba.

A zsidó élethez tartozik.

Mások élik a zsidó életet, nem én, nekünk tilos, akkor hogy került bele a családba, ki hozta be, ki kellene nyomozni. Melyik bőrönd? Becsempészte, mint egy repülőtérre, letette valahová és ottfelejtette. Finoman ketyeg, egyszer föl fog robbanni.