Kepes András Könyv-jelző sorozatának harmadik tagja a fiatal magyar írók novellái közül válogat. A Park Könyvkiadó az előszó szerint a korábbi, klasszikus magyar és világirodalmi novellákat összegyűjtött kötetek sikerén felbuzdulva (régi tapasztalat, hogy a halottak kelendőbbek az élőknél) kérte fel Kepest, hogy készítsen antológiát a kortárs magyar prózából. Ő pedig, még mindig az előszó szerint, habozás nélkül a fiatalokat választotta, nem titkolt kíváncsisággal és reklámcéllal.

Itt a már többször eltemetett, de még mindig igen eleven elitizmus jegyeit magán viselő kritika következik.

Kepes (Tönkő Vera és Nagy Gabriella segítségével) mintegy hatvan-hetven író műveinek elolvasása után húsz alkotót választott ki, akiknek a novellái bekerültek a kötetbe. Illetve nemcsak oda, hiszen mire a könyv megjelent, a tévében már a végéhez közeledett az azonos címet viselő műsor, méghozzá a legnagyobb nézőszámú kereskedelmi csatornán. (Tehát ismét az inverziós logika dolgozott: a könyvötletből tévéműsor lett, s a kötet csak a képernyős kedvcsináló után került piacra, látványosan magán viselve a műsor nyomait.) Ez a Könyv-jelző hétköznapra és éjfélre esett, ami elég sokat elárul a várható nézőszámról, de Kepes kedves és intelligens személyiségének köszönhetően mégis jó marketingként működött. A közel negyedórás adás alatt egy pár mondatos bevezetésre és kurta beszélgetésre futotta, majd a szerzőkkel közösen kiválasztott írást közkedvelt színészek olvasták fel.

A kötet tehát remek tanulmányul szolgálhat a média működése iránt érdeklődők számára: hogyan csináljunk a kortárs irodalomból viszonylag népszerű műsort, majd eladható kötetet. (A Kepes András válogatása fiatal magyar írók novelláiból körülbelül 14.000 példányban jelent meg, és a kiadó adatai szerint több mint 10.000 kelt el eddig. Igaz, Kepes más témájú riport-kötete közel 100.000 példányban fogyott el.)

A műsorvezető-szerkesztő koncepcióját a különleges célnak megfelelően alakította ki: saját szavaival „hidat akart verni" a szélesebb közönség és a kortárs irodalom közé. Olyan szövegeket igyekezett összeválogatni, melyek minőségiek és mégis viszonylag könnyen olvashatók. Kritérium volt, hogy a szövegek rövidek legyenek, stílusuk pedig „követhető az irodalomban talán járatlanabb televíziós közönség számára". (7. o.; tehát már a könyvbe bekerülő művek és szerzők körét is a virtuális tévénézőknek tulajdonított ízléskompetencia szabta meg.) Kepes az előszóban külön hangsúlyozza, hogy a praktikus szempontok lényegiek voltak: „ez a válogatás semmiképpen nem tükröz irodalmi értékrendet, még az én értékrendemet sem." (7. o.) Hogy a szerzők ezt hogyan értelmezik, azt most hagyjuk figyelmen kívül, de a kijelentés egyértelmű: Kepes nem mindegyik írást tartja éppen zseniálisnak, s ebben, speciel, egyetértünk.

Célelvűen rövidek és közvetlen hangvételűek a beszélgetések is: mindenkiről megtudunk egy-két érdekességet, így karakteres, szimpatikus és könnyen megjegyezhető képet kapunk. A nagyközönség megbizonyosodhat, hogy az írók is emberek: például szeretik a focit (mint Kőrösi Zoltán vagy Pacskovszky Zsolt); ifjúkoruk óta rockzenészi karrierről álmodoznak (Háy János); sokuknak van másik, megélhetést biztosító szakmájuk; tudnak főzni és a főzésről írni is (Cserna-Szabó András).

A könyv a műsorhoz képest csupán néhány elemmel bővült, így például mindenkiről szerepel egy kép (mely egyben a műsor fel- és visszaidézését is elősegíti), egy bónusznovella, illetve egy rövid életírás. Utóbbiról tanulmányt kéne írni, annyi mindent elárul kortárs szerzőinkről. Van, aki egyes szám első személyben, önbizalomtól dagadóan beszél (Balogh Robert, Cserna-Szabó vagy Maros András), van, aki kissé hárítóan egyes szám harmadik személyben szól, de ez sem jelenti feltétlenül a tényszerű ridegséget: Teslár Ákos vagy Vörös István például ábrándozó, míg Zoltán Gábor lírai jellemzést ad magáról. A legrövidebb és láthatóan a legkedvetlenebb szöveg minden bizonnyal Darvasi Lászlóé, igaz, ő már az elején bevallja, hogy gyűlöli e műfajt. Megint mások, talán kissé kényelmesebben, de rájuk jellemző idézettel oldják meg a feladatot (például „Erdős Virág az egy ilyen emberi dolog").

A beszélgetés és a műsorban is elhangzott novella után egy többnyire nagyobb lélegzetű írás következik. Ismét egy újabb figyelmesség az „irodalomban talán járatlanabb" olvasóval szemben: ha érdeklődését felkelti a fotó és a bevezető szöveg, akkor még mindig kevesebb kockázattal kezdhet bele az ismerkedésbe – s ha az első írás sem veszi el a kedvét, akkor jöhet a következő. Amilyen kevés a „többlet" a műsorhoz képest, olyan erős a könyvben a műsor dominanciája: a kötetben kizárólag az első, felolvasott novelláról esik szó, a második mintha csak véletlenül került volna oda. Pedig nem. A két novella gyakran a szerző különböző arcait mutatja: időben vagy stilárisan sokszor távol állnak egymástól. Így például Erdős Virágnak egy korábbi novellája, illetve a legutóbbi könyvéből egy „másfajta" mese szerepel, de mindkettőre jellemző az elbeszélő tettetett naivitása és kegyetlen szarkazmusa. Jónás Tamástól egy szociálisan érzékeny, realisztikus szöveg és egy „cigány mese" jellegű írás olvasható. De említhetném Darvasit is: a Szív Ernő tárcát egy „kínai" történet követi. Persze vannak, akiktől modalitásban és beszédmódban inkább hasonló írásokat válogattak össze; ezekben a novellákban az a jó, hogy felismerhetővé teszi egyedi hangjukat (idesorolható a többség, ezért csak véletlenszerűen: Bartis Attiláét, Ficsku Pálét, Grecsó Krisztiánét vagy Péterfy Gergelyét). De sajnos még a novellák esetében is találni hibaként értelmezhető hiányokat: nem hiszem, hogy annyival több helyet igényelt volna a közölt novellák eredeti megjelenését feltüntetni, mint amekkora segítséget az érdeklődők számára; nekem az is csalódást okozott, hogy egy eredetileg sajátos helyesírással élő szöveg (Balogh Róbertté) itt köznyelvesítve szerepel.

A kötet a szerkesztési szempontokon kívül modalitásában is a média foglya lett. Kepes azt az egyébként máskor is jól működő stratégiáját választotta, hogy a nézőiről elgondolt viselkedésmintát követte. Egy korosodó, ezért a fiatalokkal szemben negatív előítéletekkel teli, őket kissé lenéző, de azért művelt, mindenre nyitott férfi szerepét vette föl, és emellett hősiesen, sőt, talán kényelmi szempontokat sem megvetve, ki is tartott. (Persze ez jelen esetben kicsit furábban hat, mint amikor egy csontkovácssal vagy egy bennszülött indiánnal készített interjút…) Talán a magyar kortárs irodalomnak kölcsönzött kuriozitás-jellegből és a pozitív irányú véleményformálás céljából Kepes rövid felkonfjai is szembetűnő hasonlóságot mutatnak nemcsak egymással és a beszélgetésben elhangzó kérdésekkel, hanem az előszóval is. A kiindulópontot az a – vélhetőleg Kepes által kijelölt – „téveszme" jelenti, miszerint majd „fátyolos tekintetű, pubokban felnőtt belvárosi fiatalok többségében lila, tudálékos művei"-vel (5. o.) kell csodát művelnie, hogy érdekessé és fogyaszthatóvá váljanak. Ebben, természetesen, Kepes nagyot és kellemesen csalódik: a fiatal írók többsége nemhogy nem érthetetlen szövegirodalmat hoz létre, de írásaik „frissek, könnyedek, szórakoztatók és természetesek". (6. o.) Ez a választott pozíció Kepest már az előszóban „szigorú" önkritikára indítja, s ezzel az irodalommal csak bátortalanul ismerkedő olvasóknál hitelességet és bizalmat nyer („nohát, én is épp úgy vagyok, mint Kepes"), illetve pozitív várakozásokat kelt. (A kredvező véleményt Kepes a későbbiekben is folyamatosan sugározza a nézők/olvasók felé: az előszón kívül fontos része a bevezetőknek és a feltett kérdéseinek.)

Ebből a helyzetből könnyebb egyszerűt, mindenki számára érthető dolgot kérdezni, olyat, ami az „átlag" nézőt érdekelheti: euforikus állapot-e az írás; máshogy ír-e egy szabadkai, mint egy magyarországi szerző; mit szólt a „szakmaválasztáshoz" a kedves papa stb. Azzal is sokszor (értsd: kettőből kétszer) foglalkozik, hogy létezik-e nőirodalom, azaz máshogy ír-e egy nő.

A könyv formája és mérete szintén egy igényességre törekvő és a piaci versenyben részt venni akaró kiadót mutat: 360 oldal a fiatal magyar írókból nem túl sok, de nem is kevés. A borító jól illeszkedik a sorozat arculatába – így könnyen felismerhető, színe feltűnő, mégis kellemes árnyalatú, s emellett kemény fedelű, ami nemcsak időtállóvá teszi, de egyben a tartalom komolyságát, értékét is érzékelteti. A kötet legnagyobb és legelütőbb színű felirata a „szerkesztő" neve, aki ezáltal inkább szerzővé vagy főszereplővé lép elő; a „Kepes" tulajdonképpen márkanév, mely jobban működik csaliként, mint más könyvek esetében a szerző.

Ha tehát szigorúan a Könyv-jelző című kötetet vesszük a kritika tárgyául, akkor talán kevesen vitathatják bírálatomat: egy tévéműsor legépelt, kicsit szerkesztgetett mása. De szerencsére a magas és alacsony kultúra dichotómiáját éltető elitizmus ma már halott, dobjunk hát újabb, nehezebb földrögöket sírjára, és lépjünk tovább.

 Innentől egy „fogyasztóbarát és piaci viszonyokat szem előtt tartó" kritika olvasható.

A Kepes András által szerkesztett sorozat az egyik legnépszerűbb kortárs irodalmi kiadvány, és ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban egy példány sem volt hozzáférhető.

Kepes koncepciója teljesen világos és igen céltudatos: lekötni a tévénézők és a nem-fanatikus-könyvvásárló/olvasó figyelmét, épp csak annyi időre, amíg bebizonyíthatja neki, hogy a fiatal magyar írók is érző lelkek, mi több, kedves, becsületes, jó humorú szerzők, akiknek még az írásaikba is belekukkanthatunk komolyabb veszély nélkül. A könyv ezt a bizonytalan, épp ezért a könyvvásárlásban is határozatlan fogyasztói réteget célozza meg, s e statisztikailag is körülírható közönség elvárásai, érdeklődési köre és előítéletei szerint válogat, úgy, hogy közben azt formálni, módosítani is igyekszik. A szövegek tehát rövidek, többnyire frappánsak, változatosak és nem túl durvák. Mivel a kötet húsz szerző negyven írását fogja össze, akár tájékozódási pontként is használható. Rálátást nyújt nemcsak azok számára, akik – mint egy bizonytalan tartalmú csuporba – csak bele akarnak nyalintani a kortárs magyar irodalomba, de vállaltan szubjektív válogatásként jól használható középiskolában, sőt vizsgához való felkészülésben is.

Kepes elképzelése, kitűzött célja felé a piaci viszonyokat jól ismerve és módszeresen halad: először a gondos szerkesztői előkészítés, majd a tévés megjelenés (az érdeklődés felkeltése, reklám/sulykolás), s végül a könyv kiadása. Az eladás maximalizálása érdekében hatott a jól tervezett könyvméret és -borító, a korábbi két „felvezető" kötet s a Kepes márkanév. Talán nem is szabad ezt a könyvet a műsortól különválasztva értékelni: viszonyuk leginkább olyan, mint egy kiállításé és az anyagából létrehozott virtuális galériáé, vagy egy konferenciáé s annak nyomtatott kiadványáé.

Kepes népszerűsége kétségtelenül vonzóbbá tette a kortárs irodalmat, és ezzel mindenki jól járt. A tévés szereplés alatt a kiadó reklámot kapott, az írók lehetőséget, hogy ismertté váljanak, a nézők pedig, hogy beleszagoljanak a szövegekbe. Ha tehát a kortárs irodalom szándéka szerint ki szeretne lépni a 200-500 darabos példányszámból, akkor meg kell tanulnia felhívni magára a figyelmet, folyamatosan kommunikálni a látens és lehetséges olvasókkal, konkrétabban, eladni magát – ahogy ennek az útnak járhatóságát számos tévés és könyvformájú produkció sikere igazolta már. Lehet ezt persze az igénytelenséget botránykavarásra cserélve vagy messziről üvöltő pénzéhségből csinálni, de lehet jó szándékkal, következetesen és kulturáltan is – ahogy Kepes teszi. Bízzunk hát a folytatások erejében.

(Park Könyvkiadó, Bp., 2002, 366 oldal, á. n.)