A Pályák emlékezete című könyv érdekes és eddig példa nélkül álló vállalkozás a honi irodalomtudományban. Példátlan, ugyanis a kötet műfaja (riportkönyv, vagy inkább interjúkötet) mindezidáig inkább a népszerű, populáris könyvkiadásra volt jellemző – gondoljunk csak napjaink „sztárriportereinek" mostanság egyre gyakrabban megjelenő „műveire". A pályák emlékezetében egy fiatal irodalmár (Szirák Péter) beszélget a magyar irodalomtudomány jeles képviselőivel (pontosabban közülük tizenhárommal: Szegedy-Maszák Mihállyal, Kulcsár Szabó Ernővel, Szabolcsi Miklóssal, Németh G. Bélával, Tamás Attilával, Dávidházi Péterrel, Veres Andrással, Kenyeres Zoltánnal, Angyalosi Gergellyel, Thomka Beátával, Balassa Péterrel, Deréky Pállal és Poszler Györggyel). Nálunk ilyen típusú könyv, ha jól tudom, még nem jelent meg, ám a nyugati irodalomtudományban egyáltalán nem ritka az effajta riportkötet (hirtelenjében egy híres és sokat hivatkozott könyv jut eszembe, Imre Salusinszky Criticism in Society című összeállítása, melyben a szerző az irodalomtudomány és a filozófia neves alakjaival folytat párbeszédet Jacques Derridától Edward Saidon át J. Hillis Millerig).

Szirák Péter kötetének fontossága, érdekessége több szinten is megmutatkozik. Egyrészt olyan tudósokat hoz „emberközelbe", akiknek a könyvein egyetemisták generációi „nőttek fel" (sőt, közülük kettő – Szegedy-Maszák és Veres – a hajdani gimnáziumi irodalomkönyv szerzői is voltak, tehát az irodalommal közvetlenül nem foglalkozók is találkozhattak munkájukkal középiskolás korukban). Sajnálatra méltó, hogy a kötetben megnyilatkozó irodalomárok közül a könyv elkészülte óta már ketten is távoztak az élők sorából, s a velük készült riport már csak fájdalmas mementó maradhat: Szabolcsi Miklós 2000-ben, Balassa Péter pedig 2003-ban hunyt el. Másrészt a könyvben olvasható visszaemlékezések egyfajta kortükörként is felfoghatóak, mely – hogy egy külföldi irodalmárnak egészen mással kapcsolatban megalkotott fogalmát idézzem – kettős tükör: egyszerre tükröz egy „letűnt korszakot", az 1950–60–70-es évek politikai rendszerét és kultúrpolitikai csatározásait, valamint a most már közelmúltat, a 90-es évek magyar irodalomtudományát (ugyanis a riportok 1994 és 1999 között készültek, s eredetileg az Alföldben jelentek meg). Persze a tükörmetafora kicsit problémás lehet, illetve maga a metafora használata azt „tükrözi", hogy a nyelvben általában, s még a kritikusi – tudományos vagy esszéisztikusabb – nyelvben is mennyire megragad egy olyan fogalom, mely éppenséggel egy 30-40 évvel ezelőtti diskurzusban volt használatos (vagy e beszédmódot „tükrözi"). Helyesebb talán inkább korképről vagy korképekről beszélni (vagy – hogy a mai tudományos diskurzus egyik kedvelt fogalmát használjam – történeti narratívumokról), hiszen a kötet interjúi azt beszélik el, ahogy ezek az irodalmárok megélték a korábbi korszakot, illetve ahogy értelmezik, történetbe foglalják saját pályájukat, az adott körülményeket, az „átkos érát". Mint rövid bevezetőjében Szirák írja: „A kötet beszélgetései egy korszak szociális és kulturális önszemléletének kifejeződései is, a történelemmel, az értelmiségi szerepvállalással, az emlékezettel, az identitással, egy tudományág múltjával való szembenézés alkalmai is. Küzdelem és tréfa, keserűség és derű az emlékezet pályáin." (7. o. – Szirák kiemelése.)

A legtöbb riport, az életpálya-áttekintések java része nem csupán egy bizonyos kor, de tulajdonképpen néhány adott helyszín köré csoportosul: főként Budapest, s azon belül az ELTE és az Irodalomtudományi Intézet kap főszerepet. Két látványos kivétel van, melyek színesítik, árnyaltabbá teszik a képet, valamint tanúskodnak a határainkon túli magyar irodalmárok helyzetéről: Thomka Beátáé, aki Újvidékről települt át, s pályájának első fele még ehhez a területhez s az Új Symposion folyóirat köréhez kötődik, s Deréky Pálé, aki éppen fordított utat járt be – 1964-ben családjával kivándorolt Ausztriába, s a mai napig a bécsi egyetem finnugor intézetében tanít.

Több riportnál is előkerülnek bizonyos nevek, események, melyek a korszak tudományos életében megkerülhetetlennek számítottak, s a történetek összességéből kirajzolódó képben sajátos csomópontokat alkotnak. Ilyen fontos, újra és újra előkerülő név például Lukács Györgyé, és bár a kötetben szereplők legtöbbje nem tartozott a Lukács-iskolához (sőt a „Lukács-óvodához" sem), mégis az a tény, hogy a filozófust szinte minden pályaképben megemlítik, s a hozzá fűződő viszonyt problematizálják, jól jelzi Lukács elmúlt korszakbeli szerepét és az általa képviselt irodalomszemlélet és esztétikai beállítódásmód hegemóniáját. Ilyen – talán kisebb, de mindenképp jelentős – név még Király Istváné és Pándi Pálé, akikről az interjúkból meglehetősen ambivalens és általában nem túl pozitív kép bontakozik ki. Vagy ilyen, sokkal egyértelműbb és pozitívabb megítélésű személy Tarnai Andor és Németh G. Béla. Ez utóbbi a kötetben egyszerre riportalany, valamint más, fiatalabb irodalmárokkal való beszélgetésekben a történetek egyik jelentős szereplője: az egyetemi évek fontos és nagy hatással bíró tanárfigurája. A riportokból kirajzolódó pályaképek egyik meghatározó, gyakran említett eseménycsomópontja is Németh G. nevéhez fűződik, az általa 1972-ben szerkesztett Az el nem ért bizonyosság című kötet – mint Arany János lírájának újraértékelése s az új nyugati irányzatok (főként a strukturalizmus) hazai alkalmazása – fontos fejezet a magyar irodalomtörténetben, s maga az esemény kapcsolódik a strukturalizmus hazai recepciójához, vitájához, hamarosan bekövetkező kiátkozásához. Vagyis ha a riportokat egymás után olvassuk, a könyv végére kirajzolódik egyfajta korkép, annak története(i), ahogy a 60-as, 70-es években a fiatal értelmiségi irodalmárok érvényesülni próbáltak, és saját nézeteiket, munkájukat érvényesíteni igyekeztek (sőt, a Poszler Györggyel készült beszélgetés révén még az 50-es évek elejének egyetemi rendszerébe is bepillantást kaphatunk).

Mindez persze közvetve jut el az olvasóhoz, hiszen az interjúk elsődleges célja az irodalmárok egyéni életútjának felvázolása, s a legtöbb beszélgetés inkább afféle személyes vallomásnak tekinthető, mintsem valamiféle dokumentumnak. Ám, paradox módon, sokszor éppen ez a személyesség tesz leginkább dokumentumértékűvé néhány beszámolót, hiszen egy-egy találó, apró történet, közbevetés gyakorta többet árul el a korszakról s a visszaemlékező korszakhoz való viszonyáról, mint egy deskriptívnek szánt kijelentés vagy egy egyenes, teoretikus hangsúllyal kimondott vélemény. E személyesség végig fontos téma és tartalom a könyvben, a riportokban ugyanis Szirák legelső kérdése általában éppen erre irányul, vagyis az alanyok tanulmányainak személytelen, tudományos vagy eredetibb, kitárulkozóbb hangnemére és az életútról alkotott személyesebb vallomásra, valamint a kettő – egyéni életút és tudományos, szakmai megszólalásmód – viszonyára. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb interjú levélben készült, vagyis az interjúalanyok előre megkapták a kérdéseket, s volt idejük megfogalmazni, megírni saját történetüket. Sőt, bár a riportokon nem venni közvetlenül észre, de feltételezhető, hogy a később megkérdezettek már olvashatták az Alföldben az elődeikkel készített beszélgetéseket, s azokhoz képest, illetve az azok által támasztott elvárásrendszerhez igazodva fogalmazhatták meg saját válaszaikat. Mindemellett viszont Szirák látványosan nem akarja orientálni a riportokat: saját személyisége – amennyire csak lehetséges – visszahúzódik a szövegből, nem szándékozik előtérbe tolni magát, kérdéseiből látszik, hogy kiválóan ismeri beszélgetőtársai életművét, pályáját, s az erre adott reflexióikra, egyéni véleményükre kíváncsi.

Az interjúk vége felé, zárásképp Szirák általában két kérdést tesz fel. Az egyik a mostani (illetve mára már közelmúltbeli) politikai, kulturális, tudományos változásokra irányul. A 90-es évek elején az irodalomtudományban lezajló átalakulás, modernizálódás, bizonyos külföldi iskolák (főként a hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció) hatása az interjúalanyok szempontjából azért is érdekes lehet, mert némelyiküknek elévülhetetlen érdemei vannak ezen iskolák meghonosításában (például Kulcsár Szabónak a recepcióesztétika itthoni applikációjában), mások – elsősorban idősebb professzorok – pedig saját korábbi tapasztalataikkal és munkásságukkal számot vetve alkothatnak a jelenbeli változásokról és teoretikus tendenciákról véleményt. Emellett külön fontos és érdekes lehet, ahogy az egyes teoretikusok reflektálnak az általuk behozott és alkalmazott (vagy ki- és továbbfejlesztett) elméletekre és azok módszertani következményeire, a magyar irodalomfelfogásban és irodalomtörténet-írásban való használhatóságukra. Így a kötetet olvasva bizonyos tendenciák, kutatási témák történetéről, az adott tudós pályaképében elfoglalt helyéről is sok mindent megtudhatunk, valamint – talán ez sem mellőzendő – az interjúk terjedelmi korlátai miatt gyakran az irányzatok, iskolák tömör, pár oldalas összefoglalóját is olvashatjuk, méghozzá a teóriák legavatottabb itthoni képviselőinek tollából. Néha a riportok viszonylag aktuális témákba is belemennek: látványos például a Dávidházi Péterrel készített 1996-os beszélgetés, melynek egy pontján Szirák az épp abban az évben zajló kritikavitával kapcsolatban kérdez rá Dávidházi véleményére és álláspontjára. Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, de mintha bizonyos szempontból mára már ez is történelemnek, korképnek számítana: a kritikavita csörtéit megvívták, a hermeneutika és a dekonstrukció elfoglalta helyét a honi tudományok csarnokában, s manapság mintha már egészen más irányt követne az irodalomszemlélet (gondolok itt például a recepcióesztétikát ért támadásokra vagy a kultúraelméletek térnyerésére). Persze nem szemrehányásként említem ezt (nem is lenne értelme olyan kérdéseket számon kérni, melyek a 90-es években még nem igazán voltak terítéken), inkább valamiféle olyan ötletként vagy ösztönzésként, hogy az interjúsorozatot azért is érdemes lenne folytatni, mert a hazai irodalomtudomány átalakulása – ha jól látom – még messze nem ért véget.

Számomra talán a legérdekesebb Szirák utolsó kérdése, illetve az erre adott válaszok. A kérdés triviálisnak tűnik (nagyjából arról szól, hogy a riportalany hogy érzi magát mostanában, milyen a szellemi közérzete), de éppen ezen keresztül nyilatkozhatnak meg legszemélyesebben a párbeszéd résztvevői. Sokszínűek a válaszok, de tulajdonképpen mindegyik meglehetősen jellemző az adott személyre. Dávidházi Péter például egy kissé keserű, ám tréfás anekdotával válaszol, Angyalosi Gergely néhány Roland Barthes-i stílusban megírt, töredékes jegyzetlappal, Thomka Beáta Bachelard-ra utaló, a személyes élettér jelentőségéről szóló vallomással, Szegedy-Maszák Mihály és Kulcsár Szabó Ernő pedig a külföldi (az amerikai illetve a német) környezeti, kulturális viszonyokat veti össze a jelenlegi hazai körülményekkel. A hangnem, mindent összevetve, szinte mindegyiküknél, bizakodó, optimista. Mindezek (és az előzmények, az élettörténet megkonstruálása, az egyéni útról, pályaképről alkotott vallomás) mögött láthatóvá válik a személyiség, feltárulkozik, ami esetleg a tudósok szakmai tanulmányaiból (sőt, még előadásaikból is) kevésbé vagy alig mutatkozhatott meg. Ezek után az olvasó talán már máshogy veszi kezébe az adott irodalmár műveit, bizonyos gesztusok, mondatok átértelmeződhetnek.

Talán ez a könyv legfőbb érdekessége és értéke, s azt hiszem, mindenképpen folytatásra érdemes Szirák kezdeményezése, hiszen van még figyelemre és kérdezésre méltó irodalmárunk, esztétánk, s a szakmabeli vagy a laikus érdeklődő talán kíváncsi a teoretikus teljesítmény, az életmű mögötti tudósra, emberre is.

(Balassi, Bp., 2002, 272 oldal, 1800 Ft)