Bán Róbert emlékének

 

Minek egy kalap alá venni három történetet? Hogy az író is megszólalhasson? De hiszen ő eddig se hallgatott. Most meg kapja magát, és összemalterozza ezt a három de-rég-volt-már téglát, vagy mondhatnánk, odanyom három ragasztós akasztót a fürdőszoba csempéjéhez, és abban bízik, hogy kötni fog. De mi köze egy budapesti húsvétnak a göteborgi kikötőhöz? És ha valami csiriz-csoda folytán össze is áll a kettő, hogy jön hozzájuk az a svéd kamasz, a Liseberg óriáskereke alatt? Hát úgy, hogy ábrándozik. Éppúgy, mint a budapesti. És az író, ő talán nem? De bizony, ő csak igazán! Harminchárom álma tapad a három történethez, és bár világirodalmi jelentőségük többé-kevésbé elhanyagolható – hogy a magyarról ne is beszéljünk! –, beteszi a kalap alá, a három mellé, mind a harminchármat.

 

Húsvéti történet

Páros lábbal ugrott le a buszról, pedig nem volt valami jó kedve. Nem kellett volna hagyni, hogy barátja elcsalja ide. Családi látogatás Elza néniéknél. Ugyan mi köze hozzá? Nem kellett volna hagyni. Persze, mindegy. Páros lábbal ugrott le a buszról…

Különben sem szerette az ünnepeket. Sötét ruha, fehér ing, nyugtalanító változások. Pár évvel ezelőtt még más volt a húsvét. Korai felkelés, locsolkodás, alig ismert, kedves emberek, gépiesen elhadart jókívánságok, unott arccal elfogadott piros tojások, lázas számlálgatása a kapott forintoknak, verseny a fiúk között. Régen volt, kinőtt már belőle. Nyáron már tizennégy éves lesz. Most már a húsvét sem több, mint sötét ruha, fehér ing, nyugtalanító változások. Nem maradt belőle más, csupán a kölniszag – megkülönböztetőül.

 

Robogott velem a negyvenhetes a Parnasszusra. Már akkoriban is panaszkodtunk a közlekedésre, amely bizonyára rosszabb volt, mint a mai, de velem sohase robogtak úgy a villamosok, mint a hatvanas években Budapesten. Át a Szabadság hídon, be a Belvárosba, Cseres Tiborhoz, az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Kezdtem már megtanulni, hogy az első válasz mindig a NEM. Ha valaki csak úgy az utcáról, az majdnem mindig dilettáns. Nem is mentem én egészen az utcáról, hiszen Bán Robi odaadta Katona Évának, Katona Éva pedig Cseres Tibornak. Véletlenül Schuller Tiborral is összefutottam. Meséltem neki, mi minden történt azóta, hogy – istenem, két éve már! – leérettségiztünk. Megálltunk a Bartók Béla úton egy kávéra, én a számba vettem az egyik kockacukrot, ő meg olvasta az elé tett oldalakat, és rögtön meg is szólalt: „Öregem, micsoda stílusod van! Ezt közölni fogják, ha csak nem hülyék!" A stílusom, az Cseres Tibornak is tetszett, de hát, ugye, az első válasz. Pedig elég merészen nyitottam. Azt mondtam neki, hogy én vagyok a Hendi Péter. „Ügyes meg tehetséges, de hát ez nekünk nem kell" – és amíg a kéziratot kereste, azt is hozzátette: „Hány éves? Húsz? Fog még jó novellát írni." Nem voltam ettől az ígérettől túlzottan elragadtatva. Eddig is írtam, mondtam neki ellenségesen. Egy pillanatra meghökkent, ő eddig nem ismert engem, máskülönben talán azt mondta volna, hogy fejlődöm. Aztán, amikor ettől is elhúztam a számat, elfogyott a türelme: „De hát mit várt tőlem?! Hogy azt mondom, zseniális, mint Hemingway?" Azt hiszem, ez megtette volna kiindulási alapnak, de nem voltam elég jó üzletember. Mi sem jellemzőbb erre, mint lépcsőházi füstölgésem. Legalább megmondtam volna neki, hogy a „tetszik, ügyes, tehetséges, de nem nekünk nem kell" és a „zseniális, mint Hemingway" között kéne még lenni néhány fokozatnak!

 

Feri előtte szállt le. Ő is páros lábbal. Most ott fütyörészik mellette, teljesen gondtalanul. Örül, hogy sikerült magával csalnia. Talán az első pillanattól biztos volt, hogy sikerülni fog. Talán nem is baj, hogy eljött. Soha nem járt még barátja nagynénjénél, csak azt tudja, hogy jó sütemény van és Elza néninek kezet kell csókolni.

– Ott laknak, abban a házban – mutatja Feri.

Szép, kétemeletes épület, üvegfalú lépcsőházzal! Régóta tetszik neki az ilyen, ez modern. Egyszer majd ő is ilyen házban fog lakni. Barátja hátba vágja.

– Mi az, mi bajod van?

Nincs semmi baja, de ezt most nem tudja kimondani. Most nincs kedve beszélni. Nem szereti, ha váratlanul hátba vágják. Csak később szól, amikor már ott vannak a ház közelében.

– Az esőkabátot elfelejtetted.

Feri mosolyog. Amikor hosszan kérte, hogy kísérje el, ő nem akart jönni. Mondta, hogy nincs kedve, és esőkabátot se hozott. Feri erre – mivel ő egyáltalán nem fázott – készséggel felajánlotta a sajátját, és most állja a szavát. Mosolyog.

– Tessék! Ennyi előnyt adok.

 

Tizenkét éves korunk óta voltunk barátok, ami úgy kezdődött, hogy egyszer az iskolaszünetben azt mondta nekem a folyosón: „Te vagy a legjobb barátom." Hajlamos voltam rá, hogy ezt komolyan vegyem és viseljem, mint kitüntetést a mellemen, avagy pórázt a nyakamon. Feri, azonkívül, hogy nem Ferinek hívták, nem volt a legjobb barátom. Legyünk őszinték, nem is ezt mondta a folyosón. Egy szerelmi ügy miatt hidegültünk el egymástól, tizenkilenc évesen, de ebbe most ne menjünk bele. Ez a történet különben sem a szerelemről szól és nem is az igaz barátságról. Valami mást kell, hogy mondjon annak, aki megérti. Próbáltam ezt megvilágítani a Kortárs szerkesztőségében egy nőnek, akiről később tudtam meg, hogy Váci Mihály felesége. Ennél jobb ajánlásra aligha lett volna szükség, de sajnos, ez sem volt elegendő. Az a barátság és lelkiismeret, amellyel a költő néhány verspróbálgatásomat egy nyári este az Új Írás Dorottya utcai szerkesztőségében elemezte velem, az bizony nem volt sehol. „Egészen hülyék azért mi sem vagyunk!", mondta a feleség, mintha csak fülébe jutottak volna Schuller Tibi szavai. „Ha az a sok jó dolog, amit maga itt elmond, ebben az írásban mind benne lenne!" „Nincsen benne semmi, és rosszul van megírva", fordult felénk egy fiatalember, akinek addig csak a hátát láttam. Most már azt is tudtam róla, hogy ő se egészen…

 

– Nagy dolog – mondja flegmán és felveszi a kabátot.

Feri tovább mosolyog.

– Majd meglátod. Kati nagyon jó nő.

Kati Elza néni lánya. Barátja már róla is mesélt: tizenhét éves, szőke hajú és nagyon jó nő. Hát aztán! Őt ez alig érdekli… Jó sütemény van és Elza néninek kezet kell csókolni. Az első emeleten megáll. Talán nem fog ártani egy próba. Feri szívesen mutatja, hogyan kell: puhán megfogja a kezét, kicsit emeli, kicsit ráhajol és lágyan megcsókolja. Most rajta a sor.

– Egész jó, csak ne olyan mereven!

Felérnek a másodikra, Feri már megnyomná a csengőt.

– Vár egy kicsit! Nézd meg a nyakkendőmet!

Feri megnézi, és arcához emelt kézzel mosolyog.

– Hát, öregem! – mondja jellegzetes hanghordozással, aztán rögtön munkához lát és percek alatt olyan háromszöget köt, hogy neki csak úgy dagadnak tőle a nyakán az erek. Most már szólhat a csengő.

Kati nyit ajtót. Csakugyan nagyon jó nő. Feri a köszönés után rögtön beszélni kezd:

– Bemutatom az én legjobb barátomat, aki kizárólag szőke nőkkel foglalkozik.

Ettől egy kicsit kellemetlen érzése támad…

 

Persze, hogy támad! Mit gyömöszöl engem olyan szerepbe, ami nem az enyém? Világéletemben utáltam az ilyesmit. Egyébként amit itt leírtam, az meg sem történt. De az én legjobb barátomtól bizony kitelt volna!

 

…Igazán nem kellett volna ezt mondani. Minek mindjárt az elején reklámot csinálni?… Bemennek a szobába.

Elza néni az ablak mellett ül, kényelmes fotelben, és könyvet olvas. Kedves mosollyal fogadja őket. Feri megy elöl.

– Elhoztam a barátomat – mondja derűs arccal, miután lágyan és puhán produkálta már a kézcsókot.

Most ő következik. Elza néni barátságosan nyújtja a kezét. Megfogja, halkan elmondja a nevét, aztán kicsit emelné, kicsit hajolna, de a kéz mintha megfeszülne. Elza néni nem igényli a kézcsókot. Ő viszont már nem akar visszalépni. Erősebben emeli, van is vagy tízcentis eredmény, még jobban előrehajol, kicsit kellemetlen, már másodpercek teltek el, már csaknem előrebukik, és a két kéz most egyre lejjebb kerül, már elérhetetlen távolban van, arca ég, remélhetőleg nem piros… Borzasztó kellemetlen! Zavart mosollyal felnéz Elza nénire, elengedi a kezét és bátortalanul kiegyenesedik.

Nem kellett volna eljönni ide. Nem akart jönni, haza akart már menni. Feri is mit erősködött. Neki semmi kedve nem volt. Idegenek között mindig nehéz. Legalább ne látták volna!…

Katival átmennek a másik szobába, kis asztal köré ülnek. Az asztalon sütemény. Kati kínálja. Csakugyan nagyon jó a sütemény. Nagyon jó, régen evett már ilyen jót. Rögtön abba kellett volna hagyni Elza nénivel. Persze, most már mindegy. Nem is olyan nagy dolog. Kati talán észre se vette. Rögtön abba kellett volna hagyni…

Feri már percek óta mesél valamit. Nem is figyel rá, fogalma sincs, miről van szó. Monoton zajjá olvadnak össze benne a hangok, csak azt látja néha, hogy Kati jóízűen nevet. Persze, Ferinek sokkal könnyebb. Szép szeme van Katinak, a haja is egész jó, máskülönben nem olyan túlzottan jó nő. A sütemény viszont nagyon ízlik. A teteje csokoládés és kellemesen puha.

– Te miért csak a szőke hajú lányokat szereted?

Ezt Kati kérdezte, tőle. Válaszolni kell.

– Azoknál olyan könnyű.

Kati ezen hangosan nevet. Nincs itt baj, őt nem kell félteni. Előbb vagy utóbb, de mindig feltalálja magát. Még ilyen helyzetben is! Most már hármasban beszélgetnek, ő csak ritkán szól, de az Katinak mindig tetszik. Nem jó, ha az ember sokat beszél.

– Isztok likőrt? – kérdi Kati.

– Csakis – felelik szinte egyszerre.

Kati töltene, de Feri előzékenyen kiveszi a kezéből. A második poharat kicsit túltölti. Kicsi, talpas poharakból isznak. Később Kati feláll és kimegy a szobából. Csak ketten vannak. Feri sietve nyúl az üvegért, tölt a kicsi poharakba, isznak. Megint tölt, megint isznak. Harmadikra már nincs idő, mert Kati visszajön. Egymással vetélkedve szórakoztatják, viccelődnek. Most már ő is többet beszél. Kati nagyon kedves lány…

 

„Milyennek képzeli el a Katit?" Valami ehhez hasonlót kérdezett Keleti Márton, merthogy azt még nem mondtam el, hogy ezt a kis történetet én egy csütörtök délelőtt írtam a Vas utcában, mégpedig abból a célból, hogy felvételt nyerjek a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára. Váratlanul ért a kérdés. Ki törődik itt Katival? Nem ő a fontos, hanem az Ildi, mindenkinek látnia kell ezt a történet végén, hacsak véletlenül nem a Kortárs szerkesztőségében dolgozik. Persze, Keleti Márton nem azért készített ki tudja, hány filmet, hogy olyan nők után érdeklődjön, akik a vásznon meg se jelennek. Különben is mint a felvételi bizottság elnöke azt kérdezhetett, amit akart. „Kati nekem csak annyira fontos…" – így kezdtem a válaszomat, és sohase fogom megtudni, hogyan folytattam volna, mert Keleti Márton félbeszakított: „Nem magának, hanem nekem." Na, erre aszontam neki: „Tekintettel arra, hogy én írtam a kis dolgozatot, Kati – nem magának, hanem nekem – csak annyira fontos…" Az igazság az, hogy a jelentkezők közül többen fel voltunk hergelve Keleti Márton ellen. Nem éppen barátságos megnyilvánulásai voltak, nem is lehetett egy lapon említeni Herskó Jánossal, akinek a filmjeit is jobban szerettük, és aki, látván, hogy gubanc van, most nekem is segített: „Engem kért fel rá, hogy eljátsszam a Kati szerepét és most itt ülök magával szemben. Mit mond nekem?" Ez már tisztességesebb ajánlat volt, de sajnos ezzel se tudtam mit kezdeni. Arra ment el minden energiám, hogy letegezzem Herskó Jánost, mert ugye, ha ő Kati… Éreztem, hogy a produkció nem nagyon sikerült, és az sem derített jobb kedvre, hogy amint távoztam, a bizottság legfiatalabb tagja, akit Szabó Istvánnak hívtak, barátságosan intett felém a szemével. Évekkel később én is ilyen barátságosan intettem egy asszonynak a Bajza utcai bíróságon, ahol fogalmazóként dolgoztam. Az asszony bejött a terembe, és mielőtt felszólították volna, hogy az ítélethirdetés alatt maradjon állva, az én tekintetem már igyekezett tudtára adni, hogy nincs miért aggódnia, mert a válóperét megnyerte. Belőlem pedig jogász lett, és nem filmrendező.

 

Az utcán már égnek a lámpák. Feri az egyik alatt megállítja, és belső zsebéből két szivart szed elő. Titkos mosoly ül az arcán, rögtön tudni lehet, hogyan szerezte. Hozzálátnak, hogy rágyújtsanak. Közben Feri megkérdi:

– Ildinél nem is voltál?

Csodálkozva és értetlenül válaszol erre:

– Minek mentem volna? – aztán némi gondolkodás után még hozzáteszi: – Túl kislány!

Végre meggyújtják a szivart.

– Le ne tüdőzd!

De hiába Feri figyelmeztetése, hiába minden elővigyázatosság, mindketten köhögni kezdenek. Az erős köhögési roham szüneteiben nevetnek.

Esik az eső. Fejük felett kiterítik az esőkabátot. Feri megáll, szembefordul vele, arcát elváltoztatva játssza a részeget. Jobb kezét megemeli, köröz a levegőben. Énekelni kezdenek, elnyújtják, nyakát törik a szavaknak, felemelt kezükkel hadonásznak, a járda egyik szélétől a másikig kacsázva mennek.

Jól érzi magát. Egész sokat ittak. Kati nem is gondolta volna. Kati csakugyan nagyon jó nő. Jó feleség lesz. Ha idősebb lenne pár évvel… Jó, hogy eljött Ferivel. Elza néni is nagyon kedves. Azt a kézcsókot nem kellett volna úgy erőltetni. Persze, egyáltalán nem számít. Még vicces is volt. Vicc volt az egész. Ferivel jól meg tudja magát értetni, ő a legjobb srác az osztályban. Jó, hogy eljött vele. Szivarozni még meg kell tanulni. Ildi hogy meg lenne lepve! Nagyon jól érzi most magát…

Énekelve mennek.

Hirtelen egy alakot vesznek észre. Ott áll, közvetlenül előttük, csapzott hajjal, ijesztően elborult tekintettel. Arca gyűrött, feje is erősen húzza a föld felé. Kabátja hajtókáját összehányta, az álla is mocskos. Részeg!

Elnémulva megtorpannak, kicsit visszahúzódnak. Az alak nekilódul, eltántorog mellettük.

Egy részeg ember. Semmi okuk megijedni.

Mennek tovább, de már nem énekelnek, nem hadonásznak, nem támogatják egymást. Feje fölött már nincs ott az esőkabát. Barátja már sietve belebújt. Fúj a szél, arcába csapja az esőt, fázik.

Márciusban még hűvösek az éjszakák…

 

Budapest, 1962. Ne higgyék, hogy ez a novella volt a hatvanas évek legjelentősebb kulturális eseménye. Még számomra se volt az! Éppen csak arról van szó, hogy ezt mesélem, ehhez ragasztózom, csirizelek. Ha például azt mesélném, hogy négy évvel később autóstoppal lementem Földvárra, és ott megismerkedtem egy lengyel nővel, akivel vajmi kevés szót tudtam váltani, lévén, hogy azok ott fenn, akkoriban az orosz nyelvnek még a minimumát se tudták az egyetemet végzett agyakba beleerőltetni, tehát ha azt a történetet mesélném – mint ahogy nem teszem! –, és megemlíteném, hogy az egész nem tartott három óráig, kezdve a pillanattal, amikor megláttam a nézők között, akiknek egy frissen alakult zenekar éppen a Lady Madonnát énekelte a Ifjúsági Táborban, és zárva a pillanattal, amikor tenyeremen egy faág vagy kő vagy micsoda karcolását tapogatva elváltam tőle az erdő szélén, ő meg újra rámutatott a kezén lévő jegygyűrűre, szavak híján a sajnálkozó arcával fejezvén ki megbánását, ha például ezt a történetet mesélném, amolyan krúdys hangvétellel, akkor az, hogy mit fogok a világból a hálómba, aligha múlna azon, hogy szép volt-e az a lengyel nő vagy, mondjuk, hogy mennyire volt őszinte az iránta érzett részvétem, úgy értem, abban a konkrét helyzetben. Az első megjelenés olyan, mint az első ölelés, mondta egyszer Mesterházi Lajos, akinek a Budapest című folyóiratában, az itt el nem mondott földvári esettel körülbelül egy időben jelent meg az én Húsvéti történetem. Nem az első volt, se a megjelenés, se a lengyel nő, de amit a Mesterházi mondott, az valahogy mégis ide illik. Csiriz ez is.

Ideje lenne már elkezdeni a második történetet, de ahhoz ugorni kell az időben. Meg a térben is. Néhány évvel később egy nyári éjszakán a göteborgi központi posta udvarán nézegettem a teliholdat. Fel s alá járkáltam a rámpán, és az volt a dolgom, hogy a teherautókon beérkező postát átvegyem. A Göteborgs Posten napilap nagy, kék neonbetűi színezték a holdsugarakat, miközben a háttérben, a tehervonatról hatalmas papírtekercseket emelt le egy targonca. „Ha a lábamra esne az egyik!", gondoltam a távol biztonságából, és örültem, hogy a postán dolgozom, ahol nem történhet velem olyan baleset, amely megakadályozhatna az egyetem elvégzésében. „Azokból a papírtekercsekből harmincat használnak fel minden éjszaka", mondta az egyik kollegám, „annyi megy el egy újság kinyomtatásához." Akkor még nem tudtam, hogy alig kilenc hónap múlva az én svéd nyelvre fordított írásomat is közlik majd a húsvéti számban. Az első svéd megjelenés! Háromszázezer példányban, igazi bestseller. Mit is mondott Mesterházi? Nem tudtam még, de reméltem, hogy az a másik dolog, az se lesz sokkal rosszabb. „Harminc ilyen tekercs, minden éjszaka", ismételte a kollega, „látod azt az erdőt?" Hát igen, jól kell írni. Jobban.

 

Lány a kikötőben

Nem szívesen mesélek el magamról olyan dolgokat, melyek felkelthetik mások irigységét, ez alkalommal azonban nincs más megoldás. El kell ismernem, hogy azon kevés szerencsések közé tartozom, akik a legjobb munkát mondhatják magukénak az országban. Ezzel talán már el is árultam, hogy kikötőmunkás vagyok, aki csak akkor dolgozik, ha a kedve és a kereslet összetalálkozik. A dolog nagyszerűsége pedig az, hogy az ember napról napra választhat a munka és valami más között. Például teniszezhet, ami jót tesz az egészségnek, vagy képeket festhet, melyeket eladni nem lehet, esetleg járhat az egyetemre, hogy diplomát szerezzen, ami, ugye, fölöttébb hasznos dolog manapság. Egy szó, mint száz, övé a szabadság, reggel, délben és este. Képzeljenek csak el egy államminisztert, amint felébred egy februári reggelen és azt mondja magában: „Pfuj, de ronda idő, boldoguljon ma a kormány nélkülem!" Aztán alszik tovább.

 

Hogy ebből mi lesz magyarul, azt még nem tudom. Az, hogy „akik a legjobb munkát mondhatják magukénak az országban", svédül sokkal természetesebbnek hangzott, de hát hogy lehet megkerülni a „bírni" igét. Nem véletlen, hogy már hetek óta hordozom ezt a szöveget a laptopommal. Genfből a francia Jurába, onnan meg vissza Genfbe. Néha az autóban alszik, a tóparton vagy a barátnőm háza előtt, néha nem is tudom, hogy hol van, aztán egy napon a feleségem rátapos, amikor elviszem a piacra zöldséget meg gyümölcsöt vásárolni, követ engem ez a szöveg, követ hűségesen, át a sokszögletű életemen. Nincs mese, le kell fordítani! Pozitív hozzáállás kérdése az egész. Hogy is volt hetvennégyben Göteborgban?

 

Minket egyébként az időjárás nem sokat zavar. Nincs rossz idő annak, aki a szabadban dolgozik, hacsak a kedve nem az. Akkor persze szidhatja ezt a ragyogó napsütést is, de nem teszi, mert nálunk az nem szokás. Alattunk a nyugodt vízzel, felettünk a kéklő éggel tizenketten dolgozunk ezen a nyári napon egy hajón. Szó se róla, jól kifogtuk a sót: zsákonként ötven kiló! Tudjuk mind, hogy ennél nem is lehetett volna rosszabb, de hát éppen ez az, ez az, ami emeli a kedvet, amikor azt látod, hogyan hátrál előled a balszerencse…

 

Le sem fordítom, hogy mint mondanak ilyenkor a svédek. Meg nem emésztené azt se a magyar nyelv, se a magyar elme.

 

Tíz perc múlva kettő, ideje kávézni menni…

 

Így volt ez valóban? Manapság Genfben akkortájt megyek vissza az irodába, hacsak el nem húzódott kicsit az ebéd előtti tenisz. Aztán fél négykor jön a kávé és fél hatkor a sör. Különös, nagyon különös nekem ez a tíz perccel kettő előtti kávészünet. Az is lehet, hogy sajtóhiba. De talán mégsem az, hiszen a göteborgi kikötőben nem kilenckor kezdődött a munka. Maradjunk csak abban, hogy azon a nyári napon tíz perc múlva lett volna kettő, amikor ideje volt kávézni menni…

 

…Otthagyjuk hát a zsákokat, és amint felmászunk a létrán, akkor derül csak ki igazán, hogy milyen forrón süt ma a nap. Egy percbe se telik, és a hajó üres. Lépdelünk az óriás daruk alatt, és csaknem hálásak vagyunk a pokolian nehéz zsákoknak. Sokszor végigmentünk már ezen az úton, és szokásához hűen ma is ott vár ránk a barna színű faházacska a kávéval. De nézd csak, ma nem csak azzal! Az első darunál, ahol az út jobbra fordul, tíz-húsz méterre előttünk, egy lány ül az úton. Hosszú a ruhája, az ember azt se látja rögtön, hogy mezítláb van. Persze, hogy mezítláb!

– Ha valamit igazán nem szeretek, egy részeg spiné biztosan az – mondja mögöttem valaki.

Bennem nincsenek ilyen előítéletek, és amint látom, ahogy a kezét emeli, egy nagy madárra kezdek gondolni, amelyik éppen most fog elrepülni. Nem telik sokba, amíg mellé érünk. Egészen könnyű anyagból van a sötétbarna ruhája, aligha volt célja elrejteni a női bájakat, minek folytán nem kell túl keményen dolgoznia a férfi fantáziának. Egy ötven körüli fickó karikázik el mellettünk.

– Utazhatok veled? – kérdezi a lány.

– Az már csak természetes – mondja az ember, aki állandó alkalmazottja a kikötőnek.

A lány felmászik a csomagtartóra. Meglehetősen fiatal. Egy pillanatra látom az arcát. Kin múlhatott, hogy így kell most kószálnia? Túl drága lett volna búcsúajándéknak egy taxi? A ruha jobb oldala fel van vágva, ami látni engedi a combját. Jól elmenne a Posseidon étteremben, de itt valami másra ingerel, mondjuk azt, szánakozó nevetésre. De nem nevet senki, és a lány felülhetett a biciklire, és ez a két dolog azt súgja nekem, hogy mindent egybevetve mégiscsak jó ez a világ.

A kávézónál ér véget az utazás. Mielőtt megállna, a kikötőmunkás hátranyúl a bal kezével, hogy vigyázzon a lányra, de hiába az igyekezet, mert az bizony leesik a földre. Az ember odafutna, hogy felsegítse, de hiszen kap ő segítséget. Nem vagyok túl elégedett magammal, amikor bemegyek a faházba, de arra gondolok, nem szívesen lettem volna tanúja egy eseménynek, amely talán hosszú időre lesz szégyenletes emléke ennek a lánynak.

Idős nő áll a pult mögött, és amikor elveszem a kávémat, hallom, hogy azt mondja:

– Ez meg miféle kísértet?

Gúnyosan mosolyog, és nekem nem kell megfordulnom, hogy tudjam, a lány bejött. Rögtön az egyik sarokba megy és leül. Vagy tíz asztal van a helyiségben, és majdnem mind foglalt.

A nő a pultnál továbbra is mosolyog, és ahogy körbenézek, egyszerre felfedezem, hogy nem olyan ez a kávészünet, mint máskor. A hangulata nem olyan. Senki nem szól a lányhoz, a legtöbben nem is pillantanak felé, de nézd csak azt a mélynövésű darukezelőt! Ahogyan az asztalok között mozog! Azt hinné az ember, hogy a svéd jéghokicsapat öltözőjében van az oroszok felett aratott piszkos nagy győzelem után. Tudtad te valaha, hogy ennek a darukezelőnek ilyen széles a válla? És a mosolya!

A lány ott ül a sarokban. Egy hajszálon múlik, hogy el nem alszik. Egy gavallér észreveszi, hogy a cipője az utcán maradt és már megy is érte.

– Köszönöm szépen – mondja a lány.

Meglepően lágy a hangja. Nem akarok ránézni. Nem akarom, hogy lássa, amint bámulom. A szemben lévő asztalnál valami sztorit mesél az egyik fickó. Korábban sohasem volt ilyen hangos, ennyire élettől vidám. Bizony, úgy van, ahogy mondom, másfajta kávészünet ez a mai. Vajon én hogyan nézek ki benne? Másmilyen vagyok én is, biztos, hogy másmilyen.

Hirtelen zajt hallok. A lány nem tudta megtartani magát a széken. Az öreg tulaj körbejár a csészékért és megáll a kupac előtt, ami a lány.

– Miféle ember az ilyen! – szól belőle a szavakba öntött fejcsóválás.

Néhány hete rendelte meg a Lektyrt és a FIB Aktuellét a kávézók részére…

 

Ezek a képes újságok a Playboy svéd megfelelői. „Jaj de szépek!" – mondta apám a benne lévő lányok láttán, amikor csaknem nyolcvanévesen meglátogatott bennünket Göteborgban. Még a feleségemnek is elmondta, hogy én milyen szépet mutattam neki. Sokfajta alkalmi munkám volt Göteborgban. Egyszer egy hajón mosogattam, ahol dolgozott egy nagyon szép lány, akinek Kate volt a neve. Az volt az érzésem, hogy tetszem neki, de akkoriban nagy sokk lett volna számomra elhinni az ilyesmit, pedig bizonyára jobban néztem ki, mint manapság. Hiába, az élet már ilyen! Nem történt semmi azon a hajón Kate és énközöttem, éppen csak kezdett egy kicsit felderengeni, hogy az a kezdeti fanatikus házastársi hűség, hát szóval, hogy az talán nem fog eltartani egészen az aranylakodalomig… Egyszer, amikor a kávémat ittam, Kate ott takarított köröttem, és a szomszéd asztalról áthelyezett egy FIB Aktuellét az enyémre. Először a kezét láttam meg, azután, mint habot a torán, az újság címlapján a meztelen lányt. Bizony, nem nyúltam hozzá, mert annál, hogy a kezembe vegyem Kate előtt, azt se találtam volna durvábbnak, ha rögtön ráütök a fenekére, ami, ugyebár, bátorsághiány miatt vagy egyéb okokból kifolyólag sohase lett volna a kenyerem vagy söröm vagy teám, attól függően, melyik országban él a kedves olvasó. Nos, ennek a kávétulajdonosnak nem volt ilyen dilemmája. Mármint annak, aki a novellában megtestesül. Szándékosan negatívan jellemzem őt, mert aki Lektyrt ad a kávézóknak, az mit döbben meg azon, hogy lát egy részeg kurvát. Dubbel moral, ahogy a szelíd svéd mondja. De folytassuk csak a novellafordítást, mielőtt örökre el nem fújja az autómból a megsárgult újságlapot a bise vagy a szél. Ehhez már azt is hozzá kell tennem, hogy Genfben kétfajta szél van. Azt, amelyik északról jön, azt bisének hívják. Három, hat vagy kilenc napig tart. Hideg, ami nyáron kimondottan kellemes. Mintha azért jönne, hogy megtisztítsa a várost. Most például a svéd novellámtól. És a másik szelet hogy hívják Genfben, kérdezhetné valaki, akit a malter már jobban érdekel, mint a tégla. Az biz nem más, mint a szél. Úgy hívják, hogy szél. Azonkívül még meleg is. Na, de vissza Göteborgba!

 

…Mégiscsak kellemes, ha az ember olvashat valamit kávézás közben. A gavallér, aki a cipőket behozta, úgy érzi, jogot váltott némi viccelődésre.

– Van egy tízesed? – kérdezi a tulajdonost.

Az öreg megérti, miről van szó. Nem tetszik neki a vicc, látszik ez az újabb fejcsóválásból.

– Tíz kroncsi? – mondja a lánykupac, miközben lassan felemelkedik. – Engem ötvenért lehet meglökni.

Továbbra is halk és nyugodt a hangja.

– Szart beszél a gyerek – magyarázza a megdöbbent öreg hölgynek…

 

Ahogy lefordítom, meg is hökkenek. Az a lány abban a kikötőben nem volt ilyen durva. Talán a hangja miatt nem. Vagy egyszerűen csak azért, mert más és más asszociációkat indít el bennem ugyanaz a mondat, attól függően, hogy magyarul hallom-e vagy svédül? Ebből az országból sürgősen el kell menni, mondta egyszer a feleségem, miután elolvasta egy József Attila-vers svéd fordítását. Mi a francért is erőlködtem én azzal a nyelvvel? Hát azért, mert az ember a szomszédjának ír, még akkor is, ha az egy spanyol házmesterné Genfben. Talán legjobb, ha meghagyom svédül. Minek törjem derékba a nyájas olvasó nagyra becsült képzeletét, minek romboljam le a svéd kikötőkkel és az ott megforduló lányokkal kapcsolatos illúzióit?

 

– Han pratar skit – magyarázza az öreg hölgynek, aki előrejött a konyhából. – Te rohadt melós, te még egy tízest se tudsz nekem fizetni – mondja mosolyogva.

Csend van a kávézóban. A gavallér maga elé néz az asztalra…

 

Hogy a svédek mire gondolnak, azt nem tudom. Én, kérem, az író vagyok, nem pedig a Jóisten.

 

A tizenöt férfi közül senki sem alázza vissza a lányt, senki sem magyarázza meg neki, a szegény kis tudatlannak, hogy mekkora dicsőség, ha valaki a munkásosztályhoz tartozik. Alighanem örülhet az ember a dolgok ilyetén folyásának, és amíg ott ülök az asztal mellett, arra gondolok, megint, hogy nagyon szeretem ezt az országot.

A lány feláll és megy az ajtó felé. Nincs könnyű dolga. A biciklis kikötőmunkás megy utána. Látni az ablakon keresztül, hogy a város felé indulnak.

Vége a kávészünetnek, lassan kiürül a helyiség. Ahogy elhagyjuk, látom, hogy mindenki a város felé néz, és csak azután fordul a hajó felé. Mindenki, mint ahogy én is.

Egy negyven év körüli fickó jön mellettem, együtt pakoljuk odafenn a sót. Hátra-hátranéz a város irányába, és azt mondja mosolyogva:

– Alighanem útba ejtik a kiserdőt.

Aztán felmegyünk a hajóra.

 

Göteborg, 1975. A felnőttek gimnáziumában tanultam a svéd irodalmat, és – házi feladat gyanánt – ott vetettem papírra ezt a történetet. Bengt volt a tanárunk, hatvanéves lehetett, szabályos utazóbőrönddel jött az órákra, mi pedig, húsz és harmincvalahány között… vagyis, mit mondok? Volt ott egy tizennyolc év körüli leányzó is, akinek az élet szintén úgy rendelte, hogy ne a vele egykorúakkal végezze el a gimnáziumot. Gondoltam, felajánlok neki egy találkozást, és hogy a svéd nyelvet is gyakoroljam, szépen megfogalmaztam magamban, hogy amennyiben nincs valami felettébb féltékeny férje, azonkívül három gyereke, abban az esetben talán… Nincs férjem, felelte a leányzó, még mielőtt a mondatomat befejeztem, de három gyerekem, az van. Erre rögtön cserbenhagyott a svédtudásom. De még a fantáziám is. Irodalom-birodalom. Bengt fogta a piros tollat, és kijavította a Lány a kikötőbent. Rögtön legépeltem, és nem sokkal később már ott is volt a kezemben a Göteborgs Posten elutasító levele, mármint hogy sajnálattal, de nem tudják… Magyarán, az a harminc bála papír, ott a rámpán, minden éjszakán, nem énrám vár. Gondoltam, kérek egy kis pontosítást az ügyben. Hogy az irodalomról nincs mit vitázni, azt akkor én már jól tudtam, elvégre nem voltam már húszéves. A portársnak – fontos emberek ám a portások!, figyelmeztetett valamikor az apám – azt mondtam, hogy éppen csak tudni szeretném, mi volt a bökkenő, hiszen a Húsvéti történet úgy tetszett az Eriksson úrnak, hogy arra biztatott, hozzak mást is. Talán a nyelvi nehézségek esete forogna fenn? Elfogadom, ha így áll a dolog, okulok is belőle, éppen csak szeretném biztosan tudni. Eriksson már nem dolgozott a lapnál. A portárs egy másik személyhez vezetett, aki átvette tőlem a négy gépelt oldat. Ő volt az, aki visszaküldte, joggal vártuk hát tőle mindketten, hogy megmondja, miért. Hát, nem volt miért, mert csak azt mormogta maga elé, hogy nincs baj a svéddel, meg hogy elegánsan van megírva, tehát, hogy jó, de ők ezt a közeljövőben…És amíg ezt morogta, ült az asztalánál és egyszer se nézett rám. Csak álltam ott, a jó öreg Bencével az oldalamon, és azt mondtam magamban: „Te jó isten! Semmi baja az én novellámnak, hacsak az nem, hogy ez a Disznófejű Nagyúr nem akarja közölni." Nem volt ez rossz eredmény, hiszen választ kaptam a kérdésemre. Sütött a nap a pályaudvar előtti Drottningstorgeten, és én átsétáltam a Göteborgs Tidningen-hez, a Norra Hamngatanra. Csak úgy, be az utcáról. Nem feltétlenül magvaszakadt vállalkozás ez Svédországban. A polgár felhívhatja telefonon a királyt, aki pedig úgy gondolja, hogy írt egy jó novellát és azzal bekopog egy szerkesztőség ajtaján, s ettől nem lesz feltétlenül dilettáns. Ezt a lehetőséget rögtön ki is zártam, hiszen nem azt mondtam annak a személynek, aki az utamba akadt, hogy én írtam valamit és szeretném, ha szeretnének, hanem megkérdeztem, érdekelné-e őket egy szépirodalmi jellegű írás. Az illető Johanssonhoz küldött, egy Kulturredaktion feliratú szobába. Amikor bementem, Johansson éppen ki akart jönni, így az ajtóban vette át tőlem az írást és visszafordult az íróasztala felé. Hogy betegye a fiókba, gondoltam én, de ebben tévedtem, mert Johansson az asztalára tette a gépelt oldalakat, és mire négyig számoltam, már el is olvasta az elsőt. Aztán jött a második: egy–kettő–három–négy. Gyors-ol-vas-ás, gondoltam, és már ott feküdt az arcán harmadik oldal. Nem volt időm arra gondolni, hogy mi van a negyediken, mert Johansson már meg is szólalt: „Ez valóban nagyon jó volt." Mindezt tizenhat másodperc alatt. Persze, nem kértem meg, hogy olvassa el még egyszer. Minek húzzuk az időt? „Jó – mondta Johansson –, csak az a baj, hogy mi ilyet nem közlünk. Persze, talán lehetne tenni valamit – gondolkozott hangosan. – Esetleg felhívnánk az olvasóinkat, hogy írjanak a munkahelyükről. És ezzel a darabbal kezdenénk. Mennyit akarsz érte abban az esetben?" Ez az utolsó három szó megérdemel egy kis kitérőt. Svédül úgy mondják „I szó fáll". Aki figyelemmel kíséri szépirodalmi tevékenységemet, egy napon talán rábukkan egy elbeszélésre, amelynek főhőse, persze magyar az illető, ez nem is vitás, azt javasolja egy éjszaka Eva Tirénnek a stockholmi a Viktoria kocsmában, hogy kísérje őt haza a Hotel Excelsiorba. Eva Tirén erre azt feleli: I sa fall, te gyere el énhozzám. Ha az ember idegen nyelv kőzegébe (szándékolt hosszú ő) csöppen, akkor egyszerűen csak megszereti annak néhány fordulatát, az élet hozza így. Arra a kérdésre, hogy mennyit akarok, nem tudtam rögtön válaszolni. Rám zuhant az igen. „Sokat nem tudunk adni – mondta Johansson. – Esetleg kétszázat." Ebben maradtunk. Néhány nap múlva postán megkaptam a pénzt. Egy ideig nézegettem, benne vagyok-e a kedvencemnek igazán nem nevezhető bulvárlapban, de aztán abbahagytam. Bizonyára nem indult be a sorozat…

 

Nyári kisegítő

– Akkor hát ez lesz a munkád – mondta befejezésül a férfi, és rábízta őt egy hosszú tagra, aki a vidámparkosok piros egyenruháját viselte.

Most ott áll az óriáskerék alatt és nézi a hosszút. Ő adná a szükséges felvilágosítást, de nem úgy néz ki, mintha túl sok mondanivalója lenne. Csak nyitja és csukja a kosarak ajtaját, segíti ki- és beszállni az embereket. Éppoly közömbös velük, mint vele is.

– Mikor kezdesz?

– Holnap délután.

Nagyszerű érzés, hogy megkapta a munkát. Végre eldőlt, két hónapig itt fog dolgozni a nyáron.

A hosszú megragadja az egyik elhaladó kosarat, és visszatartja néhány pillanatra. Amikor újra elengedi, két lány kezd imbolyogni és sikoltozni a kosárban.

– Ha unatkozol, találj magadnak szórakozást. Fog ez menni, nem kell félned. Egyébként jobb lett volna a játékterembe kerülni, ott nem kell annyit dolgozni, de nekem tökmindegy. A jövő héten lelépek.

Dehogyis fogja ő ennek elmondani, hogy mennyire örül a munkának. Jobb lesz valami általános szöveg.

– Klassz kilátás van odafenn. Igaz?

– Te, én nem tudom. Sose voltam még ott egyedül. Aztán ha van egy csaj az ember mellett, akkor az ember nem a kilátást figyeli.

– Na, persze – feleli ő.

Úgy tervezte, hogy beszáll egy menetre, mielőtt hazamenne. Jól illene a mostani hangulatához. De mivel egyedül van, ugyanúgy ki is hagyhatja. Lesz még alkalma rá.

Megint a két lány kosara közeledik, és ez újra lefoglalja a hosszút. Most megérinti az egyik lány haját, kicsit meg is fogja.

– Sokáig nem szabad őket a hajuknál fogva tartani – mondja aztán figyelmeztetőül, és ezzel meg is adatott minden munkával kapcsolatos tudnivaló.

 

Hogy is hívták azt az ötvenhatos magyart, aki telefonon megkérdezte tőlem egy este, hogy akarok-e tízezer koronát keresni? Nagy pénz volt az akkor, de azért igennel feleltem. A Göteborgs Posten pályázatáról volt szó. Jeligével kellett beküldeni a novellákat, melyek közül az újság közöl majd egyet minden vasárnap, aztán tíz hét után kihirdetik a győztest. A témának a göteborgi Liseberg vidámparkhoz kellett kapcsolódnia. Nyilván ők adták a tízezer kroncsit. Istenem, ezek az irodalmi pályázatok! Korán keserítették szájam ízét a megmérettetés ezen csalfa illúziói. Hogy az ember nem nyer, attól még Katona József is lehet, de az, ahogyan nem nyer!… „ De hát mit várt tőlem – kérdezhetné a mindenkori zsűri elnöke, mint Cseres Tibor az ÉS szerkesztőségében –, azt, hogy én vagyok a Jóisten?" Bizony, az nem lett volna fair, de még csak okos se, hiszen melyik hülye nem látja, hogy ezek a jeligés pályázatok elfedhetnek ugyan sok mindent, de a szerző kilétét semmiképpen sem. Rádics Kálmán, fiatal magyartanárunk, aki maga is írt, és a gimnáziumunk hatvanegyes évkönyve azt közölte róla, hogy rövidesen sajtó alá rendezi a novelláskötetét, amely azóta se bújt ki a sajtó alól, szóval, Rádics Kálmán, vagyis Károly, aki nagyon szerette az irodalmat, és aki azt, hogy szerelmes, úgy mondta mindig: szerelmezs, mert Vas megyei volt, ő volt az én első novellapályázatom zsűrielnöke. Jeligés volt a pályázat, zárt borítékban kellett a novella mellé csatolni a nevet, de mindez nem volt akadálya annak, hogy Rádics ne olvassa fel magyarórán az én Dika című mesterművemet. Éppen csak az volt különös, hogy rögtön azt is megkérdezte tőlem, miért „Zöld a lámpa" a jeligém. Harmadik gimnazista koromban még azt hittem… Azon a bizonyos magyarórán úgy tűnt, hogy van is miért. Mindenki gratulált, hogy megnyertem a pályázatot, még a másik osztályból is jöttek, mert Rádics, aki, ugye, szerette az irodalmat, ott is elmondta, hogy milyen nagyon jó volt az én elbeszélésem. Aztán egy héttel később, az önképzőköri órán kihirdette, hogy Baksay Gizella kapta az első díjat és én lettem a második. Persze a második díj is nagyon szép és, ahogy mondani szokás, jobbtól nem szégyen kikapni. Az egyik osztálytársnőm később meg is kérdezte tőlem, hogy miért volt az arcom olyan elégedetlen, amikor a díjat átvettem, mert ő bizony nem értette. Én pedig valami mást kezdek most megérteni, olyan ez, mint valami megvilágosodás! Hát ezért van az, hogy a genfi sakkbajnokságokon kettős gyalogelőnyből vesztek végjátékot. Mert ilyen traumatikus emlékem fűződik ahhoz, hogy megnyertem valamit! Persze, tizenhét éves korban ez már aligha változtat a leányzó fekvésén. Sokkal korábban kellett valaminek történnie. Ne varrjunk mindent a Rádics nyakába! Nem lenne fair.

 

Mit csináljon most? Csak nem megy haza egy ilyen kellemes szombat délután! Inkább körülnéz kicsit. Ma ő is azok közé tartozik, akik szórakozni jönnek ide. Csak éppen nem valami vidám dolog egyedül lenni egy ilyen szombat délután. Elmehetne megnézni a játéktermeket, de nem akar odamenni. Nem akarja megtudni, mi az a jó munka, amiről a hosszú beszélt. Örülni akar az óriáskeréknek.

Kár, hogy Anders és Göran dolgozik ma. A postán kaptak munkát, már a második éve. Először ő is ott próbálkozott, de neki nem sikerült. Máskülönben ők hárman mindig együtt vannak. Augusztus közepén befejezik a munkát, és átbicikliznek a keleti tengerpartra. Mielőtt a suli elkezdődik, tíz napot sátoroznak majd Gottlandon.

 

Bengt javította ki ezt a szöveget is. El volt ragadtatva, amikor elmondtam neki, hogy a Göteborgs Tidningen elfogadta a Lány a kikötőbent. Vajon mennyit adjak neki a tízezer koronából, kérdeztem magamban. Egy üveg viszkivel (valószínűleg a Stena Line hajó Göteborg és Kiel közötti járatán vásároltam. Vagy valami más, svéd adótól megkímélt területen? Az is lehet, hogy ajándékba hozta az egyik külföldi látogatónk. Esetleg nem is viszki volt, hanem konyak, de az biztos, hogy nem Svédországban vettem és nem a tízezer koronából, mert azt valaki más kapta meg, és nem feltétlenül azért, mert az ő novellája volt a legjobb, ez, ugye, mindig szubjektív, azért pedig végképp nem, mert ő volt Göteborg legismertebb gyerekregényírója, elvégre jeligés volt a pályázat, vagy nem?…) mentem el Bengt lakására, és ma is látom még, ahogy meghajtotta a fejét, amikor átvette az üveget meg az újságot, benne a kinyomtatott novellával. Nem a Göteborgs Posten volt az az újság, mert abban hiába kerestem szombat éjjelenként az általa kijavított svéd mondataimat. Szombat éjjel meg lehetett már venni a vasárnapi számot. A Valand nevű szórakozóhely mellett árulták, ahová később el-eljártam táncolni, persze, kizárólag írói anyaggyűjtés céljából. De azon a nyáron nem tartottam még ott. Inkább csak álmodoztam, mint a kamaszom az óriáskerék alatt, és az, hogy megtalálom-e röppenő vágyait az Avenyre éppen megérkező újságok egyik számában, körülbelül úgy viszonyult a Valand kiöltözött gavallérjainak, valljuk meg, kissé bunkó világához, mint Rimbaud versei a szocialista realizmushoz…

 

Elmegy néhány métert az óriáskeréktől, és megáll egy mutatványnál, amelynek Tintahal a neve. Hosszú karok süllyednek és emelkednek a térben, forog a Tintahal. Lányok és fiúk ülnek a karok csúcsain, előre- és hátralendülnek, felemelkednek és lemerülnek a karokkal. Nevető arcok fúrják magukat előre a levegőben, és aki kívül áll és nézi őket, úgy érzi, mintha része lenne az utazásban.

Elhalad a várakozók sora mellett. Beszélhet egy kicsit a sráccal, aki a mutatványt kezeli. Legelöl a sorban egy vörös hajú lány áll. Az arcát nem lehet látni, csak arra lesz figyelmes, hogy egy katicabogár van a lány hajában. Ha kinyújtaná a kezét, meg is érinthetné. Vagy mondjon inkább valamit a lánynak? Egy pillanatra meglátja az arcát is, és meglepődik, mert az arc rámosolyog. Mintegy tanácsot kérve felnéz a Tintahal nagy szemébe. Alighanem helyénvaló lenne mondani valamit, de a lány már el is tűnt. A Tintahal megállt, és a várakozók betódultak a karok felé. Senki sincs már a bejáratnál, egyedül csak ő áll ott, keresi a szemével, hova tűnt a lány.

– Be akarsz ugrani?

A srác, akivel beszélni akart.

– Lehet jegy nélkül is?

– Azt elintézhetjük utána is.

A karok mozogni kezdenek. Néhány közülük felemelkedik, és akkor újra meglátja a lányt. Most is mosolyog feléje, mintha mondani akarna valamit. Üres a hely a lány mellett, kár, hogy nem vette előbb észre. De talán még nem késő. A sebesség fokozódik, most felemelkedik a levegőbe. Előtte egy kar megfordítja a lányt, csak a vörös haj látszik. Milyen szép haja van! Lobog a levegőben. Most lefelé repülnek, és megint látják egymást. Integet a lány felé. Vajon észrevette? Most egymás mellé kerülnek, aztán gyorsan eltűnik előle az arc, pörgetni kezdi a Tintahal.

Fenn van megint, repül a lány után. Repül a lány után, akit hirtelen beránt magához a Tintahal, mintha csak azt mondaná: – Ezt a kincset soha nem kapod meg, kis barátom. Nagyon is megkapja. Most újra szemben vannak egymással. Meg kell törölnie a szemét, hogy lásson. A lány most nem mosolyog. Talán fél, amiért úgy robognak. De hát nincs mitől félni. Újra fordul vele a kar, és most már nem aggódik, amiért nem látja maga előtt a lányt. Valahogy ők összetartoznak. Hányszor fognak még találkozni ezen a nyáron!

 

Nem tudja még, hogy csalódni fog a nyárban. Ez a fiatalság. Az ember áll a Vasagata és az Aveny sarkán, nézi a Valandba érkezők díszes seregét, mígnem megáll az a bizonyos autó, és a sofőrje már viszi is az újságokat a kioszkba. Kezdődhet az eladás. Az a fiatal eladónő, akivel később volt egy-két baráti randevúnk, meg a Lilla Londonban is megittunk egy sört, talán, mert már első találkozásunk előtt megérezte, hogy egymás életében a kezdeti biztató előjelek ellenére sem fogunk sok szerepet játszani, tehát az a fiatal eladónő akkor még nem dolgozott abban a kioszkban. Nem is tudom, hogy férfitól vagy nőtől vettem-e azokat az újságokat. Hétről hétre egy másik jelige alatt lapító mókus (vagy mókusnő?) novellájával! Néha a feleségem is ott várakozott velem, és egyszer láttunk egy hozzánk hasonló korú párt amint a lepedő-libegő lapok között ők is egy soha meg nem érkező novella után kutatnak. Az ember néha jobban látja magát kívülről. Egyből megértettem, hogy hiába az egész vállalkozás. Azért sportszerűen megnéztem minden vasárnapi számot, mígnem az utolsóban ott nem volt a nyertes gyerekregényíró. Elolvastam a gyerektörténetét, és azt mondtam magamban, hogy akkor most már meg is gyújthatom az én kamaszmesémet, mert ezek után aligha fogja azt közölni valaki, most már jó időre mindenkinek Liseberg-sztorival lesz tele a hócipője. Aztán támadt egy ötletem, de hátha van valaki, akit a novella jobban érdekel, úgyhogy folytassuk egy kicsit azt is. Mit is remélt az előtte álló nyártól az a kamasz?

 

Ő dolgozik az óriáskerék alatt. Nyitja és csukja a kosarak ajtaját, és észreveszi, hogy a lány megérkezett. Akik előtte állnak a sorban, nem értik, miért lett hirtelen olyan jó kedve. Így lesz. Azon a napon, amikor befejezi a munkát, beülnek az egyik kosárba, és neki lesz rá gondja, hogy akárki langaléta srácok ne érinthessék meg a lány haját. Most újra látja őt. Talán együtt bicikliznek majd Gottlandig, Anders és Göran bizony meg lesznek lepve. Jó lesz, ha szereznek maguknak egy saját sátrat, mert az övére most már sajnos nem számíthatnak.

A Tintahal megállt. Leugrik a karról és elindul, de akkor hirtelen nem tudja, merre ment a lány. Ott van, persze! Odamegy hozzá, de nem jön ki hang a torkán, mert nem ismeri meg az arcot. Ebbe az irányba ment a lány, de ez nem ő volt. Az ő haja hosszabb volt, sokkal hosszabb. Egy másikhoz fordul…

 

Micsoda veszett vállalkozás! Nem létező arcot keresni a létezőn.

 

…Nem, nem ő volt az a katicabogárral. Ezt a lányt ő sose látta. De most tudja már, a lány a túlsó oldalon ült. Jó lesz sietni, egyre kevesebben vannak már a Tintahalnál. És akkor az egyik lánytól a másikig megy, bámulja az arcokat és alig tudja elhinni, hogy ez igaz. Nem ismeri meg a lányt. Kék farmernadrág volt rajta vagy fehér szoknya? Nem tudja. Az egyetlen, amire emlékezik, a katicabogár a hajában. És a haj vörös volt, ha egyáltalán igaz. Itt nincs egyetlen vörös hajú lány sem. Talán már elment volna? Lehetetlen. Itt kell lennie a közelben, és bizonyára újra idejön még valamikor a nyáron.

 

Azon a nyáron megint elmentem a Göteborgs Tidningen szerkesztőségébe. Most már nem azzal kellett kezdenem, hogy mit akarok eladni. Mentem egyenest a Kulturredaktion feliratú tábla felé, de kiderült, hogy Johansson már nem dolgozik ott. Elment Stockholmba. Meg is lehet érteni. Talán én is azt tettem volna a feleségemmel, ha a város szívében nem lett volna az a csodálatos lakásunk. Jonansson helyett Andersson fogadott. Mondtam neki a Lány a kikötőbent meg hogy tudni szeretném, közölték-e valamikor az elmúlt hat hónap alatt. Ő erre nem tudott válaszolni, ami meg is felelt a várakozásomnak. Nem a Lányt kerestem én a kikötőben, hanem az alkalmat, hogy ha már ott vagyok, megkérdezzem, érdekelné-e őket egy másik novella. Mi az?, kérdezte. Liseberg, mondtam neki kezemet tördelve, amiért a Göteborgs Posten ebbe a kínos helyzetbe hozott. Értem, mondta Andersson, és átvette a négy oldalt. Hogy betegye az asztalfiókjába, gondoltam én megint, s mire felocsúdtam, négyet koppant már Andersson jobbja az íróasztalon és már arcára is fordult az első oldal. Néha az a legmeglepőbb, ha azt mondod el, ami megtörtént, úgy, ahogy megtörtént. Ettől persze túlságosan önéletrajzinak titulálhat majd az, aki nem egy ént, hanem egy őt keres az irodalomban. Én viszont a megtörtént valószínűtlent szeretem, így hát minden átmaszkírozás nélkül leírom, hogy Andersson pontosan úgy olvasta el az eléje tett négy oldalt, mint Johansson. Még a reakciója is ugyanaz volt. Menyit kérsz érte? Hatszázat, feleltem, hogy minden azért mégse legyen ugyanaz. Állt az alku, de mielőtt iszunk rá, térjünk vissza még egyszer abba a göteborgi vidámparkba.

 

Dolgozik majd az óriáskerék alatt és jönnek a lányok. Minden este újra jönnek, az egyik szebb, mint a másik. Nyitja és csukja a kosarakat, és talán megtörténik egy este, hogy jön egy lány, hosszú vörös hajában katicabogár. Meg is érintheti, amíg elhalad előtte a kosár, de hiába lesz az is, mert megismerni sohasem fogja őt…

 

Andersson után egyenesen a Göteborgs Handelstidningenhez mentem. Az már komolyabb újság volt, igazi irodalmi rovattal, mondanám, az egyetlen igazi újság Göteborgban. Biztos meghalt már jó öreg Tord Baekström, hiszen akkor is lehetett már vagy hetven. A gyorsolvasás persze szóba se jött. Néhány hónappal később, egy vasárnap, amikor éppen hazaérkeztem a Kanári-szigetekről, megvettem a karácsonyi számukat a Götaplatson, és benne volt a Lány a kikötőben. Rajz is volt mellette, hogy lássa az olvasó, amint ott ül a bicikli csomagtartóján. Nem volt rossz év az a hetvenhatos. Felhívtam a budapesti Tükör szerkesztőségét is, és nem azt mondtam nekik, hogy kérem szépen, én már otthon is író szerettem volna lenni, és hogy azóta is, idekinn is és Göteborgban is és mindenhol meg mindig, hanem azt, hogy „Kezicsókolom, én Svédországban élek a feleségemmel, aki lefordított egy novellát egy svéd újságból, és szívesen elküldené, amennyiben érdekelné magukat." Nem volt szokás akkoriban nyomdafestékre engedni a külföldre szakadt hazánk (hazátok) fiát. „Tessék csak elküldeni" – mondta a hölgy, akivel beszéltem.

– Olvastam a novelládat a Tükörben – mondta később Szirtes Tamás a ki tudja, hányadik érettségi találkozónkon. Nem a Schuller Tibi, mert ő Németországban él és, ellentétben velem, nem jár haza az érettségi találkozókra. – Beszartam a röhögéstől – mondta Szirtes – Peter Hendi, Nyári Kisegítő, Svédből fordította Hilma Aronsson. Öregem, akkora zsuga!!!

Így végződik a három ábrándot ölelő harminchárom álom. Csonkán, mint álmok és ábrándok általában… Pedig szívesen elmondtam volna még egyet s mást. Például azt, hogyan kapott a fejéhez Mándy Iván, amikor 1969 tavaszán, elhaladván az asztala előtt az EMKÉ-ben, útban fel a New York palotára, „Hogy van?" kérdésére, azt feleltem, hogy tíz perc múlva az Új Írás főszerkesztőjével találkozom. „Ajaj", mondta akkor Mándy Iván és a fejéhez kapott, amely gesztusból még a pincér is láthatta, hogy nem irigyli szerencsémet. És téved, aki azt hiszi, hogy itt most valamit bizonyítani próbálok, mert a Parnasszusra vezető úton, ezt tudni kell, ifjak és bohók, már a kezdet kezdetén, a Parnasszusra vezető úton nem bizonyít semmi semmit…