Húsvét volt, de már az elején érződött, hogy nem az igazi, illetve nem is az elején, hanem már előtte, akkoriban próbáltam elintézni, hogy ne vigyenek katonának, s végül persze elintéztem, de húsvétkor nagyon rossz passzban voltam, mert egyszer már kiderült rólam, hogy bármire alkalmas vagyok, az a kis asztma, az meg se kottyan, sőt egyenesen jót tesz, szánakozva nézett rám a katonaorvos, amikor mutattam neki a beteglapomat, külön kikerestem és kék filccel megjelöltem azt a bejegyzést, amely arról tanúskodott, hogy hét hónapos koromban majd’ megfulladtam, s csak az mentett meg, hogy apám vért adott nekem, mert ugyanolyan vére volt, mint nekem, ez is a családi hazugságokhoz tartozott, úgy értem, az érzelmi hazugságokhoz és zsarolásokhoz, mert azt természetesen nem vonhatom kétségbe, hogy apám vért adott nekem, ezerszer elmesélte ő is meg anyám is, nyilván azt remélték, hogy így közelebb kerülök apámhoz, akitől egy időben nagyon távol kerültem, apám persze sírva vagy inkább rinyálva, rémes tud lenni, amikor egy részeg férfi sír, talán azért sem tudok megbocsátani az öcsémnek, nem elég, hogy a gyerekkorom azzal telt, hogy attól rettegtem, mikor jön haza apám, és vajon milyen kedve lesz, fiatalember koromban azon kellett aggódnom, hogy vajon öcsém mikor jön haza, és ha hazajön, részeg lesz-e, és mikor kijózanodik, mikor fog ellopni valamit, hogy inni tudjon, és aztán másnap vagy egy hét múlva megbánja, amit tett, ez is szörnyű volt persze, de az sem kevésbé iszonyú, mert sajnos ezt jelen időben kell mondanom, amikor öcsém háromhavonta hazajön Gödöllőről, és berúg, és olykor nem iszik annyit, hogy összeessen a küszöbön, mert akkor egyszerű a dolog, beljebb húzzuk, levetkőztetjük és betámogatjuk az ágyig, néha csak annyit iszik, hogy üveges legyen a tekintete és roppantul szeressen mindenkit, ilyenkor engem is ölelget meg csókolgat, és mondanom sem kell, nem szoktam nagyon meghatódni, de időnként eszébe jut, hogy ő mennyire szerette nagyanyámat, imádtam azt az asszonyt, mondja, és ez valósággal fáj, az egész testemben érzem a fájdalmat, általában nyelek egyet, és elterelem a szót, de érzem, hogy nem sokáig bírom így, annyira forr bennem valami, hogy ráordítsak, fogd már be a pofád, te aljas!, annyira imádtad, hogy minden pénzét elloptad!!!, annyira imádtad, hogy még a nagyanyjától örökölt és ötven évig őrzött ékszereit is eladtad!!!, annyira imádtad, hogy éjjel háromkor jártál haza, és olyan részeg voltál, hogy többször a nyakába estél!!!, annyira imádtad, hogy még a halála napján is berúgtál, és aztán előadtál egy mesét arról, hogy a sarki vásárcsarnoknál hallottad, amint utánad kiált, Andriska!!!, és ha azt válaszolná, hogy a halála napján én is inkább a Mentor ötéves születésnapjára mentem az egyetemre, akkor azt üvölteném, hogy igazad van, te gazember, de én legalább nem nyivogom, hogy szerettem!!!, nem hazudom, hogy imádtam!!!, én legalább hallgatok, és elintézem magammal az ocsmányságaimat!!!, és valószínűleg a veszekedés közben nem gondolnék arra, hogy hiszen én sem magammal intézek el semmit, mert mégsem lehet intim gyötrődésnek nevezni, hogy az ember hosszú szövegeket ír egy számítógép memóriájába, és titokban arra számít, hogy őrült sikere lesz.

Mindegy, apám vért adott valóban, de ennek semmi nyoma nem volt, azon kívül, hogy életben maradtam, s nem azt akarom mondani, hogy ez csekélység, de egy szörnyű gyermekkorhoz képest tényleg nem sok, úgyszólván semmi, hiszen mire emlékezhettem én abból, ami héthónapos koromban történt velem, semmire, nyilván, úgyhogy ez a véradás még csak szép emlék se volt, illetve nemhogy szép emlék volt, számomra éppenséggel ronda emlék volt, apám zilált haja, üveges tekintete, saját tettétől és szeretetétől visszataszítóan meghatott arca, szája, amelyből akkor már, a részegségnek azon a pontján olykor kicsordult a nyál, nagy hümmgetései, melyekkel mintegy érzelmi aláfestést szeretett volna adni a történetnek, s ez sikerült is, csak pont fordítva, mint ahogy ő akarta, a történet nem szép lett, hanem undorító, én legalábbis sohasem tudtam meghatódni ettől a mesétől, a zsebemben a véremmel szaladtam a gyerekkórházba, Imikém, mert vért csak a Párizs utcában vettek, s egész úton attól féltem, hogy mire odaérek, már késő lesz, bizonyára kegyetlennek tűnik, amit mondok, de egyetlen pillanatra sem éreztem hálát, mélységes undor környékezett, szinte hányingerrel küszködtem, s nagyokat kellett nyelnem, hogy ki ne adjam a vacsorát, s ha apám szétment, nyálfolyós arcához még az anyám hamisan meghatott arcát is hozzánéztem, aki legalább annyira nem hitte, amit apám mesél, mint én, illetve csak megjátszotta, hogy átérzi, milyen az, lélekszakadva rohanni, hogy a héthónapos fiad megmeneküljön, mint ahogy mindig mindent megjátszott csupán, az örömeit, a bánatait, a szerelmeit, a válásait, hogy végül már akkor sem hittem neki, ha tényleg örült vagy tényleg szomorú volt, ez a hiteles tényleg hiányzott az életéből, s ez a hiányzó tényleg tette tönkre az életünket, hovatovább semmit nem hittünk el neki, öcsém is valami ilyesmire ébredhetett rá tudat alatt, ezért ugrott fejest a vodkázásba, az éjszakázásba, az otthonról való lopásba, a hazugságba, valahányszor beszélni szerettem volna vele, ezért hivatkozott arra, hogy úgyis minden hazugság, mi van akkor, ha ő is lop, csal és hazudik, persze nemcsak ezért, nemcsak anyám miatt, volt egy másik ok is, hiszen éppen az ő kamaszkorában derült ki, hogy még ez az élet, ez a hazugságokkal átszőtt, hazugságokkal összefércelt élet se tartható többé, szüleim éppen akkor váltak el, amikor ő az igazságra ébredt, úgy értem, amikor minden kamasz az igazságra ébred, de nem mindegyik ilyen igazságra.

Húsvét előtt mentem be a katonakórházba, s adtam oda a nagy nehezen négyszáz márkára lealkudott összeget az ezredesnek, a köpenyén lógó plecsnin ez volt a rangja, kezdetben hatszázat kért, de annyi pénzem nem volt, s egy átlagos évben még feleannyi sem lett volna, de akkor meglátogatott a szerencse, egy alapítvány egyéves alkotói ösztöndíját élveztem, havi száz dollárnak megfelelő lejt, gondolom, mindenki másnak zsebpénzt jelentett ez az összeg, csak az én szüleim nem voltak képesek arra, hogy legalább a felét előteremtsék, már úgy értem, a négyszáz márka felét, ne nekem kelljen összekuporgatnom az utolsó garasig, érezzem, hogy ők se akarják, hogy tönkremenjek a kaszárnyában, nagyanyám szerint persze kizárólag apám volt a hibás, anyád honnan szerezzen annyi pénzt, és akkor még hittem is valamennyire az örökös panasznak, bár persze tiltakoztam ellene, veszekedtünk, de most már tudom, hogy lett volna annyi pénz, s főleg tudom azt, hogy lett volna olyan anya, aki nem nézi, honnan szerzi meg, hanem egyszerűen csak megszerzi, mert a fiának szüksége van rá.

Nem, anyámtól hiába vártam volna ilyesmit, ő valósággal belefulladt a panaszaiba, albérlőt tartottunk, s olykor még én is vittem valami pénzt a házhoz, de pénz nem volt, ha a fene fenét evett, se volt, s így utólag, nem most, jóval korábban ennél a pillanatnál, mikor ezt a szöveget írom, de jóval azok után, amiket mesélek, rájöttem, hogy ez volt az alapaxióma, pénz nincs, írhatta volna ki magára anyám, mint azok a szendvicsemberek, akik annyira megszaporodtak a rendszerváltás után, mert emlékszem, hogy pénz soha nem volt, akkor sem, amikor anyám is dolgozott meg apám is, és nem kerestek rosszul, anyám még dicsekedett is, mert erről azért mégsem tudott lemondani, azok közé a ritka tanítónők közé tartozott, akik egyetemi diplomát szereztek, s akiknek ezért nagyobb fizetés járt, mint a többieknek, akiket anyám jóindulatúnak látszó lenézéssel kezelt, mert persze mindig kiemelte, hogy ő különbözik tőlük, és azt is, hogy miben különbözik, de rögvest hozzátette, hogy nem azért mondja, csak hát ez az igazság, ó, igazság, te csinált mosollyal emlegetett, de pénzünk akkor sem volt, nyomorultak voltunk, akár a templom egere, öcsémnek az én kinőtt ingeim, nadrágjaim, cipőim és mindenféléim jutottak, és nem lett pénzünk később sem, amikor apám már Pesten dolgozott, de még hozott ezt-azt, pénz nincs, ez a legfontosabb állítás, ez a megdönthetetlen kijelentés irányította szűkös életünket, nem volt pénz, hogy öcsémnek új ruhát vegyenek, nem volt pénz, hogy rendes reggelit és rendes vacsorát kapjunk, nem volt pénz, hogy apám első házasságából származó lányát negyedévente minden megjegyzés nélkül vendégül lássuk, nem volt pénz, hogy színire felvételizzek Marosvásárhelyre, nem volt pénz, hogy megússzam a katonaságot, nem volt pénz, hogy megnősüljek, így aztán a kolozsvári bölcsészkarra jelentkeztem, a katonaságot elintéztem én, a lakodalmat meg anyósomék, a pénz folytonos emlegetése pedig megrontott mindent, még azt is, ami jó volt, mert valószínű például, hogy a reggelik meg a vacsorák nem voltak annyira szegényesek, de mikor azt hallottad, hogy a paradicsom ennyi meg amannyi, akkor már semminek nem érezted az ízét, csak valami furcsa szégyenérzet kezdett terjedni benned, hogy olyanok között élsz, akiknek a paradicsom ára a fontos, ennél rosszabb érzéssel azóta is ritkán küszködtem, és ez az íz, a szegénységben tocsogás, a hazugság és a szégyen íze a torkunkon maradt, öcsémnek azért is kellhetett a vodka, hogy lemossa vele, de nem nagyon sikerült, talán soha nem is fog sikerülni, mint ahogy nekem is nagyon nagy erőfeszítéseket kell tennem, hogy tisztán tartsam a mondataimat, hogy ne tartalmazzák a mocskot, csak rámutassanak, csak körülírják.

Húsvét volt tehát, én már régen elintéztem mindent, a katonaorvos, Astaloºnak hívták, elküldött egy barátjához az egyik kórházba, az valami papírokat állított ki nekem, majd biztos ő is kap a négyszázból, gondoltam magamban, a papírok arról szóltak, hogy beutaltak a kórházba, ahonnan ekkor meg ekkor szabadultam, beutaló és kilépő volt, meg ilyen-olyan eredmények, még vért is vettek tőlem, ó, Romániában hitelesen történnek a dolgok, a társadalom reflexszerűen kiveti magából a pancsereket, itt csak profik maradhatnak meg, aki el tud venni négyszáz márkát egy nyomorulttól a semmiért, és még a szeme se rebben, az már gyakorlatilag mindenre képes, az nem ismeri a lehetetlent, már odaadtam a négyszáz márkát az orvosnak, de még bennem volt a félsz, hogy mégsem intézi el, otthon úgy terveztem, hogy a dolog előtt csak kétszázat adok oda, s csak utána a másik kétszázat is, de aztán persze nem volt merszem így megalázni az ezredes urat, akinek az apja vagy a nagyapja még Asztalos lehetett, s bizonyára a román világ kezdetével döntött úgy, hogy Astaloº lesz, könnyen mehetett neki a döntés, ilyen volt az ezredes úr is, semmibe se került elképzelnem, hogy ha holnapután a magyarok vennék át a hatalmat, akkor pillanatokon belül visszavedlene Asztalossá, a keresztneve is úgy volt kitalálva, szülei a Ioan nevet adták neki, Asztalos János, milyen jó magyar név, nemzet, identitás, kultúra meg hasonló ostobaságok, ugyan már, Ioan Astaloº nem volt ostoba ember, őt az Isten is az életre teremtette, s nem csupán az életre, hanem a mindenáron és minden körülmények között való túlélésre, egy kis hatalomváltás meg se kottyant volna neki, nem sokkal azután, hogy orvosságszagú szobájában remegő kézzel kivettem a borítékot, s fogvacogva átadtam neki, még én féltem, úristen!, hogy netán meglátnak és elkapnak, ez is Románia diszkrét bájához tartozik, néhány percre rá bejött a helyiségbe egy kollégája, mit csinálsz, kérdezte, persze románul, ennek a valaminek, amit azért írok, hogy rendet teremtsek magamban, az egyik nyelve a román, és senkit ne tévesszen meg, hogy nagyon kevés szó vagy mondat íródik le románul, s így az a látszat keletkezik, hogy a román egyáltalán nem is fontos, elhanyagolható, nem több, mint valami kétes írói couleur locale, aki így gondolja, az végzetes tévedésben van, mert ezúttal a látszat tényleg csalóka, gyerekkorom nyelve például legalább negyven százalékban román, átadás, beadás, szöglet, taccs, kapufa, lövés, ezeket a szavakat én Knézy Jenőtől tudom, egy jóval későbbi periódusból, már a kamaszkoromból, amikor kijártunk apámmal a Feleki tetőre meccset nézni, mert az állomáshoz közeli lakások meg a Hajnal negyed bizonyos kivételezett helyei mellett ez volt a város egyetlen pontja, ahol a magyar televízió adásait fogni lehetett, és meg lehetett nézni a magyar válogatott utolsó jobb korszakát, azt a csapatot, amelyben Détári és Esterházy játszott, és amely 3–0-ra verte Brazíliát, és lehetett a nemzeti bánat mélyére süppedni, amikor viszont ugyanezek a fiúk 6–0-ra kaptak ki a Szovjetuniótól, és ezt a nemzeti bánatot egyáltalán nem cinikusan mondom, hiszen a sokat emlegetett színház, templom és iskola mellett ez volt gyakorlatilag az egyetlen dolog, amelyben kiélhettük a magyarságunkat, úgyhogy mi nem pusztán egy vereséget sirattunk, nekünk ez olyan volt, mintha a mohácsi csatát néznénk felvételről, akkor kezdtem ragaszkodni is ezekhez a szavakhoz, addig csak tudomásul vettem, hogy léteznek ilyen kifejezések, addig passzoltam, és ha a kapufáról csorgott le (!) a labda, akkor bárát rúgtam, ha be kellett adnom, akkor azt ordították, centreazã mãããã!, és ha szögletre ment, akkor corner volt, román gyerekekkel fociztam, román szomszédokkal feleseltem, ha nem akartak focizni hagyni, a fél életem román környezetben telt, sokkal inkább, mint most, amikor a kollégáim magyarok, s csupán akkor kell románul beszélnem, ha a hivatalba megyek vagy kenyeret vásárolok, mit csinálsz, kérdezte tehát a kolléga az én kedves orvosomtól, hát, miután végzek az úrral, válaszolta Astaloº, és kimondhatatlan undorral rám mutatott, akkor olvasgatni fogok, és mit olvasol, kérdezett tovább a másik fehérköpenyes, hát, valami Krétáról szóló könyvet, mondta Astaloº folytatólagos unalommal, tudod, a nyáron ott voltam, és olyan érdekes, egyszerre elsötétült előttem a világ, úristen, gondoltam, az ilyen szerencsétlen flótások négyszáz, nyolcszáz meg akárhányszáz márkáiból ő Krétára utazik, amíg én azon igyekszem, hogy megmeneküljek valamitől, ami alól fel kellene, hogy mentsenek, addig ő a krétai útját tervezgeti, hogy nem szakad rá a plafon, a plafon persze nem szakadt le, a kolléga bólogatott egy ideig, aztán kiment, Astaloº megmondta, hogy mikor jöjjek vissza, én meg hazamentem reszketni, hogy vajon betartja-e az ígéretét.

Szóval, rosszul indult a húsvét, és még rosszabbul folytatódott, már akkor sejthettem volna, hogy rossz vége lesz, amikor nem volt kedvem felöltözni, puccba vágni magam és elindulni öntözni, milyen mesterkélt ez a puccba vágni, hogy árad belőle a megvetés az iránt, ami miatt az ember puccba vágja magát, a hangulatomat mégis remekül kifejezi ez a szókapcsolat, kedvetlenül ébredtem, kedvetlenül dobtam le magamról a paplant, kedvetlenül mosakodtam, kedvetlenül reggeliztem, kedvetlenül vettem föl a szép ruhámat, kedvetlenül búcsúztam el nagyanyámtól és léptem ki az ajtón, általános és szűnni nem akaró kedvetlenségemhez nyilván az is hozzájárult, hogy alig aludtam valamit, majdnem egész éjjel azon reszkettem, hogy vajon ez az Astaloº tényleg elintézi-e, tényleg nem fognak elvinni katonának, mi lesz velem, ha mégis elvisznek, te nem fizikailag nem bírnád ki a katonaságot, hanem hogyhíják, idegileg, mondta az allergológus, aki kezelt, s akinek minden második szava ez a hogyhíják volt, kitűnő orvos hírében állt, de beszélni nem nagyon tudott, az embert kiverte a veríték, hogy vajon miért is nem bírná ki a katonaságot, ha nem azért, mert megszakadna az erőfeszítéstől vagy mert megfulladna, a szavak úgyis egymásután hangzanak el a beszédben, s egy ilyen nagyon lassú mondatot iszonyúan le tud lassítani egy töltelékszó, hogyhíják, mondta, és még nyögött vagy kettőt, én meg reszkettem, hogy vajon mi következik ezután, persze amikor elhangzik, akkor sosem olyan drámai, mint ahogy elképzeltük, olyan mértékű szörnyűség nincsen, mint amilyenre elkészültünk, a kimondás persze megrémít, de el is veszi a borzalom erejét, később mégis sokat töprengtem ezen, mit jelenthet ez, tán csak nem vagyok idegbeteg, mondjuk nem volna valami nagy csoda, de ha idegileg nem bírnám, akkor mégis idegbeteg vagyok bizonyos értelemben, és akkor megőrülhetek, hisztérikus rohamban törhetek ki, főbe lőhetem magam valami hülye gépfegyverrel, mindezek mindig is bennem bolyongtak, amióta az allergológus kimondta azt a félelmetes mondatot, de azon az éjszakán rettentően megnőtt az erejük, valósággal magukkal rántottak, rendesen féltem, hogy mi lesz velem, ha ez az Astaloº nem tartaná be a szavát, és húsvét harmadnapjának reggelén a bizottság elnöke nem azt olvassa a papírról, hogy „alkalmatlan", vagyis azt, hogy „inapt", mert a katonaság nyelve természetesen a román, s én nem akarok hazudni, az „alkalmatlan" nem mentett volna fel semmi alól, az „inapt" viszont csodákat művelt harmadnap, de azon az éjszakán még nem tudhattam, hogy így lesz, és Astaloº emléke nem nyugtatott meg, Astaloºról bármit el tudtam képzelni, és nagyon furcsa, de voltaképpen éppen az sz-ből lemaradt z és az s alatti farkinca miatt tudtam volna bármit elképzelni róla, úgyhogy nagyon nem volt kedvem öntözni, tőlem aztán minden lány és asszony elhervadhatott volna, mégis elmentem, végigjártam a kollégáimat, a barátaim anyját, az ismerőseimet és anyámat, de sehol nem ültem sokat, nem volt kedvem beszélgetni, nem volt kedvem udvariaskodni, egyáltalán semmihez nem volt kedvem, alig vártam, hogy mindenkit megöntözzek, most már senki nem fog elhervadni, mondta az a kevés cinizmus, amely föl tudott törni aznap belőlem, na hál’ istennek, mondta nagyanyám, aki mindig is értette a viccet, akkor nyugodtan vacsorázhatsz, s aztán lefekhetsz.

Egyikünk sem tudhatta, hogy nem sokkal később megszólal a telefon, hallom, hogy anyám nagyanyámmal beszélget, mindjárt lejön Andris, mondja nagyanyám, nem nagyon értem, hogy miért jönne le az öcsém, csak olyankor szokott, ha már annyira részeg, hogy nincs kedve fölmenni a Fellegvárra, de ha már hazament, akkor nem részeg, vagy nem annyira, akkor viszont miért jön ide, na mindegy, gondolom, és kezdem kirakni a vacsorát, kenyeret hozok a kamrából, s benézek a hűtőbe, mit lehet enni, nem mintha nem tudnám, hogy mindig ugyanazt, jobb napokon valami felvágottat, rossz napokon lekváros kenyeret, a fényűzés netovábbjának számít, ha mindkettő van a jégszekrényben, csengetnek, megjön öcsém, és pillanatok alatt elkezdődik a tragédia, legalábbis mi annak érezzük, de ez a pillanatokon belül nem jó, azt sugallja, hogy elkülöníthetők valamiféle szakaszok, pedig nem, egyszer csak ott volt véresen, mi van veled, kérdezi nagyanyám ijedten, megvert, mondja sírva nekünk, és elkezdi mesélni, hogy hazament, és az apám fejéhez vágta mindazt, amit bármelyikünk a fejéhez vághatott volna, de valahogy mindig öcsém vágta hozzá, hogy elhagyott minket Sáriért, és hogy még ünnepeken sem jön haza, vagy ha hazajön, akkor sem tölti velünk sem a karácsonyt, sem szilveszter estéjét, vagy ha velünk tölti, az tán még rosszabb, mint ha nem töltené, és akkor nekem jött, és ököllel ütni kezdett, jaj, a gazember, kiáltja a kezét összecsapva nagyanyám, ilyenkor iszonyú tud lenni a nyelv képtelensége, hogy egyszerre mondjon el dolgokat, egymás mellé tettem ugyan a nagyanyám kiáltását és azt, hogy összecsapta a kezét, de így sem jó, mert nem egymás mellett kellene lenniük, hanem egymáson, hogy pontosan fejezzék ki, ami akkor történt, és a pánik rám is átragad, különben is dühös vagyok, a katonaság miatti feszültség folyton bennem van, nem voltak képesek segíteni rajtam, és most már öcsémen sem tudnak segíteni, legalább annyit, hogy ha részegen hazamegy, hagyják békén, hadd üvöltse ki magát, nem ezt tűrte anyám annyi éven át?!, kérdezem magamtól, és nem ezt akarja tűrni továbbra is?!, hiszen folyton azt mondogatta, hogy félek az egyedülléttől, Imikém, apámért bármit kibírt volna, akkor öcsémért miért nem akar kibírni semmit, vagy legalábbis jóval kevesebbet, megyek föl, mondom nagyanyámnak, ez a föl a Fellegvárt jelentette a család nyelvén, illetve hát az otthonunkat, a le pedig nagyanyámékat, a régi otthonunkat, ne menj, Imike, könyörög nagyanyám, hagyj békét, Imi, kérlel öcsém is, de velem nem lehet bírni, a sokhónapos keserűség a katonaság, az üres hűtőszekrény, az öcsém piálásai, az apám aljassága és az anyám képmutatása és gyávasága miatt egyszerre fölrobban bennem, és már öltözöm is, nagyanyám felhívja anyámat, most mennek a fiai, hogy meg verjék, kiabálja a telefonba, mocsok gazember!, kiáltja a végén, és akkor már ugrál, valósággal pattog a dühtől, nevetnék, ha nem sírni kellene, elindulunk, öcsém nagyon részeg, lecsúszik a lépcsőkön, megyünk, megyünk, közben persze beszélgetünk is, végig az Erzsébet úton, de ma már egyikünk sem emlékszik rá, hogy miről is, át a Hétutca téren, be a Gépész utcán, és meg is érkezünk, anyám a konyhában áll, a kezét tördeli, na, édeseim, hát nem szabad verekedni, hát mégiscsak az apátok, mondja, semmi másra nem futotta neki, csak erre a hihetetlenül gyáva és aljas mondatra, mert később, amikor már legyintek, nem akarok én verekedni, mondom, és öcsémmel együtt bemegyek a hálószobába, most én is elmondom, amit öcsém mondott, hogy halld valaki olyantól, aki józan, mondom nagyon határozottan, évek múlva persze megbántam a határozottságomat és a kegyetlenségemet, apám csak fekszik az ágyon, egyre rémültebb lesz, egyre kisebbé zsugorodik, alig látszik belőle valami, de ma sem hiszem, hogy indokolatlanul lettem volna kegyetlen, ó, okom volt ezer és egy, később tehát, amikor már ezt a fél-lábbal-itt-fél-lábbal-ott kapcsolatot szidjuk, ha szereted, miért nem mész el innen, ne gyötörj bennünket tovább, akkor anyám beoson a maga undorító módján, és azt mondja, ugye, hogy mikor tegnap is fölmentél a kurvádhoz, a folytatást nem hallom, csak érzem, amint fölfordul a gyomrom az anyám gyávaságától, egyszer nem szabad verekedni, fiam, ahelyett, hogy verjétek agyon vagy hogy takarodjatok innen, elkanászodott faszok, aztán meg ezek a hátbadöfős szemrehányások, apám fehér lesz, mint a fal, de azért ő is mondja a magáét, majdnem összeverekednek öcsémmel, aztán mégsem, befejezzük valahogy, és elindulunk visszafelé, na nézd meg, mondja öcsém, itt a két nagy fia, folytatja, és az Erzsébet út közepén kiveszi a farkát, mert pisilnie kell, és ahelyett, hogy ott aludnának vele, mennek a nagyanyjukhoz, igen, igen, felelem, de nem nagyon figyelek, mindjárt a bizottság elé kell állnom, végighallgatnom isten tudja, hány verdiktumot, és reszketnem, amíg az én papíromig érnek, aztán, ha Astaloº mindenek ellenére mégis becsapott, akkor kiszédelegni a mocskosszürke folyosóra, és megbánni, hogy megszülettem, s hogy ennek az asszonynak és ennek a férfinak a fia vagyok, akik nem akarnak segíteni rajtam, mert még csak fel sem merül bennük, hogy vajon tudnának-e, hátha mégsem így lesz, gondolom, és közben megyek, megyek és megyek, át a Mihai Viteazu szobra előtt, el a mozi előtt, és föl az első emeletre, hogy bemenjünk az ajtón, evés közben elmeséljük nagyanyámnak a történteket, lezuhanyozzunk, levetkőzzünk, és az izzadt, részeg, büdös öcsém mellé feküdjek, s egész éjjel ne aludjak jól, nehogy lekéssem a döntést, hogy alkalmas vagyok-e vagy tökéletesen alkalmatlan.