Van valami finom irónia abban, hogy Spiró György Az imposztorának új pécsi előadásán az a Kossuth-díjas Jordán Tamás játssza Bogus³awski szerepét, aki egyben a budapesti Nemzeti Színház igazgatója. Igaz, amikor elkezdték a darab próbáit, még nem volt az. Jordán Tamás mindenesetre ma, itt most nem említett, egyéb funkcióit is figyelembe véve, a magyar színházi élet mindenese és „nagyhatalma", már amennyire van még bármi hatalma egy színházi embernek. Színházi életünk mindenese és igazi nagyhatalma volt annak idején az a Major Tamás is, akire Spiró Bogus³awski, a 19. század eleji lengyel színház legendás mindenesének szerepét eredetileg írta, és aki az 1983-as Katona József Színház-beli ősbemutatón el is játszotta ezt a szerepet - élete utolsó színpadi szerepeként. Jordán Tamás egyébként persze minden, csak nem Major Tamás, Pécs sem Vilna, ahol a darab játszódik, és 1983 is messze van 2003-tól, messzebb, mint amekkora messzeség máskor húszévnyi távolság. De azért mint ironikus játéknak lehet némi szerepe a pécsi Imposztor-előadás hatásmechanizmusában annak, hogy a Major Tamás nyomdokaiba lépő „nagy" Jordán jön/megy (attól függ: honnan nézzük) Pécsre eljátszani azt a nagy Bogus³awskit, aki a darab szerint Varsóból jön/megy a periferikus, „elszakított" Vilnába színházi vendégjátékra. Ugyanakkor persze az a kérdés is fölvetődhet, hogy ha Jordán Tamás nem Major Tamás, ha Pécs nem Vilna - és persze a Pécs-Budapest viszonylat sem a Vilna-Varsó viszonylat -, de legfőképpen 1983 nem 2003, akkor működik-e még Az imposztor. Mivel a közönség, zömében fiatalok, nagy ovációval fogadták azt az előadást, amelyet láttam (2003. április 25-én), a válasz aligha lehet más, mint hogy működik. A kérdés legfeljebb az, hogyan működik. Illetve, hogy mit szólok én ehhez mint kritikus.

Az imposztor Bogus³awskija azonos Spiró Az Ikszek című regényének hiteles történeti személy ihlette főszereplőjével, aki állítólagos imposztori csínyjét az 1810-es évek második felében hajtotta végre az oroszok által megszállt lengyel-litván Vilnában. A Katona József Színház egykori előadása ezt a miliőt vitte színre. Hargitai Iván pécsi rendezése szerint a darabban előadott eset a brezsnyevi Szovjetunióban játszódik, a társulat pedig, ahová Bogus³awski vendégjátékra érkezik, egy olyan „vidéki" társulat, amely kisebbségi vagy elnyomott nemzetiségi sorsra van kárhoztatva. Az idevágó jelzések egyértelműek: a pécsi színészek „rossz" (?), „provinciális" (?) „vidéki" (?) színészeket játszanak, mai vagy nyolcvanas évekbeli önmagukat (?) - eszerint a kettő között nincs különbség? -, akik besúgókkal és cenzorokkal vannak körülvéve, és helyi hatalmasságokhoz, tábornokokhoz, megyei első titkárokhoz kénytelenek igazodni. Jelmezük, viselkedésük, alkoholizmusuk - amely persze örök - világosan kijelöli történeti helyüket. Hogy a darabbeli Vilna Brezsnyev provinciája, ezt az a Brezsnyev-kép adja tudtunkra, amelyet a szovjet és lengyel címerábrázolat társaságában I. Sándor cár képe, illetve a lengyel és az orosz sas helyett bocsátanak alá a zsinórpadlásról a darabbeli Tartuffe-előadás deus ex machina-jelenetében, mikor is a királyi kegy jóvoltából az álszent Tartuffe elnyeri méltó büntetését, Orgon pedig visszanyeri állampolgári jogait.

Nem vitás: Az imposztor játszódhatna akár máskor és máshol is. Hargitai Iván valójában nem csinál egyebet, mint hogy áthelyezi az 1810-es évek második feléből az 1970-es évek második felébe az előadás idejét azon a címen, hogy ekkor Vilna, a lengyelek, a litvánok és még sokan mások ugyanúgy egy megszálló, idegen hatalom fennhatósága alatt állottak, mint a tizenkilencedik század elején, Lengyelország felosztása után. Csakhogy az aktualizálás fölerősíti Spiró darabjának egy olyan lehetséges kicsengését, amely szerint valójában nemcsak a lengyelekről, hanem például a magyarokról, és nemcsak a szovjetekről, hanem a románokról vagy a szlovákokról (stb.) is szó van. Vilna akár Erdélyben vagy a Felvidéken is lehetne. Bogus³awski csínyje nyomán a vilnai közönség és társulat valójában nem a lengyel, hanem a magyar himnuszra zendít rá. Ez a parabolikus olvasat persze már benne rejlett az eredeti darabban is, de fölmerülhet a kérdés, hogy aktualizálása nem olyan áthallást erősít-e föl, amelynek már nincs meg az egykori gyújtó hatása. Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is megvan, és ezért a nagy siker? Ingoványos talajon mozgunk, és ezért vigyáznunk kell, mit hogyan magyarázunk. Nekem nem tetszett ez az aktualizálás. A többé-kevésbé önmagukat játszó pécsi színészek miért éneklik a darab vége felé olyan megdicsőült ábrázattal a lengyel himnuszt? Spiró nem véletlenül távolította el a történetet a tizenkilencedik század elejére, a lengyel-orosz viszony tőlünk távoli, semleges mezejére. A modelldráma lényege, hogy modellből indul ki, aztán ki-ki gondoljon a látottakról, amit akar. Hargitai Iván bizonyos fokig megvonta tőlünk a gondolkodásnak ezt a szabadságát, amikor úgy döntött: igenis tessék azt gondolni, hogy mirólunk van szó.

De kikről is? A maiakról vagy a húsz-harminc évvel ezelőttiekről? Magyarokról vagy lengyelekről? Színészekről vagy akárkikről? Litvániában csakugyan jelentős lengyel kisebbbség volt/van még most is, akiket elnyomtak/elnyomnak az oroszok? Vagy ha Erdélyben vagyunk, akkor Bogus³awski Pestről jön? Ha mégis inkább Pécsről van szó, vagy a mindenkori vidéki színházról, akkor ki a gubernátor, pontosabban az ő helyére lépő szovjet tábornok? Belátom, ezek okvetetlenkedő kérdések, és Hargitai Iván valószínűleg meg sem akarta őket hallani. Ámde Spiró György darabja - tetszik, nem tetszik - fölteszi őket, és ezért Az imposztort nem lehet következmények nélkül kimozdítani eredeti közegéből. Vannak darabok, és Az imposztor is ilyen, amelyeknek eredendő lényege elidegenítő áttételességük. Az imposztor fő hatáseszköze, hogy egy adott történelmi és színházi helyzet elidegenítő viszonyai közt játszatja el hőseivel a Tartuffe-öt. Ha ezt az elidegenítő helyzetet nagyon is ismerős, jelen esetben helyi érdekű vagy brezsnyeviánus távlatban adják elő, csorbul az eredeti stilizáció.

Hargitai azt nyilatkozta a műsorfüzetnek, hogy őt nem a politika érdekelte, hanem a színház önvallomása. A „színház a színházban"-effektus természetesen a Hamlettől kezdve Goldoni A komédiaszínházán és Bulgakov Az álszentek összeesküvésén át Enquist A tribádok éjszakájáig és Thomas Bernhard A színházcsinálójáig számtalan darabban ábrázolható többé-kevésbé politika- és ideológiamentesen. Az imposztor nem ilyen. A darab kitűnően megcsinált, Revizor-típusú dramaturgiai szerkezete ettől persze még jól működik. Megérkezik valahová valaki, egy önműködő, zárt közösségbe egy messziről, „odafentről" érkező jövevény, amely „odafent" itt a vágyak, illúziók, legendák magasa. Mindenki vár tőle valamit, legfőképpen persze önmaga igazolását, a legenda valósága azonban csalódást okoz, és már-már folytatódna minden a régi kerékvágásban, amikor a jövevény - mint vérbeli író-színész-rendező - a megfelelő dramaturgiai pillanatban mégiscsak olyan csínyt követ el, amely egyszeriben új helyzetet teremt, őt magát pedig végképp megdicsőíti. Csínyjéhez tartozik, hogy utána ugyanolyan nyomtalanul tűnik el, amilyen váratlanul betoppant.

Jordán Tamás Bogus³awskija már-már igazolja az aktualizálást. Ízig-vérig mai - közelmúltbeli? - értelmiségi alakot játszik, úgyszólván önmaga sokat próbált és sokat tudó színházcsinálói mivoltát viszi színre. Alakítása láttán föl sem merül a kérdés a nézőben, aki a húsz évvel ezelőtti előadást is látta, hogy meg tud-e, meg kell-e egyáltalán küzdenie Major Tamás árnyékával. Major alapvetően más alkat volt, igazi komédiás, aki olykor némi ripacskodást is megengedhetett magának, mert az ilyesmit nála amolyan színházi zárójelek, idézetek, lábjegyzetek gyanánt lehetett érteni. Gátlástalanul kommentálta önmaga játékát. Imposztora halálos fáradtsága ellenére is zabolátlan, kiismerhetetlen, veszedelmes csínytevő volt.

Jordán Bogus³awskija szelídebb, ironikusabb, rezignáltabb. Amikor a darab elején füles sapkájában felbukkan az ócska, lepusztult színházi büfét ábrázoló színen, Kovács Yvette díszletében, a próbára gyülekező és összevissza tolongó színészek között alig lehet észrevenni. Semmi más nem érdekli, csak a gázsi. Főleg, mikor kiderül, hogy nem is azt kellene eljátszania, amire eredetileg szerződött, hanem a Tartuffe-öt, amelyet még sohasem játszott. Jordán Bogus³awskija számára eredetileg nincs más tét, mint hogy megkapja-e az arcátlanul magas fellépti díjat, amelyet kér. Ha nem, hát nem, és ő már megy is. Egyáltalán nem szégyelli magát emiatt, nem szolidáris nyomorgó kollégáival, akik csodálják őt. Sajnálja, de ő is nyomorog. Öreg és fáradt; ha fellépését nagy izgalom és várakozás övezi, fizessék meg.

Az első felvonásban Hargitainál nem történik más, mint hogy, miközben folyik az alkudozás, és végül Bogus³awski a társulat szeme láttára még előre ki is fizetteti magának a gázsiját, a színészek gomolygó masszájából önálló karakterek próbálnak kibontakozni. De nem sok sikerrel. A feladat nehéz, főleg, ha hozzávesszük, hogy a második és harmadik felvonásban a Tartuffe egy-egy szerepében is meg kell mutatkozniuk. Látnunk kellene, ki kicsoda privát mivoltában és ki mit tud mint színész, illetve hogy a társulat tagjai mint színészek vagy mint civil személyek lépnek-e föl az előadásban. A két dolog persze szorosan összefügg, és ideális esetben egyszerre mutathatnák föl személyiségük e két oldalát, de ez az ideális eset itt nem valósul meg. Helyette az történik, hogy hol állítólagos színészi tehetségtelenségük felől látjuk a szereplőket mint lehetséges drámai alakokat, hol állítólagos emberi arculatuk felől mint lehetséges színészeket. Jelzésszerű állítások veszik körül Bogus³awskit, nem karakterek. A megoldandó feladatot mellesleg még bonyolítja, hogy ha valaki rossz színész, attól még lehet rendes ember (akár Vilnában, akár Pécsett), illetve, hogy ha szerepe szerint rossz színész valaki, azt az őt játszó színésznek jól kell(ene) eljátszania. Akár a pécsi színésznek a vilnait, akár a vilnainak a Tartuffe szerepét.

Ha a pécsi színész többé-kevésbé otthonos közegben többé-kevésbé önmagát játssza, akkor különösen nehéz elválasztania játékában önmagát és a szerepét, amely maga is kettős: N. Szabó Sándor például nemcsak Rogowski vilnai színész és Orgon a Tartuffe-ből, hanem minden bizonnyal maga N. Szabó Sándor pécsi színész is. Ő azt játssza, hogy Rogowski öntelt, nagyhangú ripacs, aki tudja jól, hogyan kell a már sokszor bevált módon egy Orgon-szerű alakot eljátszani, és ezért Bogus³awski csak ne magyarázza neki, mit csináljon másképp. Orgonja eszerint nem más, mint a pojáca Rogowski harsány, bohózati eltúlzása. N. Szabó Sándor pécsi színészt vagy az általa eljátszandó civil lényt azonban nem látjuk, vagy azt látjuk, hogy nem más, csak egy rossz színész.

Ebben a betegségben szenved még többek közt Pilinczes József (Skibiñski és Cléante), Bajomi Nagy György (Kamiñski és Damis), Bánky Gábor (Niedzielski és Lojális úr) stb. alakítása. Sólyom Katalin Hrehorowiczównája viszont inkább a figura emberi, mint színészi oldalát ábrázolja. Ő különben bizonyos helyzeti előnyt élvez és eleve jobban mutat azáltal, hogy a vilnai társulat tagjai közül Bogus³awski egyedül őt ismeri már hírből - még szép, hiszen Sólyom Katalin és Jordán Tamás annak idején együtt játszottak az Egyetemi Színpadon! Hrehorowiczówna itt most afféle tyúkanyó, aki igyekszik megregulázni a fegyelmezetlen színészeket. Hogy milyen színésznő, ezt legfeljebb azon mérhetjük le, hogyan tud civil rosszullétet eljátszani.

Nagyjából az is elhanyagolható, milyen színésznő Kamiñska, akit Fábián Anita játszik. Szerinte ugyanis „a vilnai csillag" csak tessék-lássék látja el a dolgát, mert őt már semmi más nem érdekli, csak hogy szabaduljon Vilnából és abból a színházból, ahol a színművészethez nem kell sem tehetség, sem tudás, elég lengyelnek lenni. Ezért minden teketóriázás nélkül lecsap Bogus³awskira: „Vigyen el innét! Vigyen föl Varsóba!" Mintha a Csehov-nővérek cinikus paródiájával volna dolgunk: ami nekik Moszkva, az Kamiñskának Varsó, noha ez a Kamiñska valószínűleg Varsótól sem vár már csodát. Ha a szabadulásának az az ára, hogy egy rozzant aggastyánt kell elbolondítania, hát legyen. Fábián Anita egyedül ezt az alakot játssza el: a vidéki csillagot, aki Varsóba (Pestre?) akar kerülni, és ha kell, lefekszik érte Bogus³awskival. Talán nem is volna ez olyan nagy ár, hiszen Kamiñska rajong a legendás színészért, és Jordán Tamás korántsem rozzant aggastyán, sőt Bogus³awskijának van némi kopott férfias sármja, aminek ő tudatában is van, és bágyadtan él is vele, noha már esze ágában sincs nyakába venni fiatal színésznőket.

Az imposztor egyik legjobb szerepe Ka¿yñskié, a direktoré: itt ember és szerep kettőssége nem szorosan vett színházszakmai kérdés, hanem a diktatúrában szolgálatot vállaló értelmiségi sorsáé. Ka¿yñski meg akar felelni a párt irányelveinek, mivel azonban ezek elég szeszélyesek, retteg, hogy hibát követ el. Agresszívan kompenzál. Mivel tehetségtelen és felületes ember, akinek csak a látszat fontos, ő is szerepet játszik, e szerepjáték kritériumai azonban nem művésziek, hanem taktikaiak. Bogus³awski nagysága csak annyiban érdekli, amennyiben az hozzájárulhat színházigazgatói presztízse növeléséhez, de legalábbis az ingatag status quo fenntartásához, ugyanakkor nehezen viseli el a híres vendég nyilvánvaló szakmai fölényét, amely még ismeretlen kockázatokat is rejthet. Bogus³awski csínyje talán elsősorban neki szól. Rázga Miklós színtelenül, kapkodva, üres hányavetiséggel játssza el Ka¿yñskit, és közelébe se ér Sinkó László egykori emlékezetes alakításának.

Rázga kudarcáért a rendező is felelős. A lebegtetett, sokféleképp érthető, de végeredményben zavaros történelmi-politikai közegben a színészek számára nem kínálkoznak határozott viselkedésminták. Ez lehet az oka Harsányi Attila görcsös erőlködésének is. Ő az a Rybak, akinek a Tartuffe végén mint rendőrhadnagynak kellene megjelennie az igazságosztó hatalom képviseletében, de fatális módon nem lép be a színre, amikor kellene, mert időközben a színfalak mögött letartóztatták. Besúgta, megrágalmazta Bogus³awski, éppen őt, aki a társulatból egyedül őriz még valami torz, kificamodott méltóságot. A félig-meddig mai közegben a gyáva, de dacos és hősi szerepre áhítozó Rybaknak nem sok értelme van. Eljárt fölötte az idő, és egy mai fiatal színész valószínűleg csak önmagától és az aktualitástól eltávolítva játszhatná el jól, ha jó színész.

Jobb viszont Ottlik Ádám mint Chod¿ko, a sértett és sunyi kritikus szerepében. Ez a típus, úgy látszik, örök. Nála még az a szörnyű szocialista sporttáska is találat, amely végig a vállán lóg. Egyáltalán, az előadás legjobb jelenete, mikor hirtelen kiperdül a színre a szovjet főtiszti egyenruhába öltözött „helytartó" tábornok páholya, és ő leereszkedően fogadja itt az előadás szünetében a Tartuffe jelmezébe bújt, parókás Bogus³awskit. Chod¿ko tolmácsolja beszélgetésüket - magyarról magyarra. Szabó István Mefisztó című filmjének az a jelenete jutott erről eszembe, amelyben Göring fogadja páholyában a Mefisztó-maszkos Hendrik Höfgent. Ám míg ott egy olyan színészt látunk, aki mindenáron meg akar felelni a hatalomnak, és azzal hízeleg magának önelégülten, hogy akár egy Göringgel is képes tetszése szerint bánni (Göring különben nyilván ugyanezt érzi), itt Jordán Bogus³awskija mélységes alázatosságot mímel, miközben pimasz rögtönzéssel időzített bombát helyez el a színházban. Jordán itt, valamint a következő Tartuffe-jelenetben szinte felismerhetetlenül átváltozik mind az első felvonásbeli, fásultan és unottan tébláboló Bogus³awskihoz, mind pedig a második felvonásbeli, rendezőtanári produkciójához képest - amely különben kissé halványra sikerült, nyilván a hozzá elég részvétlenül statisztáló társulat színészi produkciójától nem függetlenül. A görnyedten hajlongó harmadik felvonásbeli Tartuffe ijesztő és gonosz megcsúfolása mindannak, ami ezen a vilnai színházi esten még szentnek vagy tabunak látszik, főleg azáltal, hogy végül is mindenki a maga és illúziói igazolását olvassa ki belőle. Azaz minden marad a régiben. Ez a végkicsengés a leginkább Kádár-kori elem Az imposztorban.

Én magam koromnál fogva mélyen átéltem ezt az állóvízi pangást, azokat a kisded értelmiségi játékokat, amelyeknek szellemes modellezése volt annak idején Az imposztor. Részben e tudásom alapján láttam úgy pécsi előadását, ahogy itt leírtam. Igazán kíváncsi lennék rá, mit látott benne az a fiatal néző, aki nagy tetszéssel fogadta. Vajon egyszerűen csak a jól megírt, hatásos dramaturgiai felépítésű darab jön át a rivaldán, akár kevésbé sikerült előadásban is? A bizonyára Pécsett is népszerű Jordán Tamás fanyar játéka ragadta meg a közönséget? Vagy a modell jelent ma valami mást azoknak, akik koruknál és élményeiknél fogva más szemmel nézik? A Pécsi Országos Színházi Találkozón, amelynek mezőnyében ez az előadás is szerepel, bizonyára szóhoz jut majd ennek a nemzedéknek a véleménye is.

Spiró György: Az imposztor - Díszlet: Kovács Yvette, Jelmez: Kovalcsik Anikó, Dramaturg: Duró Győző, Zene: Weber Kristóf, A rendező munkatársai: Markó Rita, Monori Ferencné, Kerék Carmen, Rendezte: Hargitai Iván. Szereplők: Jordán Tamás (Bogus³awski-Tartuffe), Rázga Miklós (Ka¿yñski, a direktor), N. Szabó Sándor (Rogowski-Orgon), Fábián Anita (Kamiñska-Elmira), Bajomi Nagy György (Kamiñski-Damis), Unger Pálma (Skibiñska-Dorine), Pilinczes József (Skibiñski-Cléante), Sólyom Katalin (Hrehorowiczówna-Pernelle), Mészáros Sára (Pieknowska-Marianne), Harsányi Attila (Rybak-Rendőr hadnagy), Bánky Gábor (Niedzielski-Lojális úr), Köles Ferenc (Damse-Valér), Ottlik Ádám (Chod¿ko, kritikus), Németh János (Tábornok), Krizsik Alfonz (Ügyelő), Ujláb Tamás (Díszítő), Domonyai András (Kellékes), Tadics Ágnes (Súgónő), Benyovszky Tamás (Büfés), Csúz Lívia (Rendezőasszisztens).