1

– Nagyanyó!

– Nekem szólsz, kicsi Lenkám?

– Azt hiszem, leesett valami. Nem tetszett semmit hallani?

– Semmit sem hallottam, süket öregasszony vagyok, de azért lehet, hogy tényleg leesett valami. Gyújts világot!

Még mielőtt a leány kitapogathatta volna a petróleumlámpát, nyávogás hallatszott, és valami nehéz dolog huppant a dunyhára.

– Szerecsen! … Szerecsen az, nagyanyó! Miért szaladgálsz itt, kandúrkám, miért rosszalkodsz?!

A kandúr nyugtalanul fészkelődik a leány kezében és kitartóan nyávog.

– Valamit mutatni akar, nagyanyó. Mi az, Mancsocska? Menjünk ki? Valamit érezhet az ajtón túlról.

– Tüske már megint idehurcolt egy fagyott nyulat. Maradj csak az ágyban, majd én kinyitom az ajtót. Tán még föléled az a szerencsétlen állat. Emlékszel? – A kályha melletti ágyról reszelős nevetés hallatszik. – Sírtál, én meg kihajítottam a tapsifülest, de Tüske visszahozta, és addig-addig nyalogatta, míg a nyuszi végül eliramodott. Az állatok megértik egymást, kicsi Lenkám.

A leány eközben világot gyújtott, kiugrott az ágyból, és már az ajtót nyitja. A kandúr a szőrét borzolja.

Kintről panaszos szűkölés hallatszik.

– Mi lelt téged, Tüske?

A kicsi, görbelábú kutya a leány felé billeg, de még mielőtt odaérne, megáll, felemeli a fejét és vonyítani kezd.

A leány visszaszalad a szobába, papucsba bújik, vállára gyapjúkendőt terít.

– Nagyanyó, Tüske talált valamit az udvaron.

– Húzzál harisnyát, még megfázol. Ki tudja, miféle butaság ez már megint…

A leány már az udvaron jár, nem hallja a nagyanyja mormolását.

Derült, csillagos éj.

Körülnéz, keresi, mi lehet az oka a kutya panaszkodásának. A kapu mögött talál rá. Egy sötét kupac hever ott, nem oda való. Odalép hozzá, sokáig nézi, meg kell érintenie. Barna, a leány kis szamárcsikója fekszik itt vérbe fagyva.

Lerogy mellé a hóba.

– Kicsi Barna, kérlek, ne halj meg!

A csacsi teste már kihűlt. Lenka lecsatolja a kis bádoglemezkékkel díszített bőrnyakörvet, mintha meg akarná szabadítani az állatot minden terhétől. Némán, megbabonázva, száraz szemmel morzsolgatja a nyakörvet a kezében. Félig még gyermeki testén azonban a remegés újabb és újabb hullámai futnak át.

Széles csapást vesz észre a hóban, felismeri, hogy Barna máshonnan vonszolta magát idáig. Szaladni kezd a nyomok mentén. A görbelábú kutya a kapunál ül, és szívszaggatón panaszolja társa pusztulását.

Lenka Lipková papucsa már tele van hóval, de nem érzi a hideget. Egész teste lángol.

Ha dühös, rettenetes tud lenni ez a fiatal leány. Bojarka Slávekját majdhogynem eszméletlenre verte, amikor az csúzlival lelőtte az egyik törpetyúkját. Úgy kellett leválasztani róla.

Aztán meg kandiscukrot hordott az elnáspángolt fiúnak, és báránykásat játszott vele. Attól fogva Slávek többet van Lipekéknél, mint otthon.

Barna nyomai Šelda mérnök közelben álló villájához vezetnek. Lenka átszalad az előkerten és döngetni kezdi az ajtót. Egy percig csönd van, aztán kinyílik az ajtó. A mérnök áll mögötte. A falnak támaszkodik. A sötét előszobában csak az árnyalakja vehető ki. Máskor a félénk Lenka csak nagy nehezen tudna elrebegni valami köszönésfélét, de most a világon semmitől sem ijed meg.

– Mérnök úr… – remeg a hangja, de nem a félelemtől –, mit csinált itt a mi Barnánk?!

A mérnök értetlenül néz, lassan bólogat, mintha a kérdésen gondolkozna.

– Ki ölte meg őt? – kiáltott föl a leány, és abban a pillanatban meglátott a lépcsőn egy vasalt botot. – Maga?! …Miért?! …Hát ártott magának az a szegény kis Barna?! – Lenka minden porcikájában remeg és vacog.

A mérnök lejön a lépcsőn. Nehézkesen támaszkodik a korlátra. A leányt megcsapja a lehelete. A férfi részeg.

– A mi kis Barnánk! – kiáltani akart, de hangja a könnyeibe fulladt. – Miért ölte meg?!

A mérnök végre felfogta, miről van szó.

– Az a ku-kutya? …E-elállta az utat …rám vetette magát!

– Barna?! Barna nem kutya, hanem szamárcsikó! És soha, de soha nem támadt volna senkire! – Megjött már a hangja, kiabál.

– Szamárcsikó? – morfondírozik a mérnök a korláton csüngve, aztán kissé kihúzza magát. Megvonja a vállát.

Ez a mozdulat végképp elvette Lenka eszét, keményen megszorította a nyakörvet, és minden erejével a férfi arcába csapott vele. A fémlapok feltépték arcán a bőrt. A közeledő nappal homályos fényében Lenka vért látott megcsillanni, sem nem feketét, sem nem egészen vöröset.

– Tegnap volt Szenteste – szipogja érthetetlenül, miközben szemét a láthatatlan sebekből patakzó vérre mereszti.

A mérnök bágyatag, félig lehunyt szeme egyszerre felpattan.

– Pavlína!

A férfi hanglejtése jobban megzavarta Lenkát, mint a fura megszólítás.

– Nem vagyok Pavlína.

– Pavlína – búgta Šelda tántoríthatatlanul. A leányhoz lépett, és átkarolta a vállát.

– Nem vagyok Pavlína! Engedjen!

De az csak szorította, mintha az élete függne tőle. Lenka pillantása találkozott a férfi szemével, amely baljóslatúan és gyöngéden magasodott fölé, akár a távoli világok fényei.

Šelda megtántorodott, egyik kezével a földre támaszkodott, de nem engedte el a leányt.

– Pavlína!

Felemelte – a férfi meredt szeme elnyelte a leányt –, és Isten tudja, hová cipelte.

Megbotlott egy fagyott rögben, és terhét a hóba ejtette. Lerogyott mellé, és ismét megpróbálta fölemelni, de csupán arra volt képes, hogy egyik kezével átkarolja.

Pavlína!

A mérnök lehelete tüzes volt, Lenka a halántékán érezte ajkait.

Drága Pavlínám!

Forró cseppek gördültek a leány arcára – a férfi könnyei voltak.

Ez csak álom lehet, semmi más – gondolta.

Álom, amelyhez hasonlót még sosem álmodott.

A csaknem eszméletlen, siránkozó férfi kuszán motyogott, mint ahogy a haldokló nyögi ki utolsó szavait.

Álom, amelyből majd felébred, mint ahogyan eddig még mindegyik álmából magához tért.

 

2

A Lipekék tyúkjai nem tojtak. Ez azt jelenti, hogy a tél még soká tart, bár a folyón már hasadozik a jég, és Slávek már elhozta Lenkának az első tőzikéket. A nagyanyó abba a vázába tette őket, amelyet még Velehradból hozott. A vázát pedig az ablakba állította a néhány szál borbálafű mellé – ezek bimbói is hamarosan kinyílnak –, és folyton beszél hozzájuk, hisz megszokta már, hogy a világon mindenhez beszéljen.

Túl sokat cipel a boltból ez a leány, mondom is neki mindig, kicsi Lenkám, kíméld magad, már itt kellene lennie, csak nehogy havazni kezdjen, néha még májusban is havazik, a tyúkok nem fürdenek a porban, sss, de megijedtem, lódulj innét, te kandúr, forr már a leves, hová tettem a fokhagymát, aggódom emiatt a lány miatt.

A nagyanyó világa, akár egy kisgyermeké, ezer apró részre hullik szét. Öreg szeme csupán néhány lépésnyire lát, öreg füle csak az egész közeli hangokat hallja meg, habár az életben megtanult körültekintőnek és bölcsnek lenni, megismert néhány megingathatatlan, biztos pontot.

Leemelte a tűzről a levest, és az órára nézett. A mutatók megnyugtatták. Leült a padra az öreg kandúr mellé, aki menten kihasználta a helyzetet, és az öregasszony ölébe telepedett. Orrára biggyesztette pápaszemét, és kinyitott egy maszatos füzetet, amelynek címlapján rettenetes rajz díszelgett. Adrián gróf rejtélye.

Az efféle irodalmat Slávek szállítja neki. Ígéretek, pénz, nem ritkán az ökle segítségével szerzi meg cimboráitól az árut, akik ódon ládákat fosztanak ki, nemzedékek alatt őrizgetett kincseket rabolnak el.

A nagyanyó halálosan szereti ezeket a Slávek-féle könyveket. Nem is csoda, hiszen minden egyes lapjuk, amelyen lavinaként hömpölyög a cselekmény, az ő életének minden tapasztalatát, minden kalandját, mindent, amit csak el tud képzelni, ezerszeresen túlszárnyalja.

Az anyóka időnként megszakítja az olvasást, és felsóhajt a döbbenettől: hogy efféle dolgok megeshetnek!

Egy pillanatig sem gondolná, hogy a rettenetes Adrián csupán egy pénzéhes firkász fantáziájának a szüleménye, ő ugyanis szentül hiszi, hogy a nyomtatott szó maga a színtiszta igazság. Máskülönben hogyan is adhatnák ki könyv formájában?

Slávek füzetein kívül még néhány kalendárium sorakozik a polcán: ezek segítségével kap választ a metafizika kérdéseire.

Slávek, aki kezdetben tévesen értelmezte a nagyanyó könyvek iránti lelkesedését, megkísérelte az öregasszonyt beavatni a csúzlizás vagy a késdobálás rejtelmeibe is. Kapott érte néhány pofont, amelyek mindegyike célt tévesztett, meg egy alapos leszidást, amely szintén nem ért célba, a kése elkoboztatott és elrejtetett, oly gondosan, hogy tíz perc elteltével már megint a nadrágja feneketlen zsebében lapult.

A fiú aztán mind újabb tréfákat eszel ki Lenka nagyanyjával. Lihegve-fújtatva szalad hozzá.

– Mi az, mi az? – ijedezik az öregasszony, látván Slávek feldúltságát.

– Nagyanyó, most találkoztam két gengszterrel!

– Jaj Istenkém, de bolond ez a gyerek! Hisz minálunk nincsenek is gengszterek!

– De az egyik rám lőtt és azt kiabálta: karramba!

– Ki tudja, mit láttál. Leginkább a vadász lehetett az. Hihihi! Kicsi Lenkám, jer csak ide, hadd mesélje el neked is ez a fiú, kitől ijedt meg ennyire, jaj, Istenkém, de bolond ez a gyerek!

A nagyanyó csak nevet, hogy patakokban folyik a könnye. Mi sem mulatságosabb a számára, mint a régi, hétköznapi, unásig ismert želary-i völgy, benépesítve karrambázó emberekkel. Hosszasan nevet és ámuldozik Slávek butaságán. A fiú is csak kacag. Bár nem mondják, egymáson nevetnek.

Az egzotikum illata más okból is izgatja a nagyanyót. Vratislav Lipeket, másodszülött fiát juttatja az eszébe, aki Amerikába indult szerencsét próbálni. Anyjának emlékül csak a pici Lenkát hagyta.

A fiú kétszer írt haza, utoljára nyolc évvel ezelőtt.

Jól vagyok, anyuka.

Jól ismeri az eltitkolt érzelmeket. Nem fáj, anyuka, nem fáj.

Hamarosan hazatérek.

Soha nem tér haza.

Tizenegy fiából csak egyetlen maradt: a legkisebb, Míša. Valahányszor, ha felé tévednek a gondolatai, összerázkódik, mert Míša iszik. A családból senkit nem ejtett rabul az alkohol, csak őt.

Bőségben éltek, de a házasságuk átkozott volt. Kezdettől fogva átkozott. Isten tudja, ki volt annak a némbernek a szeretője.

Míša mégis szerette. Hajlandó lett volna megbocsátani.

Egy acélgyári munkással, Štìpán Gryccel szökött meg.

Szégyenben tért vissza, egy ideig a fogadóban szolgált, ahonnan általános rosszallás kíséretében a szoknyapecér Šelda vette magához gazdasszonynak.

Most – úgy beszélik – kolostorban él.

Míša meg iszik.

Jön és pénzt akar. De hát miből adjak neki. Nem lophatom meg Lenkát, hisz már így is azt teszem. Istenem, büntesd meg a házasságtörőt!

Az óra ketyeg. A nagyanyó karba tett kézzel ül, szunyókál. Ha a mutatókra nézne, biztosan megijedne.

Már itt kellene lennie. Már rég itt kellene lennie.

Az ajtó kicsapódik, és egy sötét alak lép a szobába, vállán furcsa teherrel.

Az öregasszony felkiált. Ezúttal nem valamelyik Slávek-féle regényben kalandozik, ez most valóság, amely a szeme láttára zajlik.

– Az Istenért, kicsi Lenkám, mi történt veled?

– Semmi, nagyanyó – válaszol az unoka fogvacogva. – Beleestem a folyóba.

– Boldogságos Szűz Máriám!...

A fekete legény a kilincs felé nyúl.

– Vilém! – Lenka átkarolja a derekát. – Hová mégy?

– Ne aggódj...

– Ha most elmégy, veled megyek én is!

– Lenka, hagyd...

– Nem hagyom!

– Gyertek legalább közelebb a kályhához! – a nagyanyó a ruhájuknál fogva húzkodja őket.

– Vilém, mondom, hogy veled megyek! Nekem nem esik bajom, de...

– De nekem?! Azért, mert gümőkóros vagyok?!

Nevetés helyett csupán lázas vacogás hallatszik. A férfi hajában és szemöldökén apró jégcsapok olvadoznak. Rázza a hideg, összeszorítja a fogát.

Elmenni azonban nem mer.

– Vilém…, térj észhez! – A nagyanyó igyekszik két aszott tenyere közé zárni a fiatalember kezét. Fakó szemében könnyek csillognak. – Gyere, no!

Vilém elengedi a kilincset.

– Tessék cipőt váltani és átöltözni. Mindketten. Most azonnal! – a szobába húzza Vilémet.

– Vilém nem akarja, nagyanyó. Azt akarja, hogy mindketten meghaljunk.

– Csináljon velem, amit csak akar!

Az öregasszony úgy szaladgál föl s alá, mint a fürjanyuka a veszélyben lévő fiókái körül. Vilémet a saját szoknyájába és kabátjába szuszakolja, aki így olyan, akár egy farsangi jelmezes. Még a nagyanyó régimódi sapkáját is hagyta, hogy a fejére kössék.

Lenka nevet, de Vilém nem bánja. Örült, hogy rajta nevet. A kályhához ültek, térdükön egy-egy tányér levessel.

– Kicsi Lenkám, mindjárt hozom a forró vasalót. Túl sokat cipelsz, mindig mondom. Vagy tán megcsúszott a lábad?

– Nem tudom, nagyanyó, megszédültem a pallón, és máris a vízben voltam. Lehet, hogy megcsúszott a lábam, hisz csupa jég minden. Nem emlékszem, hogyan is történt. De amit vásároltam, mind elúszott.

– Hál’ Istennek! – az öregasszony összekulcsolta a kezét. Világos volt, hogy miért ad hálát.

Lenka elveszi az üres tálkát Svojsík térdéről, és az asztalra teszi.

– Vilém, ma nem mégy dolgozni.

– Nem számít – lázas szemmel néz a leányra.

– Ha majd megjön Slávek, elküldöm hozzátok száraz ruháért.

Bojarka fia, Slávek mindennap segít a nagyanyónak a kis üzletben. Alighogy vége a tanításnak, máris kopog az ajtón. Itt uzsonnál, itt is vacsorázik, Lipková anyó kunyhóját tartja a második otthonának.

– Hagyd csak a vasalót a lábadon, jót tesz.

Vilém elszégyelli magát a nagyanyó kérlelő hangja miatt. Mindjárt vissza is teszi a forró vasat a lábára, bár nagyon égeti az ujjait.

A kandúr Lenka ölébe ugrott, és dorombolni kezd.

Svojsík számára Lipekék otthona maga volt a paradicsom. Náluk is ilyen lehetett, amikor még gyerek volt. Némán járatta körbe a tekintetét, fekete, bozontos szemöldöke alatt égett a szeme, sípolva vette a levegőt, de érezte, hogy Lenkán és a halálos meghűlésen kívül még valamit kihalászott a folyó fagyos vizéből, megidézett valamit, ami még csak most következik, és ami minden áldozatot megér.

Csiricsáré öltözetében, akár egy eszelős vagy duhajkodó, forró vasalóval a lábán, életében most először találkozott e gyönyörű álomképpel, amelyhez foghatóban eleddig nem volt része soha. Élete egyszerre értelmet nyert azáltal, hogy a vízbe vetette magát a fuldokló leány után.

Megsimogatja a fekete kandúrt, aminek szőréről szikrák szökkennek.

– Hamarosan kinyílik a borbálafű – mondja.

– Adok egyet neked.

Nem ezt akarta elérni. Elhallgatott.

– Mennyit keresel egy műszak alatt?

– Miért kérded?

– Csak úgy.

– Hogy kifizethesd nekem ezt a napot?

– Lenka, forr a teavíz – kottyantja közbe a nagyanyó sürgetőn.

– Egy tea, egy korona ötven. Miért gondolod rólam a legrosszabbat?

– Mit kellene gondolnom?

– Csak azt akartam megtudni, mennyi pénztől esik el a sógornőd, hiszen minden garast neki adsz, nemde? – járt el Lenka szája, hiszen gyermek volt még.

– Ingyen nem tart el senki sem.

– Ingyen? De hisz tiéd a házikó.

– Lenka, nem Slávek jött meg? – próbálkozott a nagyanyó ismét.

Az öregasszony jajgatása kizökkentette a lányt.

– Nem, nagyanyó – mondja bűnbánóan –, csak a szél az... Üljön csak le, majd én rendet teszek. Addig majd Vilém tartogat téged, Mancsocska. – A férfi kezébe adja a macskát. A megbékélés jele.

– És Barna merre van?

A leány sarkon fordult. Elvörösödött.

– Jól tudja azt mindenki.

A nagyanyó a szája elé teszi az ujját. Vilém nem érti.

– Mindenki tudja, hogy megölték szegénykét!

– Megölték? Kicsoda?

Lenka a nagyanyó dunyhái közé roskad.

– Kicsi Lenkám, Vilém csak érdeklődni akart, ő nem tudta.

– Nem tudtam – ismétli Vilém, miközben összeszorul a torka.

Lenka minden erejével próbálja leküzdeni a belőle feltörő zokogást: új, eddig ismeretlen fájdalom szaggatja a szívét, panaszosan jajveszékel, mint a folyó felszínén meg-meghasadó jég, siralma csillapíthatatlanul, végtelenül áramlik.

Vilém megrémül. A földre ereszti a kandúrt, és a leány mellé ül a széles ágyra.

– Tényleg nem tudtam.

Lenka feje kiemelkedik az ágynemű közül és a férfi felé fordul.

– Te?! Hát hogyan is lehetnél te vétkes? Hisz magad is olyan vagy, mint a kis Barna!... Ha mindenki olyan lenne, mint te, Vilém! Ha mind olyan lenne!

És csak sír és sír, már régen nem a csacsi miatt.

Slávek kidülledt szemmel állt az ajtóban. Bár Svojsík szigorú arckifejezése némileg lehűtötte vidámságát, mégis meg volt győződve arról, hogy Lenka arcán a nevetés könnyei száradnak. A nagyanyó után eredt az üzletbe, hogy ott vihogja ki magát. A pitvarban a madzagon száradó nadrágba szaladt, és amikor azt is észrevette, hogy a pantalló nedves, világossá vált számára csaknem minden, ami a folyónál történt, s megértette azt is, miért értékeli oly kevéssé a helyzet komikumát a maskarába öltözött Vilém.

– Slávek, eredj menten száraz ruháért Vilémékhez – szól a nagyanyó üdvözlés helyett.

Sláveknek nagyon nem akaródzik. Sok minden van a rovásán az öreg Svojsíkovánál, és az ember sohasem tudhatja, mi mindenre emlékszik egy öregasszony. Csalódottan somfordál vissza a tisztaszobába: elszállt minden reménye, hogy az apró boltocskában kellemesebb foglalatosságra lelhet.

– Slávek, eredj menten száraz ruháért Vilémékhez – közli vele Lenka.

A kis csibész vidámsága végleg szertefoszlott.

Először hazaszaladt egy darabka kenyérért, no nem azért, mintha a testét kellett volna megerősítenie, inkább hogy elodázza a kellemetlen feladatot. Kétszer is körüljárta Svojsíková házikóját, mielőtt bekopogott volna. Az öregasszony arca menten elkomorodott, mihelyst meglátta a fiút, de miután Slávek átadta az üzenetet, dühe más fejére szállt át.

A fiú élvezettel figyelte a némber fortyogását, miközben az leakasztotta a fogasról Vilém ruháit, és a fehérneműs ládában kotorászott. Nem tartotta őt érdemesnek arra, hogy a valós helyzetről informálja, inkább csavart egyet a történeten: Vilémet a barátai hajították a vízbe, akikkel összeszólalkozott, ámbár azt sajnos nem tudja, pontosan kik is voltak azok. Most pedig, úgymond, Vilém a korcsmában üldögél, és a kérdésre, hogy mit csinál, Slávek egészen természetes hangon válaszolt: iszik.

Bár ezzel felégette az utolsó hidat is, mely közte és az öreg Svojsíková között még állott, de megérte, mert a banya arca lilára váltott ezen balhírek hallatán, és az álla úgy remegett, hogy az egyes szitkokat, amelyekkel mondókáját színesítette, mintha egyenként jól megrágta volna.

Svojsíkéktől Slávek a szükségesnél jóval gyorsabban iszkolt tova. A levegőben érezte ugyanis az öregasszony igazság után szimatoló orrát.

Átadta Svojsíknak a száraz ruhákat és tömören összefoglalta neki sógornője monológját. S mivel Vilém az egészhez egyetlen szót sem fűzött, visszavonult a boltocskába. Elrendezgette a szappanokat, kimérte a cukrot, leporolgatta az árut, egészen belemelegedett a kereskedő szerepébe, amelyet itt többé-kevésbé szabadon játszhatott, a nagyanyó ugyanis képtelen volt féken tartani a fiú túlcsorduló tettvágyát, és csak elismerőn bólogatott, míg Slávek aprólékosan kilós tasakokba mérte ki a lekvárt vagy egyenként átszámolta a savanyú uborkát.

[…]

Vilém felöltötte saját ruháit, és most végre megint hasonlított korábbi önmagára.

Komor, fekete bányászöltözet.

Lenka megmosta duzzadt arcát.

Mivel senki sem csöngetett, és a boltban semmi tennivalója sem akadt, Slávek besomfordált a szobába, és a kandúr egzecíroztatásával múlatta az időt. Egy pálcára tűzött papírfecnit húzogatott az orra előtt. Szeme sarkából meg a padon ülő, elmélázó, borús vendéget figyelte.

Ő maga otthon érezte itt magát.

Amikor látta, hogy a nagyanyó újabb főzet gyógyteát készít, fogta a négy agyagcsészét és fürgén szétosztotta őket az asztalon, középre pedig a fonott kenyereskosarat tette. A rend kedvéért odafektette a kosár mellé még a hosszú kést, is amelyet nemrégiben fent ki. Az anyóka hálásan nyugtázta a segítséget, és Slávek elpirult, habár számított az elismerő szavakra.

[…]

Sajátos módon most, hogy már semmi sem tartotta vissza Vilémet, nem akaródzott távoznia. Ugyanaz az érzés kerítette a hatalmába, mint Sláveket. Hogy ide tartozik, hogy itthon van.

Egy rövid ideig küzdött ez ellen az érzés ellen, az volt a benyomása, hogy ő itt csupán betolakodó, akinek nincs joga a cserépkályha melegéhez, sem a forró tea illatához, bár a szobában semmi nem volt idegen, az ágy fölötti színes nyomatról a madonna kedvesen tekintett le rá, az asztalon álló bokréta azt sugallta, hogy itt valakinek mindig névnapja van, a fekete kandúr azt dorombolta, hogy legjobb az életet édes szunyókálással tölteni, és hogy jut elég idő még a leghosszabb álomra is. Forr a vér Vilém ereiben, igyekszik elnyomni a tüzes hullámokat, igyekszik nem gondolni arra, hogy kissé inog vele ez a tisztaszoba, melyet a rég elfeledett napok anyai bűbája lebeg be.

[…]

Vilém lehunyta fekete szemét. Bensőjében egyszerre üvölteni kezdett egy ébresztőóra.

– Mennem kell. Köszönök mindent… Isten önökkel.

Lassan állt föl, ólmos terhe alatt megrogyott a lába.

– Isten áldja – suttogta a nagyanyó, és nyugtalanul pillantott Lenkára.

Vilém kilépett az udvarra. Elvakította a hó, amely fölött a kristálytiszta égbolt feszült.

Oldalán ott jön Lenka is, nagyanyó kendőjébe bugyolálva.

A férfi megáll.

– Hová mégy?

– A faluba kell mennem.

– Hogy megtudd, hová megyek én?

– De hisz azt tudom, a korcsmába.

– És ha oda is?

Némán haladtak egymás mellett az útelágazásig.

– No – szólalt meg Lenka –, aztán gyere el holnap mihozzánk.

– Miért?

– Hát a ruháidért, mi másért?!

Lenka sietősen távozott. Vilém meg csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, csak a tekintetével követte a leányt a templomhoz fölfelé vezető, behavazott úton.

Oda? Mit jelentsen ez a zarándoklat?

Lenka egyedül megy, egyes-egyedül, szállingózik körülötte a hó.

Vilém elfordult. Mint egy felhúzható baba, úgy közelít a fogadóhoz. Hisz ott még mindig jobb neki, mint otthon. Leül a sarokba a piszkos asztalhoz, és bár csak úgy lángol a teste, egy pohárka pálinkát rendel, hogy megmelegedjék.

 

3

Želaryt nem sokkal ezelőtt még fehér dunyhapaplan fedte, most meg leginkább egy kipúderezett, könnyeit eregető szerecsenre emlékeztet. Reggeltől estig szürke csúszda függ az égből. Madarak szánkáznak le rajta, és csivitelésükkel betöltik a levegőt. Lenka Lipková betegeskedik. Bágyadt, az ételtől felfordul a gyomra.

A nagyanyó a homlokára teszi a kezét, eszébe jut a szerencsétlen fürdő a patakban, unásig meséli, a faluból ki s mikor hunyt el meghűléstől. Lenka orcája sápadttá válik, kékes árnyalatot ölt, valami csak szívja ki belőle az életet.

Egyre nehezebb és nehezebb hazahordani a kisvárosból a vásárolt árut.

Barna nélkül.

A csűrben a rozsda eszi a kiskocsit, amelyikbe a kis szamarat fogták be azelőtt. Amikor üresen haladtak, Lenka felült rá, ha pedig árut hoztak, mellette ballagott. A csacsi szeretett tréfálni. Egyszer csak ügetni kezdett, és eltűnt szem elől. Aztán ott várt a következő kanyaron túl, és pajkosan hegyezte a fülét. Ha a gazdája nevetett, ő is boldog volt. Ha viszont megharagudott rá, fejével kezdte döfködni a leányt, úgy próbált békülni.

Semmi nem maradt belőle Lenkának. Még a parádés bőrnyakörv sem a fémrózsácskákkal, amelyet úgy hordott, akár egy kiskutya.

A nagyanyó nem lát Lenka emlékeinek mélyére. Egyik mézes teát készíti a másik után, hogy unokája minél többet izzadjon. Lenka izzad, és egyre csak gyengül.

– Influenzás leszel, meglásd. A szegény nagyapád is épp így festett.

Esztelen szavak a legtisztább szívből, szeretetből és féltésből.

– Anyád is azt hitte, ki tudja, mi mindent kibír – aztán levette a lábáról a kórság. Lázas vagy.

– Nem vagyok, nagyanyó, semmi bajom.

– Nem fázik a lábad?

– Nem fázik.

– Mérd meg a lázad, kicsi Lenkám… szépen kérlek.

Lenka megméri. Harminchét.

– Ez nem láz, nagyanyó. Csak egy kis friss levegőre van szükségem. Kimegyek sétálni egyet.

– Aztán ne maradj soká, kicsi Lenkám. Húzd föl a kesztyűt, és a gyapjúsálon át vedd a levegőt. Hallasz engem? A gyapjún át!

– Igenis, nagyanyó.

Lenka hagyja, hogy nagyanyja bebugyolálja, és a templomhoz siet. Félúton valaki elébe áll, de ő, ahelyett, hogy kitérne előle, felé nyújtja a kezét.

– Te vagy az?

A leány meleg keze megtapogatja Vilém arcát. Ez a kéz olyankor adja a legtöbbet, amikor üres. Ugyanaz az esti séta, ugyanaz a véletlen találkozás nap mint nap. Attól kezdve, hogy akkor Lenka utána kiáltott.

Vilém messziről hallotta meg. Vilém! – ismételte a visszhang.

Nem színlelhette, hogy nem hallja.

Közelebb ment. Lipekék kerítésének támaszkodott.

– Miért hívtál?

– Nem téged hívtalak, Vilém, a visszhangnak kiáltozom.

– Tehát a visszhangnak?

– De örülök, hogy idejöttél. Nálunk van a borbálafüved.

Vilém hallgat.

– Vilém – próbálkozik megint Lenka.

– Hangosabban. Hogy válaszoljon az a visszhang.

– Segíts nekem, a te hangod erősebb. Brr, ez a szél… Jobban áll, ha nem vagy komor… Megvágtam az ujjam. Ide nézz.

A görbelábú kutya barátkozón néz a borús képű idegenre, és csóválja a farkát.

– Tüske azt szeretné, ha megsimogatnád.

Vilém lehajol, és a karjába veszi a kutyát. Az mindjárt megnyalja a férfi állát. Eközben felszökken a lábára az egyik törpetyúk, csőrével megpróbálja kioldani a cipőfűzőt. A kötés enged, a kukac nyúlik, a tyúk minden erejével húzza, cibálja a szívós falatot.

– Hess! Hát szabad ezt?

Lenka ujja közé vette a cipőfűzőt, de még mielőtt megköthette volna, a vállára hullott Vilém keze.

– Hagyd, majd én bekötöm.

– Megkötöm én, ha már itt guggolok.

– Nem kötöd.

A férfi keze egyszerre fölemelte a földről, aztán megingott, galléron ragadta Vilémet.

– Ne billegj, mert pórul jársz!

A tyúkól tetejére ültette. A tyúkok követték és a vállára telepedtek. Tüske vakkantott néhányat.

Lenka a sarkával a nyirkos deszkákat rugdossa, Vilém pedig látja, hogy meghajlott a tető. A karját nyújtotta. Lenka megfogta, de nem ugrott le… A férfi nyakába akaszkodott.

– Így viszel majd egész életedben, mint a mesében Katát az ördög!

Vilémnek akadozik a lélegzete, a homlokán izzadság gyöngyözik. Lerázza magáról Lenkát, a nyakához kap, mintha valamit le akarna onnan oldani – aztán köhögni kezd.

Hátrébb lép és zsebkendőt szorít a szája elé.

Lenka a földön ül – maga a megtestesült félelem.

A köhögés elmúlt.

– Kelj fel a földről!

A leány lassacskán feláll, kezével próbálja lesöpörni a sarat a szoknyájáról.

– És szaladj, mosdjál meg.

– Meg kell gyógyulnod, Vilém.

– Vagy éppen megdöglenem. Az gyorsabban menne.

Lenka meredten nézi, képtelen levenni róla a szemét.

Vilém nem állja a tekintetét, lehajtja a fejét, a földet bámulja.

– Este gyere a templomhoz. Sétálnod kell.

– A kocsma helyett? Mi közöd neked ehhez?

– Egyedül úgyse mennél. Eljössz?

– Nem.

Este félúton találkoztak.

A fiatal férfi számára – félig még gyerek volt – e séták során Želary megtelt mesebeli bűbájjal. A szél hiába csikorgatta a fogát és süvített a fülébe. Látta maga fölött a csillámló égboltot, de nem cserélt volna vele. A világ minden pénzéért sem adta volna életének egyetlen pillanatát.

Megváltozott.

Lenka könnyei tisztára mosták a lelkét, ahogyan az eső lemosta a želary-i sziklákat, s a könnycseppeket az antracitbányánál sötétebb talaj itta be, rögös és szomjas talaj, melyet semmiféle áldozat nem szabadíthat meg végzetétől, hogy ugar legyen, de amelynek minden vágya, hogy rózsák borítsák. Lenka ismerte Vilém homlokán a halál pecsétjét, úgy számolt vele, mint ami megmásíthatatlan.

Ám ahogy mind gyorsabban teltek a napok – süvöltve száguldottak, mint megannyi, Vilém mellkasa felé röpülő dárda –, úgy nőtt benne egyre a rettegés.

Könyörgött Svojsíknak, hogy kímélje magát, ezer meg ezer butácska tanáccsal látta el, a sötétben a vállára vetette a nagyanyó kendőjét és olyannyira félt a férfi halálától, hogy Vilém csak a legbalgább hazugságokkal tudta némiképp megörvendeztetni.

Olyan szavakat kezdett el használni, amelyekre még gyermekkorából emlékezett. Eleinte nevetségesnek tűntek, de aztán megszokta őket és nélkülük néma maradt volna.

Megváltozott.

Nyughatatlan gondolatai korábban legfőképp a korcsma körül jártak. Most eleven tartalommal teltek meg. Álmodozott a bányászlámpa mellett, álmodozott a szűk tárnában, csak álmodozott és álmodozott. Álmai felhőként terültek el feje körül a tapadós szénporban.

Minek is nevezhetnénk azt a kegyetlenséget, amely kiszakította őt álmai közül, és mélyebb sebet ejtett rajta, mint a halálos betegség tőre.

Lucka Vojnièová hívta elő szigorú arccal a legeszelősebb igazságot, mely pondróként kúszott elő a földből, és rémségesen növekvő teste mögött tátongó sírgödröt hagyott.

Svojsík eleinte nem is értette, mit beszél az asszony.

[…]

Egy pillanatig sem kételkedett Lenka Lipkovában.

A csillámló égbolt alatt, a kopott feszület mellett megragadta a leány kezét, és megkérdezte tőle annak a nevét, akit meg kell ölnie. Ám könnyebb dolga lett volna, ha a kisváros és a falu között megfeszített pléhkrisztust fogja vallatóra, mintha Lipek leányát akarja szóra bírni.

– Miért véded?

– Nem őt, Vilém, téged. Én már nem kerülhetem el a szégyent, még ha férjhez megyek is. Így kell lennie.

– Kell?

Lenka nem fél a szégyentől, és örül a gyermeknek. Csodának tartja és olyannyira a sajátjának, hogy az apáról tett legkisebb említés is rosszul esik neki. Bárcsak megértené ezt Vilém! Nincs kit gyűlölnie! Leánya születik, Libušének fogja hívni, kicsi Libušéja lesz, csupa kis gödröcske az arca!

– Ne kérdezd, Vilém, ne kérdezd, az Istenért!

De Vilém már megindult a halál mezején.

– Nekem mindegy, te leány, tudod, hogy nekem mindegy – villog Lenka felé beesett szeme. – Meg kell tudnom, ki volt az a semmirekellő. Beszélj, vagy téged öllek meg.

– Ki mondta el neked?

– Lucka.

– Nekem is Lucka komámasszony. Én magam nem tudtam semmit.

– Ki az?

Svojsík megszorítja Lenka karját, úgy, hogy holnapra lila folt lesz rajta, az arcába hörög, cibálja, letépi fejéről a kendőt, de mihelyst a lány felzokog, keze ernyedten hull alá.

Lenka elszalad a falu felé. És a szél, ez a mindig lesben álló siratóasszony, sopánkodva süvít a nyomában.

Vilém nem mozdul. Arcát az ég felé fordítja. Úgy érzi, most meg kell nyílnia a mennyboltnak, akár egy könyvnek, amelyben megjelenik az az egyetlen hatalmas szó, amelyet ember szája soha még ki nem ejtett.

 

4

Lenka ijedten hátrált, miután a férfi bevágta maga mögött az ajtót. Kiáltani akart, de nem tette. Hívni akarta a nagyanyót, de nem tette. Vilém mindkét kezét a zsebébe süllyesztette és az ajtófélfának támaszkodott.

A leány a nyakához kapott. Arcán gyermeteg mosoly kélt. Olyan, akár egy kis rosszcsont, aki megijedt a Mikulástól, de most felismerte, hogy csak a papája öltött jelmezt.

Vilém szeme nem egy gyilkosé. Elég, ha csak mélyen belénézek, mindjárt elszáll a félelmem.

A legyek halk zümmögéssel töltik meg a helyiséget.

– Tudod, miért jöttem, te leány. Megöllek.

Lenka a szemébe néz, és nem képes félni.

Svojsík izzadt tenyerében kést tart.

– Tudod, hogy nem menekülhetsz, hogy nincs mentséged. Csak egyetlen szót akarok hallani. Ki az?

Lenka orcái fehérek, akár a liliom.

– Ha szépen megkérlek, nem ölsz meg, Vilém.

– Hát csak kérj!

Lenka összeszorította a fogát és megremegett.

– Kérj, te leány! Kimentettelek a folyóból, de most megöllek, mint egy kutyát! Kérj! A világ minden kincséért, kérj!

Utolsó szavai köhögésbe fulladtak. Eleresztette a kést.

Csupa vér a szája. Széttárt karokkal botorkál az ajtóban, úgy dől el, mintha kereszthez szegezték volna.

Nagyanyó, nagyanyó, nagyanyó!

Lenka nagyanyja az idős emberek higgadtságával nyúl a vérző férfihoz, a földre fekteti, felpolcolja a fejét.

– Maradj mellette. Elszaladok Luckáért.

– Siessen vissza… siessen!

Vilém hasztalan próbálja eloszlatni a szeme előtt gomolygó ködöt. Mégis felismeri a fölé hajoló arcot, és szólni próbál.

– Ne beszélj!

Az ablakon át napsugár fúródik a szobába, Vilémre a leány árnyéka hull.

Az ablakon túl bolondul nyílik a borbálafű.

BEKE MÁRTON fordítása

 

Květa Legátová (eredeti nevén Věra Hofmanová) 1919-ben született Brünnben. Cseh–német, valamint matematika–fizika szakon végzett, egész életében vidéki tanítónőként dolgozott. Első könyvét 1957-ben jelentette meg, akkor még Věra Podhorná álnéven. Számos rádiójáték, illetve televíziós műsor szerzője. 2001-ben és 2002-ben egy-egy balladai hangvételű kötete jelent meg (Želary és Jozova Hanule – ez utóbbiból Želary címen film is készült 2003-ban Cserhalmi György főszereplésével), melyek közül az első állami irodalmi díjat kapott 2002-ben. Legújab könyve a Pro každého nebe 2003 karácsonyára jelent meg, és a szerzőnőnek a huszadik század csaknem teljes hossza alatt született rövid drámái köszül tartalmaz nyolcat.

Jelen novella a Želary című kötetben szerepel, eredeti címe Barborka pro milého.