Zuza a seprűre támaszkodott, a söntés mögötti sarokban nem látták, itt egy pillanatra magára maradhatott, pihenhetett egy keveset… az édeskés íz, amit a belsejében érzett, feltört, a hasából a torkába szökött, minden hajszálerén keresztül a fejébe szaladt a vér, édes, sűrű vérrel volt tele, belül biztosan illatozott, aztán jött az, amit Zuza ki nem állhatott, a félelem savanyú lehelete, égető mozgás a belsejében, rettegett, nehogy sugárban hányni kezdjen, ne itt, ne most… trappolást hallott, Polka képtelen volt normálisan járni, mindig repült, vágtatott a lépcsőn, robogott a vendéglőben, robogott a faluban, talán nem volt türelme járni, muszáj volt biciklin száguldania.

Én ostoba liba, mondta magában Zuza a seprűre támaszkodva, apám megöl, anyám meg teljesen kilesz.

Fel a fejjel, te lyány, még csak reggel van!, mondta Polka, és megállt Zuza előtt, ujjával felpöckölte a lány állát, majd úgy tett, mintha a hajába csókolna, rögtön felemelte a kezét, mintha csak vicc, hatalmas poén volna az egész! Egy rendes bácsinak szabad ilyet… Zuza körbesöpörte… mindenki nézett, Zuza ettől elnevette magát, megint ott sepregetett Polka körül, apa nevetett, Polkára mindenki nevet, anya is, amikor Polka beszél, mindenki hallgat.

Polka felfelé mutatott, és azt mondta: Már felkeltek! Elszaladt a rendőr mellett, a zsaru épp kiitta a korsóját, Zuza elvette a pultról és bevágta a vízbe, Polka kinyitotta az ajtót, egyetlen lépéssel kint termett, aztán visszajött, és megszólalt: Köhögős Frída, kedves elvtársam, nincs itt senki, én megmondtam!

Van idő, mondta a rendőr. De jönni fognak. Szóltam mindenkinek.

Úgy legyen, mondta Polka, a mellényzsebéből egy cetlit húzott elő, széthajtogatta, lenyelt egy pirulát, a pultnak támaszkodott, és azt mondta: Na, mit mond a rádió?

Mit mondana, felelte Zuza apja. Prágában áll a bál. Az utakon dugó van. Szerintem már Osikovban is ott vannak a tankok. Mást nem mondanak.

Ti tudjátok, fiúk, hogy kommunista vagyok, mondta a rendőr. De soha senkit nem árultam be. Csinálni se csináltam semmit.

Ezt majd az amcsiknak magyarázd, amikor ők jönnek.

Hm, mondta Zuza apja. Inkább ne járj egyenruhában, Köhi.

Ha csak a ruszkik támadnának, mondta Polka. De jönnek a magyarok, a lengyelek meg az endékások is. Az egész Varsói Szerződés. Jaj.

Állítólag a bolgárok is, mondta Zuza apja. Zuza felé bólintott. Fejezd be a söprést, csapolj még sört, aztán elmehetsz.

Az oroszokkal szót lehet érteni, mondta Zuza apja. Együtt nyögtük a németeket. Az ilyen fehérekből, mint mi vagyunk, nincs közöttük sok. De hajtják maguk előtt a söpredéket, a csürhét, a tatárokat, kirgizeket, mongolokat meg az ilyeneket.

Hát ez nem jó, mondta Polka. Nekem legjobban talán a bolgárok fájnak. Tengeri nép. Álmomban sem gondoltam volna, hogy megtámadnak minket.

Fiúk, ti hülyét csináltok belőlem, mondta a rendőr.

Ugyan már, csak beszélgetünk, mondta Polka. Örülünk, hogy élünk, tudod, Karel.

Ja, mondta Zuza apja. Mindennap.

És képzeljétek el, mondta Polka, hogy ma megint végigkefélték az éjszakát.

Hagyd már abba!, kiabált rá Zuza anyja. Legalább a gyerek előtt!

Zuza a korsók közé dugta a fejét, muszáj volt, rázta a nevetés. Amikor Polka előadta, senki sem hitt neki. A rendőr azt mondta: Hát ez a világ vége.

Becsszó, kiabálta Polka, a saját szememmel láttam. Ez a liberalizáció. A dubèekizmus. Akárhogy is, Dubèek szlovák, ezt nem tudja letagadni!, mondta Frídának. Szlovák birkaszokásokat vezet be! A férfiak nevettek. De szöget ütött a fejükbe a dolog.

Lejöttek a lépcsőn, az öreg és a fiatal. Amikor Polka az egész kocsma előtt kifejtette, hogy fenn a kopók éjjel úgy megdugták egymást, hogy beleremegett a ház, és ő le sem tudta hunyni a szemét, Zuza azt mondta: Hülyeség. A fiatal mindig mereszti rám a szemét.

A kopók beléptek a helyiségbe, leültek, Zuza a csap mögé rejtőzött, és vörösen fulladozott a nevetéstől. Anya azonnal hozta nekik a tojást, úgy, ahogy kérték, a zsaru felállt, hogy köszönjön, az öreg kopó biccentett neki, erre visszaült, egyedül ült a középső asztalnál, előtte dossziék papírokkal, a kezében kihegyezett ceruza.

Hogy aludtak az elvtársak?, rikkantott akkorát Polka, hogy mindenki összerezzent.

Kitűnően, elvtárs, mondta az őrnagy, és feltörte a tojást. A fiatal kopó megrándult, de lehet, hogy Zuza csak képzelődött.

Most aztán tényleg mindenki engem bámul, gondolta Zuza. Egymás után töltötte tele a korsókat, a csapból folyó sör habot vert. Vagy csak képzelődöm. Tegnap is a temetés. De hát még olyan kicsi. Azt hittem, egész nyáron csak szórakoztam vele. Aztán amikor elutazott, bódultan kóvályogtam. Nem maradhatok itt. A temetésre jött, szegény. Mért nem idősebb. Elvinne innen. Én már nagy vagyok. Nő a mellem. Apa megöl. Nincs időm.

Zuza egy korsót odatolt az apjának, kettőt kivitt a kopóknak. A fiatal fölé hajolt, csak egy kicsit, tudta, hogy apa figyeli. Érezte, hogy a kopó izzad a zakójában. Akkor lehet, hogy mégis igaz, gondolta Zuza. Amit mondanak róluk. Őrület. Anya is néz. Biztos rájött. Vajon eddig hogyhogy nem vette észre? Visszament, mindenki bámulta. Most elmosom a korsókat, és közben nem gondolok az egészre. Zuzába belehasított a fájdalom. A hasától a gerincéig. Majdnem felnyögött. Majdnem kiejtette a kezéből a poharat.

Azt mondják, megtámadtak minket, mondta Polka. A ruszkik. Bemondták a rádióban. Elvtársak! Engedelmükkel, most mi lesz?

Egyelőre semmit se tudni biztosan, mondta az idősebb kopó. Korai még a disputa, úgy vélem.

Engedelmükkel, mondta Polka, és a kopók asztalához lépett. Finoman két ujja közé csípte a fiatalabb kopó zakóhajtókáját, dörzsölni kezdte a szövetet, és azt mondta: Teszil. Szép. A Szovjetunióból?

Ott tanultam, mondta a fiatal kopó.

Aha, mondta Polka, és tapodtat sem mozdult. Szép ország. Beutaztam az egész Szovjetuniót a cirkusszal, lámáim voltak, hófehér lámák. A hegytömbökön át egészen a varázslatos szépségű sztyeppékig utaztunk. Ismerem az egész országot. A Szovjetunióban csak a cirkuszban engedélyezett a varázslat. Úgyhogy az elvtársak kiállítottak nekem bumázskát. Ne gondolják, a láma andokbeli teremtmény, a pofája kemény, mint a pata, amivel a hegyeket mássza. Rúg meg köp, de szovjetföldön kisangyal lett belőle. A dolgozó tömegek szájtátva lesték a mutatványaim. Képzeljék el, még Vöröshegyre is meghívtak az én angyali lámáimmal.

A fiatal kopó felállt.

Ha hiszik, ha nem… magyarázta Polka… sok elvtárs… most mintha lépkedni kezdett volna a fiatal kopó körül. A zakót már rég eleresztette. De a gyertyák meg a petróleumlámpák alig adtak fényt a helyiségben. Talán voltak, akiknek úgy tűnt, hogy Polka egy helyben áll. A kopó Polka után fordította a fejét.

Sok elvtárs, kezdte újra Polka, szinte elvarázsolva érkezett a sátramba. Fel akartak ülni a lámáimra. Csodás utak voltak ezek. Kitárult előttünk a sztyepp. Ott végtelen az élet. Vöröshegyen lámakölyköt ajándékoztam az elvtársaknak. Nem volt nagyobb egy hódnál. Cuclisüvegből etették az elvtársak. Lehet, hogy máig megvan nekik.

Elvtárs!, kiabálta a fiatal kopó. A személyijét!

Nem szükséges, mondta az idősebb. Frída elvtárs! A zsaruhoz fordult. Hogy állunk? Mi a helyzet az állampolgárokkal?

Jönnek, ne féljenek.

A fiatal leült. Kiskanállal ütögetni kezdte a tojást. Nagy nehezen sikerült feltörnie.

Nem félünk, nevetett az idős.

Tudom, én csak úgy… ezt csak úgy mondják, dadogta a zsaru.

Kerülj csak beljebb, mondta megkönnyebbülve Juzának, aki épp besomfordált a kocsmába. Oldalazva közeledett az emberek felé, mint mindig. Balta volt nála. Húzz a fészerbe, suttogta neki Frída. Juza bólintott. A konyhán át hátrament az udvarra. Nemsokára hallották. A balta meg a bot ütéseit. A készülékeket aprította a fészerben. Azokat, amiket az emberek már leadtak. Frída egy kis ablakon át kilátott az udvarra. Most a kopók asztalát nézte. Az idősebb elvtárs intett. Frídának úgy tűnt, mintha kicsit elmosolyodott volna. De félhomály volt. Megint nyílt az ajtó. Megjöttek. Az elsők. A zsaru szíve megkönnyebbülten kalimpált. Csak itt vannak!, örvendezett. Hiszen ismeri őket. Mindet körbefutotta. Volt, ahol ígért, volt, ahol fenyegetett. Egyenesen hozzá jött mind. Hozták magukkal a készülékeket.

Frída összerendezte a papírokat az asztalon. Aláírta az első igazolást. Dokumentációkkal és grafikonokkal teli dossziékat dobáltak az asztalára. Aztán átmentek a söntéshez. A tatákhoz, akik szintén nem akarták kihagyni ezt a készülékes mókát. Felemelték a kezüket, Zuzát szólongatták. Meg az anyját. Zuza alig győzte csapolni a sört.

Frída igazi gyöngybetűkkel írta alá az igazolásokat. Aztán áttolta az asztalon. Sokszor nem is kellett néznie, kinek lesz. A köhögésük, a lépteik, a kezükben gyűrögetett sapkájuk alapján is felismerte az embereket.

A nyulakkal fogom megetetni a papírodat, Köhögős, mondta Prošek.

Inkább az asszonnyal etesd meg, mondta Frída.

Az asszony nem eszik papírt. Húst zabál, mint minden nő, mondta Prošek.

Hát az enyém téglát zabál. Mint a kemence, mondta Frída. Kinyújtotta a lábát. Ezt élvezte.

Nincs is párod, bazmeg, mondta Prošek.

De van pártom, mondta Frída.

Faszom a pártodba, mondta Prošek. Az a véreres, tette hozzá kis idő múlva. Haha! Már nem tudta, mit mondjon.

Tessék, mondta Frída. Rácsapott a papírral. Együtt jártak iskolába.

És jöttek a többiek is. Egymásnak adták a kilincset. Közülük is megeresztettek még páran egy-két poént. Ha épp nem volt tolongás az asztal körül. Ide a grafikonokat, oda a dokumentációt, mondta mindenkinek. Zavarjuk le.

A kopók végeztek az étellel. Az öreg rendelt még egy sört. Repetázni akart a tojásból.

Már nem sokáig fogok itt tenni-venni a légyfogók alatt, mami, mondta magában Zuza. Nem ám. Megveszem azt az akármit a Mámitól. Vagy nem. Zuza hideg vízben öblögette a korsókat. Nem szabad megvennem. Renáta is eltűnt. Zuza vacakul volt.

Zuza folyamatosan csapolta a sört a pasiknak, akik a készülékkel szállingóztak, vagy csak azért jöttek, hogy megnézzék, mi a helyzet, a fiúknak meg öntötte a kofolát, de nemsokára leveszi a kötényét, és indul. Ma elengedi az apja. Megígérte. Elmegy a csajokhoz. Ma van a napjuk.

Kis csoportokban jöttek, egyenként. Az öregasszonyok készülékét a fiúk hozták, talicskán. Az udvaron rakták le. Néha valami vicces megjegyzéssel bekukkantottak a fészerbe, ahol Juza a bottal hadonászott. Bekukkantottak, rákiáltottak az emberkerülőre, a legbátrabbak megdobálták kaviccsal, tehénlepénnyel. Juza rájuk se hederített. A baltával felaprította a szekrényeket, lemeztelenítette a szerkezetet, és botja segítségével a föld színével tette egyenlővé. A fészer padlójával. A felaprított fát meg fémet a sarkokba rugdosta. Csak úgy hullottak a szekrényroncsokból a kis rugók, drótok, fogaskerekek és üveg alkatrészek. A fiúk jó pár dolgot szívesen felszedtek volna, de Juza nem engedte nekik. Így csak bámészkodtak az udvaron.

A grafikonok és dokumentációk egyre csak halmozódtak a zsaru asztalán. A prágai főnökök felé lesett. Senki sem mert odaülni hozzájuk. Kértek még tojást. Most szalonnával. Sok szalonnával. Zabáltak. Vedelték a sört. Mintha egész éjjel vagont rakodtak volna, gondolta a zsaru. Hm, vigyorodott el. Igaz volna? Amit beszélnek róluk? Manapság már nem számít… de a régi időkben garantáltan elintézték volna őket. Gusztussal. Nem teketóriáztak volna. Mi közöm hozzá, semmi. Tőlem akár hullákkal is baszhatnak az elvtársak. Nekem aztán tökmindegy. Én mindent ügyesen megszerveztem. A készülékek itt vannak. A Líman Karelét meg pár másikét kivéve. Állítólag nem adják a ruszkiknak. De az ördög tudja, kinek gyűjtik őket ezek a belügyes úrelvtársak. Állítólag a kormánynak. Kormány az mindig van valamilyen. Szarok rá.

Az udvaron egyre nőtt a készülékkupac. A fiúk felmásztak rá. Meg akarták ostromolni a tetejét. Juza néha kirontott a fészerből, és szétcsapott köztük a botjával. Kiáltozva-röhögve menekültek. Megvárták, hogy visszamenjen, amikor aztán újra hallották a szabályosan ismétlődő csapásokat, visszamerészkedtek.

A söntésnél kisebb csoport verődött össze. A férfiak támasztották a pultot. Polka töltetett az érkezőknek. Nyílt és csukódott az ajtó, a huzattól reszkettek a lángok. Mindenkinek feltűnt: az öregasszonyok ünneplőt húztak. A fiúk a folyosóra hordták nekik a stampedliket. A zöldet. A köménypálinkát. Az ánizslikőrt. Lefogadom, hogy belenyalnak, a semmirekellők, gondolta a rendőr. Az én Juzámból akkor sem űznek bolondot.

Megint kinyújtotta a lábát. Semmi sem lehetetlen. Mindent meg lehet beszélni. Ez meg itt… tekintetét Polkára emelte… ez meg itt talán nem fog többet az agyamra menni. Ebben a pillanatban Polka így szólt a kopókhoz: Ez jó környék. És elkezdett nagyon hangosan szónokolni. Szándékosan. Tudja, szomszéd, én világlátott ember vagyok! És én azt mondom, hogy ez itt maga a paradicsom.

A férfiak vigyorogtak, az öregasszonyok sunyin mosolyogtak, mind várták, mit forgat már megint a fejében Polka. Hogy mire készül már megint. Csak a kopók tettek úgy, mintha nem figyelnének.

Csak az a Skalský gyerek nem megy ki a fejemből, harsogta Polka, és kiitta a kupicát. Odafordult Zuzához. Adj még egyet, virágszálam. Ezt már rég mondta neki. Ne hívja így. Az emberek előtt ne. Ma megszökök, mondta magában, és teljesen elsötétedett előtte a világ. És hogy történt? Hát ez az én kedvesem! Egyfolytában Zuza körül legyeskedett. A szövege. Senki sem beszél így. Most is miatta csinálja. Hogy nem fél a kopóktól. Mindenki fél a kopóktól. Zuza egy teli stampedlit tett elé.

Igazság szerint én azt hittem, hogy az elvtársak nyomozni jöttek, magyarázta Polka, hátával a pultnak dőlve. De maguk egyelőre csak az után az autópályaterv után vagy mi után érdeklődnek! Elvtársak! Mire az a sok technika? Hát az emberi élet? Az emberi élet nem mérhető. Például megtalálták azt a gyereket az erdőben. Nemrég történt. Ki tehette? Senki sem tudja. Beszélték, hogy talán az a buzeráns. Nincs igazam, fiúk?

Zuza a légyfogót nézte. Zsongott a füle a zümmögéstől. Ezek biztos ma ragadtak bele, gondolta. A tegnapiak már tuti megdöglöttek. Fura. És milyen hideg a reggel. Mért van most mindenki csöndben?

Anya, mondta Zuza. Én megyek, suttogta.

Engedd csak, mondta Polka. A pult körül imbolygott. Szórakozott, úgy csinált, mintha teljesen be volna szíva. A könyökére támaszkodott. Megint a kopókhoz fordult. A lány készülődik, tudják! Itt még ilyen szokások vannak. Szűzies vidék. A lányok maguk táncolnak. Bezony, ezen a vidéken még tiszták az emberek. Pedig én aztán beutaztam a világot. Ugyi, szomszédok?

Páran elnevették magukat. Az ilyesmi azért nem volt mindennapos. Titkosrendőrök Prágából. Polka már kora reggel részeg. Meg ez az egész mulatság a készülékekkel. Előbb felszerelik és egy csomót fizetnek értük. Aztán meg begyűjtik. De a dohányt senkitől sem kérik vissza. Azt nem.

Hányszor mondtam neked, Karel, magyarázta Polka, hogy tegyél ide pár színes lampiont, ilyen csillogó-villogó fényeket, meg népszerű énekesek fotóját, ide tűzz ki egy Neckáøt, oda egy Pilarkát, és csak lesel majd. Idecsábítanád az ifjúságot. Még Zásmukyból is csődülnének. Meg Bìlából és Osikovból.

Maradj már, nem akarok itt kupit!

Te, dobd ki azt a Švejket, és tegyél a helyére egy rendes Gott-képet. Maguk mit gondolnak, elvtársak?

Nekem tetszik így, mondta az idősebb kopó. Olyan házias.

Elvtársak, dülöngélt Polka. Akkor most mi a helyzet azzal a gyerekkel, akit az erdőben találtak?

Azt vizsgáljuk, mondta az idősebb kopó.

Tudják, itt, Zásmukyban a férfiak találtak egy buzeránst. Reggel általában nem szoktam inni, ne gondoljanak semmi rosszra. Szóval találtak egy buzit, elszólta magát vagy valami ilyesmi, kivitték az erdőbe, elverték egy kötéllel, és otthagyták. A gyerekek miatt csinálták. Nekem nincs, úgyhogy nem tudom! Aztán amikor reggel visszamentek, lógtak a kötelek, mintha átharapták volna. A fickó meg sehol. Azt beszélik, belehülyült a félelembe, és most az erdőben kószál, valahol a Blahošban. Állítólag szó szerint belefehéredett a rettenetbe. A köcsög. Nekem meg az jutott eszembe, hogy, de ez csak olyan pórnépi okoskodás, szóval hogy nem lehet-e, hogy ő volt az? Félre ne értsék, elvtársak, én csak próbálom magukat nyomra vezetni.

Köszönjük, mondta az idősebb kopó.

Tudják, hogy van ez. Néha összegyűlünk, már úgy értve, hogy csak mi, férfiak. Ez olyan hagyományféle. A lányok-asszonyok a pincében meg a padláson vannak, a fiúk, azok a semmirekellők meg a jószággal az erdőben. Régi szokások ezek, állítólag még a tatárok idejéből. Magunk vagyunk pasik a lebujban. Várunk. Hogy melyik katona tolja ide a képit. Unatkozunk. Aztán táncolunk. Van, aki például medvetáncot jár, komolyan. Van, aki meg úgy táncol, mint egy csaj. Nincs abban semmi rossz. Az alaszkai prémvadászok is így csinálják. Tudom, jártam ott.

Maga járt az Egyesült Államokban?, kérdezte a fiatalabb kopó.

Jártam bizony, mondom én, hogy világlátott ember vagyok, folytatta Polka. Nem foglalkozott a fiatal kopóval. Nem egyvalakihez szólt, mindenkinek magyarázott. Nem érdekelte, ha néha megreccsent egy szék vagy ha valaki a pohár után nyúlt. Egy kiöltözött öregasszony, aki épp akkor érkezett a készülékkel, állva maradt. A folyosón álló nők segítettek neki. Nem lépték át a küszöböt.

Beutaztam a világot, úgyhogy hegyezze mindenki a fülét! Még Svédben is voltam. Ismertek, tudjátok, hogy megszimatolom a halált. De ott csúnyán rászedett a kaszás! Pont külföldön. Mentem a tengerparton, és tengervizet ittam, azt bizony, más víz ugyanis nem volt. Csak mentem és mentem, és mit látok? Hát ott megy mellettem a halál, és úgy vigyorog, hogy kilátszik az összes foga. Erre én is elkezdtem röhögni. Odaértem a plázsra. Tele volt halottakkal. Feküdtek, nem mozdultak, semmi. A tengervíztől sós rákok másztak a hasamban, egymáshoz súrlódtak. Förtelmes hangjuk volt, mondhatom. Fingtam is egy halványkéket, erre egy meztelen lány szintén maga alá durrantott, bele a homokba. Ez meg mi? Svéd köszönés? Elgondolkoztam, nem valami öngyilkos szekta tagjai-e ezek, akik kinyiffantották magukat, ahogy a vallásos négerek egy részénél szokás, erre a halott lány megmozdult és felállt. És micsoda bőr volt, hühühű! Lesek tovább, hát két halott fickó épp labdázott. A gyerekek meg futkostak a parton meg be a vízbe, és kiabáltak. Az összes hulla fürdött, napozott meg minden. Fura, mi? Azonnal szedtem a sátorfám, és elindultam haza. Ide a rozsdás bökőt, ha nem igaz! Polka a pultra csapott a korsójával.

Ja!, kiáltotta az egyik pasi a vécé mellől. Napszúrásod volt, bazmeg.

Addig stírölte a svéd csajszit, hogy összeesett! Hahaha!

Frída hadonászott. Kihúzta magát az asztal mögött. Fel akarta hívni magára a hallgatag elvtársak figyelmét. Meg akarta ütögetni a homlokát, és valami olyat mondani: Tudják, ez az elvtárs egy kicsit izé… tudta, hogy Polka nem haragudna meg rá. Meg más se. De Polkából már megint dőlt a szó.

Mindenhol voltam! És mindenhol olyan fura. Ott van például Németország. Tele van autópályával, süvítenek rajta a kocsik, csak les az ember. És ha a hazánkfiának szerencséje van, akkor süt a nap, és visszaverődik a motorháztetőkről, gyönyörű. Ha lelépsz a járdaszegélyről, senki sem üt el. Egész nap szántottam, ezért este elmentem a halastóhoz megmosakodni. Bemásztam a nádasba, hát ott volt egy halott ürge. Sokáig feküdt ott, teljesen fel volt püffedve, fehér volt. Nem néztem meg, többen is vannak-e. Nem mentem beljebb, mert nem tudok úszni. Hm, Németország, nem is tudom. A halastavaik, azok szépek. De itt érzem magam a legjobban. Elvégre ismertek. Ti tudjátok, milyen vagyok. Hát nem?

Csak Polka nevetett. Kalimpált, majdnem lesodorta a pultról a stampedliket. A kocsmában most mindenki ült, és a kopókat bámulta. Hogy most mi lesz. Csak a hátsó asztaloknál vihogott valaki. Ahol nem lehetett látni. A fiatalabb kopó felállt, és kisimította a zakóját. Közelebb lépett Polkához. Ingerülten rámordult: A személyi igazolványát! Kérem a személyazonosságiját!

Polka mintha erre várt volna. Rögtön a kezében volt a vörös könyvecske. Honnan kaparta elő? Mikor? Minden tekintet rá meredt.

A kopó a két ujja közé vette az igazolványt, undorodva, mintha döglött patkányt fogna a farkánál… kicsit lapozgatta, aztán egy pillanat alatt haptákba vágta magát Polka előtt. És tisztelgett! Ő is hülyéskedett volna?

Az a valaki hátul már nyerített a röhögéstől. Mindenki mosolygott. Néztek. Most mi lesz?

Semmi baj, fiatalember, veregette vállon Polka a kopót… amikor fel-alá járkált, és szélesen gesztikulálva magyarázott, nem is lehetett látni… milyen magas a fiatal kopóhoz képest. A kopó kis törpe volt! Pufók, pocakos, de… A hátsó vigyori fuldoklani kezdett. A férfiak kicsit hátba veregették. Nehogy megfulladjon.

A kopó, még mindig vigyázzállásban, megfordult. Visszakullogott az asztalhoz. Az öreg úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Ő nem törődött semmivel. Feltört még egy tojást. A sárgája a tányérra fröccsent. Csend volt. Kínos csend. Talán ezért kezdett bele megint Polka: Fiatal gyerek vagy te még, elvtárs. Képletesen szólva még nem nőtt be a fejed lágya. Még ott a fenekeden a tojáshéj, ahogy megszülettél!, kiabálta a kopó hátába. Te még nem tudod, hogy egyik nap még szalutálsz valakinek, másnap meg már vasba verve a rabomobilhoz vezeted. Vagy golyót repítesz a kobakjába egy sötét udvaron, mi? Zűrzavaros egy világ ez, nincs igazam?

Polka pár lépést tett a két kopó asztala felé. A fiatal épp vissza akart ülni a székére. Az idősebb még mindig némán lakmározott. A kolléga biztos tudja, hogy van ez, mondta Polka. Az öreg fölé hajolt. Ő már nem ijed be holmi papíroktól. Hát nem, eetás? Finom?

Köszönöm, mondta az idősebb kopó. Nagyon finom. Ez házi tojás, ugye?

És alighogy lehuppant a székre a fiatal, az öreg felállt. Ő pont egy magasságban volt Polkával. Ez másmilyen káder, gondolták a férfiak, és néztek. Még a szeme se áll jól. Kopó, na. Biztos tiszt. Ezredes! Vagy valami ilyesmi. Vadállat.

Az öreg felemelte a korsót. Mosolygott. Mindenkire mosolygott. Egészségünkre, elvtársak!, mondta. Az emberek felemelték a korsójukat. Hogyisne. Ők is ittak az egészségére. Ahogy illik. Polka meg csak fecsegjen, amit akar. Ez az idősebb nem akar villongást. A tejfölösszájú meg csak hadd csikorgassa a fogát egy kicsit a sarokban. Tanuljon csak mórest. A beszélgetés hamarosan ismét futótűzként terjedt asztalról asztalra.

Az öreg biccentett a szomszédos asztaloknál ülőknek. Egyfolytában mosolygott. A pasikra. Meg a pipájukból pöfékelő öregasszonyokra. Mindenki örült, hogy mosolyog. Néhány nő később azt állította, hogy rájuk kacsintott. Tömte magába a tojást. Repetázott a kenyérből. Harapta a kérgét, tunkolta vele a zsírt, enyelgett az étellel. Észrevették: szalvétát terített a nadrágjára. Ez már igen. A nőknek tetszett. Hogy így tudjon enni valaki! És közben nem úgy zabált, mint valami pusztából szalajtott tahó. Mégis eltüntette azt a rengeteg ételt. Egészségére. Csak legyen békesség. De Polka! Egy ideig a vécéknél ácsorgók csoportjában magyarázott valamit. Aztán megint rázendített. Amint meghallották, elvágták a beszélgetést. Megint csak őt hallgatták.

Az, mondjuk, lehet, hogy a zásmukyi férfiak túllőttek a célon, mondta Polka, és odalépett a kopókhoz, aztán teljesen váratlanul… pár tánclépést tett… és úgy csinált, mintha megemelné… a szoknyáját, eljátszotta, hogy behajlított mutatóujjai hegyével felhúzza a szövetet… a fenekéről!… Mindenki vihogott. Mindenkinek tetszett a vicc. Miért csinálja?

Olyan ez, mint a tánc, elvtársak! Réges-régen, ezt egy tanár krónikájából tudom, nem saját kútfőből merítem, kiabálta Polka, és dobbantott a pult melletti padló deszkáin… előreszaladt, felemelte a kezét, és végigtapogatta az egész testét… a lányok, amikor táncoltak, zsírral kenték be magukat! De nem állati zsírral, hogyisne. A lányok ííííígy nekiiramodnak, mutatta Polka… és átugranak a tűzön!, kiabálta; nyikorogtak a deszkák, amikor földet ért… és ahogy egyfolytában repkednek, magyarázta Polka, az izzó széndarabok villóznak a szemük előtt, érzik maguk körül az erdőt, hallják az ágak susogását, és mindenhonnan az erdőből tekinteteket éreznek, a tekintetek csiklandozzák őket, az egyik lánynak valami megkaparja a combját, végigsimítja a vádliját, ugrás közben kihúz egy szőrszálat… Igen, ez a népi bölcsesség, rikkantotta Polka, és megállt. Megfogta valaki korsóját, és húzott belőle. Erre kevesek vagyunk!

Most már elég! Zuza anyja végigsuhintott Polkán a konyharuhával… De nevetett. Mindenki nevetett. A spiclik végeztek az étellel. Az öregebb felállt. Polka könyökével a pultot támasztotta, és úgy tett, mintha a konyharuha súlyosan megsebesítette volna, amikor ugrás közben eltalálta.

Köszönöm, anya, mondta magában Zuza. Undorító, gondolta. Lehet, hogy megölöm magam. A pultra dobta a kötényét.

Most már elég lesz, mondta az öregebb kopó. A morzsákat rázogatta le a zakójáról. Már nem mosolygott. A fiatal felugrott, a sarokban kicsit belegabalyodott a székekbe.

Bocsánat!, kiáltotta Polka, a pálinkától van. Megint beindult, rövid ideig a kopók körül vitorlázott, úgy tett, mintha segíteni akarna az idősebbnek, mintha porolgatná a kezével, de nem ért hozzá, a pultnál állt, és azt mondta: Tudják, tegnap a temetés, ma meg a prágai uraságok, már belebotlik a nyelvem a sok allelujába. Tudják, hogy van ez, sok ennyi az embernek. Akik az emberzsírt csinálták, varázslók voltak, és amikor az emberek elkaptak egy varázslót, ugyanazt csinálták, mint a zásmukyi pasik. Kész. Kampó!

Polka a pulthoz fordult, háttal a kopóknak.

Adj még egyet, Karel.

A kopók az ajtóhoz indultak.

Az idősebb kiment. A fiatalabb mögötte. Valaki egy teli korsót lökött Polka elé. Valaki más azt mondta: Jól megadta nekik! Egy harmadik: Nekem is adj még egyet! Az öregek krákogtak. Az öregasszonyok újra csivitelni kezdtek. Kint egy csapat gyerek játszott. Egy ideig egy kutyával idétlenkedtek. Aztán felsorakoztak egymás mellé. Köpőversenyt rendeztek. Nagy volt a por. Meg helyenként a sár. Látszott a nyál.

 

Zuza a szénapajtában feküdt, ha majd jönnek a lányok, kitépdesik a füvet, előkészítik a fát, sok-sok fát, a tűzhöz még Bìlából, Zásmukyból meg a tanyákról is jönnek lányok. Jön majd Vendula, Jolana, Jarka, és rászólnak: Kelj fel, te tunya! De most van ideje, befúrta magát a vackába, fészeknek hívták ezt a helyet, pokrócot terítettek a szénára, illatozott a levegő.

Egész úton idefelé sietett, megmosdatta a levegő, leöblítette róla a vendéglő füstjét, a sok beszédet, Polka sok beszédét. Ezzel csavarta el a fejemet, a szövegével. Igen. El kell innen mennem. El innen, mondta. Befúrta magát a szénába. Jó mélyre. Most van ideje. Este gyere, takaríts ki, söpörj fel. Terítsd meg a középső asztalt, mondta az apja. Majd este.

A hátára feküdt, hasára tette a kezét. Csak szép és tiszta dolgokat akarok, Vendula észrevette, egyedül ő tudja, fürödtek, a folyóban álltak, a köveken, Vendula odahajolt hozzá, majdnem megcsúszott a kövön, és hirtelen, teljesen váratlanul hozzáért. Aztán megszólalt: Hű.

A parton ültek, Zuza sírt, Vendula azt monda neki: Ne bőgj már! Abbahagyta, de utána Vendula megkérdezte: És mit fogsz csinálni? Erre újra rákezdte.

Ha valamelyik bátyám volt, esküszöm, megfojtalak, mondta Vendula. Menj el a Mámihoz. Mint Renáta. Meg mások is.

Nem tudom!

Mit nem tudsz? Ha felszállnál a buszra és egyedül elmennél Osikovba, az emberek rögtön azt mondanák, hogy a katonák után megy a kis kurva, vagy a kórházba abortuszra, micsoda ribanc. Ezt mondanák. Ezért kell a Mámihoz menned. Mint Renáta. Meg mások is.

Már voltam nála!

Na és?

Adott valamit.

Na látod.

De hát nem tudom.

Mit nem tudsz? Apád megöl. Az enyém szíjat hasítana a hátamból. Hát még a bátyáim! El kéne tűnnöm. De hogy? Hová?

De Renáta…

Mi?

Renáta a kocsmába járt a Mámihoz, fernetet ivott szívószállal, és egyáltalán nem törődött a tatákkal, akik bámulták őket.

És most képzeld el, hogy közben végig rád gondolnak, amikor csinálják, undorító, nem?

Mi?

Hát rád gondolnak, amikor kiverik.

Ne hülyéskedj, rebegte Zuza, és elvörösödött.

Szerinted miért tart itt az apád? Miért járnak ide sörözni a pasik még Zásmukyból is? Azért, mert ott egy banya a csapos. Ez az igazság.

Apámnak ez eszébe se jut, hazudsz.

Mindenki gondol rá. Én csak akkor nem gondolok rá, amikor csinálom. De akkor meg arra gondolok, hogy többet nem fogom csinálni.

Maradj már! Miért fontos ez…

Adj még egyet.

Ne igyál!

Figyelj, Zuza…

Hm.

És azzal a fiatallal csináltad? A prágaival.

Hülye vagy.

Csináltad, csináltad… elvörösödtél! Okos vagy. Legjobb lenne Prágába kerülni. De hát túl fiatal hozzá!

Nem az.

Szóval csináltad?

Igen, bólintott Zuza.

Tudtam, tudtam! Láttam, hogy bámul téged. Adj valamit. Rum?

Ne hülyéskedj! Itt van apám.

Kofolát?

Az ovonát szeretem legjobban.

Bámul rád, mint egy blöki. Nem lenne rossz elhúzni majd valamikor Prágába. Nincs igazam? Akkor meglátnád. Ha nyomi volna.

Nevettek. Egymásra nevettek. Ez tetszett Zuzának: néha pontosan tudták, mit fog a másik mondani. Vagy mit fog csinálni. Amikor a szénapajtában voltak.

Örült, hogy megmondta Renátának. Ő nem fogja kinevetni. Hát fiatal, igen. De legalább nem olyan, mint az itteni fiúk. Az itteniek olyanok, mint az állat. Ezt Renáta mondta. Renáta teljesen más volt, mint a többi lány. Renáta verseket írt. Bokád körül folyó vizét a szoknya fodrozza... Talán majd megzenésíti egy gitáros. Olyan preraffaelita frizurája lesz.

Micsodája? Aha. Egy gitáros? És az a katona?

Akkor találkoztak Renátával és a katonával, amikor a lányokkal Jolanánál voltak a kórházban. A katona fogta Renáta kezét. Az utcán találkoztak velük.

Jolana beleesett a kútba. Mindenki csodálkozott, amikor kihúzták. Semmi baja nem lett. Régi kút volt, már kiszáradt. Jolanát egyetlen karcolás nélkül húzták ki.

Zuhantam bele a koromsötétbe, és lent hirtelen fény tört elő, mint egy felhő, és a fényességből két kéz nyúlt ki, és elkapott. Komolyan!

Biztos beverted a fejed a kávába!, mondta az egyik lány.

Busszal mentek Jolanához, sokan, nem kellett iskolába menniük.

Meg is halhatott volna!, jajveszékelt Jolana anyja. Én inkább még utánadobtam volna párat, mondta az apja a kocsmában.

Aztán Jolana majdnem eltűnt az erdőben. A bátyjával ment az erdőbe, fenyőlombot gyűjtöttek meg játszottak. Elveszett. A Blahošban kószált, sokáig, majdnem beleesett egy régi tárnába. Hogy tévedhettél el az erdőben?

Nem tudom! Léptem egyet, és már a gödröt láttam. És a sötétből megint elindult felém a felhő, a fehér fény, már ismertem, örültem neki. És megint hallottam a hangot, és láttam a két fehér kezet, simogattak, így nem fagytam meg. Nem semmi, mi?

Hang? És mit mondott?

Hogy ne féljek meg ilyeneket. Már mindent elmondtam, le is jegyezték.

Látogatták Jolanát, a tanár megengedte nekik, néha busszal mentek, néha meg reggel indultak, és gyalog mentek az erdőn át.

Aztán azért került Jolana kórházba, mert belecsapott a villám, a sziklán, valahol a Blahošnál.

Már rég benne kéne lennie az újságban, mondta az apja. Lehet, hogy kikötözöm. Mint a kecskét.

Jolana megmutatta a lányoknak az összepöndörödött, égett bőrt a testén.

Csak azt nem értem, hogyhogy nem kaptak el a kezek, fintorgott Vendula. Nevettek.

Hülye vagy, mondta neki Jolana a párnák közül. Egyébként elkaptak.

Te, és nem mondta a hang, hogy most már odafigyelhetnél?, kérdezte Jarka.

Azért se mondom meg nektek, mit mondott! Nekik már megmondtam. A fekete házbelieknek.

Az apácák az összes gyereket látogatták. Jolanát is. Mindent, amit a fényről meg a hangról mondott nekik, lejegyezték.

Ők hisznek nekem! Ők nem nevetnek ki!

Mi is hiszünk neked, mondták a lányok.

A nyitott ajtón át kiabálás hallatszott be hozzájuk. Kint gyerekek játszottak. Egy csomó gyerek. Melegítőben voltak. A tetvesek, mondta Zuza. De rögtön elszégyellte magát. A gyerekek kopaszok voltak. Mindenki tetvesnek hívta őket. Az apácák vigyáztak rájuk. A fekete házbeli apácák feketében jártak.

Nem maradtak Jolanánál túl sokáig. Még moziba is el akartak menni.

A kórházban Jolana játszott a többi gyerekkel, vagy csak feküdt a fehér ágyon. Nem csinált semmit. Zuza irigyelte. Kint találkoztak Renátával meg a katonával.

Aztán Renáta elmondta neki. Hogy volt a Máminál. A kocsmában mondta el. Mesélt a madárcsontokról, amiket a Mámi tart. A halottak anyja, mondta róla Renáta, amikor berúgott. Aztán el akarta mondani Zuzának, hogy milyen.

Nincs benned üreg, nincs benned semmi. És mindenütt látod. Ilyen nagy lenne, aztán ilyen. Ilyenek lennének a kezei. Mindenféle hülyeséget képzelsz. Azt hiszed, hogy van valahol. Az jut eszedbe, hogy egy másik kisgyerek. Valaki másnál. Rettenetes hülyeségek! Bőgsz, leiszod magad, és megint bőgsz. Nem lehet elmondani.

És a katona?, kérdezte Zuza.

Szarok rá.

Renáta a szénapajtában is olvasott verseket. Aztán lefeküdtek egymás mellé, a fészekbe, hülyéskedtek, csiklandozták és becézgették egymást, és a legszebb az volt, hogy mindketten élvezték. Ez csak poén!, mondta magában Zuza. Renáta megcsókolta. Így feküdj, suttogta. Zuza hátára térdelt. Húzta a haját. Az egyik kezével húzta a haját, a másikkal simogatta. Tenyerével a fenekét csapkodta. Előbb kicsit ütötte, aztán jobban. Hallották egymás légzését. Zuza a hátára fordult. Csókolgatták egymást. Nem szájon. A fülüket, a nyakukat, a hajukat. Aztán csak feküdtek.

Én csak szép és jó dolgokat akarok, mondta Zuza.

De az tetszik, ugye?, mondta Renáta. A durvaságok.

De mért?, kérdezte Zuza.

Mert egyszerűen ilyen vagy, nem baj.

Nem akarom, hogy elmenj. Nem úgy értem, hogy most. Hanem majd végleg!

Tudod, mit mondanak itt. Ha lányod van, hatéves koráig fésülgesd, tizenkettőig szeretgesd, tizenhatig őrizgesd, húsz után pedig köszönd meg annak, aki elviszi a házból. Én már elmúltam húsz. Én már öreg vagyok.

Hm, mondta Zuza. Néha azt hiszem, hogy Vendulát ugyanannyira szereted. Vendulának nagy melle van.

Ne hülyéskedj, mondta Renáta. Hát mi vagyok én, hülye pasi? Barátnők vagyunk, nem?

De, mondta Zuza.

De aztán Renáta lelépett. Ha itt maradt volna, talán nem történik meg az egész. Nem tudom. Nem tudom, mondta magában Zuza. És elaludt.

 

Fordította KOLOSZÁR PÉTER

 

Jáchym Topol író-költő-újságíró 1962-ben született Prágában. Apja Josef Topol, neves költő-drámaíró-Shakespeare-fordító, nagyapja Karel Schulz, a Michelangelót és korát megörökítő monumentális regény, a Kőbe zárt fájdalom szerzője. A gimnázium elvégzése után Topol apja ellenzéki tevékenysége miatt nem tanulhatott tovább, így építőmunkásként, fűtőként, szénhordóként dolgozott. A 70-es évek végétől dalszövegeket írt öccse együttese, a Psí vojáci számára, 1982-ben társalapítója a Violit szamizdat magazinnak, 1985-ben az új cseh irodalomra összpontosító, szintén szamizdat Revolver Revue-nek. Kapcsolatban állt a lengyel Szolidaritással és a magyar demokratikus ellenzékkel. Első verseskötete, a Miluju tì k zbláznìní (Szeretlek bolondulásig) 1988-ban jelent meg, majd hivatalos kiadásban 1991-ben. Ezt 1992-ben a V úterý bude válka (Kedden háború lesz) követte. A rendszerváltás első éveiben a már legális Revolver Revue főszerkesztője, tényfeltáró újságíró a Respekt című hetilapnál. Első prózai munkája, a Výlet k nádražní hale (Kirándulás a pályaudvari csarnokba) 1992-ben jelent meg, majd 1994-ben az év cseh könyvének járó Egon Hostovský-díjjal elismert Nővérem (Sestra) című regény következett. Egy évvel később publikálta második regényét, az Angyalt (Andìl), amelyből film is készült, majd 1997-ben észak-amerikai indián elbeszéléseket fordított és szerkesztett kötetbe (Trnová dívka - Tüskelány). Harmadik regényét, az Éjszakai munkát (Noèní práce) 2001-ben adta ki. Topol művei tudósítások-víziók a szétesett, apokaliptikus világról - ennek megfelelően szövegei töredezettek, nyersek, sokneműek. Különböző folyóiratokban megjelent versek mellett Topol munkásságból magyarul a Nővérem és az Angyal olvasható; 2004 tavaszán várhatóan az Éjszakai munka is megjelenik.