Kezdeném azzal a módszertani problémával, amellyel így vagy úgy minden regény próbára teszi recenzensét, Durych műve esetében pedig a szokásosnál is élesebben vetődik fel: hogyan lehet egy nagy terjedelmű, bonyolult problematikájú regényről röviden és áttekinthetően írni, oly módon, hogy a recenzióból ne csak az írói problémafelvetés, hanem a regénytechnika is megismerhető legyen? Durych műve nemcsak időperspektívájában, hanem terjedelmében is hozzámérhető Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájához; összesen harminc fejezetből áll, ezek körülbelül százötven kisebb-nagyobb epizódra bonthatók szét, és a négy (pontosabban egy plusz három) főszereplő körül elmosódott arcú vagy éppen arc nélküli mellékszereplők százai nyüzsögnek. Az író… (első megközelítésre: az író a harmincéves háború első tizenöt évét, Albrecht von Wallenstein herceg tündöklésének és bukásának időszakát mutatja be, sajátosan cseh szemszögből; vagyis a Wallenstein árnyai, műfajára nézve, időregény, méghozzá a nemzeti hagyomány értelmezése révén konstruált időregény) …az író a társadalmi, vallási, politikai, etnikai stb. ellentéteket igyekszik a maguk teljességében, együtt és egyszerre megragadni; ráadásul e tarka kárpitba megpróbálja minél sűrűbben beleszőni a történeten végighúzódó, nagy kedvvel és figyelemmel bonyolított szerelmi szálat, amelyben még a magamfajta profán olvasó is felismeri az egzisztencialista felhangokkal megszólaló modern (vagyis két világháború közti) katolikus miszticizmust.

Mármost, szerintem mindez akkor igazán érdekes, ha azt is érzékeltetni tudom, hogy mindez a valóságban, vagyis a regény sodrásában miképpen szólal meg. Ezért kiválasztottam – majdnem találomra – egy részletet; ennek felidézése által a regény struktúrájáról és az írói észjárásról is tudok majd beszélni. Ez a részlet a regény vége felé, az utolsó-előtti-előtti fejezetben, a magyar kiadás 644-645. oldalán olvasható. 1634-ben vagyunk, éppen kezdődik a farsang. Aldringen gróf, Wallenstein egyik alvezére Csehországból megérkezik Bécsbe. Felkeresi Wolfradt bécsi püspököt. Hosszabb vita után hintóba ülnek, és áthajtatnak a Burgba, hogy találkozzanak Schlick gróffal, a Haditanács elnökével. Ezek után maga a részlet így hangzik:

„A hintó begördült a díszudvarba, és megállt az Udvari Haditanács hivatala előtt. A hivatalszolgák tisztelettel és gyanakodva nézték őket, találgatva, ki kit vezet kihallgatásra mint előkelő gonosztevőt, a püspök a generálist vagy a generális a püspököt.

A gróf megnézte magát a tükörben. Haja simára le volt fésülve, s a tarkóján kétoldalt felcsavarva, ahogy egy hadseregparancsnokhoz és komisszáriushoz illik, mert arról ismerszik meg, mennyire tartja rendben a hadipénztárat, hogy ápolt-e a külseje és a ruházata. A bajusz is, minél hatalmasabb, annál inkább nemcsak megköveteli, hanem mutatja is az ápoltság mértékét. Arcáról, álláról és nyakáról gondosan eltüntette a szőrszálakat, s így a magas és szinte függőleges gallér még inkább kitűnhetett tisztaságával és szigorú egyszerűségével. Ilyen gallért nem viselnek kényelmes és hanyag lovagok. Az ápolt küllemmel azonban nemcsak szolgálati buzgalmát, hanem a méltóságát is hangsúlyozta, hosszú kecskeszakállát hegyesre fésülte, még vékonyabbra, mint amilyet az elhunyt Pappenheim gróf viselt, úgyhogy ennek a szakállnak a végén, mint egy eldugaszolt tölcsérben, ott ült minden komolysága és vészbírói szigora. A gróf szeme igazságosan kegyetlen volt, s a természet katonai rátermettségét hatalmas orrával is igazolta, amely mintha folyvást azt a pillanatot szimatolta volna, mikor lehet az alvó ellenséget megfojtani. Megnyugvással látta, hogy a bécsi udvarban nem tesznek túl rajta a lovagok. Mielőtt elfordult a tükörtől, egy furcsa gömbölyű fejet pillantott meg benne, a haja megfürdetett és megszárított macska szőréhez hasonlított, sűrű bajsza az orra alatt és a szakálla az állán úgy meredt fel, mint a vak koldusé. Bizonyosan egész teste szőrös volt, akár a vademberé, arca viszont egy olyan ember ábrázatához hasonlított, aki süket, vagy akinek vastag a nyaka, netán más koldusbetegségben szenved, gallérja viszont udvari volt, és komornyik igazította meg. Ó! Friedrich von Tiefenbach báró, táborszernagy úr, aki most itt, Bécsben keserűen emlékszik vissza hajdani dicsőségének napjaira és az ezredére!

A kiszolgált táborszernagy meghajolt a püspök előtt, mert azóta, hogy keserűségében és haragjában elhagyta a sziléziai hadsereget, nem akarván megérteni a generalissimus [=Wallenstein – M. L.] módszereit, szinte gyermeki tanulékonysággal adta át magát a jámborságnak és páter Lamormain, valamint az udvari káplánok gondoskodásának. A püspök úgy válaszolt, mintha legyet hajtana el, amit a táborszernagy alázatos együgyűséggel fogadott.

– Ki van odabent? – kérdezte meg tőle a püspök, mint egy ajtónállótól."

A felidézett esemény előtt egy hónappal döntötte el a császár, többévi habozás után, hogy Wallensteinnek, a császári hadsereg teljhatalmú fővezérének, meg kell halnia. Egykori híveinek többsége már elpártolt tőle, közéjük tartoznak a jelenetben felbukkanó személyek is. Így vagy úgy mindnyájan részt vesznek a készülő merénylet kitervelésében és végrehajtásában (Wallensteinnel törvényes úton nem lehet végezni, egyrészt mert kezében van a hadsereg, másrészt mert hűtlenségére vagy árulására nincsenek bizonyítékok). Ahogyan Wolfradt püspök mondja: „… mivel a generalissimus barátai voltunk, és ezért [a császár] lelkiismeretességében a bíráivá tett bennünket, mert az ellenségei, úgymond, nem ítélnék meg igazságosan".

Most éppen azért kell sürgősen beszélniük a Haditanács elnökével, mivel Aldringen gróf felismeri az utcán Wallenstein futárát, Scherffenberget, és rájön, hogy a futár valószínűleg Wallenstein lemondását készül átnyújtani a császárnak. Ha ez sikerül, nem lehet megölni sem őt, sem közvetlen híveit; tehát sürgősen el kell hitetni a császárral, hogy a futár merényletre készül ellene, majd ezt a futárt a császár parancsára letartóztatják. Mindebből azonban semmit sem fogunk látni, mert amit látunk, az Aldringen gróf kecskeszakálla, amely még vékonyabb, mint (a regényben semmiféle szerepet nem játszó) Pappenheim grófé.

Miért olyan fontos Durychnak az orr, a gallér és a bajusz, ha egyszer Aldringen gróf mint személyiség őt nyilvánvalóan nem érdekli? Miért látjuk javarészt olyan emberi lények szemszögéből az eseményeket, akik úgy jelennek meg a szövegben, mint megannyi Arcimboldo-kép vagy panoptikumi viaszfigura emfatikus leírásai? (Gondoljunk az eldugaszolt tölcsérre, amelyben ott ül a vészbírói szigor vagy a megfürdetett és megszárított macskára.) Azt gondolhatnánk, Durych számára nem a személyek a fontosak, hanem az a hatalmas, kísérteties gépezet (az egyetemes történelem?), amelynek alkotó- és alkatrészei. Igen ám, csakhogy írói világának van egy másik lényeges formaképző faktora is. Ez pedig a pre- és posztfigurációk sokasága. A szövegben megjelenített eseményeknek vagy gesztusoknak többnyire szimbolikus jelentésük (is) van, és a figyelmes olvasó vagy észreveszi a szimbólum valamely nyilvánvaló előzményét, vagy számíthat rá, hogy az olvasott helyhez mint előzményhez a későbbiek során egy másik hasonló szimbólum fog kapcsolódni.

Csupán két példát mondok a több tucatból. Az egyik: ahogy a szerelmi szál bonyolítása közben újra meg újra szóba kerül a példázat az okos és a balga szüzekről (Máté 25. 1-13.), úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a jelképi érték elemelkedik az őt előhívó nőalaktól, Angelicától, noha maga Angelica is a történet végére már-már allegorikus lénnyé válik. (Ő mondja ki a regény utolsó szavait: „Szerencsétlen föld? Idegen föld! Áldott hazám!", miután szerelme, Jiøí, tizenöt év és hétszáz oldal totojázás után, halálosan megsebesülve, végre elveszi a szüzességét és teherbe is ejti. Ez pedig, tekintettel Angelica spanyol származására és újvilági kalandjaira, körülbelül olyan, mintha ez lenne a Bánk bán utolsó sora, Melinda szájából.)

A másik példa: a merénylet után jön Piccolomini tábornagy, a terv végrehajtója. „Megnézte a megfagyott holttesteket, és megparancsolta, hogy helyezzék őket a koporsókba, amelyek már elő voltak készítve. A volt generalissimus [Wallenstein] teste azonban hosszabb volt, mint a koporsó, amelyet neki készítettek. Rossz jel volt ez a boldog pillanatok közepette. Az egyik szálláscsináló altiszt fogott egy husángot, s összetörte a volt generalissimus lábát, hogy beleférjen a koporsóba" – olvassuk a 722. oldalon. Ennek a jelenetnek a 195. oldalon találjuk az előképét, amikor Szent Norbert csontvázát viszik át (a nem sokkal később elpusztított) Magdeburgból Prágába. „Szent Norbert csontvázát (…) a papok belehelyezték a gróf által adományozott cédrusfa koporsóba. Hanem (..) Szent Norbert nem akart belefeküdni az új koporsóba, mert az rövidre sikeredett, mint az emberi tisztesség.’’ Szent Norbertnek persze nem a lábszárát törik össze, hanem a strahovi apát leszedi a fejét, és berakja egy ideiglenes ereklyetartóba. Viszont a lábszár összetöréséről az olvasónak – esetleg – a Krisztus mellett megfeszített latrok jutnak eszébe (János 19. 31-32.), ennek fényében pedig szembeötlő, milyen sokszor esik szó a regényben lerombolt feszületekről és elpusztított Krisztus-képmásokról. Helyükön élve megfeszített baglyokat és denevéreket pillantottunk meg, sőt a regény egyik borzalmas jelenetében az „eretnek" zsoldosok elfognak és keresztre feszítenek egy templomba tévedt kóbor kutyát is. Egy másik, még borzalmasabb jelenetben a már említett Jiøit a fülénél fogva szögezik fel egy ajtófélfára; ő ekkor lélekben azonosul a sok száz oldallal azelőtt megfeszített kutyával.

Hetvenöt évvel a regény megírása után, nem katolikus nézőpontból és egy másik nemzeti kultúra szemszögéből annyi talán elmondható, hogy a szerzőnek határozott elképzelései voltak a megváltásról, az üdvözülés esélyeiről, hogy mindezt összefüggésbe hozta a vallási és nemzeti meghasonlottsággal, és hogy ennek az összefüggésnek megtalálta az adekvát nagyepikai formáját.

Ezek után kritikai észrevételeimet gyorsan és mellékesen leírhatom ide. Egy: rosszak a dialógusok, márpedig nagyon sok van belőlük. Laposak, didaktikusak, és úgy kopognak, mint amikor a vak ember fehér bottal megy az erdőben. Figyelemreméltó ellentétben állnak a leírásokkal és a meditációkkal; azok jók. Kettő: a történelmi szálak és a szerelmi szál összeszövése néhol erőltetettnek hat, néhol meg egyáltalán nem sikerül. (Jiøí, Angelica és Kajetán hadnagy háromszögét sajnos nem áll módomban elemezni. Háromszögről van szó akkor is, ha Kajetánnak felesége van: Durych tíz oldalt szentel ama jelenet leírásának, amelyben Kajetán egy fagyos téli éjszakán levág az akasztófáról egy meztelen női hullát, aki – hiszen nem a nyakánál, hanem a csuklójánál kötötték fel – még él; először meg akarja ölni, aztán feleségül veszi, aztán háromszáz oldalon cipeli magával mindenfelé, de a nő nevét Durych egyszer sem hajlandó leírni.) Három: Durych nem tudta, nyilván nem is akarta megragadni Wallenstein személyiségét és történelmi szerepét. Wallenstein mint ember és mint hős éppoly kevéssé érdekelte a szerzőt, akár Aldringen gróf vagy a strachovi apát.

Itt azonban meg kell állnom egy pillanatra. Az első két kifogás csakugyan mellékes. Az, hogy egy cseh író a múlt század húszas éveiben mit oldott meg és mit rontott el, ma sem tanulság nélkül való, ám efféle tanulságot ezer más regényből is meríthetünk. Viszont a harmadik észrevétel, azt hiszem, lényegbe vág. Mert ha Durychnak nem fontos a nagyság és a nagyravágyás drámája, a hatalmi csúcs mögött lappangó bukás és az ebből adódó lényegi önismeret (ami Schillernek fontos volt), továbbá nem fontos az egyén és a tömeg feszültsége, e feszültég ábrázolása a történelemformáló eseménysorokban (ami Tolsztojt intenzíven foglalkoztatta) – akkor hát mi fontos neki?

Hajlamos vagyok azt gondolni: nem a személy fontos neki, hanem a pozíció. Wallenstein hatalmi pozíciója, amely szembeszegül mind a huszita (protestáns, „eretnek") barbársággal és a rendi szűklátókörűséggel, mind a spanyol és osztrák Habsburgok beolvasztó törekvéseivel. Mondhatnám úgy is: az elhúzódó megváltás óhajtott tárgya a cseh nemzeti lélek, már amilyennek ezt a lelket a szerző látni vélte. Márpedig Durych nem rajongott a huszita nemzeti identitásért, helyette egyfajta katolikus-barokk cseh hagyomány mellett szállt síkra, ahogyan a Beneš-Masarýk-féle csehszlovák demokráciáért és annak irodalmi reprezentánsaiért sem rajongott. A kérdés tehát nem az, hogy szerencsés megoldás volt-e párbeszédekben feloldani a regény politikai helyzetelemzéseit, vagy hogy Angelica dél-amerikai betétnovellája (162–177. oldal) miképp hozható közös nevezőre a lány későbbi szerepléseivel, hanem az, hogy: vajon Durych mutatványa, ahogyan a történelem kerekét megforgatja Csehország fölött, észrevehető-e a cseh kultúrán kívül is?

Más szóval: van-e esélye Durychnak világirodalmi tudomásulvételre, tekintettel a teljesítmény nagyvonalúságára és nagyszabású voltára? Kicsit élesebben fogalmazva: a két világháború közti cseh irodalomból a baloldali-haladó Hašek Švejkje mellett tud-e a térség hatalmi viszonyairól valami egyetemes érvényűt mondani a jobboldali-konzervatív Durych Wallenstein-regénye is?

Próbálom Durychot is, hősét is, regénye tétjét is elhelyezni a magyar nemzeti hagyomány erőterében. A huszita–barokk ellentét látszólag gond nélkül összevethető a kuruc–labanc oppozícióval. De csak látszólag. A magyar függetlenséget nagyobb mértékben fenyegette az oszmán terjeszkedés, mint a Habsburg-fennhatóság, és a kuruc–labanc ellentét soha nem fedte le a protestáns–katolikus szembenállást. A XVII. századi nagy magyar politikusok, akár hűségesek voltak a bécsi udvarhoz, akár szemben álltak vele, mindannyian az ország újraegyesítését tartották legfőbb céljuknak, és ha felismerték is a rendi törekvések túlhaladott voltát (mint Bethlen Gábor vagy Zrínyi Miklós), ez nem vezetett olyan konfliktusokhoz és belső ellentmondásokhoz, mint Wallenstein esetében.

Ennél is fontosabb kérdés, hogy ki az a vele nagyjából egyidős magyar író, akivel Durych, és melyik az a magyar nagyepikai mű, amellyel a Wallenstein-regény összemérhető. Hátha az összevetés révén, saját irodalmunk korlátozott egyetemessége láttán Durych korlátairól (vagy éppen korláttalanságáról) is megtudunk valamit.

A legkézenfekvőbb párhuzam természetesen Móricz Zsigmond volna. Alig néhány év korkülönbség van a két szerző között, és Móricz nagyjából akkor írta az Erdélyt, amikor Durych a Wallensteint. A két regény pontosan ugyanazzal az időperspektívával, három évszázad távlatával él, hiszen Wallenstein kora egybeesik Bethlen Gábor korával. Mindkét mű időregény, amely a teret is problematikussá teszi: egy-egy bizonytalan államiságú történelmi tájból tekint szét a szélesebb Közép-Kelet-, illetve Közép-Nyugat-Európán. (Báthory Gábor havasalföldi hadjárata azt a szerepet játssza emitt, amit Stralsund ostroma amott.) Még a fontosabb technikai megoldatlanságok is összevethetők: Móricz azon az áron gondoskodik a folyamatos írói érdekeltség fenntartásáról, hogy olykor kínos mértékben privatizálja főhősét; Durych leválasztja privát ábrándjait a főhősről, akinek arcvonásai ezáltal elmosódnak. Idegen (vagyis nem cseh, de azért közép-európai) kontextusban hirtelen megnő a nemzet árnya, egybemossa a Wallenstein körül nyüzsgő emberi árnyakat, és homályba borítja magát a címszereplőt is.

Ennyi mondható el, több nem; épp a legfontosabb tényező, az eszmei irányultság nem állítható párhuzamba. Móricz tőrőlmetszett kálvinista volt, és a tág értelemben vett kuruc hagyomány legnagyszerűbb kiteljesítője; egyszersmind nyugatosként az irodalmi modernizáció egyik vezéralakja is. Nyugatossága polgári-balliberális kötődést jelentett; miután pedig eltávolodott a Nyugattól, a populisták próbálták kisajátítani. (Erősen vitatható eredménnyel.) Egyszóval, minden volt, csak konzervatív nem. A többi – esetleg – számításba vehető íróra nem érdemes sok szót vesztegetni: Herczeg Ferenc életműve áthullott az idő rostáján, Márai Sándor már fiatalon leszoktatta magát a nagyepikai gondolkodásmódról, történelmi érzéke pedig a nullával egyenlő, Nyírő József és Wass Albert, Durychhal összehasonlítva, tudatlanok és kisszerűen provinciálisak.

A legfontosabb kérdésnek, ami Durych regénye kapcsán magyar részről felvethető, semmi köze magához Durychhoz: miért nincs és nem is volt a magyar irodalomban, azon belül az elbeszélő prózában színvonalas (tehát művészileg innovatív) konzervativizmus? Kicsit konkrétabban: miért alakult ki nálunk a konzervatív-progresszív szembenállás helyett a népnemzeti-kozmopolita, majd a populista-liberális szembenállás? Miért sodródtak perifériára a Nyugat előtti két évtized konzervatív szemléletű tehetségei, Asbóth János (aki regényében Ady fiatalkori lírájának dilemmáit előlegezi meg), Justh Zsigmond, Czóbel Minka, Gozsdu Elek és a többiek? Miért nem tudott e sok egyéni törekvés irányzattá válni? Miért kellett a Nyugat-féle modernizációnak az értékőrzés terhét, a „kétmeggyőződésű emberek" hasadt tudatállapotát is hordoznia?

És ami ebből következik: miért volt a magyar modernizmus alapvetően klasszicista (akkor is, amikor preraffaelitának álcázta magát), miért voltak az avantgárdnak viszonylag gyenge pozíciói? Miért volt a két háború közti konzervatív ideológia a tudományban hatékony, és miért jelentett az irodalomra nézve elsekélyesedést, befülledést? Miképpen élt ez a mechanizmus a kommunista rezsimek idején tovább, különös tekintettel az úgynevezett támogatott irodalom művészi csődtömegére?

Azonban vissza Jaroslavhoz, aki nem Hašek, és a derék katonához, aki nem Švejk. A Wallenstein-regény leginkább abban különbözik Herczeg Ferenc vagy vitéz Somogyváry Gyula alkotásaitól… na jó, leginkább színvonalában különbözik. E színvonalkülönbségnek, a tehetségen és a világról való tudáson kívül, két lényeges oka van. Először is Durych az írói (plusz a társadalmi, eszmei stb.) problémákat nem elkenni, hanem kiélezni igyekszik. Ezáltal, bármit gondoljunk is politikai meggyőződéséről, lehetetlen észre nem vennünk, hogy nagyfokú szellemi szabadságot vívott ki önmaga számára (amiben nyilván az is közrejátszik, hogy egész életében az ár ellen úszott). Másodszor, Durych nyilván ideologikusan gondolkodott – mondhatnám úgy is: gondolkodását meghatározta világnézete –, ám ettől a regény írása közben többé-kevésbé függetleníteni tudta magát. A belső forma kialakításakor többé, a dialógusok írásakor kevésbé. De még ilyenkor is érződik, milyen óriási anyagot mozgat, és a tömérdek adat, név, esemény, összefüggés mögött mennyi élet van.

Ha mégis találnom kell egy magyar ekvivalenst, úgy azt mondanám: képzeljük el Szekfű Gyulát, amint II. Rákóczi Ferencről és Bethlen Gáborról monográfia helyett egy-egy nagylélegzetű regényt ír. Azt is próbáljuk elképzelni, amint e regények írása közben folyamatosan érezteti, ugyanakkor folyamatosan fel is függeszti azokat az ideologikus elfogultságokat, amelyekről Három nemzedék című könyve szól.

Nem ismerem eléggé a cseh irodalmat ahhoz, hogy Durychot el tudjam helyezni benne.* Annyi biztos, hogy egy jelentős hagyományhoz kapcsolódik, amely a magyar olvasó előtt jórészt rejtve maradt. Én először Jan Zahradníèek verseinek olvasásakor találkoztam ezzel a hagyománnyal. Hogy pontosabb legyek: a találkozás ekkor vált számomra tudatossá, egyébként már korábban sor került rá, még a nyolcvanas években, amikor felfigyeltem Libuše Moníková (1945–1998) A homlokzat című regényére. Moníková 1968 után elhagyta hazáját, íróként feladta anyanyelvét, összes munkáját németül írta. Ugyanakkor arra tette fel az életét, hogy a cseh kultúrát (nemcsak a teljesítményeket, a kontextust is) felidézze az idegen közegben, konkrétan a baloldali nyugatnémet irodalmi közegben. A homlokzat című regény írói sarkcsillaga kétségkívül Hašek (a szibériai fejezetekben az ő nyomainak felkutatása folyik), de különben is jókora írói arcképcsarnok rajzolódik ki a regény lapjain az excentrikus Ladislav Klímától a fiatalon meghalt, zseniális Karol Macháig. Durychról mindenesetre nem esik szó. Ehhez képest Moníková négy főhőse, négy elátkozott (vagyis 1968 után munkátlanságra kárhoztatott) képzőművész egyfolytában Wallenstein friedlandi kastélyának homlokzati frízeit restaurálja, és mire a frízek végére érnek, kezdhetik elölről. Ez, ha jól értem, tekinthető az elfojtott katolikus-barokk hagyomány bosszújának is.

Mindent összevéve: nem tudom eldönteni, hogy a Wallenstein árnyai című regény nagysága (és olykor kicsinysége) mennyiben egyetemes, mennyiben lokális. Úgy gondolom azonban, ha a figyelmes magyar olvasó azt is tudomásul veszi belőle, ami röghözkötött, a regénynek valamivel több esélye lesz az európai megértésre. És, hosszabb távon, egy sor magyar regénynek is.

(Fordította Sinkó Ferenc. Kalligram, Pozsony, 2003, 728 oldal, 3500 Ft)

* Ezúton is szeretném megköszönni Bojtár Endre és Berkes Tamás ide vonatkozó szíves útbaigazításait. (M. L.)

Jaroslav Durych (1886–1962), prózaíró, költő, drámaíró és publicista, a huszadik századi cseh irodalom jeles reprezentánsa. Az évtizedeken át katonaorvosként tevékenykedő tollforgató kivételes tehetségű stílusművészként s a katolicizmus szellemiségének markáns képviselőjeként vonult be az irodalomtörténetbe. A látványosan szekularizálódott Csehországban egyebek mellett azzal keltett feltűnést, hogy a humanizmus ateista és racionalista alapokon nyugvó értelmezését elutasítva a vallás hittételeit tekintette irányadónak, s kortársai nagy többségétől eltérően szkeptikusan viszonyult a világ jobbá tételét hirdető tanokhoz: az evilági „megváltást" ígérő (ál)tudományos elméletekkel a keresztényi szeretet eszméjét, a tisztaság és ártatlanság erényét, a szépség hatalmát s az Istenbe vetett bizalom megmentő erejét szegezte szembe. Pályáját költőként kezdte és több színművet is írt, legjelentősebb művei azonban a próza területén születtek meg. Ihletének legfőbb forrását a katolicizmus eszményeinek megfelelően felfogott szerelem és a cseh történelem – s ezen belül a harmincéves háború időszaka – jelentette. Fontosabb művei: A legfőbb remény (1920); Százszorszép (Sedmikráska, 1925); Wallenstein árnyai (Bloudìní, 1929 – a Kalligram Kiadó gondozásában 2003-ban magyarul is megjelent); Dal a rózsáról (Píseò o rùži, 1934); Isten szivárványa (Boží duha, 1955 – a Kalligram Kiadó 2002-ben magyarul is megjelentette); Lélek és csillag (Duše a hvìzda, 1969). (G. Kovács László jegyzete)