A zsidó és a szlovén nép történelmének, kultúrájának, de főként fennmaradási esélyeinek párhuzamossága Drago Jančar írásaiban – látensen vagy explicit módon – időről időre felbukkan.¹ A szlovén autonómia természetét A szlovén exilium című esszéjében a zsidó népével hasonlítja össze. „A zsidóknak van saját Istenük, saját Tórájuk. Létük folytonosságát biztosítja az ortodox tételek folyamatos asszimilációja. Ez teljes emberi élettér. Nekünk van saját nyelvünk és saját kultúránk. (…) A szlovénság nem vallás. Ha a szlovénságot vallásnak fogjuk föl, akkor e vallás irracionális alapja a szlovén irodalom, mert jobb híján más nem lehet. Ezt viszont én, mint szlovén író, visszautasítom…" – írja. Andrej Inkret (és többek) szerint – mintegy Jančar gondolatmenetének utolsó mondatát a nemzeti irodalomba integrálandó – „a szlovén irodalom eleve a nemzeti mitológia sajátos formájaként alakult ki, s ezt az »auráját« mind a mai napig megőrizte" (Széljegyeztek a szlovén költészetről).

Jančar kultúra-, történelem- és irodalomfelfogása – akárcsak a zsidó nép sokak szerint egyetlen túlélési lehetősége – mintegy „mániásan" ugyanabból látszik kiindulni, ugyanazt próbálja rögzíteni és ugyanarra törekszik: s e – majdnem minden esetben az aktuális helyzetből szemlélt és az aktuális helyzetre adaptált – emlékezés folyamatos fenntartása1 Elie Wiesel Az eskü című regényében megfogalmazottakat a szlovénságra is érvényesnek tekinti: „a zsidók fennmaradásának egyedüli esélye, ha semmit sem felejtenek… Semmit sem felejteni, azaz mindenre emlékezni." Az ősi Izrael emlékezete a vallás, ahogy Jan Assmann írja: emlékezetük az erősen emfatikus vallásfelfogás mentén alakult ki, melynek segítségével a nép „képes lesz átvészelni mindennemű kulturális változást, elidegenedést és asszimilációt". A hit Ószövetségből ismert megvallása (például Dániel az oroszlánok vermében; Sidrák, Misák és Abednégó a tüzes kemencében stb.) után és mellett a zsidók egyik legnagyobb, ma is élő emlékezetre alapuló toposza a Flavius megörökítette – és most Jančar által a Zajgás a fejben című regényben felhasznált – „Maszada-mítosz".

Maszada ősi erődítménye és M. város egyik börtöne közvetlen, explicit kapcsolatban áll egymással – legalábbis a regény főszereplője és a börtönbeli események narrátora, Keber fejében.² A „szent" és az „elkülönülés/elkülönítés" fogalmaknak a bibliai héberben közös az eredete – egyes bibliafordításokban, ragaszkodva a „szent" szó eredeti képzetéhez, az „elkülönül-elkülönít" formában szerepel („Mert én vagyok az Úr, aki felhoztalak titeket Egyiptom földéből, hogy Istenetekké legyek néktek; különítsétek el magatok, mert én is elkülönítem magam" – Lev. II. 45.). A vallási kultuszok szabályszerű része: a szent hely, a megszentelt dolgok és személyek elkülönítése – írja általánosabb érvénnyel a Rituális tisztátalanság című tanulmányában Mary Douglas – alapvetően ugyanaz, mint azok az elkülönítések, amelyeket a gonosz szellemektől való való félelem ösztönöz. Mindkét összefüggésben az elkülönítés az alapgondolat, csupán az indíték más. A zsidó háború néhány vonatkozó fejezete az elkülönülés, a Zajgás a fejben az elkülönítés toposzára alapul. Maszada védői elkülönültek, Livada lakóit elkülönítették.³ Flavius történetében a múlt-jelen-jövő hármasa koherens egységet alkot: Eleázár hosszú buzdító beszédében a múlttal igazolja és a jövővel indokolja a jelent. A livadai börtönlázadás – a történelem egészét tekintve – egy a számtalan lázadás közül, súlyát az „általános emberin" kívül viszonylagos idő- és térbeli közelsége adja. A Flavius megörökítette ellennállással szemben ez a lázadás mintegy spontán kezdődött. Az elbeszélő szerint a tévé kikapcsolása, illetve a kosármeccs-közvetítés megtekintésének megszakítója, a Disznó Albert néven ismert börtönőr okozta, s az elbeszélő robbantotta ki: „Ha valaki lázadást robbantott ki (…), hát ez a kis dörgentyű volt, nem pedig én, ahogyan később írták, lehet, hogy én robbantottam ki, de ő okozta." A livadai események lényegében mindvégig megmaradtak tisztán fizikális síkon, ideológiát csak utólag, nagy nehezen gyártottak hozzá. A lázadás leírása önmagában egy egyszeri börtönlázadás története lenne. Maszada földrajzi és történelmi mítoszával összevetve és Maszada állandó megidézése folytán Jančar viszont egy újabb komplex mítoszt hoz létre.⁴ A börtönlázadás kegyetlensége ellenére sem követelt emberáldozatokat. Az eseménynek több változata is van; Maszada történetéről – Flavius emlékezésével és Wiesel regényével ellentétben – nem az egyetlen túlélő elbeszéléséből értesülünk. Tökéletes elszigeteltségben nincsen emlékezet: a kollektív emlékezetet létrehozó egyéni emlékezet minden esetben csak kommunikáción keresztül valósul meg. Halbwach gondolatmenetét követve: csak az válik emlékezetté, amit valamilyen módon továbbadunk. Minden személy és minden esemény kizárólag akkor nyer értelmet, amikor bekerül az emlékezetbe, azaz „azon nyomban tanná, fogalommá, szimbólummá válik". Az merül feledésbe, aminek az adott jelenben nincsenek vonatkozási keretei. Keber elbeszélése is ilyen alapokon lesz jelentésteli, ezért mutat túl önmagán, s így válhat a hatalom természetéről szóló példázattá, vagy – a mindenkori aktualizálási lehetőséget fenntartva – akár egy közösség mást-akarásának történetévé.⁵

Jančar a hallott történet hiteles lejegyzésére vállalkozik. A regény kerete a szinte szó szerinti ismétléssel és a dátum megadásával („’75 augusztusában M. város lepusztult börtönében hallottam azt a történetet, amit itt megpróbálok a legapróbb részletekig elismételni"; „Így beszélt Keber. Pontosan így mondta el nekem ’75 augusztusában, M. város lepusztult börtönében azt a történetet, amit itt megpróbáltam szinte a részletekbe menően elismételni") az eseményeket grammatikai síkon nem különíti el az elbeszélés-lejegyzés idejétől. A tulajdonképpeni régmúlt (a lázadás története) és a múlt (a lejegyzés ideje) nyelvtanilag egybeolvad – folytonosságot és egyfajta állandóságot sugall, a múltat a jelenre vonatkoztatja, s a szerzőt mint egyszerű krónikást tünteti fel. A bizonytalan szóbeli áthagyományozásból itt is egy bizonyosabb – vagy legalábbis egyfajta rögzített, a későbbiek során meghivatkozható – írásbeli emlékezet lesz: „A déli büntetés-végrehajtó intézetben lezajlott híres lázadás elbeszélője, tanúja, egyszersmind résztvevője engem választott Flavius Josephusának." Már létezett ugyan legalább egy ismert változat; ez a mindeddig „egyetlen rendelkezésére álló verzió M. város börtöneinek verziója". A börtönök változata, valamint a Keber elmesélte és a szerző lejegyezte történeten kívül ugyanakkor az egyes részletekről saját „belső" variáció is keletkezett. A lázadás alatti belső diktatúra saját szempontjait érvényesítve és saját szempontjainak megfelelő kontextusba helyezve beszéli el ugyanazt – „A hivatalos, vagyis a Sötéthez tartozó krónikásoknak egyetlen hatalmas verziójuk volt… Rövidesen nem sokan akadtak, akik ezt a történetet kétségbe vonták" –, mint ahogy a regény szerint a zsidó háború kirobbanásáról is több történet ismert. Az egyik szerint az indíték „egy kétértelmű jóslat (…), amely azt jövendölte a zsidóknak, hogy az ő országukból származó férfi lesz a világ ura. (…) Más történészek úgy vélik, hogy (…) egyre fokozódott a bizonytalanság, a feszültség és a zűrzavar légköre." Közvetlenül azonban – s ezzel kapcsolatban ez az egyetlen változat él – a felkelést „egy trágár mozdulat váltotta ki. A húsvétot ünneplő Jeruzsálemben egy római katona (…) obszcén mozdulatával megsértette a zarándokokat." S mint azt Jančar is jól tudja, nagy a krónikás felelőssége: egy történetnek több változata lehet, ugyanaz több szempontból járható körül – ám a regény mindezek lehetőségét felvillantva mégsem az elágazó, hanem az összefutó ösvények mentén szerveződik, a megtörténtek bizonyossága a hangsúlyos: a több lehetséges verzió a tényeket erősíti.⁶

A narrátor személye Jančar könyvében – mivel minden rajta keresztül jut el az olvasóhoz – bizonyos szempontból az eseményeknél is fontosabb szerepet játszik. A lázadás elbeszélésén keresztül feltárul Keber múltjának egy-egy állandóan visszatérő szelete. Az állandóság és a fennmaradás a (most éppen) változó környezetben – ahogy az az egész könyvre is érvényes – az emlékezésen keresztül biztosított. Élete a külső szemlélő számára messze nem eseménytelen: Maszada (ahová kedvesével, Leoncéval valóban el is látogattak), Franciaország, Dominika, az Öböl, Vietnam, Ogyessza, ahová Másájához mindig visszatért és visszavágyott, különböző országok kikötői, s végül Livada – életének főbb állomásai. Keber – akárcsak a többi rab – nem az állandóság megszállottja, bár őt elsősorban talán nem is a bezártság sokkolja, hiszen életét nem előre megtervezve éli: „minden csak megtörtént velem az életben" – mondja egy helyen. Sokkal nagyobb teher számára az állandóan felszínre kerülő – akaratától független vagy azzá vált – „mániássága".⁷ Két dolgot nem bírt elviselni: az obszcén mozdulatokat (lásd a zsidó háború közvetlen oka), valamint a rendszeresen fellépő „zajgást a fejben" (ami például a lázadás kirobbanásakor – „fölkaptam a dobozt és belebasztam az ablakba az egész kibaszott mérkőzéssel együtt…" – egy csapásra megszűnt). A „befogadói", a minden-csak-megtörténik magatartás hirtelen és egyszeri megszakításával („elszabadult az energia, helytelen módon és teljes erővel" – véli a lázadásról az Öreg, a börtönparancsnok) nemcsak Keber aktuális fizikai fájdalma szűnt meg, de a rögzülni látszó statikus állapot is kibillent a holtpontról.

Az állandóság–változás szempontjából Lévi-Strauss két alapvető berendezkedést különböztetetett meg: az úgynevezett „hideg" és „meleg" társadalmakat. Az előző jellemzője, hogy statikus, egyensúlyát és struktúráját mindenáron fenntartani próbáló, a változásokkal szemben ellenálló, berendezkedésébe a lehető legkisebb bepillantást engedi. A „meleg társadalmak" ezzel szemben dinamikusak, a progressziót éltető belső különbségeket nem eltörölni, hanem inkább fenntartani igyekszenek, állandó változásra vágynak.⁸ Livadában, mint minden börtönben, a hideg társadalom leghidegebb fajtája érvényesül, ami az emlékezést/emlékeztetést vagy a felejtés meggátolását szolgálja. A livadai börtönlázadás – egy melegebb társadalomra való emlékezésen és az utólag megfogalmazott követeléseken keresztül – egy hideg társadalmon belül esetlegesen létrehozható melegebb társadalom reményében zajlik. Ám a hatalmat átvevő rabok ugyanolyan, ha nem még kegyetlenebb társadalmat alakítanak ki, mint amilyet a börtön természete addig is megkövetelt. A belső rendőrség felállításával, besúgók beszervezésével, a kiválasztottak osztályával, akiknek mindent szabad, valamint a kemény büntetésekkel – egy tipikus diktatúra létrehozásával – a megválasztott vezető (az „okos", „bölcsész", „pénzügyes" és börtönkönyvtáros Sötét Alojz) irányítása alatt Keber és néhány társa rádöbben arra, hogy nincs menekvés, már „semmit sem lehetett visszacsinálni, szabadok voltunk, mégis foglyok". Ugyanakkor kitartanak, de Keber kitartása mániákusan egyetlen dologra korlátozódik: azt követeli, hogy a lázadás kitörése előtti megegyezés szerint zavartalanul végignézhesse a kosármeccset. Nem a felvételt, hanem a közvetítést; ha kell, játsszák le még egyszer a mérkőzést. Már az is eredmény, ha visszaáll a „kizökkent időből" is „kizökkent idő", a relatíve eredeti állapot – a „most"-nál emberibb múlt jelenbe emelése.

Az elbeszélt időtől függetlenül a Zajgás a fejben ideje és tere a jelen: a vélt vagy valós tények, az, „ami van". Az okok sora és a jelenig vezető út többféleképpen értelmezhető, a jövő – ha egyáltalán szerepet kap – az olvasói jelenig tart.⁹ Az állandó jelen mintegy észrevétlenül a filmszerű megoldások felé irányítja Jančart: pergő cselekmény, feszes megfogalmazás, az emberi tulajdonságokat szinte csak felvillantó és állandónak láttató szemléletmód.¹⁰ Jančar „börtönregényében" konkrétan is megjelenik a film; először mint technika és forma a börtön világából menekülő Keber emlékezésében: „Odanézz: napsütés az ágak között. Mint régen a mozigépnél, mondtam. (…) valaki onnan fentről felvesz bennünket, mi vagyunk ez a film." Majd a lázadás kapcsán: „Kicsit emlékeztetett a jelenet egy filmre, Viva Zapata, ilyesmi."¹¹

Az emlékezésből, a történelmi párhuzamból, a grammatikai múlt állandó pillanatnyiságából és jelenre vonatkozásából, valamint az események keretbe foglalásából fakadóan a livadai lázadás konkrétságában is általános, szinte mitikus jelleget ölt. Pátosz nélküli, mellőzi az elméletieskedést, de a szóképekben való beszédet is. Kemény világot idéz, ahol nincsen akár napokig is eltartó póker-parti; „hajóút a Mississippin". Nincs meg a második világháború utáni újrakezdés illúziója; nincsen Nagy Olvasztó-mítosz. A börtön sem a ‘45-ben külföldről hazatérőknek még biztos menedéket adó épület. Jančar a kiürülés mítoszát fogalmazza meg. A retrospektív módon abszolutizálódott szabadság, a szerelem, a nők, a kártya a legjobb esetben is csak emlék lehet. Most ez az Élet. Szinte minden a passzívumba kerül. Éles helyzetek vannak és közhelyek, kommercializálódás, profanizálódás, vulgarizálódás és trágár beszéd. Mintha mi sem történt volna, minden ott folytatódik, ahol a dolgok néhány napja kiléptek a medrükből. A kosármérkőzést végül néhányan megnézhetik felvételről: Livada „nem póker a Mississippin, hanem az élet".

(Fordította Gállos Orsolya. Jelenkor Kiadó, Kiseurópa sorozat, Pécs, 2001, 248 oldal, 1500 Ft)

Jegyzetek:

^{1 Az eltört korsó című, 1992-ben a Jelenkor Kiadónál megjelent szlovén esszégyűjteményben olvasható öt Jančar-esszé kivétel nélkül a szlovénság történelmi-politikai meghatározottságát, az aktuális helyzet hátterét és az önálló állam megalakulásának körülményeit, kilátásait vizsgálja.}

^{2 A két helyet nemcsak a „történelmi párhuzamok" kötik össze, hanem ellentétes földrajzi jellegük is: „A Holt-tengertől keletre kúp alakú bazaltcsúcson emelkedett Machaerus fellegvára" – kezdi Heródiás című, Maszadában játszódó és Keresztelő Szent János lefejezéséről is szóló elbeszélését Flaubert. A „livada" szó jelentése „rét"; egy bármilyen – a „szent heggyel" szembeállítva „profanizált" – földközeli hely.}

^{3 Maszada mítosza az 1940-es évek holokausztjában újraéledt: a német hadsereg megtámadta Egyiptomot, Szíria és Libanon szövetséget kötött Franciaországgal, olasz gépek bombázták Tel Avivot és Haifát, az angolok elhagyni készültek Palesztinát. Ekkor a zsidó vezetők azt tervezték, hogy Kármel-hegyén összegyűjtik a lehető legtöbb zsidót, és az utolsó emberükig harcolni fognak: ezt később „Kármel-hegyi Maszadá"-nak nevezték. Izrael állam megalapítása óta a hadsereg még ma is Maszadán teszi le az esküt.}

^{4 Az elkülönülés/elkülönítés irodalmi toposzára példaként felhozható művek köre eléggé vegyes, és tetszőlegesen bővíthető. Csak néhány az ismertebbek közül: Robert Bloch: Psycho; Agatha Christie: Tíz kicsi indián; Defoe: Robinson Crusoe; Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból; Umberto Eco: A rózsa neve; Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére; Stephen King: A ragyogás; Thomas Mann: A varázshegy; Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Sztalker; Herman Wouk: Lázadás a Caine hadihajón stb. A detektív és az ún. thriller-történetek kedvelt témája – nem véletlen, hogy számtalan, erre a toposzra épülő film is készült.}

^{5 Így természetesen akár a múlt évtized délszláv háborúja is az emlékezés-mítosz egyik konkrét vonatkozási pontja lehet. Erre a lehetőségre utal a regényben fel-felbukkanó, tág értelemben vett jugoszlavizmus, amit egy beszélgetés során – elsősorban nyelvi és kultúrtörténeti tényekkel – a regény fordítója, Gállos Orsolya is megerősített.}

^{6 A több lehetséges történet vagy nézőpont kérdése nemegyszer felbukkan Jančar írásaiban, többek közt pl. a Két kép című elbeszélésben és az Emlékek Jugoszláviáról címet viselő esszében.}

^{7 A „mániásság" szintén motívumgyanús elem Jančarnál: Johann Ott szüntelen vándorlása és menekülése A gályarabban; Fred Baumann és A melankólia anatómiája a Kaján vágyakban; Jančar esszéinek „szlovénság"-kérdése stb.}

^{8 Természetesen – ahogy arra Lévi-Strauss is figyelmeztet – ezeknek a típusoknak sokkal inkább elméleti, mint gyakorlati jelentőségük van: tiszta formájukban a legritkább esetben fordulnak elő. A börtönvilágon belül is megtalálható – s ott a gyakorlatban is érvényesülhet – ez a felosztás. A börtönök két nagy típusa különíthető el: az egyik a hagyományos – a rabok egy vagy több épületben vannak elhelyezve, többszemélyes zárkákban, a magánzárka büntetés a büntetésben. A másik típusban (az ún. Panoptikonban) a zárkákat egy központi csarnok köré csoportosítják oly módon, hogy erről az egy pontról valamennyi kényelmesen áttekinthető legyen. Megépítésekor arra is ügyelnek, hogy a külön cellákba helyezett rabokat – az ablakok elhelyezése és a fény útja miatt – a toronyban ülő őr mindig láthassa, ám róla a rabok soha ne tudják, kit figyel.}

^{9 Más műveiben Jančar viszonylag hangsúlyosan idézi meg az evangéliumok szerint „köztes" szerepet játszó, Jézusról – „a ki utánam jő, a ki előttem lett" – mint Isten fiáról előre bizonyságot tévő Keresztelő Szent Jánost (A kasztíliai freskó, A történet maradékai). A Zajgás a fejben esetében, holott ez a motívum – akár Flaubert Heródiásán keresztül is – szinte felkínálja magát, a jövőre utalásnak még a leghalványabb emfatikus nyoma sincs meg.}

^{10 Ez a filmszerű látásmód többé-kevésbé végig is kíséri írásaiban: regényei közül A gályarab erős – barokkosan zsúfolt – vizualitású, a Kaján vágyak snittszerű. „A kép a szó gyermekkora" – írta Jančar már jóval korábban is Avestisna című novellájában.}

^{11 Elia Kazan 1951-es filmje a mexikói forradalom egy szeletét dolgozza fel; középpontjában szintén a hatalom természetének kérdése, a változtatás lehetetlensége, a történelem struktúrájának ismétlődése áll. A film főhőse pontosan olyan „mániás", mint a regénybeli Keber vagy Maszada védői: Emilio Zapata semmit nem ad föl, igazát a végsőkig védi.}