Ha a térde elzsibbadt volna, ami az utóbbi időben gyakran előfordult, Aldy az első fán végzi. A gumik sivítottak, a motor felbőgött, a bibliobusz hátsó része majd leszakadt. Még szerencse, mormogta, mielőtt az ajtót kinyitotta, hogy a könyvek a helyükön maradtak, az ördög se tudta volna őket újra ábécérendbe tenni.

– Nem tudja, hogy… – sziszegte, és komoran a volánnak dőlt.

– De tudom – hallatszott az apáca összeszorított ajkai közül –, de…

– Csak az iskola előtt állunk meg, nővér, maga pedig elém ugrik egy ilyen veszélyes kanyarban – húzta össze Aldy a szemöldökét.

– Értse meg, uram – ellenkezett az apáca –, épp hogy elkaptam magát…

Aldy végigmérte: az apáca körülbelül harminc lehetett. Az arca még sima, bár gondosan eltakarta. Festéknek, krémnek semmi nyoma. A bőre egy árnyalatnyit parasztosan vöröses. Erős szemöldöke van és apró anyajegy a tokáján.

– Nem bánom, nővér… Igyekezzen, mert nagyon feszített az órarendem, azaz a menetrendem. Minden percem drága…

– Ne aggódjon, uram, tudom, hogy nem volna szabad…

Anélkül, hogy lehajtotta volna a jobb oldali ülést, az apáca benyomult a könyvespolcok közé. Aldy a visszapillantóban figyelte, ahogy minden könyvet különös tisztelettel megforgat, úgy tűnt, inkább tapintja, mint nézi őket, inkább a súlyuk alapján értékel, mint a címek szerint, amelyek miatt a priorissza a fejét csóválhatja, esetleg olyan patáliát csap, hogy beleremegnek a kolostor falai.

– Hiszen érti, uram… – felelte a szeme, mely Aldy nevét betűzte a fémlemezen, amikor letett elé egy tekintélyes csomag könyvet.

– Köztünk marad, nővér – előzte meg –, de legközelebb…

Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Biztosan álmodom, gondolta Aldy, ez a nő, ez az apáca biztosan látomás, vagy olyan kísértet, mint amilyenről olvastam valahol – a szerzőket szívesen elfelejtette –, amelyik egy szellemasszony alakjában jelent meg valami alagútban. Talán maga az Isten küldte az apácát, elébefújta a tenyeréről; ezt az apácát, akinek nincs illata, és félénken pillogat, bocsánatot vagy feloldozást várva, amit ő nem tud megadni.

– Minden héten ugyanabban az időben, nővér…

– És ugyanazon a helyen, Aldy úr, Isten színe előtt ígérem, hogy egy percet sem fogok ellopni magától…

Szinte dühösen dobálta a könyveket nagy, fekete táskájába.

– Egy hétre untig elég lesz…

– Milivoja – hajolt a férfi füléhez –, ezt írja a számítógépbe, Milivoja…

– Milivoja? – szótagolta csodálkozva.

– Ezt írja be, a nevünket, tudja, nem magunk találjuk ki. Hát akkor, kedves uram, az Isten adjon magának erőt – tette hozzá, és a kezét nyújtotta.

Néhány pillanat múlva csak egy himbálódzó fekete táska maradt belőle, amellyel az ágakat csapkodta félre, amelyek, legalábbis Aldynak úgy tűnt, szinte ravaszul a nyomában leselkedtek még azután is, hogy gondolatban elismételte az apáca szokatlan nevét, amelyet nyilván a völgy komor csigaházként megbúvó kolostorában vett fel.

 

Aldy egész éjszaka gyötrődött. Reggel felé egy pillanatra elbóbiskolt, aztán valami hirtelen felijesztette.

– Úristen, Aldy, orvoshoz kell menned! Egész éjjel hánykolódtál.

A függönyön keresztül áttört a nap. Mint a tojássárgája, én meg szédülök a világosságtól, mormogta magában, és lenyelt egy aszpirint.

A felesége ezalatt a konyhában zörgött. Tisztán hallotta a sistergő teafőzőt, amit egy jó másfél évtizeddel ezelőtti kijevi utazásuk alkalmával vettek maguknak. Az ajtónyílásban kirajzolódott az asszony alakja, néha feltűnt színes köténye, amit Aldy a leginkább gyűlölt, különösen, ha pizsamára kötötte fel. Egyébként az asszony a korához képest jól tartotta magát, a két spontán vetélés és a kegyetlen császármetszés, igaz, nyomot hagyott rajta, de az arcát valahogy megkímélte. És a haját is, amelybe legelőször szeretett bele. Aldy, a könyvtáros, megrögzött álmodozó volt. Nem csak azért, mert vonzódott a szépirodalomhoz, miközben az iskolatársai a műszakira meg az orvosira hajtottak – ez a talaj fölötti lebegés, amely gyakran kínzó kívülállásba csapott nála, a titokzatosság árnyékát vetette rá.

– Talán egy kis teácskát, Aldyka – hallatszott a konyhából.

A legjobban az asszony becézgetéseit utálta, amelyekkel a kislányukat is elkényeztette.

– Inkább tyúkleveskét, Cirilka – csicseregte gúnyosan, és a fal felé fordult.

Szó szerint az orrlyukában érezte a gyomrát. De ez nem az az undorító szájszag a gyomorégés után, nem, valahonnan a tudatalattijából tört elő a bűz, aminek nem ismerte a forrását.

– Hogy vezethetnél így, Aldy, hiszen lázas vagy… Inkább…

– Maradj a könyvtárban, azok között a penészes polcok között, mondod mindjárt. Tudod egyáltalán, drágám, hogy a könyvek mindenféle betegséget terjesztenek? Úgyhogy kesztyűs kézzel kellene hozzájuk nyúlni, nem pedig simogatni őket, mintha szentek lennének. Tudod egyáltalán, hogy hol henteregnek velük, hogy a vécében meg a kazánházakban lapozzák őket, összekenik lekvárral és…

Az asszony egyszerűen a szájára tette a kezét, és szemével a gőzölgő tea felé mutatott, amelybe belecsavart egy fél citromot.

Összeszűkült szemével Aldy tökéletesen lestrapáltnak tűnt, mintha az éjjel ezer életnyit öregedett volna. Furcsa reszketegség költözött a szemébe, valami köd, ami egy perc alatt megtébolyíthatja.

– Már megint?

– Nem, Cirila, nem. Sehol senki, ha tudni akarod. Ami történt, megtörtént, öreg vagyok már ehhez. Kitomboltam magam, te is tudod. Volt valaha az a Betka, mindketten tudtunk róla, ma már ezer Betkica sem tudna visszatartani… Megvan az én…

– A te könyvbuszod, Aldy, a könyvbuszod – vágott vissza az asszony, és nekidőlt.

– Jó, a könyvbuszom, ha neked így tetszik – súgta, és ajkával beszürcsölte a hajzuhatagot –, inkább könyvtárbusz, hogy mindkettőnknek igaza legyen – helyesbített, és az asszonyt úgy magához szorította, hogy az csendesen felnyögött.

 

Aldy az első pillanatban úgy érezte, hogy véletlenül kandikál ki a haja az apácafőkötő alól. Valójában egy kis tincs illetlenkedett elő, amit a nővér idegesen visszatűrt.

– Képzelje – kezdte, mielőtt kinyitotta volna neki az ajtót –, egész idő alatt magára gondoltam. Vagyis inkább a nevére, nincs benne egyetlen naptárban sem…

A férfi végigmérte az apácát: biztos lassan szedegette össze ezt a mondatot.

– Az Aldy nagyon ritka név – kezdte bizonytalanul, miközben a nő a polcok között keresgélt –, egy tévésorozatból vették a szüleim.

– Talán az is sofőr volt? – fordult oda kíváncsian az apáca.

– Nem, nem, kedves nővér, hm, nagyon különös ember volt, csak ne nevessen ki, tetőcserép-kopogtató volt a foglalkozása.

– Tetőcserép-kopogtató? Hát az meg milyen foglalkozás?

– Nagyon mulatságos, nővér. A film ugyanis egy téglaégetőben játszódott, és ennek az Aldynak az volt a dolga, hogy egy gumikalapáccsal kopogtasson meg minden cserepet a futószalagon.

– És ez a derék Aldy volt a szülei példaképe? – villant meg a szeme.

– És tudja, mi lett belőle a film végén?

Az apáca nagy csomag könyvet szorított a melléhez. Csupa szerelmes regényt. Nem ócskaságokat, hanem afféle elalvás előttre valókat.

– Ezekben nem talál ilyen Aldykat, mi? – nézett az apácára.

– Még mindig nem mondta meg, mi lett belőle a sorozat végén – kötötte az ebet a karóhoz a nővér.

– Nem fogja elhinni: zongorahangoló.

– Aki a végén boldoggá tesz egy kékvérű nőt, és az csak őmiatta szereti meg Bachot és Sosztakovicsot – az apáca elfintorította az orrát, mint egy tinédzser.

– Ilyesmi ezekben a regényekben történik, nővér – vágott vissza Aldy.

Az apáca elvörösödött, és arrébb lépett. Ruhája redői között kirajzolódott az alakja. Még tartja magát, futott át Aldy agyán, a teste kétségtelenül nem kislányos, mondta ki kis híján fennhangon, éjszakánként, amikor tikokban olvassa ezeket a történeteket, nyilván elbódítja a bűn, amelyet Jegyese, a Megfeszített és Áldott kétségtelenül megbocsát.

– És mi van, ha ezt az egész történetet egyszerűen csak kitalálta, Aldy? – törte meg a csendet a nővér.

– Egy hét múlva ebben az időben, ugye? – emelte fel Aldy a tekintetét, miközben a nővér méltatlankodva szedte össze a könyökével ügyetlenül levert könyveket.

 

Cirilának átkozott orra volt: már az ajtóban észrevette, hogy Aldy túl sokat ivott. A bekapcsolt televízió előtt szendergett a karosszékben. A lábát feltette az asztalkára, és vidáman horkolt.

– Már csak az hiányzott, hogy mustárral kend össze a szőnyeget, Aldy, és a heverő alá szórd a kolbászt, te disznó!

Aldyt mintha nyílvessző járta volna át: a füle zúgott, a tarkója szárazon pattant.

– Úristen, hol vagyok? – meresztette ki a szemét, majd talpra ugrott.

– Na hol, a legelőn – emelte fel a hangját az asszony, és átlépett egy üveget. – Azt hiszed, átverhetsz? Azt hiszed, nem tudom, miért játszod meg magad? A madárka taktikát váltott: elhitette magával, hogy az asszony azt gondolja, a szesztestvérekkel volt, és nem annál a cafkánál, akiről már a verebek sem beszélnek!

Ugrándozott Aldy szeme előtt. Mintha egy kartonfigura lenne. Mintha csak a rikácsoló hangja hallatszana valahonnan, amely összefüggéstelen szavakat és még összefüggéstelenebb mondatokat dobál a felszínre.

– Hihihi, asszonykám, nem az a bűn, ami bemegy a szájba, hanem ami kijön belőle…

– Honnan hirtelen ez a nagy okosság, he? – vágott közbe Cirila.

Aldy egy pillanatra elbizonytalanodott. Majd szinte magától felkönyökölt.

– Hehe, asszonykám – fordította el a szemét –, nem fogod elhinni, kit fojtanék meg még előtted… Kit, kit, hát az öreget, aki rám ragasztotta ezt a röhejes nevet! Hidd el, azokon az isten háta mögötti vidékeken, ahova betérek a verdámmal, bárki belém köthet ezért, az iskolásokról nem is beszélve, akik…

Ösztönösen a melléhez nyúlt, azt gondolva, hogy nem vette még le a fém szolgálati jelvényt.

– Ezért gondolsz ki magadnak mindig új történeteket, Aldyka – fogta vissza a hangját az asszony.

A férfit elöntötte a forróság, de leküzdötte.

– Arra a tetőcserép-kopogtatóra gondolsz, mi? Azt hiszed, hogy az ujjamból szoptam? Az ördögbe is, megmutatom azt a filmet! Aztán az öregemet rángatom elő, hogy könnyebb legyen meggyónnia…

A részegsége láthatóan elszállt. Mozdulatai összeszedettebbek lettek, a szeme azonban égett.

Mielőtt magához tért volna, beledugta a fejét a mosdókagylóba.

– Hihihi – vihogott –, el se tudod képzelni, kinek adtam be ma azt a mesét a filmbeli Aldyról!

Majd újra émelyegni kezdett.

– Hehe, egy pingvinnek, kedvesem, egy kis pingvinnek, az agyad eldobod… – vigyorgott, mint a telihold, pedig a fejét beverte az ajtóba.

A jeges víz sem segített rajta.

– És tudod, mi volt a neve, asszonykám? Milivoja – szótagolta hahotázva. – Mi-li-vo-ja…

Az utolsó, amire emlékezett, a köd volt. Olyan, aminek a szélei nyálkásak. Sisteregve költözött a koponyájába, ehhez képest a másnaposság csupán ártatlan nátha.

 

Milivoja csak a harmadik megálló után érkezett meg. Ráadásul el is késett. De nem úgy tűnt, mintha kifulladt volna. Biztosan távolról leselkedett utánam, villant át Aldy agyán, vagy a priorissza szagolt ki valamit. Egyik éjszaka biztosan észrevette.

– Nem, semmi olyasmi nem történt, Aldy, amire gondol, csak az ünnepek jöttek közbe… Nem, idekint észre se vették, de odabent… Hiszen érti… És ünnepek idején mindent szigorúbban vesznek…

Csak az arca volt egy kicsit sápadtabb. És a tekintetében nem látszott az a nyugtalanság, mint az első alkalommal. Az ajka néha finoman lebiggyedt, a keze is bizonytalan volt, amikor belenyúlt elmaradhatatlan fekete táskájába.

– Magával is történt valami, látom a szemén…

Aldy a földre bámult. Ez az apáca, ez a pingvin, ez a Milivoja nővér, akár a keresztneve ez, akár a szerzetesi, ez az ördög szülötte. Ott bent, abban a cellában, ahol csak egy szekrény, egy priccs és egy feszület fér el, kimosták az agyát. Ezekkel a regényekkel vigasztalódik, amelyeket most rak a polcra.

– Higgye el nekem, ez az egész egy nagy hazugság, Aldy.

– Ezekben a regényekben, nővér…

– Nem, nem, általában gondolom, Aldy – emelte fel a hangját –, minden, amit magunk körül látunk és érzékelünk, ellentmond a józan észnek.

Az elhagyatott sarokban, a tejüveges vitrinben egy kávéstermosz várta őket.

– Jót fog tenni, nővér, elidőzünk itt egy kicsit. A menetrendet tizennégy naposra állítottam át.

Aldy megfigyelte, hogyan emelte fel a csészét. Ujjai finoman átfogták a porcelánt, és amikor először szürcsölt a kávéba, arcán élvezet tükröződött. Hallgatás költözött közéjük, kapcsolatot teremtett közöttük, az apáca összeszűkült szemmel figyelte a férfi állát és széles orrlyukát, amelybe szó szerint bekanyargott a pára.

– Ezek a regények tényleg egy kaptafára készülnek, Aldy, de nekem társaságot jelentenek. Az elmélkedések és imádságok után balzsamként hatnak, úgy tűnik, bocsásson meg, mintha megszabadulnék a béklyóimtól, hogy egyszerűen rájuk bízhatom magam, hogy utazásba kezdek, amely…

Milivoja kissé lehajtotta a fejét, és elfújt egy szemtelen hajtincset.

– Zavarja? – szólalt meg Aldy lassan, és óvatosan félretolta a tincset.

Bár alig érintette az ujjbegyével, az apáca láthatóan megborzongott.

– Olyan gyorsan olvas, Milivoja nővér, hogy legközelebb le kell cserélnem az összes könyvet – próbált mosolyogni Aldy.

– Bocsásson meg – nyögött fel alig hallhatóan, és hirtelen felállt. – Még egyszer elnézést, Aldy, nem akartam…

A férfi nem értette, a másik miért kér bocsánatot: váratlan mozdulata nem kelthetett bűnös érzéseket. Udvariassági gesztus volt, amilyet gyakran tesznek a regényeiben. Vagy éppen emiatt.

– Bárhogyan is, nővér, egy hét múlva ugyanebben az időben, ugye?

Úgy bólintott, mint valami árnyék. A pingvinruha alatt magad is eltűnsz, nem csak a hajtincseid, Milivoja nővér, dörmögte Aldy a szakállába, és zavarában bekapcsolta az ablaktörlőt.

 

A videolejátszó ezúttal nem rendetlenkedett, különben rég a szemétben végezte volna. Cirilának egészen felderült az arca, mert a távirányító engedelmeskedett.

– Tiszta komédia, Aldy, ez a szerencsétlen tökfej, aki egész életében a téglaégetőkben kalapál… Hogy az istenbe találnak ki ilyeneket? – kelt ki magából az asszony.

– Hívd fel az anyósodat, majd elmagyarázza… – vetette oda Aldy.

Az asszony végigmérte: komor volt és elégedetlen, látszott, hogy a szeme sarkából sem figyeli a tetőcserép-kopogtatót, aki minden ütésnél mulatságosan fintorog.

– Kapcsold ki ezt a baromságot, Cirila – szisszent fel Aldy.

Az asszony szándékosan elengedte a füle mellett, és kávét töltött.

– Képzeld, Aldy, amíg nem voltál itthon, végignéztem a filmet… Tudod, minden ekörül a kopogtató körül bonyolódik, mielőtt…

– Kívülről tudom az egész marhaságot. Eleget hallhattam minden este: Aldyka, Aldykám, belőled is nagy ember lesz, mint abból ott, a sorozatban…

– Aztán az Aldykám csak busdriver lett, akinek hátramenetben kell vennie az emelkedőket, nehogy a drágalátos könyvecskéi szétszóródjanak a padlón – sziszegte pajzánul Cirila, és finoman belepöckölt férje fülébe.

Az legszívesebben orrba vágta volna az asszonyt. Mit szívja itt a vérét? Ő se sokra vitte: az orvosi karrierről szőtt álmai már az első évfolyamon összeomlottak. Másrészt szerencséje volt: a városi ambulancián soha nincs tülekedés, mindennap rengeteg ideje van a pletykára vagy egy kis likőrre az utca túlsó oldalán.

– Nézd, nézd, Aldyka – szögezte ujját a képernyőre az asszony –, ez a kretén negyedórája nem mozdul a helyéről… A végén belőle is vöröses téglaport őrölnek…

Majd eldőlt, úgy nevetett.

– Cirila, hagyd abba! – sziszegte, és belevágta a poharat a videóba. A kép egy pillanatra eltűnt, majd remegés futott végig a házon.

– Talán én vagyok az oka, Aldy! – kiáltott az asszony. – Én kapartam elő ezt az ostoba filmet, vagy te? – rikácsolt vadul.

Hirtelen mozdulattal lesöpörte az asztalkáról az italt, majd dühösen félrelökte a fotelt. Felkapott egy söprűt, és dühösen csépelni kezdett vele mindent, amit ért.

– Cirila – kiáltott fel Aldy –, az isten szerelmére, hagyd abba!

– Hagyd abba, hagyd abba! – rontott neki. – Hagyjam abba, he? De te nem hagyod abba azzal a szajhával! Azt gondolod, vak vagyok és süket? Mondd meg szépen – csaholta –, ki adta neked ezt a szart Aldyról, he?

– Na ki, na ki, Cirila?! A videotékákból bányásztam elő! Ezer éve nem vette ki senki! Azt akartam, hogy szórakozzunk egy kicsit…

– Szórakozzunk, szórakozzunk – zokogta Cirila –, te már jó ideje szórakozol…

– Azzal a pingvinnel is csak vicceltem, Cirila – ölelte magához, és a füle mögé nyalt.

Az asszony egy pillanat alatt megenyhült. Beszipogta a könnyeit.

– Nézd, nézd, Aldy, a videó újra működik! Nézd, ezt a japán ketyerét az ördög sem pusztítja el – kacagott fel, mintha mi sem történt volna, és jó tíz percet előretekert a filmből.

– Még mindig kopácsol, Aldy – mutatott a képernyő felé –, és még mindig ugyanolyan ostoba képet vág…

– Mint néha mi ketten – súgta, és magához húzta az asszonyt.

– Vigyázz, vigyázz – motyogta Cirila –, nehogy eltörd a bordámat, nem vagyok pingvin…

– Dehogynem – cuppantott egyet a szemhéjára, és kipillantott a függönyön keresztül.

Az éjszaka amúgy is rendesen megnyúlt, legalább egy kicsit rövidebb lesz, gondolta, és önkéntelenül kikapcsolta a tévét.

 

Az apácákon a cipőjük a legszörnyűbb. A nővér is kitaposott férficipőt hordott. Olyat, ami a nők bokájából tuskót csinál. Olyat, ami hasábfa-szerűvé teszi a női lábat. Ráadásul, uramisten, az az ódivatú és az időjáráshoz túl vastag harisnya!

– Nincs mit tenni, Aldy – pihegte –, a főnökasszony majdnem elkapott. Átkutatták a cellámat, de én mondom, fölöslegesen csaptak ricsajt, pedig ott volt az orruk előtt…

Milivoja hangja egyre férfiasabbá vált. Nem válogatta meg a szavait. Időről időre az ablakra függesztette a szemét, mintha égi Jegyesét kérné, hogy ezeknek, ezeknek az övéinek ott lent, világosítsa meg az eszét.

– És tudja, hova dugtam a regényeinket? – csillant fel a szeme. – A legnagyobb feszületbe az imateremben. A szerzetesek, akik korábban a kolostorunkban laktak, ravaszabbak voltak nálam. A feszület hátfalába üreget vájtak. El tudja képzelni, Aldy?

Szinte látta maga előtt: az éjszakai csendben Milivoja, mint egy szellem, kilibben az oszlopok közül, hallgatózik, hogy az öreg priorissza hortyog-e már, feláll egy székre hogy elérje a könyvet, majd az alsószoknyája titkos zsebébe teszi.

– Magam varrtam, Aldy, nézze meg…

Mintha ezer éve ismernék egymást, szégyen nélkül emelte fel a felső szoknyáját. Aldy érezte, hogy elönti a vér a fejét, hogy sehogy sem tudja elszakítani a tekintetét a titkos zsebről az alsószoknyán, amely alól átsejlett Milivoja fehér bőre.

– Rendben van, nővér – nyelt egy hangosat –, elhiszem magának…

A keze magától indult meg, és felhúzta a felső szoknyát a térd fölé. A nővér meg sem moccant, csak a felső ajka rebbent.

– Fel kell találnunk magunkat, Aldy – sóhajtotta.

– Fel, fel, Milivoja – bólogatott.

Első ízben nem szólította nővérnek.

Kint alkonyodott. Két szeletre vágjuk, két szeletre a citromot, aztán belecsavarjuk a teába. Vitaminok, vitaminok, olvasta ki a nő szeméből, aztán eléje tett egy tucat regényt.

– Magának választottam, Milivoja. Ezeket kölcsönzik a leggyakrabban. Aztán megmondaná – emelte fel a szemét –, hol találta azt a visszataszító filmet Aldyról?

– Nekünk is megvannak a titkos csatornáink – válaszolt csendesen.

Egyszerű nőnek tűnt. Átlátott a ruháján: enyhén felhúzott váll és mell, kissé ráncos has, magasan keresztbe rakott lábak.

– Maga is egy filmhősről kapta a nevét, Milivoja?

Az apáca elmosolyodott. Szempillája alól a dévajság szikrája lobbant.

– Nem, nem, az én történetem egészen más. Nekünk ez most talán nem fontos. Vagy talán mégis? – biggyesztette el az ajkát, és kávét töltött.

Nyilván nem is sejtette, hogy Aldy a kávéba kevert vodkával oldotta meg a nyelvét. És a mozdulatait. Ujjai szinte maguktól tapogatták ki a könyvköteget, mely lassan az elmaradhatatlan fekete táskába vándorolt.

– Á, semmiség, ennek a titkos szekrénybe kell mennie – mosolyodott el, és magasra emelte a szoknyáját.

Most volt a legmerészebb. A férfi talán a combjaitól szédült meg, ahogy finoman összedörzsölődtek.

– Majd elfelejtettem, Aldy, valamit hoztam magának! Ez is a titkos szekrényből való – mondta élénk pillantással.

Mielőtt Aldy magához térhetett volna, Milivoja egy műanyag pingvint állított a kis polcra.

– A kabalánk – csücsörítette az ajkát –, rugóra jár. Szépen odaragasztja a műszerfal fölé, jó társaság lesz, ha valami adódna – rakta oda a kis figurát, majd úgy megfricskázta, hogy néhányszor a szélvédőnek ütközött.

 

Amikor a kapcsoló felkattant, Aldynak elállt a lélegzete: a vöröses fény valószerűtlenné tette a feleségét, egy pillanatra úgy érezte, valami vidéki bárba került. Cirila pedig, mintha mi se történt volna, bekapcsolta a zenét, és kihívóan ringatózni kezdett. Estélyi lebernyegén keresztül, amely mély sóhajtások között lecsúszott a válláról, kikandikált a melle, néha kivillant a köldökékszere.

– Csak kettőnk miatt – lehelte –, csak miattad, Aldyka, ugrottam be a szexshopba… Igen, igen – mondogatta inkább magának –, egy hónappal ezelőtt nyitották meg, és a kolléganőmmel, hiszen tudod, azzal a liba eladónővel nem tudtunk nem bemenni… Megmondjam – emelte fel a hangját –, mit vett magának? Olyan bizgentyűt – villant ki a könyöke –, amelyik olyan viccesen surrog, és még spriccel is…

Ráadásul túl merészen volt kifestve. Cirila viszkit töltött, és közben észrevette, hogy a férfi tekintete lesiklott a mellei között.

– Csak nem vagy rám mérges, Aldy? – csücsörítette az ajkát kihívóan, a másik kezével pedig a férje inge alá nyúlt.

Aztán ügyesen félresiklott előle.

A levegő telítődött Cirila vágyaival. Mint aki teljesen kivetkőzött magából, áttetsző csipkebugyija majd szétrepedt, miközben a melltartója szerencsétlenül fennakadt a csilláron. Ezután ringatózva leült, és magasan keresztbe rakta a lábát. Kezével jelezte, hogy a férfinak közelebb kell jönnie, a fogával át kell harapnia a harisnyakötőjét, és lehúzni a harisnyáját.

Úgy tett, ahogy az asszony kívánta. Érezte a lába közének kipárolgását és a parfümöt a harisnyáján, érezte, ahogy megremeg a bőre és megemelkedik a melle, érezte, ahogy Cirila durván beletúr a hajába, amely ragadt az izzadságtól. Az asszony felkiáltott, mintha valami démon szállta volna meg, és odanyomta a nemi szervét az arcához. Valahonnan egy másik világból zene hallatszott, úgy tűnt, elkapja szenvedélyes mozdulatainak ritmusát, amelyeken az asszony többé nem tudott uralkodni.

Hunyorított egyet, és dühödten odébb lökte az asszonyt: mielőtt az a felborított asztalon keresztül hanyatt esett volna, elfordult, és eltakarta a szemét.

– Bunkó – sikított fel, és szedelőzködni kezdett –, tetves bunkó, fatökű, az vagy, vedd tudomásul. Találok magamnak valakit, most mindjárt, megyek és idehozom, hogy lásd, hogyan kefél egy igazi férfi…

Amit csak ért, mindent a levegőbe hajigált, Aldy meg összehúzódzkodott, és kérlelte, hogy hagyja abba.

– Te puhatestű, te bunkó – rángatta dühödten a haját –, te fogsz nekem leckét adni, te, aki magadhoz nyúlsz az átkozott könyveid között?! Azt hiszed – sziszegte –, hogy nem tudom, he? Hogy fogalmam sincs, mi van veled az utóbbi időben? Hogy az a másik bármikor leszop…

Aztán görcsös sírásba kezdett: leült a szőnyegre, a lába közé hajtotta a fejét, és zokogott.

– Úristen, Cirila, magadnál vagy? – próbálta a férfi a tenyerébe venni az arcát.

– Én, én csak azt akartam, hogy legalább egyszer legyen nekünk is egy szép és különleges esténk, Aldy – folytatta az asszony –, azt hiszed, nem tudom, micsoda ribancnak láttál? Nem is sejted, milyen sokáig gyűjtögettem a bátorságot, erre te…

A férfi úgy ült mellette, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Mondd meg, mit változtassak magamon, hogy újra boldogok legyünk? Levágassam a hajamat? Másik parfümöt vegyek? Lefogyjak? Csak szólalj meg, Aldyka – tette a fejét a férfi karjára –, a tiéd vagyok, csak a tiéd, nyögj már ki valamit!

– Öltözz fel, Cirila – mondta hosszas hallgatás után –, nincs ennek értelme, megfázol!

Az ablak előtt állva némán próbálta felvenni a ruháját, sikertelenül. Egy pillanatra megállt, majd beszaladt a fürdőszobába.

– Apácának megyek, tudd meg, be lesz varrva ezentúl, de csak neked, hogy rohadj meg! – üvöltötte a fürdőszobából, és szándékosan nyitva hagyta az ajtót, hogy a férje hallhassa a zihálását a zuhany alatt.

 

Az ég egy jó óra alatt kiderült. Az erdőn keresztül hideg, helyenként nedves szélroham érkezett, úgyhogy Aldy bekapcsolta a fűtést. Meg a rádiót, pedig utálta. Miután a térde kellemesen megpihent, bedörzsölte glicerines krémmel. Ez jót tett, ezért a lábát kovboj módjára átvetette a jobb oldali ülés támláján.

Az apáca megint késett. Nyilván játszik velem, mint Cirila, tépelődött Aldy. De ennek az apácának, aki különben nem éppen eldobnivaló nő, biztosan nincs elegendő bátorsága egy sztriptízhez. Vagy mégis? Utoljára, amikor felhajtotta a szoknyáját, a szeme se rebbent. Mintha elragadta volna őt a tekintetem. Cirila nyilván sejt valamit. Vén tyúk, még azt gondolja, hogy újra megszerez a kielégítetlenségével. Szó se róla, jól tekeri, csábító is volt abban a bárgöncben, de valami hiányzott belőle. Túlságosan kurvás volt a hangulat, túl erőltetett, hogy beinduljak. Aztán meg magához nyúlt. A nyitott ajtónál.

– Halló, alszik? – hallatszott a tarkójánál.

Aldy felriadt, és megtörölte a szemét.

– Ejnye – kacagott az apáca –, elöl fűt, a hátsó ajtó meg nyitva van.

Egy hajszálnyit túl lazának tűnt. Mintha kicsit bemelegített volna. Talán a titkos zsebében tart egy üvegcse likőrt.

– Na és mit mond ez itt? – fricskázta meg a kis pingvint. – Azt mondja magának: Aldy, elfelejtetted az indexet, ne vedd túl szélesre a kanyart, kétszer kuplungolj, ha meredeken mész, az önindító átüt…

– Honnan veszi ezeket, nővér? – emelte fel a fejét Aldy, miközben az apáca még mindig a pingvint pöckölgette.

– Ó – legyintett, amikor leült Aldy mellé –, ezek régi sofőrtrükkök.

– Sofőrtrükkök – ismételte Aldy. – Hiszen maga nő! Ezenkívül…

– Nahát – kacagott fel az apáca –, éppen ebben a regényben szerepel egy teherautósofőr, aki inkább a nyelvével vezet, mint a kezével…

– Eh – mosolyodott el Aldy –, az íróknak meg kellene kicsit nyirbálni a fantáziáját, nem gondolja?

Milivoja semmit sem szólt. Mintha meg sem hallotta volna. Aldy az apáca kezére pillantott: puha ízületek, kissé duzzadt, örökké mozgékony ujjakal.

– Ajaj, a priorisszánk! – sóhajott fel Milivoja, és előszedett egy köteg könyvet. – Maga az ördög lakik benne!

Milivoja megtorpant. Mint aki túl messzire ment.

– Elkapta magát?

Összeráncolta a homlokát.

– Majdnem, Aldy. És ha elkapott volna, ma már a kínzókamrában lennék.

– A kínzókamrában?

– Nem fogja elhinni – vesztette el az önuralmát, mikor kitöltötte a kávét magának –, ott lent a kolostorban a legkisebb balhét is megbüntetik. És mindent az öreglány orrára kötnek. Aztán összedugják a fejüket, és bezárnak abba a lyukba, ahol a Mindenható megbocsátja a bűneinket. Képzelje, milyen kínpadjuk van: szülőágyra hasonlít. Megkötöznek, persze meztelenül, fűtés nincs, és halálra csiklandoznak. Pávatollal, Aldy, először a talpadat, aztán mindig feljebb, amíg…

– Túl sokat olvas, nővér…

Milivoja elhallgatott. Az arcán furcsa mosoly jelent meg, a tekintete fennakadt.

– Képzelje el, Aldy, egyszer az egyik majdnem meghalt, olyan erősen csináltuk… Ráfogták, hogy…

– Szerelmes? – rettent fel.

– Valószínűleg, Aldy. De ostoba volt: a férfi képe véletlenül kiesett az imakönyvéből.

Tekintete végigsiklott a férfi arcán, de az mintha megmerevedett volna. Mintha az ereket tapogatta volna a nyakán, amelyek pattanásig feszültek.

– A mi szerelmünk is, idekint, az is csupa kínszenvedés. Legutóbb, amikor megnéztük azt a maga filmjét… – kezdte lassan Aldy.

Az apáca megfogta Aldy kezét, megfordította, és az ujjaival simogatta a tenyerét.

– Féltékeny a felesége, Aldy?

Lassan kibontotta a főkötőjét és levetette. Szétrázta férfiasra nyírt vörös haját.

– Melegem lett, Aldy – törte meg a csendet.

Megérezte a férfi pillantását a fülkagylóján.

– Meg kellett nyiratkoznom, Aldy – fordult hozzá. – Mit szól, jól áll nekem ez a rövid frizura?

Aldy torka elszorult. Átfutott az agyán, hogy túl messzire ment. Hogy a nő, aki az ördög tudja, milyen szerepet játszik, és honnan bukkant fel, talán fokozatosan halad majd előre. Hogy a közöttük lévő láthatatlan fal fokozatosan eltűnik.

– Ezek a szerelmek a könyvborítók mögött, Aldy, mind-mind túlságosan papírízűek – szögezte előre a tekintetét, és odébbrakta a lábát. – Mindezt természetesen nem a könyvekből tanultam. Tudja egyáltalán, mi vitt minket a kolostor falai közé? A csalódások? Lehet – válaszolt magának –, lehet – ismételte halkan.

A szeme különös, titokzatos fényt kapott. Egy mozdulattal kigombolta a blúzát, és a férfira dőlt.

– Most senki sem lát minket, Aldy – suttogta, és a férfi ajkát kereste. – Az én égi Jegyesem sem néz most minket, Aldy – vette a tenyerébe a férfi arcát.

Aldy elveszítette az önuralmát. Finoman megremegett. A torkában keserű ízt érzett.

– Ne menjünk tovább, Aldy, nem szabad – tolta el Milivoja, mikor a férfi keze a szoknyája alá csúszott. – Ne, Aldy – nézett rá esdeklőn –, csak ezt ne… Ezt senkinek sem engedem, mióta…

Elhallgatott. Közben odakinn alaposan bealkonyodott. Aldy keze visszavonult.

– A mostani feleségével már az első alkalommal is csinálta, Aldy?

Megdermedt. Milivoja egyre a kis pingvint fricskázta dühösen.

– A legszívesebben kitekerném a nyakát, Aldy, olyan csúnya ez a krampusz!

Betűrte az ingét, és kinyitotta a rejtett szekrényt, közvetlenül a rádió alatt.

– Nekem is van ám rejtekhelyem – mosolygott Aldy, és kinyitott egy doboz sört.

Milivoja nagyot húzott belőle.

– El tudja képzelni egyáltalán, mi voltam, mielőtt pingvinnek öltöztem?

Mintha a mennyezetig nyúlt volna. Egy mozdulattal intett, hogy Aldy engedje a sofőrülésre.

Férfi módjára beült, és lenyomta a pedált.

– Ha itt ül az ember, és egy ujjal forgatja a kormányt, az az érzése, hogy ő a kapitány, igaz? – meredt Aldyra összeszorított ajkakkal.

Mielőtt Aldy helyeselhetett volna, felberregett a motor. Milivoja úgy emelte fel az irányzékot, mint a harcba induló pilóták, és finoman gázt adott.

– Na látja, nem öltem meg magát… A priorisszát is szállítgatom ide-oda, bár csak egy ősöreg verdánk van, kirándulni viszem a városba. A püspökség előtt az autóban kell maradnom, mert az öreglány fél, hogy valaki elviszi a gépünket. Képzelheti, hogy utánunk fordulnak az emberek, amikor meglátnak a kormánynál. Én meg, persze titokban, odamutatok nekik…

Kinyújtott középső ujjal somolygott Aldyra.

– Maga tényleg az ördögtől való, Milivoja nővér! – nevette el magát Aldy.

– Ej, Aldykám – hárította el a másik kezét. – Maga mindennap száz kiló képzeletet szállít, hát nem dől össze a világ, ha egyszer elhiszi az én kis hazugságaimat.

Rájuk zuhant az este. A fák koronái közé nyugtalanság költözött, a madarak elhallgattak, jócskán lehűlt a levegő.

– Itt az ideje, Aldy, hogy megmondjam az igazat – kezdte nehézkesen. – Néhány évvel ezelőtt teherautósofőr voltam, mint maga. Na ja, maga buszos, mindegy.

Hunyorított, és elkezdte vaktában rakosgatni a könyveket. A fény, ami elöntötte, egy pillanatra az örökkévalóságba repítette.

– Furcsa, ugye? – ismételte, és elindult a mutatóujjával a férfi ajkán. – Ahhoz is jártak ilyenek, no, férfiak, Aldy. Ahhoz a bártáncosnőhöz, aki mindennap benézett hozzánk. Az édesanyám ugyanis varrónő volt, az a fajta, aki sokkal többet tudott annál, mint ami a katalógusokban le van rajzolva. Még ma is emlékszem – kapta el a tekintetét –, öt- vagy hatéves lehettem, kucorogtam az asztal alatt, mikor az anyám méretet vett róla. Az a bártáncosnő meg oda se neki: még a függönyt sem húzta össze. Állt a műhely közepén, húsos volt és erős, az anyám meg körülövezte a mérőszalaggal. – Égő bársonyból kell lennie a fűzőnek, asszonyom, mert örökké a csupasz bőrön lesz – ismételgette a bárhölgy, aki engem észre se vett –, olyan legyen, hogy a férfiaknak megpörkölődjön a szempillájuk…

Milivoja megfogta Aldy térdét, és erősen megszorította.

– Soha nem jött vissza, Aldy. Még ma is emlékszem, hogyan akadt el az anyám lélegzete, amikor én, a kislány, akinek addig csak néhányszor volt meg az a női dolog, föl akartam próbálni azt a lángvörös fűzőt.

Aldy arcára fagyott a mosoly: bizonyára az Isten játszik velem, hogy ideküldte őt, vagy ezek Cirilával együtt sütötték ki ezt a történetet. Egy pillanatra feltűnt az ő Cirilája a kurvás leplekben, Cirila, aki néhány pillanatra vörösfűzős vékony lánykává fiatalodott.

– És tudja, mi történt azután? – kérdezte nyugodtan Milivoja. – Anyám hátratett kézzel és összeszorított ajakkal megvárta, amíg levetem a fűzőt, és amikor úgy álltam előtte, ahogyan a világra hozott, azt sziszegte: igazi szajha vagy.

Aldy homlokon csókolta. Milivoja bőre nyírfasampontól illatozott.

Hagyta, hogy a szoknyája alá nyúljon.

– Uramisten, Milivoja, csak nem az a…

– De igen, Aldy, az utcalány lángvörös fűzője, akiről hosszú éveken keresztül olvastam, és megismertem a fényképen, amikor egy teherautós megölte…

Aldy megsimogatta a haját.

– Ezért mentél el sofőrnek, Milivoja?

– Ezért. Először postai csomagokat szállítottam. A furgonról átmentem kisteherautóra. Bejártam az országot. Szó szerint megbabonázott az a kép az összekaszabolt holttestről az újságban, a mai napig felriadok miatta.

Mélyet sóhajtott, hunyorgott, és hangosan nyelt egyet.

– Mindenáron meg akartam találni azt a disznót. Meg is találtam. Egész egyszerűen belebotlottam egy pihenőben. Mindenáron be akart jönni a kabinomba. Egy vasrúddal betört, és leszorított az ülésre. Hehehe, vigyorgott, te is bárnő vagy, micsoda vörös fűződ van. Nem tudom, hogyan történt. Védekeztem, haraptam és üvöltöttem, talán a cipőmmel is hasba rúgtam. Kizuhant az ajtón, még ma is látom, ahogy ujjnyi vastagon ömlik a vér a koponyájából.

– És aztán, Milivoja?

Átkarolta Aldy nyakát, és hangosan felzokogott.

– Megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlhat hozzám senki – halkította le a hangját.

Aldy vállára hajtotta a fejét. A férfi megcsókolta a homlokát, és magához vonta.

– Bent sem veszem le soha, Aldy – suttogta, és combját a férfiéhoz szorította.

Valami megszakadt benne: valami azt súgta neki, hogy az apáca bizonyára megérett a pszichiátriára, egy másik hang pedig közölte, hogy a kör, amibe beletévedtek, soha nem fog bezárulni.

Láthatóan remegett a keze.

– Ez az egész a szerelem miatt történt, Aldy, a szerelem miatt, ami egyszerűen nincs… Sem kívül, sem ott belül – mutatott lefelé –, sem abban a nyavalyás tetőcserép-kopogtatóban. Bennünk sincs, Aldy, nem lehet – hajtotta le a fejét.

Milivoja felzokogott. Aldy megcsókolta a szemöldökét, és erősen magához szorította. Az ajkával a hajába túrt.

– Túl késő, Aldy – tolta el durván.

Ügyesen kibontakozott a szorításából.

– Felejts el, Aldy – inkább olvasta, mint hallotta az apáca ajkáról, amikor az elfordult, és gyorsan magához vette a táskáját.

Áttetszett rajta az esti fény: mielőtt ráfordult volna az ösvényre, a feje körül vöröses korona derengett fel, és mint egy könnyű pelyhet, felemelte a talajról.

– Azért várni fogjuk megint – pöccintette meg Aldy a kis pingvint, majd beindította a motort, mire a könyvek, amelyeket Milivoja a polcra helyezett, szétszóródtak a földön.

SZÍJÁRTÓ IMRE fordítása

 

Milan Vincetič (1957) költő, író. Prózakötete Divan címmel 1983-ban, novelláskötete Obrejovanje Kreča (Kreč megrágalmazása) 1995-ben jelent meg.