A szlovén irodalmi regionalizmusok egyik legmarkánsabb változatának története a 18. század utolsó negyedében kezdődött, amikor megszülettek az első, muravidéki nyelvi sajátosságokat és szellemiséget hordozó szövegek. Az első muravidéki folyóirat a Prijatel volt, amely 1875-től 1879-ig jelent meg Budapesten. A kezdetektől 1919-ig beszélhetünk a Mura és a Rába folyók közötti irodalmi kultúra saját fejlődéséről, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia széteséséig erős helyi jelleggel rendelkező irodalom kizárólag vagy muravidéki tájszólásban, vagy saját, tájszólások feletti muravidéki irodalmi nyelven jött létre. A területnek a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz való csatolása után kettős folyamatról beszélhetünk: jelen vannak egyrészt a muravidéki irodalmi nyelvű szövegek – a helyi tudat mellett ez a nyelv a muravidéki identitás legkorábban kiformálódó és máig egyik legerősebb összetevője –, másrészt egyre erősebb a törekvés az egységesülő szlovén irodalmi nyelvi testhez való csatlakozásra. Két különböző, műfaji szempontból teljesnek mondható, talán a mai napig érzékelhető hatású nyelvi kódról van szó, amelyekben a kortárs írók közül többen otthonosan mozognak. Az irodalmi és nyelvi folyamatokat természetesen nem hagyta érintetlenül a politikai akarat sem, gondoljunk egyrészt az újra és újra felbukkanó „vend kérdésre", amelynek hátterében magyar oldalról az a törekvés állt, hogy a muravidéki „vend" kultúrát leszakítsák a szlovénról. Sajátos szerepet játszott a hagyomány értelmezésében és újraértelmezésében az evangélikus egyház, hiszen a muravidéki evangélikus közösség a 20-as években nemet mondott az össz-szlovén nyelvre mint identitásképző tényezőre. Az evangélikus közösségi tudat megnyilvánulásai tehát ellene hatottak annak a szándéknak, hogy az irodalmi szlovén nyelv érvényessége az egész nyelvterületre kiterjedjen, ugyanakkor ezzel párhuzamosan jelen van egy nem-katolikus folytonosság – hozzátehetjük, hogy nem csupán a Muravidéken, hanem a mai Szlovénia egészében is.

A muravidéki (pannon) kultúrkör szellemi arculata kialakulásának folyamatában magától értetődően nagy szerepet játszottak a szlovén irodalmi kánonképzés körüli törekvések és küzdelmek. Modellértékű ebből a szempontból Stanko Vraz (1810–1851) alakja, aki a pályáját Jakob Fras néven szlovén nyelvű, déli stájer-prlek regionális tudattal és nyelvi háttérrel rendelkező alkotóként kezdte. Miután a ljubljanai irodalmi kör tagjai arra hivatkozva, hogy az olvasók nem értik a prlek tájszólást, kiszorították az irodalmi életből, Vraz nyelvet váltott, és horvátul kezdett írni. A szlovén nyelvterület keleti részein élő íróknak tehát azzal kellett szembenézniük, hogy az a nyelv, amit ők használnak, és az a kultúra, amit képviselnek, nem kerülhet be az irodalom fősodrába, mert a szellemi központból tekintve a vidékiség, a provincializmus másodrendűségének jegyeit viseli. Az irodalmi nyelv és a nyelvjárás közötti normatív határ eltüntetéséért éppen azok az írók tettek egyébként a legtöbbet az 1980-as évektől kezdve, akik irodalmi nyelven írták az első műveiket, és így kerültek be a szlovén kánonba. Ezek az írók párhuzamosan alkotnak prlek vagy muravidéki nyelvjárásban és irodalmi nyelven, de elfogadottságuk feltétele az volt, hogy nevet (és díjakat) szereztek irodalmi nyelven született műveikkel.

A huszadik század 30-as éveiben fellendülésről beszélhetünk a muravidéki irodalmi életben, ennek a terméke az első irodalmi folyóirat, a Mladi Prekmurec (1936–1940). Ekkoriban léptek fel azok az írók, akik elsőként voltak képesek egyszerre táplálkozni a regionális gyökereikből és eleget tenni az irodalmi szlovén nyelven való megjelenés követelményeinek. A baloldali mozgalmakhoz kötődik Miško Kranjec (1908–1983) neve, akinek rendkívül terjedelmes munkásságából 1949 és 1956 között keletkezett trilógiáját szokták kiemelni: Povesti o oblasti (Regények a hatalomról). (Az írónak két regénye és egy elbeszéléskötete magyarul is megjelent: Az élet tengelye [1969] és Mese a jó emberekről [1974], illetve A Mura hullámain [1978].) A korszak másik nagy öregje Ferdo Godina (1912–1994), regénye az 1945-ös Bele tulpike (Fehér tulipánok). Jelentős ugyanakkor az a közösség is, amelynek írói emigrációban fejtették ki tevékenységüket. Közéjük tartozik Franc Bükviè (1923) Vojna in revolucja (Háború és forradalom) (1990) című, a Muravidék újabbkori történetét feldolgozó regényével vagy Jožef Novak (1896–1972) versesköteteivel. Megjelentek ugyanakkor az első közvetítők, akik közül a legnagyobb hatású a Nyugathoz több szálon kapcsolódó Pável Ágoston (1886–1946). A muravidéki irodalommal és a magyar–szlovén irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó irodalmárok következő nemzedékéhez tartozik Vilko Novak (1909) és Štefan Barbarić (1920–1998), a kortársakéhoz pedig Franci Just (1959).

A pályájukat a háború után kezdő szerzők közül Branko Šömen (1936) munkásságát érdemes kiemelni, aki a jugoszláv fekete-fehér film kibontakozásának időszakában az Ekran című lap főszerkesztője és az irányzat támogatója volt. A Muravidék esztétikailag formált arculatát és a Muravidékről szóló regények alaphangját teremtik meg ifjúsági regényei, köztük a több nyelvre lefordított Med v laseh (Méz a hajban) (1983) és folytatása, a Hoja po vodi (Vízenjárás) (1990). Az utóbbi kötetnek a Muravidékről teremtett képe köszön vissza a kortárs regények némelyikében: „Nekem pedig úgy tűnt, hogy a nagybátyáim és nagynénéim, az unokafivéreim és unokanővéreim az enyémtől különböző világban élnek, mert a dolgokat körülöttük nem értettem: tele voltak ismeretlen és sötét erőkkel, a régimódiság szagát árasztották." (38. old. – Ahol a fordítót nem jelölöm, ott a szövegek saját fordítások. – Sz. I.) A Muravidék hasonló megjelenítése – a regényben és az idézett mondatokban már Muraszombat, a viszonylag leginkább városias település képe is élesen elválik a régió többi részétől – nem csupán a gyerek-főhős korlátozott szemléletének eredménye (a narrátor ugyanis saját, felnőtt szempontját is érvényesíti), hanem a térség hangulatából fakad: Muraszombattól keleti irányban egyfajta érthetetlen, archaikus maradványokkal terhes vidéket látunk a regényben.

Ha a muravidéki régió irodalmának fogalmát kiterjesztjük azokra a szövegekre, amelyek a térség történetéből és szellemiségéből merítik anyagukat, akkor azt mondhatjuk, hogy a legátfogóbb képet Kajetan Koviè (1931) Utazás Trentóba (Pot v Trento) (1994) című regénye adja. Látni fogjuk, hogy a nem muravidéki származású, de szövegeikkel a térséghez kötődő írók mindegyike kapcsolódik valamilyen egyéb módon a régióhoz. A terület hermetikus jellegét és mítoszképző erejének gyengeségét jelzi, hogy nem tudunk olyan szövegekről, amelyek a szerző személyes érdekeltsége vagy érintettsége nélkül születtek volna – a folyamat ellenkezőjére azonban számos példát hozhatunk: több regény élményanyaga kapcsolódik be az elsősorban borgesi ihletésű metafikciós terek rendszerébe. A térség legendáriumának megteremtésére a muravidéki magyar irodalomban történtek kísérletek, ilyen Szunyog Sándor (1942–1998) verseiben a Halicanum motívumrendszere, amellyel Szunyog Lendva (a magyarok által lakott térség központja) és környéke lírai arculatát rajzolta meg.

Kajetan Koviè Utazás Trentóba című regénye kettős értelemben vett utazást tartalmaz, hiszen főhőse egyrészt bejárja a térség számos pontját, másrészt ez az utazás az időben is megvalósul. Az Utazás Trentóba földrajza azt jelzi, hogy a könyv főhőse, Franc M. afféle regionális világpolgár, aki otthonosan mozog a Friulitól a Monarchia Vas megyéjéig terjedő vidéken. Útjaira azonban nem mindig saját elhatározásából kerül sor, sorsát a katonai behívók éppúgy irányítják, mint a szerelmek vagy a megélhetés kényszerei. A pikareszk szabályai szerint a főhős kalandjai a mellérendelés elve alapján következnek egymás után, kapcsolatukat a véletlen és a hős elhatározása egyformán határozza meg. Az Utazás Trentóba ebben az értelemben több is és kevesebb is egy kópéregénynél, hiszen szerkezetét éppen a nagytörténelem és a személyes sors metszéspontjai határozzák meg, epikai törvényeit egyfelől a mindenkori történelmi események, másfelől az egyszemélyes mítosz fordulatai alakítják. Koviè mélységesen hisz mindezen történések szerves mivoltában és dokumentálhatóságában, viszonyát hozzájuk a regényvilágban való személyes szerepével hitelesíti.

A Jelenetek Franc M. egyszerű életéből alcímű szöveg családregényként is olvasható, noha központi alakja természetesen Franc M., de elődeinek és leszármazottainak arca is felvillan benne. Éppen ez adja a regény egyik legfontosabb rétegét, az a kérdés ugyanis, amit a narrátor több oldalról közelít meg: hogyan nyílhat meg a múlt, milyen anyaggyűjtői módszer és mesélői viszonyulás teheti lehetővé, hogy érvényes, ugyanakkor tagolt, tehát szórakoztató történetté formálódjon. Miként érhetők tetten a múlt történései, miféle szemlélet rendezi ezeket epikai alakzatokká? – ezek Kajetan Koviè könyvének alapproblémái. Az Utazás Trentóba ebben az értelemben a dokumentum és a mítosz erővonalai mentén halad, és ez a két elv éppúgy meghatározza az írói módszert, mint a narrációs technikát. A folytonosság és a lezárult legenda kettős kódjával működik ily módon a regény, ez adja egyfelől hitelét, másfelől bensőséges jellegét: „…a részvétel erősebb kötőerő, mint a látvány" – olvashatjuk egy helyen mintegy arra válaszul, hogy vajon a szerzőnarrátornak milyen kötődései vannak a mű világához. (Itt és a továbbiakban Körtvélyessy Klára fordításában idézem. – Sz. I.)

A könyv ezért egy másik értelemben is kettős utazás leírása, hiszen meséjének Franc M. élete éppolyan hangsúlyos része, mint Franc története megírásának folyamata. Az író figurája köti össze ugyanis a letűnt kort a jelennel, a mindörökre megfakult emlékeket a szemtanúk tanúságtételével. Két, egymással a könyv több pontján összefonódó szálról van tehát szó, az egyik a főhőshöz tartozik, a másik pedig a mesélőhöz, akitől azonban a szerző a könyv bevezetőjében elhatárolja magát.

Az Utazás Trentóba meghatározó pontja Franc és Enrica szerelme – éppen ez a fiatalkori szerelem a fent említett kettős utazás kerete és ürügye, hiszen Franc M. bonyodalmas sorsában ez azon kevés mozzanatok egyike, amelynek egyszerre van epikai és tapasztalati hitele. „Enrica volt regényem egyetlen olyan alakja, akit a könyv írása közben elevenen láttam. Csakhogy melyik Enricával találkoztam? Változatlanul azzal, aki 1916-ban volt, vagy csak az 1933-ból valóval? Vajon találkozásunk nem újabb bizonyíték arra, hogy az élet nem lehet egyenlő az irodalommal, hogy mindenfajta írás, még ha nem is az író fantáziájának gyümölcse, szerzője látomásából született?" – olvashatjuk a regény zárásában (346. old.). Enrica alakjában találkozik személyes élmény és dokumentum, viszonylagosság és tapasztalat. Ezekből a forrásokból táplálkozik Koviè műve: a regény narrátora számos írásos anyagot áttanulmányozott, meghallgatta továbbá a család tagjainak és a hősével kapcsolatba került embereknek a történeteit, de maga is igyekszik további információkat beszerezni. Ezért az erős mesélői jelenlét, ez okozza a narrátor megsokszorozódását, hiszen a rendelkezésre álló anyagot több szempontból értékeli. Gyerekkori énjével ugyanis másként látja a dolgokat, mint íróként; ebben a szerepében egyébként nem tud függetlenedni attól, hogy maga is a regénybeli család és a tágabban értelmezett közösség tagja. A narrátor a könyv több helyén krónikának, másutt „adatgyűjteménynek" mondja a regényt.

A regény látóterébe kerülő három nemzedék közül tehát a Franc M.-é a leghangsúlyosabb, Franc életét pedig a Monarchia rendje, majd széthullása határozza meg. Ilyen értelemben az Utazás… a Monarchia regénye is, Franc pedig sorsával, utazásaival, nyelvtudásával és minden egyébbel a Monarchia metaforikus alakja: „Hol van most Franc?, kérdeztem magamtól. Még mindig életrajzára vár? Vajon gondolta volna, hogy életének a legmélyére is behatolok? A fájdalomig? A szépségig? A korai álmokig? És végül a kései emlékekig? Talán azért választott engem, mert tudta, hogy akárcsak ő, én is az általa ismert öt nyelven igent mondok az életre, hogy a nem helyett mindig azt fogom válaszolni, hogy da, ja, ano, igen és si, és hogy leereszkedem lelke legmélyére, a legrejtettebb zugba, amit Trentónak is nevezhetünk" (347. old.).

„Szlovénia tyúkfejébe" – ahogy a Muravidéket a térkép által mutatott formája alapján szokták nevezni – Franc 1930-ban költözik a családjával. A regény elsősorban a terület vallási, nyelvi és etnikai (a szlovén és magyar lakosságon kívül a cigányok és a horvátok alkotnak itt jelentős csoportot) különbözőségét ragadja meg. Az itt élők alkalmazkodóképessége és életereje az, ami valamiféle lélektani közösséget teremt: „Tíz év telt el az új állam megalakulása óta, de az innenső vagy a túlsó parthoz való tartozás [A Muráról van szó – Sz. I.] még mindig egy bizonyos magatartást diktált" (217. old.).

A Muravidék esztétikailag alakított rajzának egyik meghatározó vonása a kiúttalanság, a tárgytalan félelem és a veszélyérzet. Ez a hangulat uralkodik az élményanyagát a Mura túlsó (jobb) partjáról, Prlekijából merítő Vlado Žabot (1958) regényeiben, elsősorban a Volèja noè (Farkasok éjszakája) (1996) címűben. Hasonló ábrázolási hagyományt követ Feri Lainšèeknek (1959), a muravidéki kortárs irodalom talán legnevesebb és legsokoldalúbb képviselőjének számos munkája. Lainšèek a 80-as évek elején kezdett publikálni, de nem tartozik az ekkoriban tekintélyt szerző Nova revija című folyóirat köréhez. Nem annyira irodalmi csoportosulásoktól és áramlatoktól való függetlenség jellemzi, hanem az ezekhez való sokszálú kapcsolódás. Muraszombatban kifejtett kiadói, irodalomszervezői és folyóiratszerkesztői tevékenysége (a Separatio című lapról van szó) teszi az északkelet-szlovéniai szellemi élet egyik meghatározó alakjává. A rábavidéki szlovénsággal fenntartott kapcsolatainak eredménye a Milan Vincetiècsel (1957) és Milivoj Rošsal (1959) közösen, Szentgotthárdon megjelentetett prózakötet, a Srebrni brejg – Srebrni bereg (Ezüst part) (1995). Hasonlóképpen nyelvjárásban íródott egyébként Milan Vincetiè Šift v idini – Parnik v ajdi (Gőzhajó a hajdinában) (1999) című könyve. A lokális tudat izgalmas megnyilvánulásaként említhetjük továbbá a rábavidéki szlovén nyelvjárásban megjelenő sajtót.

Feri Lainšèek kötetei közül kiemelhetjük a magyarul is megjelent Akit a köd hozott című regényt (Ki jo je megla prinesla) (1993) és a Vankoštancot (1994). Az előbbi a bibliai végítélet parafrázisát adja, miközben a végső kataklizmát a világ alapállapotaként, állandó jegyeként mutatja be. Az özönvíz után megmenekült Mokuš nevű falu lakóinak sorsát mindörökre megpecsételik azok a bűnök, amelyek alól semmiféle szenvedés nem ad feloldozást; ezek közül a bűnök közül metaforikus értelmet kap a pap törvénytelen, vak gyerekének története, akit az anyja a templom küszöbére tesz – a gyerek azonban nem lesz kiválasztottá. A regény az idők archaikus rétegeinek maradványait nemcsak a szereplők lelkében kísérli meg kimutatni, hanem magában a természetben is: a tájat a žabotihoz hasonló mocsári hangulat üli meg. A Vankoštanc sötét groteszkje a szlovén nyelvterület másik, karintiai peremén alkotó Florijan Lipuš (1937) szövegeivel tart kapcsolatot. A térség metaforikus jellemzését adja Lainšèek Raza (Repedés) (1986) című regényének egy mondata: „Európa lábtörlője, amit ráadásul senki sem használt."

Lainšèek helyét a szlovén irodalmi életben jelzi, hogy 1991-ben Namesto koga roža cveti (Akinek a helyén virág terem) (1991) című regényével elnyerte a Kresnik-díjat, amelyet az adott év legjobb regényének ítélnek oda. Irodalmi munkásságáért 1995-ben vehette át a Prešeren-díjat. A Namesto…-ból Andrej Mlakar rendezésében Halgato címmel muravidéki roma amatőrszínészek részvételével film is készült, amely a regény nyomán egy szerelmi történetet dolgoz fel. A film dialógusainak nyelvi megformálása (Branko Šömen munkája) körül vita robbant ki azért, mert a kópiákat irodalmi szlovén feliratokkal látták el.

Regionális tartalmak egészen más narratív szerkezetben jelennek meg Lainšèek Trik z vrvijo (Kötéltrükk) (2001) című regényében és Milan Vincetiè néhány munkájában. A Kötéltrükk fikciós tere pontos körvonalakkal rendelkezik: Varsó és a Pannon síkság között helyezi el a szerző azt a történetet, amelynek idő- és történelemfelettiségét éppen a Muravidék megkövült viszonyai adják. A többi szövegben tehát perifériaként, a világ végeként megjelenített térség itt az elbeszélői energiák központjává válik, bár a mítoszalakítás gesztusai nélkül. Az egyetemes viszonylagosság világában így válik ez a tér vonatkozási ponttá, ahogyan azt Džev, a regény egyik főhőse megfogalmazza.

A muravidéki magyar nyelven születő irodalomban valószínűleg éppen ezen a ponton találhatjuk meg a muravidéki regionalizmus egyik jellegadó elemét, olyan erőközpontját, ami a térség egységesen értelmezett irodalmát meghatározza. Az a térség, amelyet a centrum (Közép-Szlovénia, a főváros) felől nézve Prekmurjének, Murántúlnak neveznek, az ország egyik legkevésbé ipariasodott és városiasodott területe, amely szervetlenül alakult ki, és noha számos megkülönböztető jeggyel rendelkezik, önmeghatározási nehézségekkel kell szembenéznie. A mai Muravidék etnikai-nyelvi-kulturális arculatát a folyamatos érintkezések és elvándorlások mellett három nagyobb – gazdasági és politikai indíttatású, tehát több esetben erőszakos – lakosságcsere is alakította, ami a politikai-geográfiai keretek bizonytalanságán túl az átmenetiség állandósult érzését váltja ki a szerzőkből. A muravidéki magyar írók szemléletének középpontjában Lendva és a Lendvahegy áll. A magyar nyelv közösségmegtartó és -erősítő szerepe mellett a hely és az ahhoz való viszony határozza meg a szerzők tájékozódását. A szlovéniai magyar irodalom helyzettudatának meghatározó eleme tehát az egyébként jelentésekben gazdag térség, és csak másodlagosan az anyanyelv. A magyar nyelv szerepe egyébként ritkán tematizálódik a szövegekben. A helyről mint átmeneti állapotok és peremhelyzetek összességéről alkotott vízió szoros rokonságot mutat a szlovén szerzőkével: „Huzatos hely, vad hordák / tanyája" (Bence Lajos, 1956); „Utak kereszteződnek / Pannónia szívében, /szlávok és avarok, /kelták s hadat üzenő rómaiak keresik az utat…", „Gyepűvidék, senkiföldje" (Zágorec-Csuka Judit, 1967). A magyar és szlovén nyelven születő muravidéki irodalom képviselői és szövegei között azonban annyira esetleges és gyenge a kapcsolat, hogy közvetlen hatásokról alig beszélhetünk. A nyelvek közötti átjárás termékének tekinthetők az Összhang – Sozvoèje című kétnyelvű kötetek, amelyek az ausztriai szlovén írók részvételével az alpokalji regionalizmus körébe kapcsolhatók, valamint ilyen Zágorec-Csuka Judit új, szlovén nyelvű verseskötete.

A muravidéki érdekeltségű szlovén nyelvű irodalom egyik legnagyobb teljesítménye Milan Vincetiè Obrekovanje Kreèa (Kreè megrágalmazása) (1995) című novelláskötete. A novellák egységét a címükön (Kreè meghódítása, Kreè elsötétülése, Kreè elárulása, Kreè megváltása stb.), valamint a baljós jelentéseket hordozó helyszínen kívül a záró Nyereményjáték adja meg, amely tulajdonképpen egy keresztrejtvény. A kötet egésze, azon kívül, hogy Borges apokrif lektori ajánlólevelét tartalmazza, a dél-amerikai író egyik fiatalkori útiélményére játszik rá, így teremtve meg a Galíciától a Pannon síkságig húzódó fikciós teret. A falu egyszerre látomásos és antimitologikus meséjének legerősebb motívuma, „kötőanyaga" a mész: a mészhez kapcsolódik a falu eredeti neve, mésszel szórják be a polgármester holttestét, ezzel festik le továbbá 1945-ben a magyar feliratokat. Kreè a kötetben a reflektálatlan ősiség világaként mutatkozik, amelynek törvényszerűségeire a történelem mint magyarázóerő nem alkalmazható – Tobias Cak, a helyi „lángész és frenológus" megkérdőjelezi a nemzedékek közötti vérszerinti kapcsolat meglétét is. A történelem előtti és nélküli faluban a munka nem vesztette el a szakralitással tartott kapcsolatát, ugyanilyen jellege van a nemiségnek, de az ember-medvék cirkuszi előadásának is, például a Kreè elsötétülése című részben. Ugyanakkor ironikus fénytörésben szüremkedik be a szövegbe néhány muravidéki történés, ilyen az a „vend oklevél", amit a polgármester 1941 júniusában aláír. Ezek az időpontok azonban nem nyújtanak valódi fogódzót, hiszen történelmi hitelük nincs. A novellák ideje az örök viszonylagosságé: „Két nappal később a padlásról összeszedett egy hat évvel azelőtti naptárt. Elbűvölte a tizenkét akvarell tájkép, amelyeket szenvedélyesen átfutott anélkül, hogy letörölte volna róluk a port; a fűzfák, a három derűs hegyi napfelkelte, az eltűnt iránti határtalan nosztalgia kapóra jött neki. Hát még a bejelölt dátumok. Hogy ezek Rina biztonságos vagy termékeny napjai voltak-e, arra nem emlékezett, ám mindenképpen az asszony keze nyomát viselték. Amikor a naptárt szögre akasztotta, amely alatt még felismerhető volt az esküvői fényképük helye – a fényképet valami vándor fényképész felnagyította, és viola, rozmaring meg szulák arabeszkjével díszítette –, beleszúrt egy évszámba, amely a retusálás miatt (Rina kétségtelenül elszámította magát) csaknem eltűnt. A dátumok is megegyeznek – állapította meg elégedetten, és kihúzta a zsebéből a zsebnaptárját, amelynek fedőlapján pornográf karikatúra volt látható." (34. old.)

A novellák egyszerre rímelnek a krisztusi szenvedéstörténet állomásaira és a teremtésre, az alábbi hely pedig a kinyilatkoztatást parodizálja: „Az ötödik nap délután az Isten megteremtette a medvét a medvehúsból, kedves kreèi polgártársaim, üvöltött bele egy rozsdamentes, ütött-kopott tölcsérbe, talán egy autódudába…" (21. old.) Valamiféle tagolatlan „előnyelv" megteremtésének kísérletét találjuk abban a feladványban, amely az eszkimó szó megfelelőjeként orosz szóalkotási eljárás segítségével hozza létre magyar elemekből a „hidem" – tulajdonképpen „hideg ember" szót. A befejező szövegként közölt, a kötet novelláinak rejtélyeit fogalmi megközelítésekkel feloldó feladvány motívumkészlete nem fedi le a novellákét, ami a teljes szövegnek további értelmezési lehetőségeket ad.

A régió kortárs képét, földrajzát és külső kapcsolatrendszerét teremti meg Feri Lainšèek Petelinji zajrtk (A kakas reggelije) (1999) című regénye a dolog legprofánabb értelmében: a regényben szereplő díszes társaság tagjai Szombathelyre és Zalaegerszegre járnak autóalkatrészeket vásárolni, egyéb üzleti ügyeiket Varasdon intézik, a nagyvárost pedig Maribor jelenti számukra. A leginkább parodisztikus figura Batistuta, a muraszombati gimnázium filozófiatanára, akit hol a barátnője, hol a családja rak ki ideiglenes lakásaiból. A szöveg meghatározó vonatkozási pontját és idézetbázisát egy Severina nevű popcsillag horvát nyelvű slágerei alkotják; az énekesnőt Malaèièi, az „egy férfi – egy zenekar kombinációjában" fellépő vendéglői zenész és Lepec (Szépfiú) közvetíti ki a muraszombati közönségnek – az utóbbi figura menedzser, lánykereskedő és focistaközvetítő. Lainšèek a regényben olyan mesélői magatartást valósít meg, amely lehetővé teszi az autójavító és -kereskedő szubkultúra nyelvi ábrázolását.

Befejezésül két olyan regényről, amelynek gazdag muravidéki és magyar vonatkozásai is vannak. Ernest Ružiè (1941) munkásságával költőként és újságíróként is kapcsolódik a Muravidékhez, szerepelt az Összhang című antológiában 1989-ben. Violièni dim (Lila füst) (2001) című regénye az olyan típusú törekvések kudarcát képviseli, amelyek egy bizonyos tárgyi világot, helyszínt, utalási rendszert, kultúrkört kísérelnek meg felhasználni, a megidézett világ (és alapvető elbeszélői technikák) ismerete nélkül. Magyar életrajzzal rendelkező, a regény szerint szlovénul nem értő debreceni egyetemi oktató (vajon szükséges-e ennek hitelesítéséhez a magyar „kisdoktori" fogalmát lábjegyzetelni?) főhőse a következőképpen gondolkodik felesége terhességéről a regény 174. oldalán: „Még ha a mi nyelvünk (tudniillik a magyar – Sz. I.) ismerné is a kettes számot (tudniillik ahogy a szlovén – Sz. I.), akkor is többes számban beszélnénk, hiszen Andreával meg vagyunk győződve róla, hogy immár hárman vagyunk." Problematikusnak látszik továbbá a regény egészében egy egyes szám első személyű és egy narrátorhoz tartozó szövegtest összekapcsolása csakúgy, mint Kajetan Koviè itt is idézett regényének egyik, Szabó Dezső-i hangulatú részletére való rájátszás.

Zdenko Kodriè Barva dežja (Az eső színe) (2000) című regénye bekerült a 2000. év Kresnik-díjának utolsó körébe, ahol végül Drago Janèar kapta az elismerést. Az eső színe elismerő fogadtatása elsősorban annak volt köszönhető, hogy a regény érzékenyen ragadta meg Ludvik Vreèiè (1900–1945) muravidéki származású festőművész emberi és alkotói pályafutását. A regény művész-történetként olvasható egy olyan alkotóról, aki, noha két országban (Magyarországon és Szlovéniában) volt ismert, nem érvényesülhetett sehol; másik vonulatát pedig Ludvig-Lajos és Sándor barátsága alkotja. Sándor figuráján keresztül Kodriè bemutatja a 20. század első évtizedeinek olyan törekvéseit, mint a modern török állam létrejötte vagy a magyar Tanácsköztársaság – Sándor ugyanis politikai kalandor, anarchista és feltaláló, aki mindezen események megfigyelője és résztvevője. A regény központi motívuma az az óra, amelyet a regény elején egy orosz katona elvesz a festőművésztől, hogy aztán a történet végén megölje miatta.

Lajos kiállítása Ljubljanában nem aratott sikert, pedig a kor meghatározó egyénisége, Rihard Jakopiè műtermében, az ő gondoskodása mellett dolgozhatott. A regény mikrofilológiai pontossággal mutatja be a tárgyi környezetet csakúgy, mint a festő emberi és művészi harcát, amelyet egyre szűkülő mozgástérben vívott: „Az ötödik oldalon elolvas egy címet: Képek a Muravidékről. Bizonyos A. G. ír a kiállításáról Rihard pavilonjában… Fenyegető felhők a komor mező felett, fekete, félelmetes fák a derűs mező előterében. Fekete árnyak a házak között, csak cigányok ülnek az árnyékban. Ha csokor virágot fest, a háttér akkor is fekete és barátságtalan, mint a történelem, amelyből kiszakad a szabad Muravidék…" (221. old.)