„Ó, ha nem szórakoztatna a helyzet, minden bizonnyal meg lennék rémülve."

(Witold Gombrowicz)

„Érdekes, hogy a szlovén nőknek vastag az ujja."

(**)

1996. augusztus végén meghívtak a medanai bor+költészet-fesztiválra. Asziszem, lassacskán az lesz, hogy már csakis költészeti fesztiválok miatt utazok bárhova. Nem szívesen, de boldogan. Bennem több tapintat van ezzel kapcsolatban (mint pl. Gombrowiczban, vesd össze: Költők ellen), nem zavarom meg az áhítatot. Mármint amit a költészet kitermel. Goriska Brda, itt bort termelnek ki, nincs mese, inni kellett. Vagy iszol, vagy ügyeskedsz. Vagy egyszerre, plusz még költészet. Ügyesen iszol, odanéznek, gyorsan megiszod, nem néznek oda, gyorsan kiöntöd. Akadnak lendületesebb dolgok is, egyszer például a kapu előtt pár méterre kissé váratlanul visszahúztam a labdát, és az egyik német kolléga a lendülettől szépen keresztben végigcsúszott a betonon, nem volt szép látvány. De nem lett semmi baj, utána a fiúk elkezdtek másképp nézni. Minden picit megváltozott. Én tudom – de te azért ne hidd el –, még a verseim is. Ez onnan jutott eszembe, hogy néhány hete világbajnoki selejtezőn a szlovénok nagy küzdelemben kinyomták a románokat. Szlovéniában cirka annyian laknak, mint Pesten, ha kivesszük, legyen, a Ferencvárost. Nem attól függ. Hanem a kedélytől függ. Kedély és tartás. Most egyáltalában nem a futballról akarok írni. Nem arról akarok beszélni, hogy hát azt meg minek nézem, vagyis mi helyett, de az van, hogy nemigen referál az ún. valóságról semmiféle más absztrakció ilyen nyílt brutalitással, lenyűgözően világosan, egyszerűen hibapont nélkül.

Először 1989 augusztusában voltam Ljubljanában. Egy évvel előtte Belgrád. És Budva, egy, no igen, költészeti fesztiválon. 1977. július 30. és augusztus 21. között végig a tengerparton, Trogir, Split, Dubrovnik, Sutomore, Stari Bar, Ulcinj, Budva, Sv. Stefan, aztán Titográdon, Skopjén keresztül Ohrid. Először is minden ki volt iszonyúan Titózva, bementél bárhova, ott lógott a Tito. Ez ment Jugoszláviában. Meg a hozzánk képest, apám, tiszta nyugat. Volt minden, nutella, szekszfilmek, félnyugati áruk, félkeleti árak, lehetett tudni, ők hozzáférnek a nyugathoz, hogy nem egyszerűen százszor jobban hozzáférnek, hanem egyszerűen hozzáférnek. Plusz Titók a falon, minden falról bekeretezett, morc Tito figyeli a nyugati zajlást. És árasztja magából a balkánszagot. Befogod az orrod: Nyugat. Nem fogod be: Balkán. Amíg hozzá nem szoksz. Vedd másféleképp a levegőt, magyarul szokj hozzá. Vagy pedig menj el.

Csodálatosan szép helyek. Voltam többször, szép volt. Tenger meg mindenféle. Őszintén szólva én viszolygok a Balkántól. Erre így, ilyen durván még sose gondoltam, most jut eszembe, ahogy leírom. Nyilván túlzás, egyébként se a Balkánról legyen szó, hanem a szlovénokról, no de mindegy. Innen nézve. Majdnem. A Balkán szörnyű. Szerintem. Szép lassan terjed a Balkán, lentről fölfelé, jön fel, mint vályogfalban a talajvíz. Jön föl a penész. Szlovénia levált, és most túl van már. Tényleg iszonyú jól megy nekik (ez egy a szerkesztőségtől származó javaslat arra vonatkozólag, hogy például mégis, miről írjak), és nincs szag. Szigeteltek, utána ki lett alaposan szellőztetve. Na és mi van a magyarokkal? Csak nem a hozzászokás? Vagy most nem rólunk van szó? Hanem miről?

Amikor először jártam Vilenicában, irodalmi fesztiválon, felolvastam néhány szöveget, és kaptam egy díjat. Vilenica Kristálya, egy vastagabb szelet cseppkő, fölszeleteltek néhány cseppkövet, kissé srégen, mint a szalámit, nekem is járt belőle egy. Kaptam virágokat is, és a nők elkezdtek másképp nézni. Pénz nem járt hozzá. 1992. szeptember, Lipicán laktunk, elvittek csomó helyre. Pirano. Azt ne hagyd ki. Sežana, Ajdovšcina, Divaèa, Tomaj, Dutovlje, Ljubljana. Ült a közönség Štanjel nevű városkában egy kerthelyiségben, fügefák alatt, én is, teljesen gyanútlanul, őszintén szólva, majdnem leestem a székről, amikor bemondták. Leautóztunk Triesztbe, át Duinóba, ha megtalálod a megfelelő öblöcskét, és onnan beúszol vagy kétszáz métert, látszik majdnem Rilke. Ceglo, most csomó helységnév jön, ezt a részt ugord át, Dobrovo, Zali Breg, Šmartno, Gonjaèe, Kojsko, Gradno, az Isonzo partja, Plave, Deskle, Kanal, Roèijn, Èigijn, Volèe, Idrsko, Most na Soèi. Kobaridban első világháborús múzeum, olasz denkmál. Errefelé esett el a nagyapám 1914-ben. Ladra, Kamno, Vrsno, Volarije, Gabrje, Dolje, Tolmin, a triglavi Nemzeti Parkban a Tolminka vízesés. Nova Gorica, Vipava, Podnanos. 1998: Vilenica. Triest, Duino, Rilke. 1999 januárjában Lendván könyvbemutató. 2000. május közepén Muraszombat, Maribor. 2000. június: Ljubljana. 2001. szeptember: Vilenica. Triest-Duino-Rilke. Piran, Koper. Ezeket láttam. Egyszer vagy néhányszor. Ezerszer is megnézném újból. Néhány hete pedig láttam a tévében, ahogy Hagi föláll a kispadról, elfordítja a fejét, a kamera felé, de csak véletlenül erre, nem néz, mondjuk, bele, nem is el, hanem sehová se. Nem néz sehova. Látod, milyen az, amikor tulajdonképpen nézel ugyan, és mégse nézel: hogy majdnem inkább látsz, mint nézel. A futball szörnyű. Szerintem most épp nem tudsz nem rám gondolni, ugye, te szegény Hagi. Ha szabad így általánosítanom velem kapcsolatban. A magyarokra kell gondolnod, és a hiábavalóságra kell gondolnod, sőt. Tulajdonképpen a halálra. Tulajdonképpen én csak ennyit láttam a Szlovénia–Romániából, azt, hogy épp vége van, és ennek a hihetetlen nagyarcú románnak az üveges tekintetét. És ebben a tekintetben mintha magamat is. El kell, azt hiszem, tényleg nagy küzdelemben szigetelődni attól, amit Balkánnak neveznek. A lélekben. Szép nyugodtan. Ez lelki ügy. A lábremegés, mármint. Ne engedj semmit. Ne szivárogjon át semmi. És akkor ez-az szinte magától megy majd.

(2002. január 5.)