G. O.: – A Vilenica-találkozó eddigi magyar vendégei, akik lehetnek vagy ötvenen, osztják a véleményt, hogy ez a nemzetközi rendezvény sokat tett nemcsak Szlovénia, hanem a közép-európai térség megismeréséért is. A tízéves Szlovénia írói – úgy tűnik – szinte ugyanazt az elszigeteltséget és magányt élik meg, mint a nyelvi elszigeteltségben élő magyar kollégáik. Mit tehet a kis irodalmak promóciójáért ez a találkozó?

I. O.: – Szlovénia számára rendkívül sokat jelent Vilenica, elsősorban az identitás, a gyökerek szempontjából. A program indulásakor, 1986-ban Szlovénia már erősen ráébredt közép-európai kötődéseire, arra, hogy nemcsak a Balkán része, hanem Közép-Európáé is. Ezt a felismerést Szlovénia egésze megérte, már benne volt a levegőben, erősödött ezeknek a kapcsoknak a keresése, és közeledett a szétesés, Jugoszlávia felbomlásának pillanata. Vilenica ekkorra olyan információs központtá vált, amely megismertette Szlovéniát a világgal, hozzájárult a kiválás meggyorsításához és az önálló állam elfogadtatásához.

– Nem sok mindez egy egyszerű írótalálkozótól?

– Vilenica rendezvénysorozata sohasem csak egyetlen szinten működött. A program tulajdonképpen négy régióra terjed ki, nemcsak földrajzi, hanem szellemi értelemben is. Először is a Karsztra, erre a Trieszt fölött elterülő magasföldre, valahol Közép-Európa és a Mediterráneum, Szlovénia és Itália határán. Itt található Vilenica, ami egy karsztbarlang, a neve szerint „Tündérbarlang", ahol magát a díjat átadják, és itt van Lipica, a híres méntelep. Itt és a környékbeli városokban, falvakban folynak a felolvasások és a kerekasztal-beszélgetések.

Sežana városkában korábban is voltak költőtalálkozók, ahová meghívtak bosnyák és olasz költőket is. Veno Taufer szlovén költő, Vilenica alapító elnöke 1986-ra a programot európai szintre emelte, és már közép-európai országokból is hívtak vendégeket – Esterházy Péter is akkor járt itt először, két év múlva ő kapta meg a nagydíjat. A megboldogult Marjan Rožanc is sokat tett ezért a találkozóért.

A karszti régió mellett a tágabb színhely maga Szlovénia, melynek fővárosába is ellátogat a találkozó közönsége. Vilenica harmadik szereplője, amint az alapító okiratban is áll, Közép-Európa. Erre a régióra koncentrál a díj is, ennek az írói szerepelnek elsősorban az antológiánkban. Negyedik szempont, hogy a találkozót be akarjuk kapcsolni a világ kulturális, irodalmi áramlataiba.

Programjainkon ez a négy terület mutatkozik be, leginkább párbeszédben, vitázva, gyakorta egybefonódva. Vendégeinknek bemutatjuk a szlovén Karsztot, ahova odavisszük a világot. Szlovénia nemzetközi szubjektumként van jelen ezeken a programokon, hiszen megmutatja magát a világnak.

– A közép-európai vonatkozásnak igen nagy szerepe volt a nyolcvanas évek második felében. A magyarok számára ez a szovjet blokktól való elkülönülést jelentette – Esterházy Péter fogalmazott így valahol. Bizonyára ezt jelentette a lengyeleknek vagy a litvánoknak is. A szlovénok pedig az egyre mélyebb válságba merülő Jugoszláviától határolódtak el ezen kötődéseik felmutatásával. Ezért volt fontos Közép-Európa például a horvátok számára is. A csehek meg csak itt találkozhattak emigrációban élő kollégáikkal. Ezeket a prioritásokat mára mások váltották fel az említett népek körében. Az önök számára mennyire fontos még a közép-európai kiindulópont?

– Másként fontos, mint tizenöt évvel ezelőtt – éspedig a globalizációra való tekintettel. Közép-európaiak vagyunk, de az egész világot szólítjuk meg, az egésszel szembesülünk. Olyan fórummá kezd most szerveződni Vilenica, ahová azért jönnek el a nagyvilágból, hogy információkat szerezzenek Közép-Európáról.

Ezért hívtuk össze a múlt szeptemberben az irodalmi fesztiválok első embereit. Tavalyelőtt tíz-tizenkét szlovén szerző vett részt különböző irodalmi fesztiválokon, idén is tudunk négy-öt-ről, akiknek tágabb körben való megismertetéséhez a mi többnyelvű antológiánk is hozzájárult. Ilyen módon nyitunk ablakot a világra, amelyen át a világ betekinthet az itteni irodalmakba.

– Egy hálózat működtetéséről hallottunk a legutóbbi találkozón. Hogyan kell ezt elképzelnünk?

– A hálózat 2001-ben épült ki az Interneten. Van egy honlapunk (http:// www.vilenica.org), van egy hálónk harminc-negyven előfizetővel, akik adatokat kapnak a szerzőkről, művekről, ezen koordináljuk az időpontokat, az életrajzi-bibliográfiai adatokat, az új könyvek bemutatóit, és mi magunk is szervezünk bemutatókat. Aki Vilenicán, az antológiában szerepel, ezen a portálon keresztül más irodalmi fesztiválok szervezőinek is bemutatkozik.

Kapcsolatba léptünk az Európai Közösség kulturális referatúrájával. A nápolyi irodalmi fesztivállal közösen Triesztben rendeztünk ősszel irodalmi találkozót. Szinte még be sem látható, mi mindent lehet ezen a kapcsolatrendszeren át elérni. Az azonban már bizonyos, hogy Vilenicán keresztül e régió élő irodalma nagyobb véráramba kerülhet. A szlovén irodalmi rendezvény az élő irodalom által segíthet egész Közép-Európának oly módon, hogy bekapcsolja az aktuális dialógusba. Ezért építünk hálózatot, tehát aktívak vagyunk, mi is kezdeményezünk.

– Netán amolyan kis Frankfurti Könyvvásár az, amit meg akarnak valósítani valamiképp?

– Vilenicán mintegy nyolcvan szerzőről adunk áttekintést. Ebből kiindulva próbáljuk kialakítani a találkozó munkaprogramját. Konkrétabb, szűkebb témaköröket jelölünk meg, műhelybeszélgetéseket szervezünk, egy sor könyvbemutatót, sajtókonferenciákat tartunk. Még nagyobb hangsúlyt helyezünk az egyes irodalmakra.

Legutóbb a magyar próza reprezentánsai, Garaczi László, Kukorelly Endre, Németh Gábor szerepeltek két este is Vilenicán Farkas Zsolttal, aki kísérőtanulmányt írt róluk. Mindez a Sodobnost című szlovén folyóirat szeptemberi számában látott napvilágot, Parti Nagy Lajos írásával együtt, a szlovén lap és a Magyar Lettre Internationale csereakciójának keretében. Utóbbi szlovén blokkot publikált, és irodalmi estet rendezett ősszel Pécsett és Budapesten.

Visszatérve a kérdésére, Vilenica különleges könyvvásárrá válhat azzal, hogy szerzők, kiadók, kritikusok, fordítók találkoznak, s együtt megalkotnak egy programot, és találkozókon, beszélgetéseken cserélnek eszmét.

Arculata alapjában nem változik, ám ez a találkozó a világ változásaival összhangban átalakul. Azért hívunk íróvendégeket most már az egész világból, mert általuk léphetünk távolabbi térségekbe. Egy nemzetek feletti projekt van kialakulóban.

– Nem hallok öntől a globalizációs félelmekről, amelyek azért Szlovéniában is sokakat szorongatnak. Nem tart ennek a veszélyétől?

– Egyáltalán nem. Számomra a jelen kommunikációs lehetőségek azt jelentik, hogy minden irodalom egyenlő esélyt kap, függetlenül attól, hogy hol születik. Két élő szlovén klasszikus többnyelvű kötetét készítjük el ezekben az években: Lojze Kovaèiè prózaíróét és Dane Zajc költőét. Kevéssé ismert jelentős szerzőinket szeretnénk ezzel megmutatni a világnak. Van, aki sikeresen menedzseli önmagát, és nemzedékeket is átugorhat, míg jelentős idős szerzők – az említettek mellett például Veno Taufer, Sreèko Kosovel – észrevétlenek maradnak. Kiadtunk egy Trieszt-kötetet a városhoz kapcsolódó irodalmi alkotásokból, készítjük a Karszton élő írók monográfiáját.

– Át lehet lépni ön szerint a nyelvi határokat? Ez a magyar irodalom egyik örök kérdése.

– Mi bemutatkozási lehetőséget biztosítunk. Minden találkozóra kiadunk egy antológiát a meghívott szerzők műveivel, eredetiben és két-három fordításban. Látható az eredeti és a fordítás, a különböző nyelvek eleve jelen vannak itt kezdettől fogva. Ugyanakkor a különbözőség tudata is állandó, de a találkozás lehetősége is.

– Hogyan akarják továbbfejleszteni ezt a tizenöt éve működő programot?

– Egyedül vagyok a kivitelezésben, valamint az ötletek kiagyalásában és valóra váltásában is. Tavaly, a legutóbbi találkozón azonban áttörés történt. Azok helyébe, akiknek ez a program elsősorban az önreklámot jelentette, megjelent egy csomó ember, aki megértette, hogy itt többről van szó, és hajlandó dolgozni a közös ügyért. Egy sor fiatal csatlakozott a program megvalósításához.

Vilenica sikere attól függ, mennyi energiát fektetünk bele. Szlovénok a szervezői, de ez a mi közös közép-európai projektünk.

– Honnan ez az irodalomszervezői hév? Mint költő ön is foglalkozhatna kizárólag a saját érvényesülésével.

– Sokat dolgoztam az idegenforgalomban, nagy rendezvények létrehozásában vettem részt, mint a Ljubljanai Fesztivál, vagy az utóbbi években a Szlovén PEN Központ találkozói a Bledi-tó mellett. Sokat utaztam, nincs ország Közép-Európában, ahol ne jártam volna. Hosszú időt töltöttem Japánban és Indiában. Mindegyik kultúra hatott rám, amelyikkel kapcsolatba kerültem. A magyar is, nagyon erősen. Ha Budapesten voltam, végigjártam a múzeumokat, történetében is meg akartam ismerni a várost. Nagyon otthon érzem magam benne, a kocsmákban, a könyvesboltokban. Budapest az én városom is, és nemcsak azért, mert az apai nagyapám ott tanult jogot.

Nagyon sokat kaptam – bármi furcsán hangzik – Bartók Béla zongoraversenyeitől, A csodálatos mandarin zenéjétől. Egy új beszédritmust nyitott meg előttem. Bartók hatására hagytam el verseimben a klasszikus ritmust és rímet, mert erőltetettnek éreztem. Nélküle nem jutottam volna el oda, ahol most vagyok. A Spleen Berlina (Berlini spleen)-kötetem sem született volna meg nélküle. Egy más térből szólított meg. Ugyancsak nagy hatást gyakoroltak rám a kelet-európai zsidó művészek. A prágaiak például.

Családom, őseim Közép-Európa különböző pontjairól származnak, és én eszerint formálódtam. Az intellektuális bázisom nem nacionális, szlovén, hanem interkulturális. A szlovén ügyekért dolgozom, de túl akarok lépni a szlovén korlátokon.

Közös irodalomnak érzem, ami ebben a térségben megszületik szlovén nyelven, magyarul, bárhogyan. A nyelv hozza a miliőt, a couleur locale-t, de amiről szól, az a közös múltból ered. De komikus dolog közös múltról beszélni, amikor együtt élünk egy közös jelenben.

Iztok Osojnik (1951) költő, műfordító, képzőművész, a Vilenica Közép-Európai Írótalálkozó igazgatója, a Szlovén PEN Központ titkára.