Kilencéves voltam, amikor - 1931. április 10-én - először vittek szüleim színházba. Lázas izgalom töltött el: először - nem tudhattam, hogy egyszersmind utoljára - láthattam színpadon nagyapámat, Bónis Lajost, aki akkor már öt éve a Nemzeti Színház nyugdíjasa volt. A Városi Színházban (ma Erkel Színház) Hervé elnyűhetetlen, érzelmes operettjét, a Lilit adták a Népszínház nyugdíjintézete javára, az Országos Színészegyesület alapításának hatvanadik évfordulója alkalmából; a Lili annak idején vagy háromszázszor ment a később Nemzetivé előlépett Népszínházban.

A Magyar Színpad beharangozója szerint a felújítás „különös érdekessége, hogy együtt lépnek fel az egykori Népszínház nagyjai a legújabb színésznemzedékkel, a tegnap a mával, sőt a holnappal. Pálmay Ilka, Küry Klára, Szirmai Imre, Pintér Imre, Bónis Lajos, Pázmán Ferenc mellett fellép Lábass Juci, Kun Magda, Ferenczy Károly, Szedő Miklós, Érczkövy László… A jótékony célú díszelőadás így az évad egyik valóban ünnepi eseményévé avanzsál, amelynek emlékét bizonyára szeretettel őrzik meg a Városi Színház mai nézői csakúgy, mint a régi Népszínház hívei és barátai".

A Pesti Hírlap Megelevenedett múlt címmel számolt be másnap az előadásról. Csupa emlék a rivaldán túl és lent a nézőtéren - írta -; Pálmay Ilka, Pintér Imre, Pázmán Ferenc, Bónis Lajos, Ferenczy Károly játszottak a régiek közül a zsúfolásig megtelt, tapsviharokban kitörő nézőközönség előtt. „Ez már nem kegyelet, ez megmozdulás" - jegyezte meg a lap napokkal később, miután a negyedik-ötödik előadáshoz is hosszú sorok kígyóztak szinte tüntetésként a jegypénztárnál. Még él hát a Népszínház a publikum szívében, amely átengedi magát a Lili könnyed szerelmi története, fülbemászó dallamai, az édesbús emlékezés bűvöletének - így a Pesti Hírlap, s még alkalmi rigmusszerzője is ihletet kapott a fényes sikertől: „… Pár tünde percre visszaszállnak / Szívem fiatal álmai, / Örökifjan elémbe lépnek / s dalolnak Küry, Pálmay…"

De vissza kilencéves önmagamhoz, ahhoz a varázslatos estéhez, amikor megilletődötten feszengtem az egyik oldalpáholyban a szüleim között, s ámuldoztam a körülöttem csillogó-aranyló mesebeli látványon, várva a nagy pillanatot, nagyapám megjelenését a színpadon. Függöny fel, csinos, teraszos villa, virágos kert, jobb felől fal, tüzérlaktanya kerítése, s egyszer csak kilépnek a házból Lili szülei, hófehér hajával nagyapám mint Bouzincourt a nejével, Pálmay Ilkával. Nagyapa! - kiáltottam fel jó hangosan, a ráismerés ösztönös örömével, nem kis feltűnést keltve szűkebb környezetemben, de csak ott, mert a feldördülő taps szerencsére elnyomta a hangomat; anyám szájamra tette a kezét, és rám pisszegett. Vajon hányan emlékeztek a nézőtéren arra, hogy Pálmay hajdan Lilit játszotta, az első felvonásban a szerelmes bakfist, a másodikban a megkísértett asszonyt, a harmadikban a nagymamát, Bónis pedig Plinchardot alakította, a bugyuta trombitás tüzért, majd a hódító hadnagyot, végül az atyai örömében elérzékenyülő tábornokot - hányan látták őket ifjan? Én persze nem érzékeltem, hogy az idő eljárt felettük, ők nekem a Bouzincourt házaspár voltak mindig, és maradnak örökké.

Felejthetetlen, csodálatos este volt.

De csak az újdonság káprázata, a kulisszák, jelmezek színpompája, a felcsattanó tapsok, az andalító melódiák emléke rögzült bennem, a Lili-keringő például: „Oh, mely bohó valék…" (Megjegyzem, ez nem Hervé műve, hanem „hazai ráadás".) És semmi egyéb, semmi nagyapám ének- és beszédhangjából, gesztusaiból, mimikájából, egyszóval színészi eszközeiből, amelyekből hetven év múltán elfogulatlanul megítélhetném, milyen alakítást nyújtott akkor, s egyáltalán, hol kell elhelyeznem őt a magam privát színészpanteonjában.

Egyszeri, tünékeny, csak a lecsukott szemhéj mögött felidézhető emlék maradt akkoriban a színészi produkció, nem úgy, mint manapság, amikor zöldfülű művészpalántákról is egész archívumnyi film-, magnó- és videofelvétel készül. Nagyapám a harmincas évek elejéig gyakran szerepelt ugyan a Rádióban, ám annak hangtára elpusztult a világháború végén. Tucatnyi némafilmben is szerepelt, többnyire főszerepeket játszott, megsemmisült azonban valamennyi kópia az ostrom napjaiban. Egyetlen tíz-tizenöt másodperces filmszalag maradt fenn róla, valószínűleg 1924-ből, a Kaméliás hölgy színházi előadásának első felvonásából, ahol mint St. Gaudens, öreg bohém módjára, sántikálva betoppan Gautier Margithoz.

Kénytelen voltam hát beérni az újságsorokból kiolvasható jellemző vonásokkal, sajtókritikákból összerakni nagyapám színészi portréját. A teljes életpálya sajtóvisszhangjának bemutatása meghaladna minden lehetséges keretet, vaskos kötetet töltene meg, hiszen nagyapám csaknem fél évszázad alatt úgyszólván minden „színházi városban" - Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Kassa, Pozsony, Sopron, Győr, Szeged stb. - működött rövidebb-hosszabb ideig, mielőtt 1906-ban a nemzet első színpadára, a Nemzeti Színház társulatába került. Kiválasztottam tehát egy évadot - Pécs 1905-1906 -, amely többé-kevésbé reprezentálja legjobb vidéki éveit, s immár országosan ismert és elismert művészként láttatja őt, a budapesti Kerepesi úti színháznak mintegy az előcsarnokában.

*

Bónis Lajos 1905. április 17-én a Miss Hobbsban, Kingsearl szerepében búcsúzott az aradi közönségtől; két évadot töltött itt „parkolópályán", várva többszörösen megígért szerződését a Nemzetihez. Forró hangulatú búcsú volt. „Mikor megjelent a színen - írta másnap az Aradi Közlöny -, percekig tapsolták úgy, hogy alig tudott szóhoz jutni. Azután is, nyílt színen is, felvonás közben is sokat éljenezték és tapsolták. Tisztelői virágcsokrokkal halmozták el, barátai ezüst sétapálcával lepték meg… Osztatlanul bírja a közönség rokonszenvét és szeretetét. Melegebb ajánlólevéllel művészember nem búcsúzhat egy színpadtól, akármerre viszi az útja." Nem kevésbé lelkesen ünnepelte az Aradi Hírlap és az Arad és Vidéke is.

A lapok diszkréten hallgattak arról, pedig nyílt titok volt, hogy Bónis a Nemzeti kapuján kopogtat. Csak a Füles Bagoly című aradi szatirikus lap pletykálta el karácsonyi számában, vagy inkább csak sejteni engedte a kedvelt művész melengetett tervét. Bónis már március végén, amikor a társulat választott küldötteként a Színészegyesület kongresszusára Budapestre utazott, felkereste Somló Sándort, a Nemzeti igazgatóját, s most az évadzáró bankett után a fővárosba felutazva ismét hozzá vezetett az első útja, hogy megtudakolja, mikortól számíthat az áhított szerződésre.

Már jó húsz éve ismerte Somlót. Az 1884-es idényben Szegeden voltak egy társulatban, Somló mint vezető színész, drámai hős, Bónis meg mint ifjonc kardalos, aki azért jött el a pesti Népszínháztól, mert remélte, hogy itt „kiugorhat", kisebb-nagyobb szerepekhez juthat. Somló megkedvelte, tanította, istápolta a tehetségnek ígérkező színészrekrutát, aki neki köszönhette első „megszólalós" szerepeit, s mesterének tekintette őt. Tisztelettel gratulált neki 1885 márciusában, amikor híre érkezett, hogy az Akadémia Teleki-díjjal jutalmazta Ovidius című verses drámáját. S együtt élték át az április 22-i tűzvész katasztrófáját is; mondhatni, országos gyászt váltott ki a színház leégése. Sok élmény kötötte össze őket, de persze azóta sokszor lehullott a lomb a fákról.

Somló nagyívű színházi pályát futott be, drámaírói babérokat aratott, a budapesti Nemzeti Színház tagja, rendezője, majd 1902 tavaszától igazgatója lett, s Bónis is megjárta a legjobb hírnévnek örvendő színpadokat, társulatokat, és a vidéki színészet élvonalába küzdötte fel magát. Somló bizonyára jó emlékeket őrzött egykori pártfogoltjáról, hallott is visszhangos sikereiről, s így nem meglepő, hogy igazgatói működésének mindjárt első évadja végén szerződtetési céllal vendégjátékra hívta meg Bónist a Nemzeti színpadára. Kivételes, nagy megtiszteltetés.

1903 júniusának derekán két estén mutatkozhatott be Bónis a Nemzeti közönségének és a sajtókritika képviselőinek. Az első este, június 12-én a Constantin abbé című francia vígjátékban - ez az 1888-as bemutató óta mindig kasszasiker volt - Paul de Lavardenst (Náday Ferenc híres szerepét) alakította a színművészet halhatatlan nagyjai, Újházi, Mihályfi, Gabányi, Lendvayné, Vízváriné és mások társaságában, általános elismerést aratva. A Magyar Nemzet átgondolt, kifejező játékát, erőteljes hangját és értelmes beszédét dicsérte. Magyar Szó: „Nem látszik meg rajta, hogy vidéki színpadokon szerepelt, mert teljesen beleillik a Nemzeti Színház együttesébe. A közönség zajosan megtapsolta." Pesti Hírlap: „Szerepének szeretetreméltóan komikus elemeit aknázta ki, nagy derültséget keltve egyes jól pointirozott mondásaival." Budapesti Hírlap: „Természetes volt, egyéniségének szimpatikus volta átsugárzott az alakításán." Másnap Az aranyember Krisztyán Tódorában lépett fel (februárban volt a Jókai-mű századik előadása), ugyancsak jó benyomást keltve a publikumban és a sajtóban. Dicsérte a Pesti Hírlap, a Független Magyarország, a Pester Lloyd stb. A Magyar Nemzet ezt írta: „A vendégszereplés szerződtetési szándékkal történt, s méltán, mert mint a jeles művész két fellépte alkalmával bebizonyult, Bónis kétségtelenül hasznos tagja lesz az ország első műintézetének."

A jóleső kritikáknál is nagyobb örömet okozott Bónisnak Somló igazgató gratulációja és ígérete, hogy lépéseket tesz szerződtetése érdekében. Szabad hely pillanatnyilag nem lévén a társulatban, a kultusztárcánál kellett kijárnia az engedélyt. Türelmet kért tehát Bónistól, aki a várakozási időre elszerződött Zilahy Gyulához, a hírneves „Zsülhöz" Aradra. Teltek, múltak a hónapok, és semmi hír Pestről. Bónis írt Somlónak, majd a szezon végén felkereste, ám az igazgató még mindig nem tudott boldogító igent mondani. Százféle kényes személyi ügyben kellett ügyeskednie, szerzőkkel, színészekkel, bemutatókkal, bukásokkal bajlódnia, tán önbizalma is csökkent, miután lépten-nyomon éles támadások érték, s alighanem az önvédelem kötötte le inkább a figyelmét. Újabb év pergett le, és Somló ezúttal azt a reményt ültette el Bónisban, hogy most már küszöbön a kedvező döntés. Biztatása oly komolynak látszott, hogy Bónis virágvasárnap, a szokásos „színészvásáron" elmulasztott vidéki szerződés után nézni.

A várakozás idegőrlő napjai-hetei következtek. Bónisné Pákei Margit - maga is színész, már jó évtizede Bónis hű kísérője a vándorlás éveiben - titokban, férje tudtán kívül levelet írt Somlóné Vadnay Vilmának, aki szintúgy színésznő volt, kitűnő énekes, drámai szoprán, ez időben már visszavonult a színpadtól. Mint anya fordult az anyához, szívhez szóló szavakkal festette le két kisgyermeke, a tízéves Adrienne és a hétéves László hányatott sorsát: a színészszülők mellett örökös hurcolkodás az életük, minduntalan meg kell szakítaniuk tanulmányaikat. Megírta azt is, hogy férje az igazgató biztatását készpénznek véve szerződés nélkül maradt, ami huszonöt év óta először fordult elő a pályáján. Így súlyos helyzetbe kerültek, férje mindennap lesi a postást, hátha megjön végre a remélt döntés. (A levelet az OSzK kézirattára őrzi.)

Nem könnyített Bónis lelkén a lapokban megjelent hír, hogy júniusban, az évad végén ismét vendégjátékokra kerül sor a Nemzetiben: Aradról Markovits Margit A vörös talár Janette-je, Miskolcról Vándory Gusztáv A dolovai Bilitzkyjének szerepében mutatkozik be, Zöldi Elza pedig a Magyar Színháztól a Sötétség Emmájaként lép a Nemzeti színpadára. A Pesti Hírlap még azt is hozzátette (június 15.): „A cél nem a szerződtetés, hiszen a Nemzeti Színház kapujára már rég kiakasztva a tábla: Megtelt. Oly sok a tag, hogy nem is tudják őket kellőképp foglalkoztatni. A vendégszereplés tehát csak alkalom fejlődésük bemutatására a fővárosban."

Bónis már-már reményvesztetten összeroppant, amikor a Fészekbe betérve a színházi titkár belekarolt.

- Jó hírem van, komám. Megjött az áldás fentről: jövő tavasztól a Nemzeti tagja vagy.

Öröm, önfeledt ölelkezés, majd Bónis elkomorult.

- Csak jövőre?

S itt szövődik bele az „öttemplomos város " a történetbe.

*

Kövessy Albert, aki ősztől megkapta a pécsi színházat, társulatával Újvidéken szerepelt, s mert tervezett belgrádi kiruccanása füstbe ment, Siófokon ütötte fel rövid időre a sátrát. Bonvivánja, Kardos Andor - később a Magyar Színház tagja, majd marosvásárhelyi színigazgató, számos nagysikerű operett, a Babavásár, a Vilmos huszárok, a Szökik az asszony stb. szerzője - kérte direktorát, hogy más fontos dolga lévén közös elhatározással bontsák fel a szerződését. Kövessy engedett, miután fülébe jutott, hogy Bónis jövő tavaszig szabad. Rögtön kivetette rá a hálóját. Jól ismerte és becsülte őt, Bónis a kilencvenes években nyaranta Feld Zsigmond Városligeti Színházában több vígjátékát is - A vigécek, Tüzérek gyakorlaton stb. - főszereplőként sikerre vitte. Főnyereménynek tekintette Bónis igenlő válaszát. Pécsi Napló, augusztus 13.: „Kardos Andorral saját kérésére Kövessy felbontotta a szerződését, de már betöltötte helyét Bónis Lajossal, aki Pécsről mindjárt a Nemzeti Színházhoz megy."

Bónis már ismerte a várost és színházbarát közönségét. 1888. és 1889. április-július hónapokban játszott itt az egykori színkörben, Somogyi Károly társulatának tagjaként (Somogyi koncessziója Pécs-Balatonfüred-Kaposvár-Győr-Sopron helységekre terjedt ki). Remekül érezte magát, huszonöt éves, jóképű fiatalember volt, sok leányszívet hódított meg, s együtt lehetett a népszínházi karból ismert és az övéhez hasonló pályát befutó Pintér Imrével, meghitt cimborájával. Kedvére volt a rangos társulat is (összesen mintegy 70 tag, 16 zenész, 18 főnyi segédszemélyzet). Az idősebb művészek között volt például Dálnoki János, a népszerű komikus, Dezséri Gyula, a jeles karakterszínész, 1897-től a Magyar Színház, 1900-tól a kolozsvári színház kiválósága, majd örökös tagja, azután Follinus Aurél színész, rendező, színműíró, aki később egy ideig a kolozsvári színház igazgatója, Dobó Sándor operettbuffo, aki utóbb a kecskeméti színház igazgatója lett. A mesterség sok csínját-bínját leshette el tőlük és más kollégáktól is, Beckóy Józseftől, Kozma Istvántól stb. Bónis egyívású társai között is elsőrendű erők voltak. Komjáthy János, aki főképp hősszerelmes szerepkörben jeleskedett, s a továbbiakban győri, debreceni, kassai színigazgatóként működött, Dezső József, az ifjú bonviván, aki egyenesen a színiiskolából érkezett ide, s két év múltán már a fővárosban, a Nemzetiben aratott babérokat. A nők közül is többen a színészvilág élvonalába tartoztak. Laczkó Aranka például, aki gyakran vendégeskedett a Vígszínházban, a Magyar Színházban, s 1890-től a kolozsvári színház ünnepelt dívája lett, Margó Zelma szubrett, akit, miután bejárta a vidék szinte minden színpadát, a Magyar, majd a Király Színház csábított tagjai közé. Az ifjúságot Szép Olga képviselte, a pécsi közönség lehetett tanúja a tizenhét éves leány első szárnypróbálgatásainak, s nemsokára a vidék legjobb naivájaként tartották számon. Itt szövődött románca Pintér Imrével, felesége lett, vele ment azután Kolozsvárra, Nagyváradra, Aradra. Bónis hamar beilleszkedett a tapasztalt művészekből és tehetséges újoncokból álló együttesbe.

1888 húsvétjának első napján a Cigánybáróval nyitott az aréna. Az első sajtóhangok egyike bánthatta Bónist, de nemcsak őt. A Pécsi Figyelő ugyanis korholta Somogyit (április 7.), helytelenítette, hogy kezdő színészekre bíz nagyigényű szerepeket: „A pécsi közönség kész színészeket akar látni, a tanulópénzt fizesse meg Szigetvár és Siklós." Többen is magukra vehették a célzást, hanem azután (május 5.) a dicséretet is: „Egyik előadás jobb, mint a másik." Ezt történetesen a Királyfogás című, Csiky szövegére írt Konti-operett bemutatója kapcsán állapította meg a lap, s Bónisról, aki Amadilt alakította, a következőket írta: „Igen szép alak, s ügyes színész, hangja is van, csak az »e«-ket ne ejtené ki diftongizálva, hát semmi kifogásunk nem lenne ellene" - a kritikus kettőzött hangot hallott, tán az ő fülével volt baj. Jóindulattal írt a Pécsi Figyelő munkatársa Bónis Párisáról is a Szép Helénában (május 26.): „Hja, minden kezdet nehéz, hát még a tenoristáé. Ami késik, nem múlik, Bónisból lehet még jó tenorista." A Pécsi Hírlap ugyancsak mentegette Bónist (május 24.): „Maga is érezte, hogy ez nem neki való munka, s ezért elég okosan és ügyesen inkább elszavalta énekszámait, s így megmentette Párist, amiben pedig már nagyon sok tenorista megbicsaklott."

A következő évben (1899) az idény ismét húsvétkor kezdődött, s a Nebáncsvirággal indult. Bónis, „a csinos megjelenésű, szorgalommal haladó segédszerelmes az idén is pályázik a közönség elismerésére" - írta a Pécsi Hírlap (április 7.). A lapok élvezetes előadásokról adtak hírt. Dicsérték Bónist a Vasgyárosban (Octave), A könyvtárosokban (Harry), Vidor Pál Ingyenélők című fővárosi életképében (Balogh Pista). Daudet és Belot Ifjú Fromont és idősb Risler című drámájának előadásáról szólva a Pécsi Hírlap színibírálója úgy találta, hogy „a társulatban jó drámai művészek vannak, pontos összjátékuk feledtet egyes apró hibákat az alakítás művésziessége körül. A címszerepek Somogyi (Risler) és Bónis (ifjú Fromont) kezében voltak, s mondjuk rá, hogy jó kezekben" (május 5.). Szép sikerként könyvelte el a kritika a Suhanc előadását is, ebben Bónis Emil szerepét alakította (május 9.). Zsúfolt nézőtér előtt ismételték meg azon a napon is, amikor lóversenyre ment a fél város, s a páholyokban báli toalettekben páváskodtak a hölgyek, mert az előadás után rögtön a versenybálra igyekeztek (május 25.). Azután elérkezett az évadvégi jutalomjátékok ideje. A Pécsi Hírlap kifogásolta, hogy sok a csetlés-botlás, mert a színészek új darabokkal kísérleteznek, s nincs idejük megtanulni a szerepüket. Bónisról azonban, aki jutalomjátékául A márványhölgyek című francia színművet választotta, megállapította, hogy „hibátlanul tudta szerepét, s fejlődő tehetségéhez mérten elég jól alakította is, a közönség gyakran tapsolta". Bónis végül is elégedett lehetett a pécsi szezon mérlegével.

Mellesleg, emlékezetes ünnepek is tarkították az évadot. 1899 pünkösdvasárnapján például Thália-estélyt rendeztek a színházépítés javára. A színkör melletti kiállítási területen felállított pódiumon élőképet mutatott be a társulat görögtűz fényében; minden színész egy-egy ismert alakot ábrázolt a repertoár darabjaiból. Ugyanezekben a napokban a Hamlet címszerepében ünnepelte Somogyi Károly igazgató huszonöt éves színészi jubileumát. A társulat és a közönség elhalmozta ajándékokkal, ezüst babérkoszorút, ezüst fagylaltkészletet, tucatnyi virágcsokrot kapott. Előadás előtt Dezső József köszöntötte a nyílt színen, utána pedig a Nemzeti Sörcsarnokban százterítékes banketten mulattak virradatig, „fényes gázvilágítás" és Jónás Jancsi prímás muzsikája mellett.

S az évadvégi búcsúkat sem lehetett elfelejteni. A pályaudvarra gyűlt a város apraja-nagyja, lelkes ifjak és lányok virágokkal kedveskedtek kedvenceiknek. Egyik alkalommal - a Pécsi Hírlap tudósítója szerint - „Dálnoky, a kövér sorra ölelkezett mindenkivel, Follinus hasonlíthatatlan spanyol grandezzával lépkedett a peronon… A két szerelmes természetű ifjú művész, Pintér és Bónis mint elválaszthatatlan Orestes és Pilades ismét együtt búsongtak, félig jókedvvel, félig nekiszontyolodva; csak úgy olvad róluk a szerelem édessége, s egyre sóhajtoznak a pécsi szépek után, kiket immár itt kell hagyniuk." De végül is fel kellett szállni a különkocsiba, s a gőzös kigördült a pályaudvarról. Úticél: Balatonfüred.

*

Ilyen szívmelengető, kedves emlékek éledtek fel Bónisban, amikor Kövessy Albert Pécsre invitálta az 1905-1906-os évadra, a Nemzetihez szóló szerződése életbe lépéséig. Kíváncsi volt, mennyit változott a város tizenöt év alatt, mióta nem látta, a jól ismert polgárházakra, utcákra, vendéglőkre, leginkább az új, 1895 október elején megnyitott, Steinhardt Antal és Láng Adolf tervezte pompás, szecessziós színházépületre, amellyel Pécs egyszeriben a prominens színházi központok sorába lépett. Ez már nem holmi „vidéki" bodega volt, hanem egész éven át játszó, remek teátrum, nevében is a legmagasabb rangra emelkedett Nemzeti Színház, széles e hazában az egyetlen kőszínház, ahol Bónis még nem játszott. Örömest engedett hát Kövessy hívásának.

Az igazgató 1905. szeptember 30-ra tűzte ki az évadnyitó előadást, de már szeptember 13-án közzétette a helyi lapokban előzetes jelentését a társulat névsorával. Kitűnő erőket sikerült összetoboroznia. A nők között volt például Bánházy Teréz, a jeles anyaszínész (1884-ben a budai Várszínházban debütált); Hannel Aranka drámai hősnő (ő játszotta Roxane-t a krisztinavárosi színkörben, amikor Pethes Imre Cyranójával, mondhatni, berobbant az élmezőnybe); Károlyi Leona koloratúrénekesnő (ez időben gyakran a Király Színházban is vendégeskedett). Itt volt a Vígszínház színiiskolájából Komáromi Gizi szubrett (őt első szerződése szólította ide) és Makó Aida drámai színésznő (Rákosi Szidi iskolájából indult szép ívű pályájára). A korábbi társulati listán még szerepelt az ifjú Berky Lili, aki 1903-ban végezte a színiiskolát, a végleges jegyzékből azonban már hiányzik, a Király Színház ugyanis szerződéssel kínálta meg.

A férfiak sorában is sok híres névvel találkozunk. Károlyi Lajos jellemszínész volt a társulat doyenje, 1869-ben lépett először színpadra, több helyütt igazgatóként működött, egy ideig vezette az Óbudai Színkört, itt most játszott is olykor, de főként az igazgatóhelyettesi, titkári teendőket látta el. Almássy Endre hősszerelmes a fiatalabb generációhoz tartozott, 1897-ben végezte a színiiskolát, Pécsett már rendezőként is bemutatkozott, később a szegedi színházat igazgatta, majd a fővárosba, a Nemzetihez szerződött. Érczkövy Károly operák és operettek baritonszerepeiben csillogtatta tehetségét, Fehér Gyula drámai hősöket alakított, néhány év múltán a budapesti Nemzeti Színház tagja és az Országos Színész Egyesület Színiiskolájának tanára lett. Gózon Béla lírai szerelmes a pécsiek kedvence volt, különösen azután, hogy színművészeti kurzusokat, műkedvelő előadásokat szervezett a városban. Latabár Árpád (az idősebb, Árpád és Kálmán apja) buffo, azaz bohózati komikus szerepkörben mulattatta a közönséget, innen rövidesen a Király Színházhoz szerződött, később a Fővárosi Operettszínház közkedvelt művésze lett. Nagy Dezsőt kedélyes apaként jellemezte az igazgató, Krecsányi Ignácnál kezdte a pályát 1884-ben, felvidéki színházak igazgatója volt évekig. Papp János jóhangú énekes színészként szerzett nevet, Bécsbe és Párizsba is elvetődött mint kávéházi énekes, pécsi évadja után az Intim Színpadnak, majd Nagy Endre kabaréjának a tagja lett, ő volt az első, aki Ady-verseket adott elő, Reinitz Béla megzenésítésében. Népszerű tagja volt a társulatnak Pesti Kálmán komikus is, később a Népszínház művésze, országszerte játszott operettek, monológok szerzője.

Az „intézőség" - igazgató, főrendező, titkár, karnagy, ügyelő, súgó - mellett összesen huszonhat színész tag volt, továbbá huszonöt főből álló kar és húsztagú zenekar, s ez a létszám annak idején a legnagyobb társulatokéval vetekedett.

Bónis tehát tekintélyes környezetben találta magát, amikor augusztus végén csatlakozott Kövessy Albert még nyári kirándulásokon „haknizó" csapatához, majd szeptember végén társaival együtt megérkezett Pécsre. „Bevonultak a színészek, egyszerre mozgalmas lett a város - írta a Pécsi Napló. - Kisváros vagyunk (ötvenezer lakos), a társulat tagjainak száma pedig meghaladja a százat (?). Sorra tűnnek el a kapuk alól a »kiadó lakás«, »hónapos szoba« cédulák."

*

A színház szeptember 30-án Sardou A boszorkány című darabjával nyitott, amely ez év tavaszán a budapesti Nemzeti Színház nagy sikere volt; Pécsett is elragadta a közönséget. A lapok dicsérték az igazgató beköszöntőjét, a szellemes művet, a kitűnő színészeket, köztük a Cleofást, a szent törvényszék orvosát alakító Bónist, aki „jónéhány esztendeje már járt nálunk, s akitől élvezetes alakításokat várhatunk". Másnap dr. Tichy Ferencnek, a színügyi bizottság jegyzőjének rendezésében ismerkedési estély volt a Nádor Szálló télikertjében, ahol a közönség találkozhatott a színészekkel; ezzel a barátságos gesztussal a város úgyszólván magához ölelte a Pécsett még nem járt társulatot. (Néhány nappal később a Nádor Szálló újabb összejövetel színhelye volt, mégpedig a Népkönyvtár Egyesület által a színházban rendezett irodalmi est után, amelyen a színészek - többek között - Lessing Bölcs Náthánjából adtak elő jeleneteket.)

Kövessy változatos, általában magas színvonalú, operákkal is megtűzdelt műsorral igyekezett kielégíteni a nagyérdemű sokféle igényét. Mindig telt házzal ment például a Váljunk el és A vasgyáros; Bónis az előbbiben Adhemár erdőmestert, az utóbbiban Bligny herceget alakította. Souppé Pajkos diákok című operettje előtt Trifkovics Szilárd szerb író Szerelmeslevél című egyfelvonásosát játszották, amelyben Bónis első kiugróan nagy sikerét aratta; nyíltszíni tapsok jutalmazták keresetlen, ötletes játékát (Pécsi Közlöny, október 14.). Sikeres produkció volt a Boldogság című francia vígjáték is, a darabot csak nemrég mutatta be a Vígszínház. Pécsi Napló, október 22.: „Almássy Endrét és Bónis Lajost együtt látni a színpadon - ilyen bonvivánokkal nemigen büszkélkedhet vidéki színtársulat." Ezután operett következett, a Huszárvér Máder Rezső zenéjével és „Bónis pompás alakításával". Majd megint komédia Sardoutól, a Szókimondó asszonyság; ebben „Bónis, mint minden felléptekor, most is kitűnőt nyújtott Lefébre őrmester, majd tábornagy szerepében" - írta a Pécsi Közlöny november 22-én; erről az alakításáról a fővárosi Színház és Élet is megemlékezett (december 3.). Az őszi program legigényesebb vállakozása Az ember tragédiájának színrevitele volt, ami persze a társulat minden tagjára többszörös feladatot rótt. Bónis a szerepek egész sorát vállalta (Rabszolga, Catullus, Császár, Márki stb.), „s egyaránt elismerés illeti mint beszélő és alakító művészt" (Pécsi Közlöny, november 3.).

Tovább tallózva az őszi műsorban: Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosát (Bónis Szörényi kapitányt alakította), Capus Ifjúságunk című színművét (ebben Bónis Chartier magánzóját emelte ki a kritika), Roberto Brocco egyfelvonásos vígjátékát, a Hűtelent mutatták be, amely elsősorban Hahnel Arankának adott alkalmat pazar alakításra, Almássy és Bónis mellett. Pécsi Napló, november 29.: „Almássy a hűtlennek vélt asszony férje szerepében ismét elemében volt, és könnyed, fesztelen játékával szaporította kiváló szerepeinek sorozatát. Bónis mint hódító, de felültetett Don Juan volt a harmadik a játékban, és az ilyen hármasért megirigyelhetne bennünket bármely színpad." Mindennél fényesebb sikert hozott a Rómeo és Júlia előadása; a lapbeszámolók szerint „ijesztően zsúfolt volt a karzat, a közönség már hat órakor csoportosult a pénztár előtt, és ostrom alá vette". A sajtó - többek között - Bónis Mercutióját és Károlyi Lajosné Dajkáját értékelte nagyra.

November végén a Figaro házasságát mutatták be (Paulay Ede fordításában), a címszerepben Bónissal, Zsuzsit Hahnel Aranka játszotta. A Pécsi Közlönyt idézzük (december 1.): „A jeles művésznő mellett szép sikere volt Bónis Lajosnak, társulatunk kitűnő társalgási színészének Figaro szerepében. Keresetlen, egyszerű volt, természetes minden jelenetében. Leghatásosabb volt negyedik felvonásbeli jelenése, amikor Figarón erőt vesz a féltékenység, holott néhány perccel előbb még hivalkodva mondta édesanyjának, hogy őt nem bántja féltékenység. Igaz, őszinte hangú, becses alakításáért Hahnel Arankával együtt zajos tapsokat kapott." Elismerően írt róla a Pécsi Napló is. A következő énekes szerepekben pedig - a Tavasz című Strauss-operettben és a Liliben - Bónis szép énekhangját méltatta mindkét lap; a Lili Plinchardja Bónis egyik legkedvesebb szerepe volt, s azzal büszkélkedett, hogy az ország minden híres-neves primadonnájával eljátszotta (itt Károlyi Leona volt a partnere).

Az év végén Dóczi Lajos romantikus, verses vígjátékában, a Csókban Adolár, a király bátyja szerepében aratott tapsokat, majd az ilyenkor elmaradhatatlan Bőregérben (Denevér) Eisenstein alakjában nevettette meg a közönséget (a fogházigazgató Latabár Árpád volt). „A társulatnál senki jobban nem játszotta volna Eisensteint, szép énekhangjának is jó hasznát vette" - írta a Pécsi Napló színikritikusa.

*

Az 1906-os esztendő műsora ugyancsak tarka volt. A szabin nők elrablása mindig nézőrekordot hozott, ezúttal is; Bónis dr. Szilvásy Béla tanár szerepében hálás feladathoz jutott. Az akkortájt népszerű spanyol drámaíró, Echegaray Folt, amely tisztít című darabjában, amelyet a pesti Nemzeti Színház 1898-ban mutatott be, Don Lorenzót játszotta, s ez szintúgy rászabott, remek szerep volt. Sudermann Pillangócsatájában Keszler Richárd jelmezét öltötte magára. „Eddig látott alakításai közül a legértékesebb… különös dicséretet érdemel" - így a Pécsi Közlöny. A továbbiakban is közönségcsábító előadások követték egymást: A kaméliás hölgy (Bónis Giray gróf), A dolovai nábob leánya (Szentirmay huszárszázados), majd Fényes Samu Kurucz Féja Dávid című, országszerte játszott színműve, amelyben Bónis Féja Dávidot, Kassa főbíráját alakította. Pécsi Napló: „Ha Féja Dávid jelleme nincs is úgy megkonstruálva, hogy az maradandó becsűvé tehetné ezt a magyar érzelmű drámát, mégiscsak karakterszerep ez, erős drámai kitörésekkel. És Bónis sokoldalúságának, komoly művészi becsvágyának adta tanúbizonyságát, hogy a jellemzés gyengeségét pótolva plasztikusabban és érthetőbben állította elénk a főhőst, mint amikor azt a pátosz akrobatái játsszák."

A februári műsorrend is igénybe vette Bónis sokszínű képességeit. Trilby - Talbot Wynne; Jerikó falai - Hankey Bannister; Felhő Klári - Szita Pista; A csikós - Ormódi Bence. Más-más műfajok, jellemek, helyzetek, dráma, vígjáték, népszínmű, operett. Két héttel a pesti, vígszínházi bemutató után Henry Bernstein, a kor nagyhatású francia drámaírója Baccarat című színművében - Góth Sándor fordításában - a főhőst, Amadée-t alakította tapsviharos sikerrel. A kritika észrevette, hogy az elvakult szenvedély megjelenítése kivételesen nehéz próba elé állította Bónist, s hogy „igaz művészet volt játékában". Az előadás híre Pestre is eljutott. A Színház és Élet (február 25.) elismeréssel jegyezte fel „átgondolt, mindig tartalmas és mindig művészi játékát". Mint a beszámolókból kiderül, sok tapsot kapott Az aranyember Krisztyán Tódorjaként is, nem csoda, hiszen ebben a szerepben már több helyütt - mint szó volt róla, a fővárosban is - remekelt.

Március elején a Koldusgróf című operett került színre, amelynek címszerepét, Karinsky Bogumil grófot eredetileg Kövessy igazgató játszotta. Most Bónis alakította a grófot, a női főszerepet pedig Károlyi Leona. Pécsi Napló (március 7.): „Kövessy lemondott a szerepről, s ezt annál helyesebben tette, mert Bónis Lajosban olyan énekes bonvivánja van a társulatnak, amilyenre távozásával nem egyhamar tehetünk szert. A koldusgúnyában is elárulta előkelő származását, drámai játéka, erőteljes éneke pedig a baritonistának is elismerést hozott." A Pécsi Közlöny (március 8.) még élesebben bírálta Kövessyt: „Ha várt volna a bemutatóval, míg Károlyi Leona a budapesti vendégszereplésről visszatér, és a címszerepet mindjárt Bónis Lajosnak osztotta volna ki, úgy bizonyára több előadást ért volna meg ez a darab, mely azonban így a bukott darabok közé tartozik, mert hiába játssza most már a főszerepeket az a fentebb jelzett két kiváló erő, a halottat nem lehet feltámasztani. Egész más formája volt tegnap a darabnak, így szórakozást nyújtott az előadás, élet volt benne, ami az operettnél elmaradhatatlan kellék. Jessi szerepében kitűnő volt Károlyi Leona, aki édes derűjével a közönséget felvillanyozta, amely a pompásan előadott Boudoir című dalt zajosan meg is tapsolta. Partnere Karinsky gróf szerepében Bónis Lajos volt, akinél a szép énekszámok már teljességükben érvényesültek, és előadása természetességével hódított."

Miért, miért nem, elsiklott a kritika a II. Rákóczi Ferenc fogsága című, sokszor játszott Szigligeti-színmű előadása fölött (Bónis Longevall kapitány szerepét kapta), feljegyezte viszont Kazaliczky Antal Tetemrehívásának bemutatóját. „Bónis Lajos és Fehér Gyula - írta a Pécsi Közlöny március 18-án - újból növelték maguk iránt a közönség szimpátiáját, azon publikumnál, amely méltányolni tudja a talentumot, a határozott tudást. Mindkettőjük távozását erősen meg fogja érezni a társulat." Rutkai György Sötétség című darabja, amelyben Bónis Vári Kálmán nagybirtokost játszotta, ugyancsak szép dicséretet kapott a sajtóban. A Pécsi Közlöny szerint „őszinte, sikerült alakítás volt Bónis Lajosé, aki egyszerű, magyaros beszédmodorával és természetes játékával minden előadásnak fő erőssége".

Március végén Bónis „megdicsőülésének" napjai következtek. Kadelburg Gusztáv pesti születésű, berlini színész és színműíró - akinek számos darabját játszották a fővárosban és vidéken - A nap hőse című vígjátéka került színre, Bónissal a címszerepben, kereken két héttel a vígszínházi bemutató után. A Pécsi Közlöny kétszer is méltatta. Március 24.: „A vezető szerep Bónis Lajosnál volt, amely tény maga elegendő arra, hogy sikert érjen el a darab. Mert olyan finom ízléssel játszó, ötletes színész bizony a ritkaságok közé tartozik, mint amilyen Bónis Lajos… Erőteljes művészetével tegnap is fényes sikert ért el. Hahnel Aranka végtelenül bájos volt a spanyol chansonette szerepében." Március 28. (a második előadásról): „El kell ismerni, a vígjáték kifogástalan előadásban megy, valamennyi szereplő teljes odaadással, dicséretes ambícióval játszik. Első helyen áll persze Bónis Lajos, akinek távozása a társulatra nézve érzékeny veszteség, mert oly jeles erő, oly öntudatos művészi egyéniség, aminő vidéken a ritkaságok közé tartozik. Sok szép szerepe volt ebben a szezonban, különösen a második felében, és minden szerepét művészi kidolgozással mutatta be. Játékát sok melegség, szív, nemes kedély jellemzi, amellyel úgy a többi szereplőt, mint a nagyközönséget elbűvöli. Amit mond, azt a nemes, meleg érzés hatja át, amit cselekszik, azt az öntudatosság, gazdag művészi egyéniség jellemzi. Régen volt ily finom, kedves társalgási színészünk, aki a vígjátéknak oly kitűnő ereje, mint Bónis Lajos, aki mestere a beszédnek, a szalontársalgásnak. A közönség itteni működése alatt igazán megszerette, s csak sajnálkozással veszi tudomásul távozását, de egyben örül is annak, hogy a budapesti Nemzeti Színház tagja lesz, ahol bizony szükség van ily modern színészre ama sok kiabáló és szavaló színész között, akik uralkodóivá lettek ennek a műintézetnek, ahol csak az utóbbi időben kezdenek némileg szóhoz jutni a modern irány hívei és úttörői. Bónis Lajost tisztelői tegnap este egy ezüst cigarettatárcával és gyújtótartóval lepték meg megemlékezésül a pécsi szezonra." Hasonló ünneplésben részesítette Bónist a Pécsi Napló: „Tisztelői megérdemelt ezüst babérkoszorúhoz juttatták, a közönség elhalmozta szeretetének minden jelével." Sőt, az előadást a fővárosi Pesti Hírlap is méltatta (március 24. és 28.), Bónis elegáns, természetes játékát hangsúlyozta.

Hátra volt még egy díszelőadás a Népakadémia javára, a Bánk bán (Bónis II. Endrét alakította), azután már csak a búcsúfellépésekre alkalmat adó előadások következtek, április 8-án Bokor Józseftől - zeneszerző és sok színmű szerzője volt, ez időben a Király Színház főrendezője - a Kurucfurfang című hatfelvonásos népszínmű (pár évvel korábban a Népszínház sikerdarabja), amelyben Komáromi Gizi, Bónis Lajos, Érczkövy Károly, Latabár Árpád búcsúzott el végleg a közönségtől, Bónis Bedő István vitéz szerepében. Ovációk köszöntötték a távozókat.

A Pécsi Közlöny szezonvégi mérlege szerint a társulat meghódította a közönséget, csaknem kétszáz előadást tartott. A férfiak közül Nagy Dezső 188, Latabár Árpád 163, Pesti Kálmán 150, Almássy Endre 117, Gózon Béla 110, Érczkövy Károly 110, Bónis Lajos 107, Barna Andor 105, Papp János 98… Kövessy Albert 23 alkalommal lépett fel. Bónis százvalahány fellépése körülbelül hatvan szerepet jelent. Pusztán a szereptanulás és a próbák mennyiségével számolva is óriási teljesítmény, s ezt nem csökkenti az a tény, hogy jó néhány szerepet az évek során már eljátszott másutt, sokszor, mondhatni, a kisujjából rázott ki.

Április 8-án volt tehát Bónis utolsó fellépése, s a Pécsi Közlöny tudósítása szerint még aznap, vasárnap éjjel elutazott Budapestre. Úgy látszik, a színházból egyenesen a pályaudvarra ment. Azt nem tudni, miért kellett így sietnie, csak annyit, hogy „tisztelői kísérték ki az állomásra". A társulat többi tagja másnap, harmadnap Mohácsra utazott, s onnan hajóval Újvidékre, az első nyári stációra.

Mintegy kadenciaként ide kívánkozik, hogy a Színészek Lapja április 30-án közölte: Bónis Lajos elfoglalta helyét a Nemzeti Színház társulatában. Szerződött tagként 1906. szeptember 9-én lépett először az ország legrangosabb színpadára a II. Rákóczi Ferenc fogságában, Jászai, Bakó, Náday, Szacsvay társaságában. Másnap A Kegyenc került színre, s ő ebben - Ivánfi, Beregi, Pethes, Jászai mellett - Gaudentiust alakította. Október végén, Rákóczi és bujdosótársai hamvainak hazatérése napján Somló Sándor igazgató pályadíjnyertes Thököly című verses drámáját mutatták be az ünnepi alkalomra feldíszített színházban, fényes szereposztásban, a főbb szerepekben Ódryval, Gabányival, Pethessel, Márkus Emiliával; Bónis a nép hangját képviselte Esze Tamás alakjában. Nem követjük tovább, életútjának új fejezete kezdődött ekkor, célegyenesbe ért.

*

Félretéve a korabeli lapok évfolyamait, úgy vélem, hogy - bár a helyi színikritika színvonala nem volt különösebben magas - elég részletes, színes és árnyalt képet kaptam nagyapám színészi munkájáról a vidéki pályafutását lezáró évadban, a legkülönbözőbb műfajú darabokban és szerepekben. A mozgókép, a hangosfilm persze többet nyújthatott volna, nem is szólva a személyes élményről, de hát ha nincs más, az újságok tanúskodásának is örülnöm kell, abból is kiderül a legfontosabb jellemző: természetes hangon beszélő, társalgó művész volt abban az időben, amikor többnyire még a deklamáló, „öblögető" stílus uralkodott a színpadokon. Nagy erény. Kellemesnek, megnyerőnek találták énekhangját is, s minden fellengzős teatralitástól mentes, elegáns játékmodora ugyancsak elismerést aratott. Mindent egybevetve, egy kitűnő tehetségű színész portréja kerekedik ki a pécsi újságkritikák soraiból. Immár levetve az elfogulatlanság álarcát, fennhangon elmondhatom: büszkén emlékezem rá, képzeletben lelkesen megtapsolom, s ha meghallja „odafönt", tán kilép a felhőfüggöny elé, s odakacsint felém, mint amikor először és utoljára láttam színpadon a Városi Színházban hetven évvel ezelőtt.

Legyen ez az írás csokor a pesti Fiumei úti sírkert 34. parcellájában lévő sírjára.