1991 előtt a szlovénoknak nem volt önálló államuk. Elődeik a 6. század második felében észak felől kezdték benépesíteni a mai Ausztria déli területeitől az Isztriai-félszigetig húzódó vidéket. Ezt a vidéket a 15. század folyamán a Habsburgok szerezték meg maguknak, s a szlovénok legnagyobb része 1918-ig az osztrák örökös tartományok (Krajna, Karintia, Stájerország) lakójaként az ő alattvalójuk volt. A szlovén nemzeti mozgalom első képviselői 1848-ban azt követelték, hogy a császár a történelmi tartományokat átalakítva a szlovénokat egyesítse egyetlen (alapvetően) szlovénok lakta tartományba, ahol az iskolai oktatás és a hivatalok nyelve a szlovén. Ezt az 1918-ig fenntartott követelést az udvar nem teljesítette, a szlovénokban pedig nőtt a félelem, hogy ennek hiányában nem tudnak ellenállni a német–osztrák expanziónak, s elnémetesednek.

Részben ez a félelem volt az oka annak, hogy 1848-tól keresték a Monarchia délszláv népeivel a kapcsolatot, majd ennek az eszmének a jegyében hozták létre 1918. október 29-én közösen a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. Ez az állam az olasz katonai expanzió miatt kénytelen volt a Szerb Királyság segítségét kérni. A segítség megérkezett, de az ára az volt, hogy 1918. december 1-jén az említett két egységből létrejött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. A szlovénok ebben a – szlovén kultúrának és gazdaságnak a Monarchiánál nagyobb lehetőséget biztosító – centralizált államban, amely a különböző népekből erőnek erejével akarta létrehozni a jugoszláv nemzetet, nem érezték igazán jól magukat, de az olaszoktól és (kisebb mértékben) az osztrákoktól való félelem nem tette kívánatossá és lehetővé a kiválást. Ezt a félelmet a második világháború idején bekövetkezett olasz, német és osztrák megszállás csak növelte. A félelem, a kommunisták fegyveres hatalomátvétele, illetve az 1945 után kialakított jugoszláv föderatív rendszer – amelyen belül Szlovéniának, különösen az 1974-es alkotmány elfogadása után, meglehetősen nagy belső önállóság jutott, és a szlovén gazdaság fejlődése is biztosított volt – az 1980-as évek második feléig elfogadhatóvá tette a Jugoszlávián belüli életet. A szocialista gazdasági és társadalmi rendszer 1980-as években felszínre került válsága, az a tény, hogy Szerbiában az erőszakos politikai eszközöket alkalmazó, a köztársaságok önállóságát csökkenteni akaró Miloševič került hatalomra, illetve a nyugat-európai integrációs folyamatok a szlovénokban megnövelték a nyugati világ iránti érdeklődést és az önállóság iránti vágyat. Amíg a szlovénok 1915-től, majd Jugoszlávia fennállása idején a két közép-európai szomszéd magatartása miatt elutasították a közép-európai gondolatot, s a Balkán felé fordultak, a 80-as évek második felében a Balkánon tapasztalt jelenségektől megrémülve Közép-Európa felé keresték a kiutat; ennek egyik megnyilvánulása volt az 1986 óta évente megrendezett Vilenica Közép-Európai Írótalálkozó. A nagyobb önállóságot Jugoszlávia konföderációvá történő átalakításával szerették volna elérni, az ennek érdekében folytatott hosszas, de sikertelen tárgyalások után 1991. június 25-én kikiáltották a függetlenséget, amit az Európai Unió tagállamai 1992. január 15-én elismertek.

A korábbi jó és rossz tapasztalatok birtokában, de az önálló állami lét működtetésének területén tapasztalatlanul, bizonytalansággal vegyes optimizmussal kezdték meg az önálló életet. Ezt az első időben megnehezítette, hogy a délszláv térségben uralkodó viszonyok miatt elvesztették a volt jugoszláv köztársaságokban korábban meglévő hagyományos piacaik jelentős részét. Ráadásul meg kellett küzdeni a társadalmi, gazdasági rendszer átalakításából fakadó nehézségekkel is. A szlovénok mindkét területen alkalmaztak néhány szokatlan megoldást is.

1990-ben a volt ellenzék hatpárti koalíciója, a DEMOS került hatalomra, amely legfőbb céljának a szlovén önállóság, a polgári demokrácia, valamint a piacgazdaság kiépítését tekintette. Az első két célt 1991 decemberére, amikor az új szlovén alkotmányt is elfogadták, lényegében elérték, a harmadik elveiben nem tudtak megegyezni. Ezért és bizonyos ideológiai nézeteltérések miatt a DEMOS 1991 decemberében felbomlott, 1992 áprilisában pedig a parlamenti erőviszonyok átrendeződésével új kormány alakult a liberális demokraták vezetésével, akik – egy rövid, mintegy öt hónapos időszakot leszámítva – változó koalíciók élén azóta is kormányon vannak. Ez a térségben egyedülálló jelenség több okkal is magyarázható.

Egyrészt a párt sajátosságaival: a párt abból az egykori szocialista ifjúsági szervezetből jött létre, amely a 80-as években a másként gondolkodás egyik központja volt, hamar liberalizálódott, ugyanakkor megőrizte az egykori ifjúsági szervezet infrastruktúráját, ami viszont lehetővé tette a hatékony működését. Ez, valamint hogy a pártban megtalálhatók mind az egykori pártalkalmazottak (amelyek az MSZP-hez teszik hasonlóvá), mind a radikális (baloldali-) liberális értelmiségiek (ami miatt részben az SZDSZ-hez, részben a korai FIDESZ-hez hasonlít), mind az élet számos területén dolgozó technokraták (ami miatt részben az MSZP-hez, részben a mostani FIDESZ-hez hasonlít), azt mutatja, hogy bizonyos értelemben néppártot hoztak létre, s ez önmagában is széles választói hátteret biztosít. Végül a párt vezetője, Janez Drnovšek meglehetősen ügyesen, olykor már az elvtelenséggel határos pragmatizmussal vonta be a kormányzásba hol az egyik, hol a másik jobboldali pártot, két ciklusban pedig a reformkommunistákat is. Ennek a politikának kétségtelen előnye volt, hogy csökkentette a kormánypolitikával elégedetlenkedők számát, illetve hogy sikerült a liberális demokratákat a politikai paletta közepén tartani. Ugyanakkor a hosszas hatalomgyakorlás elbizakodottá, néha korrupttá, nemegyszer arrogánssá tett néhány liberális politikust (ez persze igaz a koalíciós partnerek egyes politikusaira is), s ezért még a velük szimpatizálók közül is sokan úgy vélték, hogy a szlovén politikai életnek jót tenne egy kis változás.

Erre 2000 tavaszán nyílt lehetőség, amikor a jobboldali pártok a parlamenten belüli viszonyok átrendeződése következtében kormányra kerültek. A jobboldal az új választások előtt néhány hónappal meglehetősen erőszakos volt a gazdaságban, a politikai életben és az egyházpolitikában, s egyoldalú intézkedésekkel megpróbálta az általa kiválasztott politikusokat hosszú távra bebetonozni számos kulcspozícióba. Ezek a megoldások felháborították a szélsőséges megoldásokat elutasító szlovénokat, s ennek eredményeképpen a liberális demokraták minden korábbinál több szavazatot kaptak. Igaz, az egyébként megosztott jobboldal úgy véli, ez az eredmény annak köszönhető, hogy a liberálisok kézben tartják a tömegtájékoztatást. A jobboldal bizonyos politikusai 1990, de még inkább 1992 óta úgy vélik, hogy a liberális demokraták és a reformkommunisták ilyen módon, illetve a régi párttagokra kiterjedő informális hálózat révén s különböző manipulációs technikákkal tarthatták meg a politikai és a gazdasági hatalmat. Ezt az elképzelést leginkább a meglehetősen erősen antikommunista szociáldemokrata párt képviseli, amely a kilencvenes évtized második felétől erősebb, mint a reformkommunisták pártja. Én a liberálisok sikerét egyebek között abban látom, hogy határozottan, de mégis óvatosan bontották le a korábbi rendszer elemeit, s ennek bizonyos hátrányok mellett számos előnye is látható. Az egyik legfontosabb előny a gazdaság területén jelentkezik.

A tulajdonátalakítás során ugyanis különböző elemeket ötvöztek. A bonyolult mechanizmusú privatizációt a vállalati vezetés a saját belátása szerint hajtotta végre, de ezt egyrészt szigorúan ellenőrizték, másrészt a lakosságot sem zárták ki belőle. Az első fázisban az úgynevezett társadalmi tulajdont privatizálták, s ebbe a folyamatba ingyenesen szétosztott részjegyek révén valamennyi szlovén állampolgár bekapcsolódhatott. Ezt részben az tette lehetővé, hogy a szlovén gazdaság jobb állapotban volt, mint a térség többi gazdasága, részben az, hogy az ország nem volt úgy eladósodva, mint például Magyarország. Bár ez a megoldás lelassította a privatizáció folyamatát, s az országnak viszonylag sok pénzébe került, egyes szlovén közgazdászok (és például Berend T. Iván) szerint még mindig kisebb megrázkódtatást okozott, mint a régió többi országában lezajlott privatizáció. Talán még ennél is figyelemreméltóbb, hogy a szlovén gazdaság hamar kiheverte az átalakulással és a piacvesztéssel járó nehézségeket, s a privatizáció lassúsága ellenére (az állami tulajdon privatizálását csak nemrég kezdték meg) Szlovénia az egyik leggyorsabban fejlődő ország a térségben, dacára annak, hogy 2000 elejéig nem igyekeztek bevonni a külföldi tőkét. E nehezen megmagyarázható jelenség mögött több indok húzódik. Először is, Szlovéniában történelmi okok miatt, s mert az ország a Nyugat felé a szocializmus idején is nyitott volt, fejlett a munkakultúra. Másodszor, a választott átalakítási modell, minden problémája ellenére elnyerte az emberek rokonszenvét. Harmadszor, a szocialista önigazgatás idején szerzett tapasztalatok alapján, valamint a jelenkori német mintát követve az alkalmazottakat is bevonják a vállalatok ellenőrzésébe. Ide tartozik, hogy a szociális szempontokat az átalakítás során is igyekeztek figyelembe venni (bár a munkanélküliség sokáig igen magas volt), s végül, hogy Szlovénia számos nyugati kritika ellenére igen óvatos pénzpolitikát folytatott, s ennek pozitív lett az eredménye.

Az Európai Unió az éves országjelentésekben kritizálja ugyan a lassú privatizációt, a külföldi tőkebefektetők korlátozását, Szlovéniát mégis a csatlakozni kívánó országok első vonalában tartják számon. 1992 óta ugyanis Szlovénia egyik legfontosabb deklarált célja, hogy bekapcsolódjon az európai integrációs folyamatokba. Ezt az európai országok által vallott értékrendszerre is hivatkozva, az egyenrangú partnerség elvének fenntartásával szeretné elérni. A szlovénok az elmúlt tíz év legfájóbb élményeként tartják számon, hogy az Európai Unióval folytatott tárgyalások menetét erősen befolyásolta egy kétoldalú probléma, az Olaszország és Szlovénia közötti vita. A vita gyökerei a második világháború utáni évekre nyúlnak vissza, amikor Jugoszlávia az elűzött/elmenekült olaszok ingatlanjait állami tulajdonba vette. Olaszország szerette volna elérni ezen vagyonok visszaszármaztatását, aminek a szlovénok ellenálltak. Olaszország emiatt többször megvétózta Szlovénia uniós tárgyalásait, s végül Szlovénia 1997-ben igen sajátos feltételeket volt kénytelen aláírni. Kötelezte magát, hogy a társulási megállapodás érvénybe lépése (ennek időpontja: 1999. február 1.) után négy évvel az Európai Unió állampolgárai a kölcsönösségi elv tiszteletben tartása mellett földingatlant vehetnek Szlovéniában. Ráadásul azok, akik korábban a mai Szlovénia területén három évig állandó lakással rendelkeztek (ez alapvetően az olaszokra érvényes), már a megállapodás érvénybe lépésétől kezdve rendelkeznek ezzel a joggal.

Mindez azt jelentette, hogy Szlovénia később már nem védhette úgy földingatlanát, mint ahogy ezt például Magyarországnak sikerült elérnie. Emiatt és néhány uniós kötelezettséggel együtt járó más ok miatt Szlovéniában az értelmiség és a lakosság egy részének körében viszonylag erős az euroszkepticizmus, s az is előfordul, hogy maga a miniszterelnök tesz szkeptikus megjegyzéseket. A felmérések szerint azonban a lakosság mintegy 55-60 %-a mindezek ellenére is támogatja az integrációt.

A szlovén politikusok erősen törekednek a regionális együttműködések kihasználására: a Közép-Európai Kezdeményezésben éppúgy részt vesznek, mint a CEFTA, a SECI és a Délkelet-Európai Együttműködés munkájában. Hozzá kell azonban tenni, hogy a kezdeti időszakban voltak fenntartásaik. Az 1990-es évek elején nem használták ki a visegrádi találkozókban rejlő lehetőséget, mert úgy vélték, hogy ez kívülről nézve a kevésbé fejlett országok klubjába sorolná őket, márpedig ők épp arra törekedtek, hogy a külföld érzékelje, Szlovénia mennyivel fejlettebb, mint a régió többi országa. Szlovénia ugyanis önmagát elsősorban nem a régió országaihoz, hanem a már uniós Portugáliához méri. Emiatt csak lassan ismerték fel, hogy a Nyugat azt akarja látni, hogy a régió országai képesek az együttműködésre. Erős fenntartásaik voltak a SECI-vel, illetve a Délkelet-Európai Együttműködéssel kapcsolatban is, mert (akárcsak a magyar politikusok) attól tartottak, hogy ezzel vissza akarják őket zárni a Balkánra, egy balkáni szövetségbe. Ennél egyértelműbben támogatták az olasz–szlovén–magyar együttműködést, amelyhez 2000-ben Horvátország is csatlakozott.

Bár a szlovénok igen fontosnak tartják a jó szomszédság-politikát, itt sem megy minden zökkenő nélkül. A legszorosabb éppenséggel a Magyarországhoz fűződő viszony, amit a vezető szlovén politikusok immár tíz év óta folyamatosan nagyon jónak minősítenek. Az Olaszországgal kapcsolatos vitát már említettem, s bár a tüske megmaradt a szlovénokban, a viszony azóta látványosan javult. Ausztriában alapvetően Haider kijelentései borzolják a szlovénok kedélyeit, de tény, hogy a második világháború végén elüldözött/elmenekült németek problémáját (ez a beneši dekrétumok kérdésköréhez hasonlítható) még nem oldották meg. Szlovéniában nagyon fontosnak tartják a Horvátországhoz fűződő viszonyt, de ezt, számos nagyon jelentős eredmény ellenére, a két ország között a pirani öbölben meghúzandó határvonal kérdésében tíz éve meglévő érdek- és nézeteltérés komolyan megterhelte.

A fiatal nemzetállam dinamizmusa nem csupán a gazdaságban, de a kultúrában is tapasztalható. Leglátványosabbnak a történettudományban bekövetkezett változásokat látom, ahol a korábbi kritikátlan nemzeti- és osztályszemlélet helyét a modern kritikai szemlélet váltja fel, és ez egyáltalán nem vezet nacionalista megoldásokhoz. Hasonlóan pezsgő világ az esszéíróké, közülük Aleš Debeljak nevét Amerikától Japánig sokfelé ismerik. Az utóbbi időben a szlovén filmművészet is több külföldi elismerést szerzett magának. Meglehet, igaza lesz Debeljaknak, s a 21. században a szlovénok „a számszerű kicsinység, a korlátozott gazdasági és katonai erő" tudatában valóban hasznosíthatják azt, ami a leginkább a rendelkezésükre áll: „az emberi, kulturális és tudományos tőke. A szlovénok számára tehát itt az alkalom és egyúttal a lehetőség."

Szilágyi Imre (1949) történész, politológus, a Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa. Az önálló és demokratikus Szlovénia című monográfiája 1998-ban jelent meg Budapesten, a Teleki László Alapítványnál.