Mögöttünk van a szlovén önállóság tízéves évfordulója. A vezető államférfiak és politikusok ott voltak (vagy legalábbis ott kellett volna lenniük) a főváros Köztársaság terén megtartott központi állami ünnepségen. Mi, közönséges emberek, az önállóságot mind a magunk módján ünnepeltük. Én magam távolról néztem a ljubljanai vár felett látható tűzijátékot, a nyilvános szférába úgyszólván a saját küszöbömről kukkantottam be. A családi házunk kertje előtti kerítésre támaszkodtam. De nem voltam egyedül. Az utca másik oldalán lévő óvoda melletti öreg akácok lombkoronáján át ugyanis számos szomszédunkkal együtt figyeltük – ezen az estén az elővárosi élet vérkeringésébe bekapcsolódva – a fény színes eleganciáját, amelynek egyebek között arra kellett figyelmeztetnie minket, hogy nagyszabású és fontos dologról van szó.

Az utcánk neve engem folytonosan az emberi lét legfontosabb forrására emlékeztet: Zvezna – Szövetségi! Ez nem csupán a szétesett jugoszláv föderációt juttatja eszünkbe, bár eredetileg ez volt a fő metaforikus jelentése. Annak a területnek a története miatt, amelyen lakóövezetünk, a Zelena jama áll, efelől nem is lehet kétségünk. Ezen értelmezés felé irányít engem a nyár valamennyi melegebb napján a bosnyák, cigány és horvát nyelvjárások etnikai mixtúrája, az ablaküveg által megszűrt, inkább média jellegű és kevésbé az iskolában tanult szlovén nyelv, amely a sarki lámpa alatti, fiatalokból álló csoport számára nagyon is ésszerű, a mi tradicionális lakókörnyezetünk számára azonban igencsak problematikus. Ritka az a nap, amelynek éjszakáján, ha kimegyek a kertbe, hogy elszívjam az utolsó, esti cigarettámat, ne látnám őket, amint a közvilágítás bizonytalan körében kortársi közösségükben kipróbálják az erő és az ellenőrzés stratégiáját, az alkalmazkodást és a vezetésére irányuló törekvést. Én azonban inkább arra gondolok, hogy a Zelena jamán lévő utcánk neve valami más, szélesebb közösségre is utal; hogy a jelentés valamilyen másik állományára való utalással játszik; hogy a közös, a közösségi, a társadalmi élet kontinuitásának irányába nyit teret. Ez a rejtett metaforikus jelentés pedig azt tanácsolja nekem, hogy arra gondoljak, ami az egyén és az identitás valamennyi formája szempontjából egzisztenciálisan a legalapvetőbb: a Másik megismerése és tekintetbevétele.

A Másik megismerését, tekintetbevételét vagy éppen tiszteletben tartását meghatóan írta le Marjan Rožanc Ljubezen (Szerelem) (1979) című halhatatlan regényében, amely éppen a Zelena jamán játszódik. E regény hősei abban különböztek egymástól, hogy a „vörösök" vagy a „feketék" csoportjához tartoztak, s ezt az antagonizmust a véres szélsőségekig kiélezte a második világháború. A regényben azonban éppen a törékeny, az ártatlan és a közvetlen gyermeki engedékenység autoritására nyitott szerelem bizonyul megváltónak, melyet Rožanc ökumenikus és lényeges összekötő erővonalként mutat be. A szerelemnek mint az emberek közötti összekötő kapocsnak talán az a fő jellegzetessége, hogy transzpolitikai módon működik. E megható regény kis elbeszélője ugyanis a kommunista aktivistákat ugyanolyan lefegyverző szenvedéllyel szereti, mint a klerikális fiatalokat, őt ugyanis a leginkább éppen a zelena jama-i kollektíva belső vitáktól, nézeteltérésektől és összecsapásoktól nem mentes egysége izgatja, teszi boldoggá, lelkesíti. Ez a regény ezért nem csupán annak az időnek a történelmi dokumentuma, amely az irodalom ismerőinek archív emlékezetében enyész, de forrása az olyan kritikai felismerésnek is, amely valamiféle egyetemesnek az elismerésével kapcsolatos egzisztenciális szükségességre vonatkozik, azon szférák elismerésének ugyanis, amelyek túlterjednek a politikai kizárólagosságokon. Ha engem ez a regény egyáltalán „tanít" valamire, az éppen az, hogy keresnünk kell azt az összekötő elemet, amely együtt tart egy bizonyos közösséget, legyen ez valamilyen konkrét közösség, mint például ez a zelena jama-i, vagy valamilyen elvont közösség, mint például a szlovén állam. Lehet, hogy könnyebben képzelem el lakókörnyezetünk mikrokozmoszát, mert abban a lakók iránti szeretet és szolidaritás Rožanc irodalmi műalkotásának érzelmi-világnézeti formáját öltötte fel, itt azonban engem az utóbbi érdekel. Az ebben való szolidaritás ugyanis nem csupán az élő tapasztalattól függ, hanem a reflexív erőfeszítéstől is.

Különösen most, amikor a jugoszláv történet, a maga szerencsétlen politikai hangsúlyaival együtt, katasztrófában végződött, és a veszteség fájdalmán keresztül új kezdetre, új szövetségre, az összekötő anyag új formáira is lehetőséget nyújtott, számomra legalábbis világosan látszik, hogy a kollektív létbe való ilyen vagy olyan bekapcsolódás nélkül nem lehet értelmesen élni, igaz, ennek nevében lehetséges nagyon is értelmetlenül meghalni. Tíz évvel az önállósodás és a föderatív keretből s egyúttal a kommunista rezsimből való kilépés után ugyanis a szlovén állam azzal néz szembe, amit a politikai, média- és gazdasági elit folytonosan a kollektív egzisztencia központi problémájaként állít be: egy új szövetségbe, egy új kapcsolatba való belépéssel, tehát az EU-ba és a NATO-ba történő belépéssel.

A belépés természetesen a nemzetállammal és a nemzettel áll kapcsolatban. A társadalmi szolidaritás eme formája azonban sokkal fiatalabb, mint azt gyakran gondolják. Mi is történt valójában a nemzettel a múltban? A 18. század forradalmai előtt, amelyek a népet az uralkodó szintjére emelték, a szó szoros értelmében nem lehetett nemzetekről beszélni. Csak ezzel a történelmi fordulattal jött létre olyan társadalmi rend, amit már nem a közös uralkodó, nem a közös vallás, nem az osztálybéli hovatartozás kötött össze. A nemzet ebből a szempontból független a dinasztikus vagy katonai változásoktól. A szlovénok számára ez teljesen nyilvánvaló. Gondoljuk el: a huszadik században a legöregebb szlovénok némelyike négyszer cserélte az útlevelét anélkül, hogy – ebben a beszédes példában – kimozdult volna házának udvarából.

Azért, hogy a fejedelemségek Európájából a népek Európájába mehessünk át, előbb át kellett gyúrni a népek különböző csoportjainak mentalitását, és alaposan meg kellett őket győzni arról, hogy az egymás közötti, jól ismert, konkrét és érzelmi-világnézeti különbségek ellenére van valamilyen közös identitásuk, amelyből mindannyian részesülnek, még akkor is, ha a nemzeti identitás a személyes viszonyok „szemtől szembe" nézőpontjából nézve egyszerűen absztrakt. A kulturális, a politikai és a gazdasági elit éppen ilyen identitást ajánl a közös érdek alapjául. Ez persze nem volt mindig olyan nyilvánvaló, mint amilyennek ma tűnik. Nehéz lesz ugyanis cáfolni annak az állításnak a történelmi súlyát, hogy a 18. század elején egy krajnai kereskedő és egy stájer szőlősgazda körülbelül annyi közös sajátossággal rendelkezett, mint egy porosz junker és egy bajor állattenyésztő, bármennyire is hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy Primož Trubar (1508–1586) „szeretett szlovénok"-ként szólította meg olvasóit. A nemzeti identitás ugyanis kevésbé volt reflexió előtti és kevésbé volt automatikusan átélt, mint az identitás azon formái, amelyeket az egyén valamely foglalkozáshoz vagy valamely jellegzetes valláshoz való tartozása, mindenekelőtt pedig egy meghatározott régióhoz vagy területhez való tartozás alapján kapott. A németek, olaszok, szlovénok és más nemzetek identitásának keletkezése ezért nem csupán a közös eredetről szóló, jól végiggondolt és irányított narratívát követelt, de olyan mechanizmusokat is, amelyek biztosítják a narratíva átörökítését nemzedékről nemzedékre.

Manapság általában különbséget tesznek a nemzet fogalmának francia és német felfogása között. Az első azon alapul, hogy az egyén szabadon és racionálisan dönt arról, hogy valamely politikai közösséghez vagy szövetséghez akar tartozni, míg a második szerint bizonyos organikus egységgel kapcsolatos egyéni lojalitásának van döntő szerepe. A modern Európa létrejöttének hosszú folyamatában ez a két szempont persze keveredett, ráadásul mind az egyik, mind a másik értelme a közvetlen politikai és társadalmi kontextustól függően változott.

Paradox dolog azonban, hogy az európaiakat ma semmi sem egyesíti annyira, mint éppen az a tény, hogy körülbelül kétszáz évvel ezelőtt valamennyiük elődei arra törekedtek, hogy amennyire csak lehetséges, létrehozzák a specifikus és egyedi nemzeti keretet. Bár eme keret létrehozásának stratégiái erősen különböztek egymástól, a cél valamennyi nemzet esetében azonos volt. A nemzetet, a „kitalált közösséget", ahogy Benedict Anderson fogalmaz, akinek híressé vált formulája a nemzeti identitás konstruált, nem természetes és tudatosan összeállított építmény jellegét hangsúlyozza, hatékonyan annak valamennyi potenciális tagja elé kellett tárni, és a gyakorlatban is el kellett juttatni hozzájuk. A sikeres, jól „fogadott" identitás érdekében pedig több alapvető szimbolikus és anyagi valóságot is ki kellett alakítani. A kollektív emlékezetet, amely századokon át biztosítja a folytonosságot, s amely szükségszerűen nyúlt olyan mélyen vissza, amennyire csak lehetett, gyakran egészen az őshazáig és a betelepedésig; a nemzeti hősöket és fontos alakokat, akik megtestesítik a nemzeti értékeket. Az egyes államok bankjegyein lévő képmások reprezentatív galériáját nyújtják az ilyen hősöknek, még akkor is, ha igaz, hogy az ilyen típusú nemzeti értékek jelentőségéről folyó vitában a hangsúlyok konjunkturálisan változnak. Önálló és standardizált nyelvet. Külön emlékműveket, és a kultúra azon szimbólumait, amelyekhez a történelmi emlékezet kapcsolódik. Azt a területet, amelyen a nemzet tagjai tömbben laknak. Saját mentalitást és a nemzeti identitás azon elemeit, amelyeket vizuálisan könnyű megmutatni: a népviseletet, a jellegzetes ételeket, esetleg a címerállatot, amelyekkel – az érthetetlen „karantán párduc" formájában, amely manapság már csak a radikális nacionalisták autóit díszíti, vagy egyes könyvesboltok kirakatában mosolyog ránk ironikusan, mutatva fogsorát – a szlovén önállósodás után a pártpolitika kisebb, igaz, hangos része játszadozott.

A nemzeti identitás kialakításának terve azonban a 18. században még csak gyerekcipőben járt. A különböző népek európai jellegű értelmiségi tagjai, ezek a szimbolikus és akkor még elismert „törvényhozók" ezt a tervet egymást figyelve, egymást kommentálva az ideákban és a tudás cseréjében, szemléletesen alkották meg, amikor kialakították az identitások építésének általánosan érvényes modelljét. A szimbólumok eme cseréjéből – ahogy Anne-Marie Thiesse olyan szépen leírja ezt a tevékenységet Út a jobb múlt felé című esszéjében, amelyre egyébként most én is támaszkodom – az iparosodás idején a nemzeti nyelv egységesítésére került sor, amely leváltotta a regionális nyelveket, illetve másodosztályú nyelveket csinált belőlük. A 19. században, különösen az 1848-as „népek tavasza" után a nacionalizmust mint a nemzeti identitás ideológiáját még haladó ügyként lehetett felfogni, hiszen a nemzetállamért folytatott harc összefüggésben állt mindenekelőtt az orosz, a porosz, az osztrák-magyar és az ottomán birodalom abszolutizmusának és feudális uralmi formáinak maradványai ellen folytatott harccal. Ebből a nézőpontból a nemzetállamot a szabadságért és a modernitásért folytatott harc alapvető eszközeként fogták fel.

A huszadik században a perspektíva megváltozott. A nacionalizmus ugyanis a huszadik században olyan kiterjedést ért el, amely már lehetővé tette az identifikáció alternatív ideológiáinak megjelenését. Ezek többnyire elutasították, hogy a nemzet legyen az egzisztenciális védelemnek, az alkotmányos jogok biztosítékának a kritériuma és a legfőbb ideál. Ezek az alternatív ideák a nacionalizmussal egy időben jelentek meg, amikor az európai társadalmak modernizációjának folyamatában a nyilvánosság színpadára különféle új csoportok törtek be, mindenekelőtt a munkásság és a bérmunkás proletariátus.

Az internacionalizmus az efféle csoportok vezető ideológiája lett, ebben az identitás fókusza az osztályra tevődött át, elutasította, hogy a kollektív identitás alapját a nemzetben keressék, amely, legalábbis elvileg, hasonló módon haladja meg az osztály- és a gazdasági megosztottságot, mint ahogy a standard nemzeti nyelv meghaladja a regionális nyelveket. Attól függetlenül, hogy milyen politikai hagyomány áll hozzánk közelebb, ma a szédítő mennyiségű megbízható adat ellenére legalább annyit megállapíthatunk: a modern európai történelem ideológiáinak összecsapásaiból a nacionalizmus győztesen került ki. E banális megállapításhoz nem kell túlságosan távol keresnünk a véres bizonyítékokat. Végül is a szlovén állam tízéves alapjaiban is el vannak temetve azok az elesettek, akik a nevében haltak meg.

Teljesen értelmetlen lenne tehát, ha ugyanúgy csalnánk, ahogy többnyire a liberális gondolat is csal, mondván, hogy a nemzeti identifikáció nacionalista jellegű visszaélése csak politikai megvetésre méltó, kritikai reflexióra azonban már nem. A nemzeti identifikáció érzelmi töltete ugyanis túlságosan is robbanékony ahhoz, hogy egyszerűen a történelem lomtárába söpörjük. Azoknak a liberális és baloldali íróknak, akik a nemzeti identitást tout court elutasítják, jól meg kellene fontolniuk, mielőtt lemondanak az eme identitás értelméről és céljáról folytatandó vitáról, különben az identitás nagyon is könnyen megreked a szlovén sovinizmus „állj ki, ha mersz"-ének csapdájában. Ez nem csupán a világos argumentáció miatti túlzás. Vajon nem éppen a nemzeti kizárólagosság ilyen elfogadhatatlan formája került napvilágra az önálló szlovén állam történetében a legbrutálisabban 2001 februárjában abban a válságban, amely a menekültekkel és a menedéket kérőkkel, illetve „a máshonnan való" kevésbé szerencsés egyénekkel szemben a többségi populáció militáns ellenállásában jelent meg? Ezzel a jelenséggel nem lehet hatékonyan szembeszállni csupán azáltal, hogy öntudatosan felhúzzuk az orrunkat a morális pánik kellemetlen illata miatt, bár bizonyosan ez a legkönnyebb.

Miért olyan fontos tehát, hogy a nacionalizmusról strukturális és történelmi szinten gondolkodjunk, ha egyszer úgy tűnik, hogy a nyilvános vita középpontjában épp az EU-ba való belépéssel kapcsolatos kérdés áll, valamint az, hogy a „pedálozó" alázatosság miféle csomagjával érkezünk oda; hogy a fontosabb kérdések, ahogy ezt gyakran halljuk – röviden szólva –, a jövőre vonatkoznak, és nem a múltra? Azért, mert ez a reflexió rámutathat arra, hogy a nacionalizmus milyen mélyen kötődik annak a modernizációnak a hagyományához, amelynek az örökösei vagyunk.

Mi tehát a modern paradigma kulcsdefiníciója? Az, hogy megsemmisítette a törzset és annak compleat mappa mundi-ját, azaz kihúzta a szőnyeget a világról és benne az egyén egyszer s mindenkorra meghatározott helyéről szóló tudásunk egészének lába alól. Az, aki egy törzs tagjaként született, mint ilyen fog meghalni. A törzs tagjainak világa ugyanis fel sem tételezi, hogy lehetséges a létezés az ő belülről elnyomó, kívülről azonban biztonságot nyújtó határain túl, s ezzel megváltást nyújt valamennyi egzisztenciális dilemmájára. A modern társadalmi formációk széttépték ezt a törzsi magátólértetődőséget. Az ezektől a kapcsoktól való megszabadulásért persze nagy árat fizettek. Hiányzik ugyanis a belső kohéziójuk. Ezt a társadalmi kapcsot pedig annak a két nem teljes totalitásnak a versengése és egyesülése kezdi lassan helyettesíteni, amelyek a modernitásban jutottak érvényre: a köztársaságé és a nemzeté.

Az első totalitás a leghevenyészettebb megközelítésben a felvilágosodás ama hagyományához kötődik, amely az egyes etnikai identitásokat alárendeli egy szélesebb és absztraktabb, és épp ezért ideális esetben univerzálisabb standardnak, nevezetesen az állampolgárság standardjának. Az állampolgári identifikáció a meghatározott törvények és az állam alkotmányának pozitív jogi terrénumán zajlik, és elvileg vak az ilyen vagy olyan etnikai, vallási, faji, regionális vagy nyelvi identitás kérdésében. Az ilyen típusú partikuláris identitások másodlagos jelentőségűek ahhoz az univerzális identitáshoz, nevezetesen az állampolgári identitáshoz képest, amely a köztársaság nyilvános élete szempontjából lényeges. A demos ugyanis csak az állampolgári öntudatban kap politikai lehetőséget arra, hogy a populus helyébe lépjen. A nemzet azonban közös identitásként, legalábbis a szlovénok, ha ugyan nem az egész kelet-európai kultúrkör szempontjából, igen intim módon kötődik a népnyelv és az irodalom romantikus tradíciójának elfogadásához, különösen pedig az olyan kollektív emlékezethez, amely a föld és vér eszméjéből ered.

Mind a nemzet, mind a köztársaság programjába be van írva a másik alárendelését célzó ambíció, ugyanakkor egymástól függenek, és csak akkor lépnek egymással produktív feszültségbe, ha mindegyik megőrzi külön jellegzetességeit. Ott, ahol megpróbáltak maradék nélkül egyesülni, történelmileg nézve általános katasztrófa következett be, s különlegesen önpusztító eredmények, mint például a kommunista Oroszországban és a náci Németországban.

Foglaljuk össze: a modern társadalom a mindkét politikai ideál megvalósításához szükséges fejlett köztársasági és nemzeti intézmények közötti, nem könnyű és kényelmetlen együttélés gyümölcse. Ez a két ideál a jogok és elvek egész sorára támaszkodik, de közös bennük, hogy azon alapvető társadalmi szolidaritás biztosítására törekednek, amely egy történelmileg meghatározott területen összeköti a lakosságot.

Ha a kollektív lét törzsi formája még lehetséges volt ideológia, indoktrináció és propaganda nélkül, még akkor is, ha persze nem nélkülözte a saját keletkezéséről szóló mitikus elbeszéléseket, ez csak azért volt lehetséges, mert a törzsi közösségen kívül szó szerint nem volt meg a létezés lehetősége. A kiközösítés ebből a szemszögből nézve nem véletlenül volt – a nyilvános kivégzés teátrális ritualizálását kivéve – a legsúlyosabb büntetés, amely azt az egyént érte, aki megsértette a törzsi rendet. A köztársaság és a nemzet azonban nincsenek egyedül az identitások terrénumán, és ezért nincs meg bennük az ontológiai magátólértetődőség. Lehet, hogy a törzsnek nem volt feltétlenül szüksége a törzsi szervezetre, a nemzet azonban elképzelhetetlen nacionalizmus nélkül, mondja Zygmunt Bauman In Search of Politics (Stanford University Press, 1999) című inspiráló könyvében.

A törzs ugyanis realitás volt, nem pedig érték. Ha a nemzet a nacionalista perspektívában tényleg valóság akar lenni, akkor előbb neki magának kell értékké válnia. A „szlovénság" kritériumára, erre a nem definiált és ezért politikailag oly nagyon használható entitásra – amely entitás csakis és kizárólag a szlovénokra lenne jellemző – történő hivatkozások jó példái a nemzet legfelsőbb értékké való kritikátlan felemelésének, különösen akkor, ha a szlovén jelleg tüzes őrei a kultúráról és a művészetről beszélnek. A nacionalizmus eme formája az archetipikus példák gazdag kincstárából merít. Emlékezzünk csak a félmúlt történelmének – a Laibach együttessel és az olyan művészeti csoportokkal, mint az Irwin, vagy pedig Tomaž Šalamun és Marjetica Potrè nemzetközi sikereivel szemben megnyilvánuló – jól ismert gyanúsítgatásaira, nevezetesen, hogy a fentiek egytől egyig túl kevéssé részesültek a „szlovén jellegből" ahhoz, hogy őket a „nemzeti szakma" valóban pozitívan, szisztematikusan és elutasító köhécselések nélkül befogadja a kánonba, és szélesebb nyilvános legitimációt biztosítson nekik. Mint tudjuk, a nemzet tagjának lenni mindennapos népszavazást jelent, ahogy azt a számtalanszor idézett Ernest Renan mondta. Ez a mindennapos népszavazás azokban az egyébként folyton változó szokásokban és hagyományokban fejeződik ki, amelyeket a múlt nyilvánosan elfogadott szelekciója tart össze. A nacionalizmus ugyanis a kollektív megállapodás olyan formája, amelyben mindaz, amiről nem lehet megegyezést elérni, felejtés tárgyává válik.

A köztársasági idea nem cövekel le azon tematikák kiválasztásánál, amelyeket a nacionalizmus keretében zajló nyilvános beszélgetések konfliktusa napvilágra hoz. Sokkal többet tesz annál, mint hogy megkérdőjelezi a kulturális anyag specifikus kiválasztását. A köztársasági ideálok ugyanis a múlt értékeinek detronizálásán nyugszanak, tagadják a kollektív autoritást, ezzel pedig az olyan történelmi emlékezet szükségességét, amit az egyetlen, többnyire legnagyobb lélekszámú nemzeti közösség birtokolna.

A köztársasági hagyomány ezért szembeszegül a nacionalizmussal. Ez utóbbi ugyanis a nemzetet, annak megélt örökségét, fájdalmas történetét és közvetlen jelenét mint önmagában lévő jót fogja fel. A probléma abban áll, hogy ezt nem csupán a jó egyik formájaként, hanem a legfőbb jóként fogja fel. A köztársasági ideálok másfélék: szoros kapcsolatban állnak a köztársaságról mint a közös jó kialakítására és elérésére irányuló mechanizmusról alkotott előfeltevésekkel. A köztársaság, illetve az állami keret ebben az összefüggésben csak a kritika, az értelmes vita és a döntés – ezek a közös jó elérésére szolgáló lényeges források – kialakítására alkalmas emberi képességek felismerésének és magas szintű megbecsülésének alapjaként értelmezendő.

Ebből a szempontból a társadalmi élet köztársasági berendezkedésének legfőbb célját a szabad egyéneknek az egyetemes szerencséhez való szabad hozzáférésében kell látnunk. Ez azt jelenti, hogy a köztársasági ideál felülmúlja a liberális demokráciák alapvető társadalmi elemét képező atomizált egyéneket is. Bár a köztársasági ideál a közösség másfajta meghatározásából indul ki, mint a nacionalizmus, nem fölösleges arra figyelmeztetni, hogy a közös cél elérése érdekében kifejtett közös erőfeszítések nélkül nem lehetséges és nem is ésszerű. Épp a közösségi élet – amelyet belülről nagyon is átszőnek a feszültségek és a töredezett, valamint a többé-kevésbé szabadon választható identitások, amelyeket többé-kevésbé időlegesen választunk magunknak a szubkultúrák (kertészkedők, városi skinheadek, motorosok, bélyeggyűjtők stb.) szintjén – az, amely többet követel tőlünk, mint csupán az állami vagy a nemzeti szabályozás külső kényszerzubbonyával szembeni szabadságot. A köztársasági ideál ugyanis – amely megérné az emberi erőfeszítést a posztmodern társadalmakban, ahol már krónikus a magába zárkózott egyén atomizálódása – a közös ügyekben való tevékeny együttműködésre irányuló szabadság felismerését követeli meg. Nem tévednénk, ha azt állítanánk, hogy a köztársasági ideál az egyéni szabadságot a közös jó kollektív felkutatására használja.

A liberalizmus többnyire megáll az ilyen típusú politikai vállalkozásokhoz szükséges erőfeszítések akadálya előtt. Kezét megköti legutoljára kivívott sikere, az „élni és élni hagyni" látszólag toleráns jelszava, amellyel összhangban túlságosan is gyakran kerül sor arra, hogy különben teljesen szabad, ugyanakkor azonban erőtlen és egykedvű, a saját élvezetükön kívül semmit nem kultiváló egyének összegyűlnek ugyan, de nincs közöttük semmiféle szolidaritás. A republikánus ideál utat nyit a szabadságba meneküléshez, míg a nemzet a szabadság előli menekülést követeli meg.

Az állampolgári szövetség az állampolgárok feladatává teszi, hogy a köztársasághoz azon érdekek iránti tevékeny gondoskodással és elkötelezettséggel tartozzanak, amelyek a saját közösségükben érvényesek. Cornelius Castoriadis A demokrácia mint módszer és a demokrácia mint uralom című esszéjében beszédesen direkt módon fogalmaz: „Pozitív, sőt egoista érdek alapján törekszem az olyan életre, amely közelebb állna a Platón Lakoma című művében leírtakhoz, mint a Puzo Keresztapa című művében vagy a Dallas című tévésorozatban tapasztaltakhoz."

Az a magától értetődő „beleszületés" a nyelvbe, ami a szlovénok számára a kollektív identitás történelmileg legfontosabb építőelemét jelenti, a köztársasági standard befogadására irányuló törekvés során következésképpen veszít valamit exkluzivitásából. Miközben jogos az az elvárásunk, hogy a betelepülők és mindazok, akik a közéletben aktívan tevékenykednek, az állampolgári részvétel minimális feltételeként használják a szlovén nyelvet attól függetlenül, hogy milyen nyelven beszélnek otthoni környezetükben vagy partikuláris közösségük szövetében, ennél többet nehézségek nélkül nem várhatunk el tőlük. Azt ugyanis, hogy a szlovén nyelv többé-kevésbé funkcionális elsajátítása önmagában feltétlenül megkövetelné az emberektől, hogy a szlovén kulturális hagyományok teljességét is erőnek erejével sajátítsák el. Hogy ne legyen félreértés: a szlovén kulturális hagyomány természetesen vitálisan függ annak a tudatnak az ápolásától, hogy a nyelv nem csupán technikai-formális kommunikáció, hiszen bizonyos specifikus világlátást hordoz magában. Nem csupán informatív funkciót tartalmaz, de nagyon is határozottan esztétikai, érzelmi és pszichikai funkciókra is épül, amint azt jól tudja azon szlovén irodalmi műalkotások olvasója, amely műalkotásokban a hatékony azonosulás foka a történelmi, szociális, földrajzi és mitikus referenciákban való automatikus otthonosság függvénye. France Buèar A szlovén állam tíz éve című esszéjében pontosan mondja, hogy nemzeti identifikáció nélkül az egyén nem reménykedhet a személyiség státusában: „Nem szükségszerű egyébként, hogy az egyén éppen egy bizonyos nemzettel azonosítsa magát, még azzal sem, amelyikbe beleszületett. Nem lehet meg azonban a nemzetiség nélkül, mert – legalábbis eddig – egyedül a nemzetiség a nyelv és a kultúra közvetítője. A nyelv és a kultúra nélkül azonban a személyiség elképzelhetetlen. Az egyén elutasíthatja nemzetiségi hovatartozását, sőt akár meg is tagadhatja. De nem léphet át olyan csoportba, amelyik ne valamely másik nemzetiségi kultúrán és nyelven alapulna."

Semmi szükség nincs tehát arra, hogy tagadjuk azon nemzeti identitások érvényességét és fontosságát, amelyek az értelem létrehozására irányuló mechanizmusok egész során haladnak keresztül. Ugyanígy arra sincs szükség, hogy ragaszkodjunk a hagyományos nemzeti identitáshoz, ha az organikusan kizáró jellegű. A köztársasági magatartás azért méltó a megfontolásra és az elsajátításra, mert inkább befogadó jellegű. A Másik – kiismerhetetlen autonómiájában való – megismerése és tiszteletben tartása ugyanis az állampolgári identifikáció keretében történik, méghozzá olyan módon, amely a közös jóról való tudás kiépítéséhez nyújt támasztékot. Azok az utcabéli szomszédaim, akikkel közösen figyeltük a szlovén függetlenség megünneplésének tűzijátékát, ezt, ha nem is tudták, de ösztönösen gyakorolták. A különböző egyéni életrajzoktól függetlenül, amelyek egyébként a boszniai Sanski mosttól Suha krajináig, a kaliforniai partoktól azokig az autochton Zelena jama-beliekig terjednek, akik ugyanabban az utcában születtek, ahol a máshonnan való „jövevények" velünk együtt kommentálták a ljubljanai vár fölötti szikrák kavalkádját; eltekintve a különböző nyelvektől, amelyeken saját házunk védelmében szeretünk és gyűlölünk, az általunk olvasott könyvek, illetve hallgatott vagy nem hallgatott CD-k eltérő kiválasztásában meglévő „rokonságtól" függetlenül, eltekintve titkos ambícióink megvalósításának eltérő anyagi lehetőségeitől, tehát ezen fontos partikuláris identitásainktól függetlenül, a gyengén megvilágított és szinte teljesen csendes elővárosban állván már csupán azzal, hogy az utcát az önállóság eszméjével kapcsolatos önkéntes, bár nem artikulált szolidaritással tíz percre „megszálltuk", lényegében már meg is erősítettük, hogy „szlovénnak lenni többé nem szükségszerűen tisztán és csupán etnikai és kulturális identitás", hanem a szlovén állam sorsába való közös beágyazottságot jelent.

Annak a napnak a tiszteletét, amelyen tíz évvel ezelőtt formálisan megszületett a Szlovén Köztársaság – amely államunk hivatalos elnevezése is, s amely önmagában jól dramatizálja a köztársasági és a nemzeti ideálok összefonódását, azon kollektív nyilvános rituálé tiszteletét, amelynek alapján erősödik az önálló szlovén államról szóló narratíva –, a mi utcánkban inkább a nyugodt gesztikulációban és a baráti társalgásban figyelhettük meg, mint a retorikai víziókban, inkább a test tartásában, mint a nyelv játékában. Ez egyáltalán nem különös: mindezt közönséges emberként, hétköznapi állampolgárként tettük az alvó előváros közepén.

Az államra és az államiságra azonban azon a június 25-én magasztos fény vetült. A tizedik évforduló, a fiatal állam, az önállóság ideája a nagy kollektív ünnepségen: azok a szlovén politikusok, akik par excellence nyilvános személyiségek, s akik nem tartották helyénvalónak, hogy megjelenjenek az állami függetlenség tizedik évfordulójának ünnepélyes szertartásán, amelyen – és ezt el kell ismernünk – valóban csekélyebb konkrét esztétikai sikerrel, de azért az állampolgári magatartás érvényes elvével összhangban manifesztálódtak a köztársasági ideálok értékei, ezek a politikusok az én véleményem szerint elbuktak azon a vizsgán, amely beletartozik a demokrácia teljességébe. Ez a vizsga azért fontos, mert legalábbis felmutatja az azon tény állandó reflexiójára való felkészültséget, hogy a közös jó keresésének éppen a szlovén függetlenség a feltétele. Mégpedig befelé, a szlovén állam keretén belül éppúgy, mint kifelé, a globális integrációs folyamatokban. Ebben a közös keresésben pedig a partikuláris politikai sérelmek egyre gyakrabban mutatkoznak a megosztás kritériumaiként, amelyek a „szlovénság" mint a legfőbb igazság síkos lejtőjére vezethetnek minket. Ha a jelenkori szlovén államban a republikánus ideál elérésére irányuló erőfeszítések utópikusnak tűnnek, mert a valóság jelentős felhatalmazást adott a nacionalizmusnak, akkor nekünk az ifjú Marx nyomán meg kell ismételnünk, hogy csupán a rémülten lebegő éjszakai pillangók elégedhetnek meg az univerzális nap helyett az éjszakai lámpás fényével.

SZILÁGYI IMRE fordítása

Aleš Debeljak (1961) költő, esszéíró, a Ljubljanai Egyetem Társadalomtudományi Karának professzora. A csend szótára című verseskötetét 1996-ban, Otthon és külföld című esszékötetét 1998-ban jelentette meg a Jelenkor Kiadó.