A Duna 1991 nyarán

 

Emlékszel, Drago, a zavaros, széles és

hatalmas Dunára, rozsdás kis hajón

hagytuk el Budapestet? A vidékek

lassan váltakoztak, a nap merőleges sugarai

 

cirógatták a fedélzetet. A motor undok hangja

a metronóm pontosságával takarta be

a feszült álmatlanság zúgását, mely héjként

nőtt az utóbbi hetek kemény, mohó,

 

lázas napjaira. Az izzó fedélzet közepén

elaludtunk… Drago, vajon te is

megint Gornja Radgonáról álmodtál,

áthajtunk az üszkös városon és felidézzük

 

a pacifista Janez Svetina áldott alakját,

aki az űr buddhista tudatával fotózta a tankot?

Csak egy különös szépségű tiszta fénykép

maradt utána: mintha megcsókolná a fehér utat,

 

amelyre aludni dőlt. Nyitott szemhéja zsilipjén

keresztül tekintete a halálra áradt,

mint ahogyan a Dunába ömlik a folyók,

a patakok és erek vize, súlyos eső és hó és jég

 

a tiszta tengerszemekből és a síkságok

ragadós, sűrű sara, uszadékfa és lerombolt várak pora,

járatlan rengetegek suttogása és arany

harangszava csúcsíves templomoknak és vad népek

 

zsivajának visszhangja, amint áthömpölyögtek itt,

és eltűntek nyomtalanul a Duna zavaros vizében,

nyarak és századok, már csak egy telet kibíró kabátok,

gazdag vetések és véres aratások, kiáltások a ködből,

 

és tutajok a távolban, vízbefúltak és lerombolt híd

a túlsó, biztonságos partra, álomtalan látóhatár,

és tiltott nyelvek és szerelmek, és a titok,

mely összeköti örökre a Fekete-erdőt a Fekete-tengerrel,

 

és a fedélzet fekete kátránya… Drago, te is

a tömérdek kiáltványról álmodtál, amit éjjel-nappal

küldtünk az éterbe, mint hajótöröttek a segélykérő

palackpostát a végtelen tengerbe?

 

Te is érezted álmodban a borfoltok szagát a padlón

és a hamutartókban izzó számtalan cigaretta füstjét,

mert eltűnt a régi világ? Te is hallottad újra a nevetést

és a vitákat és a jelzők pazar tűzijátékát?

 

Téged is felébresztettek álmodból „a háborús bajtársak" –

Gordana, Niko, Jaro és Tomaž? Vagy a rádió

a halottak névsorával? Vagy a két fiatal lány suttogása,

amint este előttünk hagyták el a hajót?

 

Emlékszel, Drago? Lábunk alatt ringott a part.

Mozdulatlanul, némán, egészen az utolsó pillanatig

keserédes érzéssel figyeltük őket, mint

enyészik el alakjuk a pillanat töredékében,

 

amint örökre eltűntek a kikötő mélyén,

amely hosszú volt, és rövid, mint az élet…

Az este lehűtötte a forró levegőt. A test

berregése alábbhagyott. A háborúnak vége volt…

 

 

 

Ezeregyéjszaka

 

 

Dzsezva a kávénak, réz hamutartó, száz színből

szőtt szőnyeg és a körkörös minták végtelen kavargása,

a repülő szőnyegé, kiterítve a hálószoba közepén… –

ez volt a képzelet világa, a gyermekkor láthatára,

az Ezeregyéjszaka álma: a varázsszőnyegre négyen ültünk,

barátok – Aladdin, Szindbád, Seherezádé és én –,

és röpültünk Bagdadból minaretek erdején át

a Fekete-tenger partján a célig – a szerájig, a hegyek közé

szorított katlan ölébe. És ránk támadt a negyven rabló,

de minket láthatatlan páncél óvott. És

kiszabadítottuk a leláncolt dzsinneket, és nekik adtuk

a mesés kincset. Az elvarázsolt hercegnőnek már nem

volt mit – hát neki adtam szívem varázslatát,

amulettemet és szerelmemet, és aztán boldogan éltünk,

mígnem megzörgeti ajtónkat a halál fehér angyala,

aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi

boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat…

 

Ugyanez

történt később is, hiszen mi, emberek, egyre ugyanazokat a történeteket ismételjük:

 

Pár csomag kávé, gyógyszer és ajándék, csokoládé és pálinka,

szendvics, meleg holmi, golyóálló mellény, hozzá pénz

és iratok, egy csomó cigaretta és az egyetlen életünk,

ezt vittük magunkkal, amikor négyen, barátok

– Niko, Josip, Drago és én – Zágrábban épp hogy fölfértünk

a Maybe Airlines veszélyes vonalán közlekedő harci repülőre,

és az Adriai-tenger napsütötte partjának idilljén át

végül célhoz értünk – a szép Szarajevóba,

a meredek hegycsúcsok hadával körülvett katlan ölébe.

A városba vezető úton, Ilidzsában megállított bennünket

a negyven rabló, és az egyiptomi ENSZ-katonák

félve nyitották ki nekik a páncélautónkat. Az íróknak,

akik halottak mellett virrasztottak át ezeregy éjszakát,

papírköteget vittem – bankjegyeket, átizzadtan, hisz

a páncélingem alatt rejtegettem a pénzt. A nőnek, aki némán állt,

amikor elbúcsúztunk, már semmim sem maradt.

Egy darab szappant adtam neki…

 

És most mind virrasztunk hosszan, hajnaláig

az ezeregyedik éjszakának, és ismételjük a tulajdon életünk

rémtörténeteit, várva, hogy megzörgesse ajtónkat a halál fehér

angyala, aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi

boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat…

 

 

A szerző megjegyzése

 

 A Duna-vers azt a forró 1991-es augusztusi napot énekli meg a Nemzetközi PEN budapesti konferenciája után, amikor az egykori jugoszláv PEN-központok képviselőiként még egyszer megpróbáltuk fenntartani a háború által megszakított kommunikációt. Szlovén részről Drago Janèarral vettünk részt a találkozón.

A vers felidézi Ivo Svetina emlékét is. Bledben született 1941-ben. Ljubljanában tanult összehasonlító irodalomelméletet és pszichológiát. 1972–87-ben Indiában élt, ahol a keleti filozófiákat tanulmányozta. Író és műfordító volt, lefordította és publikálta Sri Auro-bindo több könyvét, ami beszédes bizonyítéka Svetina meggyőződéses pacifizmusának. A balszerencse úgy hozta, hogy a jugoszláv hadsereg Szlovénia elleni reggeli támadásakor, 1991. június 27-én Gornja Radgonában tartózkodott, ahova egy előadás megtartására érkezett. Megpróbálta lefényképezni a tankokat, és egy neki szánt sorozat lekaszálta.

A versben felsorolt nevek, Niko Grafenauer, Drago Janèar, Jaroslav Skrušny, Gordana Vrabec, Tomaž Zalaznik meg én a Nova revija úgynevezett „hadiszerkesztőségének" tagjai voltunk Ljubljanában. A Cankarjeva 10/b alatti akkori szerkesztőségből 1991 júniusának utolsó napjaiban éjjel-nappal tájékoztattuk a nemzetközi közvéleményt a Szlovénia elleni háború valós eseményeiről.

Az Ezeregyéjszaka című vers felidézi, mint utaztunk el Szarajevóba 1994 októberében, Niko Grafenauer, Josip Osti, Drago Janèar és én, aki a Nemzetközi PEN égisze alatt segélyakciót szerveztem az ostromlott városban élő írók és az onnan kimenekülők számára. Maybe Airlines volt az UNPROFOR szarajevói járatának hivatalos neve. A kiemelt szöveg a halál fehér angyaláról, aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat…, az Ezeregyéjszaka sok meséjének záróakkordja.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

Boris A. Novak (1953, Belgrád), szlovén költő, drámaíró, műfordító, negyven önálló kötete van.