Ezt a történetet apám fogja mesélni, aki még sokáig emlékezni fog rá, milyen volt az élet hajdanán, nélkülem és nélküled, amikor idegenektől nem volt szabad elfogadni cukorkát az utcán, mert egész biztosan mérgezett volt, akkoriban csak idegeneknél volt cukorka az utcán, és nem fogadhattad el tőlük, ha nem akartál meghalni, ez a történet az akkori idők végén játszódik, meg kell hallgatnod, hogy továbbadhasd a gyerekeidnek, ha eljön az ideje. Ezért mondom el neked, és megfontoltan, komolyan, szordínóval fogunk beszélni, ahogy a régi időkhöz illik, miközben résen leszünk, hogy szavaink nem jutnak-e illetéktelen fülekbe.

Ott volt a helyszínen, mondja majd apám, ott állt egészen elöl, az első sorban, amikor egy dugó a számtalan pezsgősüveg egyikéből óvatlanul kiröpülve éppen őt találta el, midőn nehezen kiharcolt poharával eljutott a színpadig, s furakodott volna tovább, és a szeme fölé sötétlila véraláfutást rajzolt. Hogy a baj ne járjon egyedül, ahogy a közmondás is tartja, poharat szorító marka a meglepetéstől kinyílt, és a pohár apró darabokra törött az aszfalton, apám pedig, megpróbálván visszanyerni egyensúlyát, elesett, majd rátámaszkodott kinyújtott tenyerére, a vércsíkot akkor látta meg rajta, amikor a tömeg annyi helyet szorított neki, hogy fel tudott állni.

Volt némi jajveszékelés, nem számítottak vérre egy olyan napon, amelyre mindenki évről évre, nemzedékről nemzedékre, életről életre várt, tudták ugyan, hogy bekövetkezhet, de senki sem számított rá, előfordul, megtörténik az ilyesmi, de semmi baj, nem történt semmi, mondogatták körülötte, és a végén már apám is ezt hajtogatta, mit tehetett volna egyebet, semmi baj, mondta, és az emberek rámosolyogtak, vállon veregették, semmi baj, nem történt semmi, kiabálták, a tenyeréből csöpögött a vér, és sajgott is, semmi baj, mondta, és összeszorította a fogát, egyre csak ismételgette, aztán elfogadta a feléje nyújtott pohár pálinkát, és felhajtotta, olyan sebesen, ahogy csak bírta, és lassan valóban úgy kezdte érezni, hogy igaznak kell lennie, ha mindenki azt mondja, és ő is velük együtt, hogy biztosan nem történt semmi, bár furcsán sajog a tenyere.

A második pohár után már teljesen világossá vált előtte, hogy nincs semmi baj, tényleg nincs, ha valami történt, az régen volt, most már minden rendben van, és úgy is marad, ezért nem védekezett különösebben, amikor az a lány csókolgatni kezdte, elég kellemes volt, mindenki csókolózott összevissza, ilyen idők voltak, amilyenek még soha azelőtt és nem is lesznek soha többé, ha mindenki csókolózik, te sem tudod türtőztetni magad, különösen, ha ott van melletted egy lány, aki egyáltalán nem tart vissza, épp ellenkezőleg, a sebesült homlokodat simogatja, olyan intenzitással, hogy elpárolog a fájdalom, és a helyét valami ismeretlen, új és kellemes érzés foglalja el. Apám ezért nem ellenkezett, sőt, amikor a lány a fülébe súgta, hogy körülöttük túl nagy a tömeg, és hogy a városnak, mit városnak, ma estétől fővárosnak ezen a részén, az óvárosban is vannak eldugott helyek, amelyek mindig ott voltak, és emberemlékezet óta olyan párocskákra vártak, mint ők ketten. Így hát apám követte a lányt, engedte, hogy kézen fogva vezesse őt egy sötét kapualjba, amely meglehet, azért van éppen ott, hogy az emberek oda eresszék és fecskendezzék nedveiket, az ilyen kapualjak sűrű homálya elnyeli a tekinteteket, hiszen tudod, hogy mi történt abban a kapualjban, ilyen dolgok mindenkivel, majdnem mindenkivel megtörténnek, különösen olyan napokon, amilyen nem volt és nem is lesz soha többé.

Nem emlékszik elég jól, fogja mondani apám, nem tudja pontosan, hogy mi történt vele ott a kapualjban, gyorsan történt, gyorsabban, mint gondolta és kívánta volna, de úgy érezte, szép volt és jólesett, úgy érezte, olyan volt, ami egy ilyen különleges naphoz illik, amikor az embernek először van ilyen élménye életében, ha egyáltalán megadatik neki, mert, teszi majd hozzá apám, olyanok is vannak, akikkel nem történnek meg hasonló dolgok, az ilyen emberek, jegyzi majd meg apám, valójában nem tudják, mit vesztettek, ezért nem is érzik olyan rosszul magukat, mintha ezzel a felismeréssel kellene élniük.

Csak arra emlékszik, mondja még apám, hogy miután összeszedték a holmijukat és visszamentek a felszabadított ég alá, hogyan szólította meg őket egy nő, aki madzaggal összekötözött kartonokat vonszolt maga után. Elnézést, maguk is dobozban élnek, kérdezte, és apám megrázta a fejét, és emlékszik, hogy nézett barátnője szemébe, akinek tekintete rémülettel telt meg. Akkor adjanak pár százast, mozdult a kartonos nő, és apám emlékszik, hogy habozás nélkül a zsebébe nyúlt, mintha volna benne valami, de a zsebe üres volt, mert mindent ott hagyott a pezsgős asztalokon, semmit sem adtak ingyen, még ilyen napon sem, egyáltalán adnak-e valamit ingyen, ha egy ilyen napon sem képesek rá, emlékszik, hogy nyúlt a zsebébe, és az üres volt, barátnője megfogta a kezét, ne, ne, mondta, noha apám már maga is rájött, hogy nem, nem fog menni, bár talán szerette volna, ha sikerül. Még arra is emlékszik, mondja végül apám, hogy mentek tovább a lánnyal, a lánnyal a kapualjból, aznap esti barátnőjével, akivel egy pár lesznek, még nem azonnal, még nem akkor este, nem, az még beletelik egy kis időbe, míg egymást fürkészve morfondíroznak és mérlegelnek, hogy így vagy úgy, de aztán tudomást szereznek rólam, és belátják, hogy ők ketten egy pár, mondja majd befejezésül apám, és elmeséli, hogy aztán továbbmentek, a kartonos nő hosszan bámult utánuk, aztán a kartonokkal ágyazni kezdett magának egy kapualjban, éppen abban, ahonnan az imént kijöttek.

Ezt a történetet fogja mesélni apám, amikor meg fogom kérdezni tőle, hogy hogyan jöttem a világra, halkan fog beszélni, mintha szégyellné, hogy megtörtént, ami megtörtént, hogy a tenyeréből folyt a vér, s hogy nem talált semmit, amikor a zsebébe nyúlt. És én nem fogom érteni, miért szégyelli magát, ahogy te sem érted, hogy én miért szégyellem magam, amikor ezt a történetet mesélem, s téged sem fognak érteni a gyerekeid, amikor eljön az ideje, hogy elmeséld nekik.

De mindez még messze van, ezt már rád hagyjuk, törődj majd te vele, ha itt az ideje. Most jön egy másik történet, nem tudom feltartóztatni, közeleg az én napom. Meg fogok születni, megörülök a testembe áradó levegőnek, minden másképp lesz, mint itt belül, minden ismeretlen és hatalmas, más, ez jó, nem lehet más, mint jó, és felsikoltok az örömtől. A nő, akit majd anyámnak fogok hívni, de az később lesz, sokkal később, valahol a háttérben fog pihegni, mi ez?, kérdem majd, mi történik itt?, miért nem hallgat el ez a hang?, és apám fölém hajol, megérint, először fogom érezni érdes, hűvös bőrét, amely utána még annyiszor a közelemben lesz, furcsa érzés lesz, nem kellemetlen, csak furcsa, hogy azelőtt minden lüktetett és bugyborékolt körülöttem, most meg egyszerre csak ez van. Apám még mondani fog nekem valamit, de nem fogom érteni, mit.

Apa. Apa. Így lesz ez, apa. Belépsz az életembe, ott leszel, és sokáig kell még töprengenem rajta, hogy megértsem a történeted. Egy történetet a régi időkből, amikor még nem éltem, azokból az időkből, amikor nem fogadhattál el cukorkát idegentől az utcán, mert egész biztosan mérgezett volt.

REIMAN JUDIT fordítása

Andrej Blatnik (1963) szlovén prózaíró, kritikus, műfordító, szerkesztő, két regény, négy novelláskötet szerzője.