„Ember volt ugyan, de nem emberek közé való!"

(Borut Kramer)

 

– Fel a fejjel! – mondta apám, amikor beléptem a vállalat központjába, ahol eladóként fogok dolgozni. Ezen a napon kellett végleg megbeszélnem a különböző formaságokat, melyeket ezután magyaráz el a főkönyvelőnő. Vagyis főként a pénzügyeket. Gyakorlatilag már fel voltam véve, és apám szertartásos szurkolása csak a következménye volt annak a vitának és csalódásnak, amit anyával éltek át. Megint elszartam egy évet az egyetemen. Apámnak a megbomlott összhangot kellett valahogy helyreállítania, és hát mondott valamit, hogy jó volna, ha.

Drámai várakozására rábólintottam, a bizonytalanságra, amely már nem is létezett, hiszen közöltem velük, hogy fel vagyok véve. Először még a központba is fel akart velem jönni, de végül sikerült lebeszélnem:

– Egyedül megyek – mondtam, és szemrehányóan néztem a szeme közé.

– Egyedül?

– Bazmeg, nem vagyok már ötéves!

– Ahogy akarod, ahogy akarod. De aztán ne jajgass, ha nem sikerül! – tette a sértődöttet; úgyhogy a „fel a fejjel!" ilyen értelemben az én bátorságomnak szólt.

– Á! Jó napot! – üdvözölt az igazgató, amikor beléptem az irodájába. Ugyanígy a másik két főnök, a vállalat két másik ágazatának főnökei, akikkel nekem állítólag nem lesz dolgom. Fő, hogy jó főnökök, akikkel nem lesz gond. Legalábbis első látásra. Úgy látszott, valami fontos dologban tüsténkednek, és mielőbb meg akarnak szabadulni tőlem.

– Mindjárt szólok Manca asszonynak – mondta az igazgató, és tárcsázott. A másik kettő az előtte fekvő papírokba temetkezett, egyikük a mutatót követte, amit a másikuk tartott.

– Manca asszony, itt az a jelölt. Lejönne nagyságod a meghallgatásra? – tréfálkozott a telefonba az igazgató. Beosztottjaival szemben a közvetlen stílust részesítette előnyben. Minél gondtalanabb volt, annál nyájasabb volt a stílusa, és minél nyájasabb volt a stílusa, annál több volt a bankszámláján. Ki lehetett számítani, „hány kilót" nyom.

– Mindjárt jön. Ülj le egy pillanatra – mondta az igazgató, amikor letette a telefont.

És jött Manca asszony mosolygó arccal. Láthatóan meghatotta az igazgató bizalmaskodása. E pillanatnyi meghatódottságban felsugárzott igazi természete, az ő egyéni, örök képe. Tetőtől talpig főkönyvelőnő; a fennhéjázás és a pénzügyi érzék megfelelő elegye, amely ott húzódott mosolya meghosszabbodásában és a szeme körüli apró ráncokban.

– Bazmeg, mint egy japán nő. Egy gésa… – gondoltam.

Főkönyvelői lényege csak úgy lövellt kifelé az orra hegyén, pontosan ott, ahol nekem nemrég kétszer betörött.

Amikor belépett, nyájasan üdvözöltem:

– Jó napot, Vresnik asszony! – vezetéknevét a tegnapi telefonbeszélgetésből jegyeztem meg.

– Presnikné, kérem. Már huszonöt éve – mondta, mire mind elmosolyodtak, majd felkacagtak. Házi tréfa. Reszkessetek, egerek!

– Ó, igazán? – próbáltam udvariaskodni.

– Gyere, ne vesztegessük az időt. Hisz ismered az időről szóló közmondást, ugye? – De nem mondta el. Nem volt rá idő. Jó főkönyvelő, nem mondom.

– Fogd be! – gondoltam. – Akkor beszélj, ha kérdeznek.

Mentem utána a folyosón és a lépcsőn, fel az irodájába. A határon billegett. Az ép és a törött láb határán. Éveihez képest túlontúl magabiztosan. Magas sarkú cipője szemérmetlenül billegett a határon, és rugalmasan zökkent vissza a természetes testtartásba. Nem akárki, egy jó főkönyvelő.

Kellemetlenek az ilyen bemutatkozások. Élénken emlékeztetnek azokra az alkalmakra, amikor valami nagyság előtt kell ülnöd, és nem jut az eszedbe semmi okos dolog, ami annak ott, az asztal túloldalán megfelelne, amikor még természetes vonzerődet is képtelen vagy bevetni, amikor tudod, hogy mindegy, hogy valakinek tetszel-e vagy sem, amikor csak isten képére és hasonlatosságára vagy megalkotva (naivitás, szerelmi állapot).

Így ragadott el ismét annak a kis kreténnek az érzése, akinek fogalma sincs arról, melyek a szerves és melyek a szervetlen anyagok, aki csak bámul a kémiatanárnőre, és annak éles hangját is túlharsogja a saját szemérmetlenül erőtlen hangja, amint ezt ordítja:

– Hogy viselkedhet így, mikor neki is vannak gyerekei?

De a komplexum tovább komplikálódik:

– Az ő gyerekei azonban tudják, melyek a szerves és a szervetlen anyagok.

Imígyen gondoltam a főkönyvelő asszony gyerekeire is.

– Nézzünk oda, mit állsz ott? – kérdezte lezseren. – Ülj már le!

Valamit babrált a számítógépen, amikor leültem. Balra húzta a száját, és beharapta. Az alsó ajkát.

– Csodálom, hogy… – mondta, és megint harapdálni kezdte az ajkát. Érdekelnie kellett volna, hogy min csodálkozik, de nem érdekelt.

– Jó ez vagy rossz? – gondoltam magamban.

Folytatta, de egyszerre ráébredt, hogy talán még nem értem a házi zsargont:

– Csodálom, hogy maga, aki olyan fiatal… – jelezte most, hogy milyen irányban gondolkodjam, és megint elhallgatott.

– Nyögd már ki – gondoltam, nem mintha tudtam volna, mit mondjak, hogy nekilóduljon a beszélgetés. A hallgatása felbátorított, és legalább józanul válaszoltam a kérdésére. Azt kérdezte:

– Érdekel, miért szeretne kereskedő lenni. Miért szeretne farmernadrágokat árulni?

– Miért ne? – feleltem erre a nem helyénvaló kérdésre. Ki mondta, hogy szeretnék.

Ők szeretnének?

– Nem volna jobb, ha a halasztás idejére olyasvalamit keresne, ami jobban illik a tanulmányaihoz?

– Valamiből meg is kell élni, és ezt jól megfizetik. A kultúrában nincs pénz; valamennyi van persze, de én egy senki vagyok… Egyelőre – tettem hozzá, nehogy azt gondolja, hiányzik belőlem az ambíció. Mert az olyanok aztán rosszul dolgoznak.

– Ez igaz, ez szomorú – mondta, amikor a kultúrát említettem, és most mintha az ő hangjából is érződött volna, mennyi van a bankszámláján. Továbbra is bámult. Még nem mondtam eleget. Az ilyen szomorú dolgok nem akarnak véget érni. Ahelyett, hogy beszéltem volna, olyan ostoba képet vágtam, mintha helyeselnék valamit.

Amikor ráunt, élénkebben kérdezte:

– Mit is tanul?

– Összehasonlító irodalomtörténetet.

– Ez szlavisztika?

– Olyasvalami, de inkább világirodalom. Amaz inkább nyelvészet. Így valahogy.

– Hogy valahogy? Kicsit részletesebben, ha szabad kérnem. A pontos információnak ma igen nagy az értéke. Én ezt keresem mindenhol és mindenről; hisz tudja… – mondta oktatólag, semmi kétség, jó főkönyvelő.

Így éri utol az embert minden bajok legnagyobbika. Információforrásnak kell lennie. Ez kínos beszédtéma, és túl komoly, mint amilyen komoly maga az örökkévalóság. Mondom:

– Ez úgy van, hogy veszünk például két szerzőt, egy oroszt és egy franciát, akik körülbelül ugyanabban az időben éltek. Két romantikust például…

– Mint Prešeren…?

– Mint Prešeren. És aztán az ember mindkettőnél megnézi a motívumokat, vagy ilyesmiket.

– Hogyan, a halál-motívumot például?

– Igen, és ha az illető hisz a túlvilági életben, ha tehát keresztény éthosszal rendelkezik, vagyis ha az eszkatológiája keresztény, vajon beszélhetünk-e eszkatológiáról, meg ilyenek.

– Aha, aha, már értem. És hadd halljam, véleménye szerint ki a legjobb író?

– Prežihov Voranc – mondtam vigyorogva, pofátlan állat.

– Igazán, nahát, maga az első, aki ezt mondja.

– Én másképpen olvasom. Már annyira benne vagyok a dologban, hogy csak a részletek érdekelnek, ezek pedig gyakorta igen spekulatív természetűek.

Megijesztettem Presnik asszonyt ezekkel a szédületes információkkal. És ez egy főkönyvelőnőhöz nem igazán méltó. Jó főkönyvelő volt, és jó érzékkel nyergelt át ismét a konkrétumokra:

– Akárhogy is vesszük, látom, hogy maga okos fiú, de a farmereladásnak semmi köze az Anna Kareninához vagy A Karamazov testvérekhez.

A hölgynek van ízlése, nem kétséges. És mosolya, mely erről tanúskodik.

– Ennek tudatában vagyok, és becsülettel fogok dolgozni – mondtam.

– A számláknak stimmelniük kell!

– Nálam stimmelni fognak.

– Hárman vannak. Mindhármuknál stimmelni kell! Itt nincs én, te, ő! Mind egy emberként felelnek!

– Hát igen… Azt hiszem, ilyenkor nincs mit mondani. Nem mintha eleve bizalmatlan volnék… De másokért nehezen felelek.

Láthatóan megszokták már, hogy a legnagyobb szemétségek ott vannak, ahol mindenki a maga szakállára dolgozik. Csúnyán nézett rám:

– Vigyázz, öcsi, még semmi sem biztos!

Amikor látta, hogy megértettem, sokat ad a „pszichológiai" érzékére, folytatta:

– Nem jó, ha másra hárítjuk a felelősséget; mind egy teamben dolgozunk. Egy csapat vagyunk. Mindegyik hozza, beleadja a magáét. Ennek az energiának minden eleme a közös épületet erősíti. Együtt vetünk, együtt aratunk. Ezt jól jegyezze meg!

– Értettem! – ezt tanultam a katonaságnál, és most bejött. Ezt most itt nem szabad elszarni.

Megnyugodott, tekintete elveszítette távlatosságát. Látszott, hogy már semmitől sem kell félnem. Átvette a munkakönyvemet és a munkaalkalmassági papíromat. A feltételek megvoltak, kielégítő eredménnyel estem át a próbákon, tehát jöhetett az összefoglalás:

– Tudja, maga talán azt hitte, hogy az igazgató dönt a sorsáról, de közölnöm kell, itt az enyém az utolsó szó. Látom, hogy maga egészséges ember, elképzelései vannak, elsősorban a vállalat érdekében fog tevékenykedni, és csak azután a magáéban – és elmosolyodott. – A munka, amit el kell látnia, jó; ez az egyik legjobb állás, amit az utóbbi időkben meghirdettünk. Ezt sose feledje! Maga képes rá! Köszönheti ezt az egyetemnek, látni, hogy sokat olvasott, jól kommunikál, jól beszél. Hányadéves?

– Már végzősnek kellene lennem, de kicsit ellógtam az időt – mondtam az olyan ember hangján, aki tudja, mit beszél, aki sajnálja ballépését, amit majd helyre fog hozni.

Nem figyelt rám. Már a munkakönyvbe írt valamit, és így szólt:

– Egyelőre elbúcsúzunk: ma van az első munkanapja. Ezentúl többször találkozunk. Ne feledje, hogy jó állása van!

– Nem feledem – mondtam ostobán, majd szabályszerűen elköszöntünk egymástól.

– Megkaptad? Megkaptad? – kérdezte apám, amikor kijöttem, és már nyitotta a kocsi ajtaját.

– Meg – feleltem. Úgy örült, mint egy gyerek, és átragadt rám az öröme.

– Mesélj! – mondta, és indított.

– Mit meséljek?

– Mit mondtak?

– Azt mondták… szóval az a nő. Csak a főkönyvelőnővel beszéltem. Azt mondta, föl vagyok véve.

– Ezt már tudom. Mit mondott még?

– Nem tudom, nem emlékszem…

– Mi az, hogy nem tudod? Egy főkönyvelőnő, az nem vicc. Annak a szava néha többet nyom a latban, mint az igazgatóé.

Megerőltettem az agyamat egy kicsit.

– Azt kérdezte, ki a legnagyobb író a világon.

– Csak nem kezdtél megint filozofálni?

– Nem.

– Mit feleltél? Mert nemcsak úgy kérdezett, a levegőbe, gondolhatod. Ezek nagyon rafináltak. Lélektanilag. Ez egy jó főkönyvelő, az tuti. Ez téged kianalizált. Legjobb, ha azt mondod neki, amit az igazgatónak. Ezek ezt mind megbeszélik a hátad mögött. Azt mondtad neki, amit az igazgatónak?

– Azt. – Nem lett volna értelme, hogy mást mondjak apámnak, mint ezt a szemenszedett hazugságot.

Hallgattunk egy sort, aztán apám oktatólag folytatta:

– Arra gondolok… Nem akarok neked leckét adni, de mindig arra gondolj, hogy nem vagy fölvéve! Nem! Érted? Még csak most kezdődik az egész. Egy ilyen jó állást ki kell érdemelni. Most majd letesztelnek: pénzt dugnak eléd, anyagtöbbletet produkálnak, rád küldik az ügynökeiket, hogy váltsd be a csekkjüket és hasonlók… Ne ülj fel nekik, senkiben se bízz! Maradj becsületes és önérzetes! Ez mindig beválik. Aztán megszerezheted a jogosítványt, és kereskedelmi ügynök lehetsz, és akkor bármit megszerezhetsz magadnak, amit most csalinak kínálnak neked. Most egyedül a becsület fontos. Ne gondold, hogy a főnök megfeledkezik erről! Ez majd erőt ad neked!

– Erőt?

– Igen, erőt – mondta, és megint hallgattunk, egészen hazáig, amikor a ház előtt azt mondta:

– Jó állás! Jó kis állást kaptál! Megkaptad, ha-ha-ha!

Várt bennünket az ebéd. Anya már nekilátott. Ránk nézett a leves fölött, és megkérdezte:

– Na, mi van ilyenkor?

– Milyenkor?

– Fölvettek?

– Már múltkor fölvettek, ma csak a formaságokat intéztük.

Anya belebólogatott a levesébe. Elhallgattunk. Apa dörmögött és krákogott néhányat.

Az idegeimre ment az egész cirkusz. Anyának nem tetszett, hogy eladó leszek. Azt el tudta képzelni, milyen egy irodalomprofesszor, tanítónő volt.

– Ott vagy, ahova kívánkoztál – mondta.

– Baszok rá – feleltem. Nem szoktam otthon káromkodni különben.

– Azt látom – felelte idegesen. Nem szoktunk otthon káromkodni különben.

Fújtam egyet.

– Te már csak tudod, amilyen okos vagy – mondta anyám.

– Tudom – mondtam, mert tudtam, hogy nem volna szabad visszapofáznom.

– Egy szart tudod – mondta anyám.

– Majd megtudja. Jó állás ez – mondta apám.

– Egy szart jó – anyám nem akarta meghallani, hogy az állás jó.

– Baszok rá – ismételtem meg előző gondolatomat.

– Azt látom – ismételte meg anya az előző gondolatát.

– Ne szítsd a tüzet! – mondta csodák csodájára apa. – Nem rossz ez az állás.

– Egy szart nem rossz – anya fölállt, és a mosogatóhoz lépett.

– Rossz hát – fölálltam és kimentem. Még hallottam apát, amint azt mondja anyának:

– Majd be fogja fejezni az egyetemet. Jól kivágta a rezet a bemutatkozáson.

– Egy szart – anya mintha nem hallotta volna, hogy jól kivágtam a rezet a bemutatkozáson.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

Mohor Hudej (1968) író. Kötete: Mumps v zrelih letih (Felnőttkori mumpsz) (1995).