Tudta, hogy egyszer megtörténik. Tudta jól. Csak azt bánta, hogy nem volt nála a kése vagy a pisztolya. Valahányszor bement este a városba, mindig a zekéjébe dugta mindkettőt, bár ezért néha meggyűlt a baja a rendőrökkel. Egy farönkkel megrakott szekér állt keresztbe a birtokára vezető szűk makadámúton, hátulról meg reflektorozva előhajtott egy mikrobusz. A férfi lefékezett, nem tehetett mást, tudta, hogy ők azok, a szomszédai, az öt fivér. Kinyitotta az ajtót, kiugrott a terepjáróból, és futásnak eredt az erdő felé, kiutat látott a fák sötét körvonalai között, pedig semerre sem volt kiút. Kutyaugatást hallott maga mögött, egy másodperccel később megpillantotta a feléje vágtató kutyát, könyökkel vágott a pofája felé, megpróbálta kivédeni a harapást, de közben elvesztette az egyensúlyát. Már estében hallotta az ideges lépteket, és egy pillanat múlva tompa fájdalmat érzett a tarkóján. – Ne a fejét, ne a fejét! – kúszott elő a sötétből egy hang, amit a férfi jól ismert, erre összegömbölyödött, és hengergőzött ide-oda a rúgások és a botütések között, valaki cipővel arcon találta, szájából meleg vér buggyant, egyszerre semmi fájdalmat nem érzett, a földön hempergés közben meg tudott ragadni egy követ, és belevágta a legközelebbi fivér képébe. Hallotta az ütés tompa, telt hangját és a fájdalmas ordítást, kaszált maga körül, míg csak össze nem rogyott az ütések alatt, és el nem veszítette az eszméletét.

Még akkor is, amikor mozdulatlanul hevert a földön, rugdosták és csépelték a husángokkal, majd az egyik fivér megszólalt: – Biztos, hogy megöltük, hagyjuk abba. – A langyos tavaszi éjszakában hallatszott hörgő lihegésük, hold világította meg a mozdulatlanul fekvő embert a földön, az út menti gyér fűbe temetett arcát. – Megöltük – ismételte a férfihang, és idegesen remegő nevetésben tört ki –, megöltük, most megkapta, amit megérdemelt.

Megragadták a férfi testét, és elvonszolták a terepjáróhoz, a volán mögé ültették, feje a szélvédő üvegéhez koppant, rácsukták az ajtót, lebukott a szomszéd ülésre, valahol távol érzékelte tudatának kicsiny foltját, a tulajdon tudatáét, látta magát, ahogy ott fekszik vérbe fagyva, az ülésre borulva, és a szájából csorog a vér, felsóhajtott, sűrű, ragacsos tömegen keresztül hasított tüdejébe a friss levegő vékony fuvallata, hallotta, amint valaki kinyitja a terepjáró csomagtartóját, megérezte a benzinszagot meg az égő műanyagét, a hátsó üléstámlából tűznyelvek szökkentek elő, a szemhéján keresztül rózsaszínű fény tört a férfi szemébe, emlékein átfutott haldokló apjának a képe, ahogy ott feküdt a traktor alá szorítva, és utolsó leheletével hörögve bugyogott szájából a vér. – Most vége a harcnak – suttogta az apja földagadt ajkával –, elmegyek odaátra, elcsorgok az élet medrében, és eltűnök a földben. – A férfi fölismerte a motor fémes berregését, a testvérek elhajtottak. – Legyőztek a kutyák – gondolta a férfi –, hamarosan fényes tűz leszek, tüzes mag a sötétség ölében, szétrobbanok a levegőben, beleolvadok a fenyőtűk és a csókatollak illatába. – Szeme előtt megjelent birtokának képe, állatainak csordái, vad kutyáinak falkája, szüleinek kettős sírja az erdőszélen. – Minden tönkre fog menni – gondolta –, mindent benő az erdő – kezét az ajtó felé nyújtotta, és ujjperceivel az ablakhoz ért, lecsúsztatta ujjait a kilincshez, a középső és a gyűrűsujjával belekapaszkodott, de nem volt elég ereje, hogy kinyissa, levegő után kapkodott a vér és a sűrű füst ragacsos tömegében, szabad kezét a gyomra alá szorította, megpróbált feltérdelni, fuldokolt, és a hirtelen feltámadt életösztönnel sikerült annyira összeszednie magát, hogy térddel nyomult az ajtó felé, ujjaival elfordította a kilincset, feje az ajtónak döccent, és már teljes testével kint lógott a friss tavaszi éjszakában. Utolsó erejével kirúgta magát a kocsiból, lezuhant az éles sóderre, majd az ájulásba visszasüllyedve, ösztönösen legurult az út menti árokba.

Az éjszaka csendjében robbanás visszhangzott, visszaverődött a hegyek membránjáról, a kocsi darabjai szétröpültek, a holdfényes útra és az út menti fákra potyogtak. A férfi teste a robbanásra összerándult, de nem ébredt fel ájulásából, oldalvást feküdt az árokban, arcán alvadóban volt a vér, mely az imént még a szájából szivárgott, szemöldökcsontjából, lehunyt szemhéján keresztül lassan, de folyamatosan csorgott a meleg vér. Nem tudta, hol van, nem gondolkodott rajta, ki ő, lebegett az anyagban, amely könnyebb volt a víznél és súlyosabb a levegőnél, óriási fehér oszlopokról rostos rétegek hámlottak le, szétszóródtak és új oszlopokká olvadtak össze, minden szétesőben és alakulóban volt, sehol egy teremtett lélek, mindenütt csak az élet alaktalan, fortyogó forgatagai, áradó energiafoszlányok, valamilyen ismeretlen létezés világos fénye. Valahonnan anyja hangját hallotta, nem értette halk és gyengéd unszolását, simogató hangját, alaktalan ajkának lágy érintését, meleg és fényes leheletének szagtalan áradását. Könnyűn és áttetszőn lebegett, az egymásba ömlő alakzatok közti rostos fehér szövet szétfoszlott és újra egybefonódott, de mindig ugyanaz maradt, mindig más és mindig ugyanaz a tudat tágulékony és megsemmisíthetetlen foltján.

 

A mikrobusz a poros makadámúton zötyögött. A fivérek közül kettőnek zúzódások voltak az arcán, a legfiatalabbnak a kő behasította az ajkát és kiverte néhány fogát. Az ablaknak dőlve nyögött és sziszegett feldagadt szájával.

– Meg kellett volna kínoznunk – mondta.

– Nem – mondta valamelyik. – Elég, hogy megöltük.

– Nem – mondta egy másik –, kővel kellett volna kiverni az összes fogát, és aztán lassan agyonverni.

– Nem – mondta egy másik –, mindent jól csináltunk. Fő, hogy halott.

– Nem – mondta egy másik –, fokozatosan kellett volna legyilkolnunk, egyik porcikáját a másik után, még most is kínoznunk kellene. Túl hamar végeztünk vele. Most halott, és nem szenved többé, öcsénk meg egész életében szenvedni fog a kivert fogaival.

– Ő meg egész életében halott lesz, és ez még rosszabb – mondta egy másik, és durván krákogva felröhögött.

– Mit fognak szólni otthon? – kérdezte egy másik.

– Azt mondjuk majd, hogy nekiment a rönkfával teli szekerünknek, és kigyulladt az autója – mondta egy másik.

– Igen – mondta egy másik, és szaggatottan, súlyosan nevetett –, nem a mi hibánk, hogy így történt.

– Igen – mondta egy másik –, nem vagyunk hibásak. Maga kereste magának. Túl sokáig tűrtük a pimaszságát.

Amikor a mikrobusszal megálltak a tanya előtt, a konyhában még mindig égett a lámpa, pedig már jócskán elmúlt éjfél. Két testvér karon fogta a legfiatalabbat, és bementek a házba. A konyhában apjuk aludt a tolószékében, anyjuk és húguk megterítette az asztalt. Az anya a láttukra megtorpant, megpillantotta a két véres ábrázatot.

– Mi történt? – kérdezte.

– Úgy dőlt a fa, hogy elkapta őket – mondta a legidősebb fivér.

– Miért nem előbb hoztad őket haza? – kérdezte az anya.

– Akkor történt, mikor már majdnem készen voltunk – felelte a legidősebb fivér. – Már koromsötét volt, nem tudtuk, hogy ilyen nagy a seb. Azt akarták ők is, hogy fejezzük be. Tudtak még segíteni.

– Aztán az autót is el akartuk oltani – mondta egy másik. – Arra jött a szomszéd, és belénk hajtott.

Az apa, a nyolcvanéves aggastyán, az öregségtől és az éppen megzavart álomtól zavaros, vöröslő szemmel, körbesandított a helyiségben. Kiegyenesedett a tolószékben, a fém éleset csikordult, mind odanéztek.

– Mi lett vele? – vetette oda a fiainak rekedten és ridegen.

– Bennégett – felelte az egyik fivér.

– Nem segítettetek neki? – kérdezte az öreg.

– Nem – válaszolt a legidősebb.

– Jól tettétek – mondta az öreg –, így jár mindenki, aki az utunkba áll. Túl soká tűrtük. Nekem már késő. Ti még élvezhetitek.

Az erek sűrű hálójától vörös szeme körbepásztázott a helyiségen, senki sem merte megzavarni szavával az öreg pillantását. Az megvető mosolyra húzta a száját, aztán feje a vállára billent, és újra elaludt.

– Megöltétek – mondta az anya. – Miért nem mondjátok meg neki, hogy megöltétek, örülne neki.

– Nem öltük meg, anyám – mondta a legidősebb –, be is zárhatnak, ha megöljük, tudod jól. Maga ölte meg magát, bennégett a kocsiban, és mi nem segítettünk neki, ez minden. Hisz mondtam, hogy belehajtott a szekerünkbe, a farönkjeinkbe. Maga csinálta magának.

– Igen, maga csinálta magának – mondta egy másik.

Az anya nem hitt nekik, de nem érdekelte. Fő, hogy most már a fiatal szomszéd is halott volt, és hogy egy darabig most békesség lesz.

– Klara, fektesd le apádat – mondta a lányának –, majd én adok nekik vacsorát.

A lány kioldotta a tolószék fékjét, és kitolta apját a konyhából. Az apa horkolt, és olyan hangokat hallatott, mint a rozsdás fűrész, mikor lötyögve és csikorogva siklik a nedves fán. Klara gyűlölte az apját, rettegett tőle és csodálta. Noha már öt éve a tolószékhez volt láncolva, a tanyán és az erdőben semmi sem történhetett nélküle. Ismert minden egyes fát, minden talpalatnyi földet, minden egyes jószágot. Ismerte az embereket, ismerte a fiait, tudta, hogy nekiesnének, neki a rokkantnak, és megszabadulnának tőle, ha szüntelenül meg nem félemlítené és sakkban nem tartaná őket a több kiló aranyról szóló mesével. Az apa húsz évet töltött Ausztráliában, negyvenes éveiben tért haza, hirdetés útján szerzett egy fiatal leányzót, és csinált neki hat gyereket. Külföldről meglehetős summával jött haza, ezt a birtokába és a környező földek megvásárlásába fektette. Csak az öreg szomszéddal gyűlt meg a baja, nem csoda, hogy elgázolta a traktor, a fiai látták, amikor a traktor felborult, és rádőlt az öregre, aztán a fiatal szomszéddal is meggyűlt a bajuk, így nem csoda, hogy az meg nekiment a rönköknek, a fiai látták, hogyan ment neki a rönköknek.

– Azt hiszik, alszom – dörmögte álmában, mikor a lánya kitolta a konyhából. Úgy csöpögött szájáról a sűrű, barna nikotinlé, mint a kutya nyála. – Reszketnek a félelemtől, hogy meghalok, mielőtt elárulnám nekik, hol hevernek az aranyrudak, a hiénák, ki fogják tépni a nyelvemet, ha meghalok anélkül, hogy elárulnám nekik – sziszegte a fogai között. Somolygott magában, sehol sem volt az arany, pedig arról beszélt nekik, hogy évtizedekkel ezelőtt Ausztráliából aranyat hozott, és elrejtette valahol a birtokon. Egy ásványrögöt hozott, melyben ragyogott némi arany, és a rög most ott állt a kemencén, mint a fényűzés és az erő ígérete, a fiai alázatosan járkáltak körülötte, és kikerülték az apjukat, azt, aki tudja a titkot, azt, aki rájuk hagyja a gazdagságot és boldoggá teszi őket.

– Most szabad az út – mondta a konyhában a legidősebb fiú. – Nem kell többé kerülő úton járnunk.

– Igen – mondta egy másik –, átvágjuk a drótkerítést, és ledöntjük a sorompót.

– Agyonlőjük a kutyáit – mondta egy másik.

– Nem, megmérgezzük őket – mondta egy másik.

– Levágjuk és eladjuk az állatait – mondta egy másik.

– Elszántjuk a szülei sírját – mondta egy másik –, nem tűrjük őket tovább, se élve, se halva.

Az anya büszkén nézte őket, a fiait. – Micsoda férfiak lettek – gondolta –, milyen kemények és bátrak, mégis milyen gyöngédek velem és az apjukkal. Isten a tudója, hogy nem rosszak, csak hát idefent kemény az élet. Isten a tudója, hogy valójában jók és alázatosak, csak a vérük forró, az apjuktól örökölték.

– Mit gondolsz, ők ölték meg? – kérdezte az apa Klarát, amikor a lány az ágyhoz vezette. Az öreg feje a vállára billent, mintha eltört volna a tarkója, a lány megborzongott. – Alszik és beszél – futott át rajta –, halott már, és beszél.

– Nem tudom – mondta halkan a lány, és a szomszédra gondolt. Gyűlölte ő is, mint az egész család, de másképpen. Azóta, hogy négy éve befejezte az általános iskolát, soha többé nem volt egyedül idegenek között. Dolgozott a tanyán, és néha elment a fivéreivel bevásárolni. Új arcokat elsősorban a televízióból ismert, a tetőn műholdas antennájuk volt, nagy fehér tányér, és szombatonként késő éjszakáig nézegette a műsorokat angol nyelven, amiből szinte semmit sem értett. Az új halottat, akiről az apja beszélt, ismerte a lány, gyakran figyelte, a férfi birtoka alacsonyabban feküdt az övéknél, és bár a pataknál volt egy keskeny erdősáv, ami elválasztotta egymástól a két birtokot, a pajtájukból a lány úgy vehette szemügyre a szomszéd területét, akár a tulajdon tenyerét. Jól ismerte a férfi arcát, bár sohasem látta egészen közelről. Emlékezett rá, hogy a fivéreivel sokszor figyelték a pajtából a vadászpuska távcsövén át, és néha tréfából a feje fölé lőttek, a szomszéd házának a bádogtetejébe, vagy eltalálták valamelyik állatát. De maga a lány is felmászott időnként titokban a pajtába, és távcsővel figyelte a férfit; szebb volt a termete, mint a fivéreinek, és szinte mindig simára volt borotválva, és amikor kantáros farmernadrágot viselt meg kockás inget, akkor széles arcával és erős fogaival a farmerreklámos fickóra emlékeztette a televízióból, és néha könnyű csiklandozás surrant át a lány testén, s megállt a hasa alatti puha, meleg sűrűségben. Nem tudta, szabad-e azt tennie, amit csinál, azután gyakorta undorodott magától, gyűlölte azt a férfit ott a határ túloldalán, gyűlölte, mivel gyűlölnie kellett, mindenki gyűlölte a lány családjában, aki pedig néha úgy érezte, ha a férfit látja, kigyullad a hasa alatt a meleg sűrűség, és nem tudott, ennek nem akart ellenállni. Néha a varrást és a kötést vitte föl a pajtába, és aztán nézegetett le, a szomszéd felé, figyelte, hogyan dolgozik a mezőn, hogyan eteti a jószágot és hajít véres húsdarabokat vad kutyáinak. Látta azt is, hogy néha vásznat feszít egy fakeretre, és órákon át fest. Ezt a lány nevetségesnek találta, náluk soha senki nem művelt hasonlót, távcsővel fürkészte a színeket a vásznon, s kellemes érzés töltötte el. – Szép – gondolta gyakran –, igazán nevetséges, mit művel ez az ember – gondolta. Néha valamelyik bátyja észrevette, hogy a szomszéd elfelejtette a ház mögé dugni a száradó vásznat, és ólomgolyókkal szétlőtte. A lány mindig nevetett ezen, vérében volt a gyűlölet a szép szomszéd iránt, aki megkeserítette az életüket, nyíltan gyűlölte, és ugyanakkor titkon csodálta, hogy egymaga szembe mer szállni velük; néha, dühében, ha a férfi kilyukasztotta a tejeskannáikat, a völgyben elverte valamelyik fivérét, vagy ha a kutyái széttépték valamelyik állatukat, a lány elképzelte, hogyan fogja összekarmolni a bőrt a férfi simára borotvált arcán, remegett a vágytól, hogy ezt megtehesse.

A lány lefektette az apját, betakarta a kövér, öreg testet, és kisurrant a házból.

 

A férfi nedves csiklandozást érzett az arcán, kinyitotta a szemét, és sajgó, dagadt szemhéján keresztül bernáthegyijét pillantotta meg, amint az arcát nyalogatja. Sütött a reggeli nap, a föld elmosódó tejes hullámokban gőzölgött. Nehezen fordította el a fejét, körülnézett, nem tudott visszaemlékezni, mi történt, aztán rádöbbent. – A szomszédok – nyögött fel. Egész testében érezte a fájdalmat, megmozdította a karját, sűrű, bolyhos szövetet simított, végignézett magán. Valaki az éjjel betakarta egy pokróccal, nem gondolkozott rajta, ki lehetett – senkit sem ismert, aki ilyesmit tett volna érte. A kutya nyakát átkarolva felült, bordáiba égő fájdalom nyilallott, felköhögött és alvadt vért köpött. Az úton megpillantotta a fém- és gumimaradványokat. – Semmi sem maradt volna belőlem – motyogta maga elé –, talán csak néhány fog a sóder között, egy gomb a lósóskában, az út mellett. – Csupa fájdalom volt a teste, de felállt, felvett a fűből egy görbe botot, és elsántikált az úton. Lába megbicsaklott, pár lépés után megállt a rönkök előtt, amelyek keresztben hevertek az úton, a botjára támaszkodva megpróbálta magasra emelni a lábát, de nem sikerült, elvesztette az egyensúlyát, átbukott a rönkökön, és a vállát alaposan beütötte. Elterült, és a tiszta égre meredt; ismerte a gyöngeségnek ezt a pillanatát, egyszer a hegyekben egy síversenyen elsodorta a lavina és betemette, és bár gondolatban már belenyugodott, néhány perc múlva olyan hatalmas élnivágyás ébredt benne, aminek nem tudott ellenállni, szinte akarata ellenére kiásta magát a hóból, és törött lábbal levonszolta magát a völgybe. Szemébe tűzött a nap, egy idő múlva talpát nekifeszítette az egyik farönknek, hasra fordult, áthengeredett a rakás túloldalára, és összeszedte magát. – Még nincs vége – motyogta –, még nincs vége – ismételte, és alig állt a lábán, de elvonszolta magát pár száz méternyire lévő házáig.

Amikor kilakatolta a láncot, és a hatalmas, nyikorgó ajtón keresztül belépett a birtokára, a kutyái falkástul vetették rá magukat. A kerítésnek dőlve várta ki a rohamot, felugráltak rá, és ledöntötték a földre, nyalták róla az alvadt vért és csaholtak. – Nekem esnek – gondolta –, összeverekednek a gazdájukért, szét fognak szaggatni véres és vak állati szeretetükkel. – Nem félt tőlük, dagadt szemhéján keresztül látta a kutyák véres, éhes, odaadó pillantását, fröcsögő nyálukat, a reggeli napban csillogó szőrüket. Nevükön szólította őket, és kezét éles fogaik közé dugta. – Egyedül az állatokban van hűség ezen a világon – gondolta szédült és sajgó fejjel, aztán éleset füttyentett; a kutyák a házhoz tódultak, és leültek a lépcsőre. A férfi összeszedte magát, és elvánszorgott a házig, belépett, a hűtőből kivett pár darab nyers húst, és az ajtó elé vetette. Nem volt ereje, hogy elmenjen a fürdőszobába megnézni összevert arcát, elvonszolta magát az ágyig, leroskadt, és abban a pillanatban álomba merült.

Délután vad kutyaugatás ébresztette, gyorsan felkelt, és ettől felnyögött fájdalmában, elsántikált az ablakig, és meghallotta a lövöldözést. Tudta, honnan jön, fölkapta a puskáját, és kinyitotta az ablakot. A fivérek ott álltak a kiserdőben, a kerítése meg az elektromos vezeték túloldalán, és a kutyáira lődöztek, látta, hogy kettő elterült a földön, fölemelte a puskáját, és visszalőtt a szomszédjaira. Azelőtt sohasem célzott rájuk, most azonban mindegy volt neki, mi történik, ha megöli őket. Meghallotta az ordításukat, az egyikük felüvöltött és a földre bukott. Tudta, hogy eltalálta, arra célzott, amelyik a földön hevert, könnyű célpont volt, ujjával felhúzta a kakast, majd egy pillanatra megállt. Gyűlöletet érzett, orrán át mélyen beszívta a levegőt, és megfeszülő bordái megsajdultak, úgy érezte magát, mintha porcelánból lett volna a teste, amely mindjárt szétpattan. A levegőbe lőtt, a fák lombja közé, a fivérek közül senki sem mert odalépni a sebesülthöz, aki nyögött, és a sebére szorította a kezét.

A táj fölött sűrű, feszült csend lebegett, észrevette, hogy a szomszéd birtokról fiatal nő fut a határ felé, tudta, hogy a húguk, kétszer vagy háromszor találkozott is vele lent a városban, mikor a lány vásárolni volt a bátyjaival. Szép termetű, melles lány volt, úgy húszéves fejjel a férfi szerette az ilyen nőket. Mostanra ez elmúlt, már évek óta nem volt dolga nővel, és nem is hiányzott neki. – Ez volna csak a szép bosszú – gondolta, és követte a nőt a puskája irányzékával, hallotta a fivérek kiáltozását, akik meg akarták tiltani a lánynak, hogy odamenjen a sebesülthöz, de ő mégis odaszaladt hozzá, fölébe hajolt, a férfi keze reszketett, lehunyta a szemét, elképzelte, hogyan húzza meg a ravaszt, elképzelte a töltény röptét a langyos tavaszi légben és a vékonyan szivárgó vért a fiatal lány homlokán. Nem, nem volt képes rálőni, kinyitotta a szemét, látta, ahogy a lány elvonszolja a bátyját a kiserdő felé, megpillantotta két leterített kutyáját a szántóföldön, belelőtt a levegőbe, és visszafeküdt az ágyába.

 

A sebesültet elvitték a házig, nyögött és mélyeket lélegzett.

– Valaki vállon találta – mondta a legidősebb fivér az apának, aki tolókocsin ült a bejárat előtt.

– És ti mit csináltatok? – kérdezte az öreg.

– Semmit – felelte a legidősebb –, a tisztáson álltunk, ő meg elbújt a házban.

Az öreg odasuhintott a botjával a fiára, de nem érte el.

– Idióták, mit gondoltok, ki volt az, mi? – sziszegte a fiai felé olyan hangon, mely a végén sípoló hörgéssé szakadozott.

– Ő nem lehetett – mondta valamelyik –, tegnap bennégett az autóban.

– Leöntöttük benzinnel és fölgyújtottuk – mondta valamelyik.

– Ma elmentem megnézni – mondta valamelyik –, semmi sem maradt belőle, csak egy kevés ócskavas.

– Agyonvertük és rágyújtottuk az autót – mondta valamelyik –, mind láttuk, hogy halott.

– Tegnap azt mondtátok, hogy nem öltétek meg – hörögte az öreg.

– Megöltük, apám – mondta a legidősebb.

– Megöltük – ismételte valamelyik.

– Nem öltétek meg – mondta az öreg halkan és fenyegetően. – Most minden kezdődik elölről. – A takarója alól, mely a lábát takarta, pisztolyt vett elő, fölemelte remegő kezével, és addig lövöldözött a szomszéd birtok felé, amíg futotta a töltényekből.

A sebesültet bevitték a házba, Klara figyelte, ahogy a fivérei megpróbálták kivenni a sebből a golyót. A szomszédra gondolt, bánta már, hogy éjszaka betakarta azzal a pokróccal. – Meg kellett volna mondanom nekik, hogy életben találtam ott, az árokban – gondolta, de nem mert megszólalni.

– Le kell szállítanunk a völgybe – mondta a legidősebb.

– Mit fogunk mondani? – kérdezte valaki.

– Semmit – mondta a legidősebb –, vadászbaleset.

– Megbosszuljuk – mondta valamelyik.

– Igen, megbosszuljuk – mondta valamelyik.

– Most igazán meg fogjuk ölni – mondta valamelyik.

– Hiszen már megöltük – mondta valamelyik.

– Nem, nem öltük meg – mondta valamelyik. – Ő volt a házban, az öregnek igaza van. Ki más lett volna?

– Pár napot várnunk kell, aztán fölgyújtjuk a házát – mondta valamelyik.

– Igen – mondta a legidősebb –, most már elég volt. Megtesszük.

Testvérüket berakták a mikrobuszba, és lehajtottak a völgybe. Az apa utánuk bámult, ajka között cigarettával, az arca teljesen sárga volt a nikotintól, már rég nem fogta kézben a cigarettát, csak amikor rágyújtott, és aztán az ajka között tartotta, a hamu kötött kabátjára potyogott meg a takarójára, szája sarkából nikotinos nyál csorgott. Nem sajnálta sebesült fiát, a gyerekeit annyiba vette, mint az állatait, a birtokához tartoztak, a tulajdonai voltak. – Mindent egyedül csináltam – gurgulázott magában –, mindent egymagam vettem, s ezek most lesik, hogy megdögöljek. Nem, nem adom meg nekik ezt az örömet, túl fogom élni őket – mondta konokul –, mindet túlélem. – Feje a mellére bukott, a lánya félelemmel vegyes szánalommal figyelte, odalépett hozzá, és kivette apja szájából az izzó filtert. Nem aludt, tudta, hogy a lánya van ott. – Klara a mindenem – gondolta, lehunyt szemét elöntötték a könnyek –, eladom a földet és ráhagyom a pénzt – mormogta és a könny lecsordult az arcán. – Keressen magának férfit a völgyben, olyat, amilyen én voltam valamikor – gondolta és felzokogott. Fojtott, vinnyogó hangon zokogott, a házból kijött a felesége, és megkérdezte, mi baja, az öreg föl sem emelte a tekintetét, az asszony felé suhintott a botjával, és vigasztalhatatlanul zokogott tovább.

A testvérek este a sebesült nélkül tértek vissza, akit bent fogtak a kórházban. Az apa komoran nézett a vacsora alatt, senki sem mert megszólalni. Öntötte magába a pálinkát, és holtsápadt arcából előmeredtek vérvörös szemei. Szeme előtt elmosódott a tér, súlyos kavargássá változott, melyben bútordarabok úsztak és arcok, melyeket nem tudott megkülönböztetni egymástól. Kezével hadonászott, el akarta törölni a képeket, melyeket maga előtt látott, az elmosódó arcok tömegét, melyek egybeolvadtak. A többiek hallgatása feldühítette, azt gondolta, kiabál, de azok nem válaszolnak, pedig csöndben volt, csak a fejében kavarodott össze minden, múlt és jelen, képzelet és valóság, alakok és üresség. – Holnap elmegyek Ausztráliába – hörögte a végén részegen, a fém kongón vágódott a fának, és amikor a fejét beleverte a polcba, a feje hirtelen a mellére bukott. Vékony, éles fájdalom hasított a koponyájába, mintha valaki tűbe fűzött cérnát húzott volna át a fején, haja tövénél nyirkos, meleg fájdalmat érzett, úgy érezte, hogy agyát és szemét elönti a vér.

Reggel az apa többé nem ébredt fel. Délig ágyban hagyták, és mikor a felesége megpróbálta kiültetni a tolószékbe, akkor vette észre, hogy az öreg meghalt. Kiment a konyhába és megmondta a többieknek. Hallgattak és bambán bámultak, csak a lánynak volt könnyes a szeme.

– Neked megmondta? – kérdezte a legidősebb fiú.

– Mit? – kérdezte az anya.

– Hogy hova tette az aranyat.

Az anya nézte fiai üres, feszült, gyűlölettel teli arcát. Nem, nem mondta meg neki az öreg.

– Megmondta. Ha elteszitek láb alól a szomszédot, megmutatom – mondta halkan és dacosan.

– Igen, a szomszéd okozta a halálát – mondta a legidősebb fiú.

– Igen – mondta valamelyik –, nincs más hátra.

– Igen – mondta valamelyik –, meg kell ölnünk.

– Majd én – mondta valamelyik.

– Nem, majd együtt – mondta a legidősebb.

– Igen, együtt kell – mondta az anya. – Meg kell tennetek apátokért.

 

Másnap eltemették az apjukat. Az eső kiapadhatatlanul ömlött az égből, és piszkos, barnás patakok öntötték el az utakat.

– Ezentúl én parancsolok – mondta a legidősebb fivér, amikor nyakig sárosan hazaértek a tanyára.

– Nem. Amíg el nem teszitek láb alól, és ki nem ássátok az aranyat, addig én parancsolok – mondta az anya.

– Igen, ő parancsol – mondta valamelyik.

– Igaza van, ő parancsol – mondták a többiek.

Ezután az egyik testvér mindennap távcsővel figyelte a szomszéd házát. Néhány napig nem lehetett látni a férfit, gondolták, lement a völgybe, megszökött, de nem merték átlépni a birtoka határát, csak messziről lövöldöztek a kutyáira. Egy nap aztán a szomszéd megjelent a ház előtt, görnyedten járkált le-föl, nagyon gyönge volt, több mint egy hétig nyomta az ágyat, csak a kutyáknak vetett naponta egyszer élelmet az ablakon át, és este megfejte a teheneket, nehogy szétpattanjon a tőgyük. Arcát kékeszöld véraláfutások borították, a bordái még mindig sajogtak, a nappali fény bántotta a szemét. – Le kellene mennem élelemért a völgybe – gondolta, de nem volt mivel lemennie, és még gyönge volt ahhoz, hogy lóra üljön. Tudta, hogy a szomszédai figyelik, magán érezte gyűlölettől homályos tekintetüket, nem félt tőlük, csak azt sajnálta, hogy nem élhetett másként. Nem hagyhatta el a szülei birtokát, habár néha arra gondolt, hogy mindent elad, és elköltözik, nem akarta megtenni, túlságosan ragaszkodott a hegyek ölében fekvő birtokához, szülei néma sírjához az erdőszélen, a szomszédok agressziójával övezett tulajdon szabadságához. A történtek után nem engedhetett, meg volt győződve arról, hogy a fivérek okozták apja halálát, amit azzal bosszult meg, hogy nem engedett. Házának bádogtetejére töltény csapódott, nem nyugtalankodott, tudta, hogy csak provokálják, hogy nem mernek csak úgy végezni vele, majd megint rendeznek valamilyen balesetet, egy tűzvészt vagy lebukást a lóról. Meszet szórt egy vödörbe, lassan elment a kiserdőhöz, amely elválasztotta a két birtokot, két leölt kutyája oszladozott a bundájában, dögletes bűzt árasztva, legyek rajzottak fölöttük, beszórta a tetemeket mésszel, belesuttogta a két kutya nevét azok süket, oszladozó, szőrös fülébe.

A lány távcsövön figyelte a férfit, akinek széles arca beesett volt, erős járomcsontja és álla között a bőr behorpadt, a válla megroskadt. Úgy szórta a mészport a kutyákra, mint magvető a magot a földbe, láttára a lány melegséget érzett, már nem sajnálta, hogy elment azon az éjszakán betakarni. Apja halála óta először gondolt arra, hogy egyszer bizonyosan elmegy a tanyáról, hirtelen idegennek érezte ezt a világot, a fivérei veszekedni kezdtek, szinte minden este ittak, anyjuk alig tudta megzabolázni őket. Azt is sejtette a lány, hogy a legidősebb bátyja zaklatni kezdi, és undorodott a gondolatától is, hogy a bátyja bármit is tegyen vele, inkább megölte volna magát, inkább megölte volna a bátyját.

Éjszaka tett egy kis kenyeret, sajtot meg tésztát egy fekete műanyagzsákba, és az egészet titkon elvitte a szomszéd kerítéséig. Az meghallotta a kutyaugatást, fogta a puskát, és az ablakhoz lépett. A kutyák egy ideig vadul ugattak, aztán elhallgattak. A férfi feszülten bámult az éjszakába, ellenőrizte, áram alatt van-e a kerítésdrót, felkapcsolta a reflektort, mely körbepásztázta a birtokot; semmi szokatlant nem lehetett látni sehol, ezért puskástul visszafeküdt az ágyba.

Reggel meglátta a széttépett fekete műanyagzsákot a kerítésnél. – Megint mérget dobtak be – gondolta. Körülnézett a birtokon, de egy kutyája sem vonaglott a fájdalomtól, hanem szokásuk szerint fölcsapott farokkal rohantak feléje. A férfi a zsákhoz lépett, cipője hegyével kipiszkálta a tésztát, a sajtot és a kenyérmaradékot, aztán ölébe vette a holmit, és bevitte a házba. Nem tudta, mit jelentsen ez. – Nem bánnak el velem egykönnyen – mondta, és az élelmet a szemétbe dobta.

Másnap éjszaka is szinte ugyanabban az órában vad kutyaugatás ütötte meg a fülét, fogta a puskáját, és odakúszott a kerítéshez, de már nem volt ott senki; a kerítés mellett csak a fekete műanyagzsák hevert, tele élelemmel. Elvonszolta a házba, és kint hagyta az előszobában.

 

– Éjszaka valaki kiment a házból – mondta a legidősebb fivér reggel, amikor elindultak az erdőbe.

– Én nem – mondta valamelyik.

– Én sem – mondta valamelyik.

– Közülünk senki – mondta valamelyik.

– Akkor ki volt kint? – mondta a legidősebb fivér.

– Nem tudjuk – mondta valamelyik.

Napközben a férfi összeszedte magát annyira, hogy traktorával kihajtson a mezőre, a levegőben valami feszült várakozás volt, mint vihar előtt, a madarak alacsonyan repültek, és a jószág visszahúzódott az istállóba. A férfi tudta, hogy figyelik, zsebében ott volt a pisztolya. Nem félt tőlük, nem félt senkitől sem, megbarátkozott a gondolattal, hogy bármely pillanatban leterítheti egy lövés, de, bár nem akart félelemben élni, már késő volt ahhoz, hogy megadja magát. Alighogy munkához látott, a levegőt tompa dörrenés hasította keresztül, úgy érezte, a hegyek dőlnek össze, és maguk alá temetik, zivatar tört ki, és néhány perc múlva ugyanolyan hirtelen el is vonult, ahogy érkezett. Estig dolgozott a mezőn, még mindig sajgott mindene, de érezte, hogy szerencsésen megúszta, a teste erős volt, megszokta a kemény életet és a csapásokat, erősebb volt, mint ő maga.

Éjszaka fogta a puskát, áramtalanította a kerítést, és elkúszott odáig. Átmászott a dróton, és elbújt a kiserdőben. A szomszédéknál sötét volt, s ő majd egy órán keresztül feszülten meredt a mozdulatlan éjszakába. Már vissza akart menni, amikor észrevette, hogy valaki ereszkedik lefelé a szomszédék domboldalán. Elrejtőzött, figyelte a fiatal szomszédlány puha lépteit. Az ő kerítéséhez tartott, a kutyák ugatni kezdtek, a lány átdobta a dróton a zsákot, és sarkon fordult. A férfi leeresztette a puskáját, és útját állta. A lány megijedt, és el akart szaladni, de a férfi elkapta a karját. A lány felkiáltott és megpróbált kiszabadulni a szorításból. A férfi nem eresztette, másik karjával átölelte a derekát, a lány ellenállt, torkon ragadta a férfit, és a földre buktak. A férfi tüzes fájdalmat érzett a bordái között, hemperegtek a puha avaron, a lány telt és lágy teste erős volt, alig lehetett vele bírni; a férfi tenyerével a földhöz tapasztotta a lány kezét, sajgó mellkasával a földhöz szögezte a testét, lábával satuba szorította a lábát. A lány sebesen lihegett, és tekintetét mélyen, mozdulatlanul a férfira szögezte, nedves ajka csillogott a holdfényben, puha keble ellágyította legyőzőjét. A lány vadul és megadóan hörgött, lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és kidugta a nyelve hegyét. A férfi szája lassan közelített hozzá, és ajkával megérintette a lány nyelvét. Halk csókokkal járta be a lány arcát, a lány puha volt és odaadó, meleg testét átengedte a férfinak, gyűlölte és szerette a férfit maga fölött, nem akart neki ellenállni, rövid, elfojtott kiáltásokkal törte meg a csendet, mikor a férfi vetkőztetni kezdte. A kutyák a kerítésnél vadul ugatták közelharcukat, hörgésüket, a férfi és a lány bőrét kiverte a veríték a halvány holdfényben.

A langyos tavaszi éjszakában először egy lövés dörrent, aztán ropogni kezdett mindenfelől. A fák hirtelen vadul megremegtek, a levegőt megtöltötte a sűrűn kavargó levelek susogása, a földből oszladozó állatok és penészes gyökerek szaga csapott fel, a csillagok hatalmas, szétfoszló, sárga szőnyegként terültek el. A férfi csúszott lefelé a fehér fény árkában, mely magába szippantotta a testét. Érezte, milyen erősen öleli a lány, látta ajkán a mosolyt, a levegőben remegőn megpendült az élet vékony húrja, amikor mindketten mozdulatlanná dermedtek a vértócsában.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

Jani Virk (1962) író. Legutóbbi regényei: Rahela (1999), Smeh za leseno pregrado (Mosoly a léckerítés mögött) (2000).