Tíz év távlatából elmondhatjuk, hogy a szlovén történelem az 1990-es esztendő táján az egyik legintenzívebb időszakát élte. Villámgyorsan omlottak össze a nemzet évtizedek, sőt évszázadok óta szilárdan beágyazódott alappillérei. A kommunizmus, illetve annak jugoszláv változata Szlovéniában, mint másutt is Kelet-Európában, szinte egyik napról a másikra átadta helyét a többpártrendszernek, a parlamentarizmusnak, ráadásul mi, szlovénok, a történelem folyamán először önálló államot kaptunk. Szlovén útlevelet, szlovén hadsereget, tagságot a nemzetközi szervezetekben, zászlót az olimpiai játékokon, saját bankjegyeket és az államiság további ismérveit. Gyors, sok tekintetben vad privatizáció következett, gombamód elszaporodtak körülöttünk a nagy kereskedelmi központok, autópályák újabb kilométereit avatták ünnepélyesen. Az Alpok napos oldalán fekvő kis ország egy szempillantás alatt megváltoztatta arculatát. Noha euforikus lelkesedéssel vártuk az új időket, nem tudtuk elképzelni, milyen radikálisan törnek majd be életünkbe a villámgyors társadalmi változások. A jugoszláv kommunizmus évtizedeken keresztül tartósította a társadalmi szerepek pontosan megszabott rendjét, a besúgóktól és a felső vezetőktől kezdve az egyházi méltóságokig, a hippik és az ellenzékiek különféle csoportjaiig. Úgy tűnt, a ránk szabott szerepet játsszuk majd életünk végéig. És nemcsak mi, hanem az utánunk következő nemzedékek is ugyanezt ismétlik majd a felfoghatatlan örökkévalóságig. De a játék hirtelen véget ért, a játékosok pedig egyik pillanatról a másikra a nyílt páston találták magukat. Többen sokkos és zavarodott állapotban. Az újságíró, aki hosszú éveken keresztül gondosan ügyelt arra, nehogy túl sokat mondjon, az ellenzéki, aki pár évnyi börtönt letöltvén nem szűnt meg siránkozni balsorsa felett – hol van most a hóhéruk, akit egész idő alatt sajátjuknak tudtak, és úgy megszokták már, mint egy háziállatot, mely nélkül elképzelhetetlen az élet megszokott ritmusa. Honnan a sok idétlenség és bohóckodás az ifjú Szlovéniában, amely fölmutatja a gyermekbetegségek valamennyi tünetét – ahogy Zorko Simèiè, a hosszú éveken át Argentínában élő író jóindulattal megállapította.

A szlovén önállósodás és az ugyanakkor lejátszódó demokratikus változások idején úgy tűnt, a nép nagyra tartja az írók szavát. Ebben bizonyára közrejátszott az a tény, hogy a szlovén nyelv – valamint az irodalom mint a nyelv legmagasabb szintű artikulációja – a szlovén nemzeti identitás egyik lényeges, ha ugyan nem központi alapeleme. Semmi kétség, az írók és az irodalom szerepének felértékelődéséhez legalább ilyen mértékben hozzájárult az irodalomnak a kommunista időkben játszott szerepe. Az irodalom volt azon kevés oázisok egyike, amelyben lehetőség nyílt a totalitárius rendszer elleni tiltakozás bizonyos formáira, és amelyben ápolni lehetett az egyén szabadságáról és a mindenkori uralkodó ideológiával szembenálló eredetiségéről szóló elméleteket. Mindjárt hozzá kell azonban tennünk, hogy az ellenállás dicsfényének megvolt az ára, és nemcsak a társadalmi szankciókban, hanem magukban az irodalmi alkotásokban is. Elsősorban a drámára és a prózára gondolok, amely műfajok a lírától eltérően mindig erősen kötődnek ahhoz a társadalmi kontextushoz, amelyben létrejönnek. A hatalmat és stratégiáit illető kritika többé-kevésbé metaforikus volt: a létező állapotok direkt ócsárlására érthető okokból igen kevés példa akad. A háború utáni prózában – korlátozzuk most erre a figyelmünket – mindig érezni a súlyos malomkő, a monolitikum nyomását, amely ránehezedik a főhős életének számos szférájára. A főhős egyre kutatja a védekezés eredeti módozatait. Egyszer közvetlen konfrontációban, másszor lesben lapulva, harmadszor kétségbeesett futásban. A háború utáni próza legmagasabb szintjein korszakos krónikáját adta az egyén és a totalitárius rend közötti feszültségnek, katalógusát a számtalan meglepő helyzetnek, melyben a kommunista társadalomban élő egyén találta magát. Az egyén és a zárt társadalom tömbjének dialektikájában, mai szemszögből nézve, van valami fenségesen sorsszerű és szinte hősies. De ez a nagyvonalú tónus nem egyszerűen a kommunista közegben születő helyi irodalom szeszélye. Hihetetlenül szervesen halad együtt a világirodalom kortárs modern trendjével, amely, figyelembe véve a fenomenológia felismeréseit és határait, a részletek aprólékos analízésével egyszer s mindenkorra meg akarta fejteni a világ sorsát. Ezért nem volt véletlen, hogy a vezető szlovén prózaírók, akik a rendszer szorításának ellenére is részei voltak a globális technikai és médiacivilizációnak, lelkesen fogadták a modernista nézeteket és eljárásokat, majd begyömöszölték azokat saját elbeszélői világukba.

A modernizmus központi áramlata mellett, amely mindvégig fenntartotta társadalomkritikai irányultságát, a hetvenes, még intenzívebben pedig a nyolcvanas években kibontakozott egy írásmód, melyet nem nagyon érdekeltek önnön keletkezésének társadalmi feltételei. Ez a sajátságos eszképizmus az „irodalmat csinálni magáért az irodalomért" maximájában kereste tulajdon legitimitását. Először a fantázia belső világaiba való – nyelvi brillírozással és nyaktörően fantasztikus témákkal kísért – visszavonulásban érhetjük tetten az ultramodernizmus bizonyos változatában azt az irodalmat, melyet később az „új szlovén próza" elnevezéssel illetnek. A nyolcvanas évek végének metafikcionalistái pedig a végső határokig vitték az irodalom autoreferenciális törekvéseit. Mindenekelőtt az utóbbiaknál kell észrevennünk – hasonlóan, mint a társadalomkritikus modernistáknál – a kortárs világirodalmi próza útkereséseihez való kapcsolódásokat. Némi általánosítással élve, Barthes a modern irodalmat a „kimerültség irodalmaként" aposztrofáló megfogalmazásának gyakorlati kipróbálásáról van szó. Nincs többé a nagy romaneszk kaland, már csak elbeszélői vázlatok vannak, szimulációk, ironikusan beiktatott idézetek tengere. A hemingwayi regényíró helyett, aki kalandos útjain rögzíti műalkotásainak alkotóanyagát, a szlovén irodalmi ikonográfiában először jelent meg az író-entellektüel, aki distanciával szemléli a dolgozószobáján kívül elterülő világot, miközben kételkedik benne, hogy ugyanebben a világban még történhet valami megrendítő. Tört tollú akadémikus.

És mi történt a kilencvenes évtizedben, melyet gyökeres társadalmi átalakulás jellemzett? Azok a társadalmi kérdésekben elkötelezett prózaírók, akik még a színen maradtak, pár látványos kivétellel ragaszkodtak az egyén és az ideológiai szempontból monolitikus társadalmi struktúra neuralgikus viszonyán alapuló elbeszélői modellekhez. Útitársaik, többnyire fiatalok, akik a tollukat korábban szójátékoknak és irodalmon belüli kalandoknak szentelték, vagy a már látott mintákat játszották tovább, vagy esetenként abba is hagyták az írást, és csak kevesen kerestek elmozdulást önreflexiós stratégiákban. A kilencvenes években érvényesült igazán az 1960-as esztendő után született írók csapata – függetlenül attól, hogy egyesek már korábban is írtak. Lehet, hogy ez az absztrakt korszakhatár önkényes és erőltetett, a tájékozódás és az interpretáció szempontjából azonban meglehetősen használható. Eddig e fiatal írókról annyit állapítottak meg, hogy valamennyien kifejezetten individualisták, hogy autonóm, egymástól teljesen különböző poétikák jellemzik őket. Bizonyára a múlt hasonló gesztusai iránti averzióiktól vezettetve maguk sohasem foglalkoztak nyilatkozatokkal vagy közös nevezők keresésével. Mégis bizonyos fenntartással megengedhetjük, hogy létezik egy közös keret, mely ezeket a valóban öntörvényű elbeszélői megszólalásokat övezi. Az átmeneti modell felrajzolásának kísérlete, az érzékenység felmutatása bizonyos szintig mindegyiküknél fellelhető, még ha ki-ki a saját színeivel színezi is át mindezt.

A kilencvenes évek hozadéka, hogy az addig egységes társadalmi erő számtalan gócpontba szóródott szét, melyek többé-kevésbé agresszívan korlátozzák az egyén szabadságát. A fiatalabb prózaírók számára, akik a megelőző időszakban tizenévesek voltak, ez az egyetlen valóság, mely alapvetően meghatározza a világról alkotott tapasztalatukat. Ilyeténképpen egzisztenciális vagy alkotói pozíciójukat nem tudják elképzelni az ilyen vagy amolyan lázadás formájában az egyetlen, mindenütt jelenlévő hatalmi stratégia ellen, amelyet korábban a kommunista ideológia és annak a mindennapi életben való számos alkalmazása jelentett. Ugyanakkor láthatólag lehetetlen számukra a visszavonulás is valamely magányos szigetre, ahol esztétikai játékokkal és szellemi tornákkal múlathatnák az időt. Úgy tűnik, hogy az őket körülvevő valóság túl tömény, sőt neurotikus, egyúttal mámorító is, akár egy kalandokat ígérő ismeretlen tartomány, ahhoz, hogy hidegen hagyhatná őket. Mindez tükröződik prózájukban már csak azért is, mivel az ifjabb elbeszélők szenvedélyesen élvezik a történetmesélést. Eközben mesélésük nem az irodalmi tradícióból vett információk tömegével alátámasztott, agyafúrt eljárás. Látszatra megint a naiv szenvedélyt érzékeljük a történet iránt, mely talán az egyedüli keretet adja életünk zűrzavarához. Gyakorta tűnik úgy, mintha ezek a fiatal mesélők valahol a söntéspultnál, egy magányos tengerparton vagy az utca forgatagában beszélnék el a maguk kitágított anekdotáit. De ez a szent egyszerűség inkább csak csábító álarc, talán csak a hallgatásra, illetve az olvasásra felszólító nyájas invitáció. Az ifjabb prózaírók ugyanis nem akarnak hermetikusan zárt tornyokat építeni, melyekhez csak a beavatottak kapnának kulcsot.

Úgy érezzük, e friss irodalmi tájak mintha itt volnának valahol egészen közel; és ha a sarkon nem balra, hanem jobbra hajtanánk, az ő hősnőikbe és hőseikbe botlanánk. Egyszerre meglepően sok az ilyen utca, szoba, lokál és más mindennapi, egyszerre oly fontos, szinte mitologikus helyszín. Mintha a régi és elcsépelt megállapítás, hogy legbűvöletesebb a valóság maga, hirtelen éppen abban a számos változatban nyerné el bűvös erejét, amelyekben testet ölthet a mindenki által jól ismert nappali szoba. Vagy a számtalan pillantás által, mely mind a maga módján irányul ugyanarra az örök nappalira. Épp ezek a pillantások – illetve a láthatóan őszinte irodalmi feldolgozások – fordíthatják át azok banalitását valóságos mitológiába, ami egy szempillantás alatt falakat képes elmozdítani, és egészen váratlan dimenziókat adhat ugyanannak a helyszínnek. A fiatal prózaírók az általuk szőtt történeteket némileg lezseren adják elő és látszólag attól a vágytól mentesen, hogy üzenetük az egész világot átfogja. Az, hogy az elbeszélői terep egyfajta beszűkülése megy végbe, talán annak tudható be, hogy a társadalom fantomizálódott. Az író csak azt a saját szférát mutatja be, amelyet képes áttekinteni. Ha a korábbi időkben a helyi minta, a globális struktúra számtalan leképezésének egyike alapján joggal következtethettünk a társadalom teljes szerkezetére, s ezzel a világ teljes metaforáját építhette fel az író, akkor most az efféle eljárás a végtelenségig gyanúsnak tűnik. Minél inkább két lábbal állnak a földön a kilencvenes évek hősei, annál inkább kifut látóterükből a világ java része. A világ csapdákkal és meglepetésekkel teli ősrengeteggé vált. Bizonyos velük született vakság miatt a fiatalabb prózaírók beszédmódja sokkal kevésbé tűnik metaforikusnak, sokkal inkább metonimikus a valósághoz való viszonyukat illetően. A látótér szűkebb, jóllehet erősen megvilágított. Mindaz, ami sötétben marad, váratlan lökésekkel tör a megvilágított sávba, mint a meteor és a váratlanul felbukkanó repülő tárgyak. Az elbeszélői valóság úszik, mint a hajó a beláthatatlan óceánon, egyszer úgy tűnik, elpihen, másszor, hogy félresodortatik, harmadszor pedig, hogy magába szippantja az orkán.

Ebben a szemléletmódban némileg másképp látják az örök irodalmi témákat is. Mintha nem léteznének nagy tragédiák, határozott befejezések, mindent elárasztó megvilágosodások… Valahányszor elcsattanna egy hatalmas poén, megjelenik az irónia. Nem semmisíti meg az emberi érzéseket vagy az életről alkotott felismeréseket. Csak a földre szállítja és relativizálja azokat. Minden vereség vagy győzelem, minden depresszió vagy eufória csak részbeni következménye a hosszú csatának, amelynek végső kimenetele mindenki számára, bölcsességétől vagy tapasztalatainak vértjétől függetlenül, teljes meglepetés lesz. Így többé nincs egyetlenegy, tulajdonképpen metafizikus energiaforrás, mely az egész elbeszélői világot összpontosítaná, ezért a hős téblábolásának sincsenek monumentális kezdetei vagy fordulatai. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy például az érzelmi megrázkódtatásokat a kilencvenes évek fiatalabb prózájában csak szimulált számítógépes játékok vagy kulturált egyeztetés alapján születő, tét nélküli kódok helyettesítenék. Így a szerelem az egyik központi, ha nem legizzóbb témája ezen elbeszélői mikrokozmoszoknak, a legkülönfélébb alakzataiban és fejlődési szakaszaiban, egészen a szenvedélyes szeretkezésig, a futó kalandig, a végzetes belefeledkezésig, a bágyadt rutinig és az unalomig, a depresszióig vagy a gyűlöletig és az elhidegülésig. Éppen a szerelmi tematikánál és annak számos változatánál mutatkozik meg, hogy ez a próza nem öncélú helyben járás, hogy darabjai nem ambíciótlan töredékek, melyek leginkább tetszetős csillogásukkal követelnek elismerést, míg alattuk csak a hatalmas üresség tátongana. A szerelmi motívum jelentősége a másikra való irányultságot, a vele való szüntelen elfoglaltságot mutatja, vad keresését és kutatását, amely néha őrjöngéshez, máskor érdektelen tespedéshez hasonlít. Mintha csak a másik ígérhetne valamifajta hitelességet, valódi életteli melegséget, talán azt a mindenen túlit is… Mintha csak a szerelmi ölelésekben születhetne meg a személyi szabadság legmagasabbrendű formája. Azé a szabadságé, melyről ebben a prózában a szerelem mellett talán a legtöbb szó esik. Hiszen a megváltozott társadalmi körülmények között a szabadság mértéke egyáltalán nem nagyobb a valamikorinál, de nem lett kisebb az irodalmi hősöket ösztökélő imperatívusz sem. Mintha az új klimatikus viszonyok közepette csak a bekerítés stratégiái változtak volna meg, a korlátok, melyeket a hősnek át kell ugornia. Italozások, kábítószer, őrült száguldások, éjszakai beszélgetés, hajszák, erőszak – a hasonló állapotokkal együtt talán ezek azok a változatok, melyek akár talpalatnyi felszabadított területet ígérnek. Talán valahol váratlanul, közben, a pillanatok határán. A kilencvenes évek fiatalabb prózaírói így a lezserség álarca mögött konok harcosként mutatkoznak be, akit szépszerével nem lehet legyőzni. Hisz minden trauma ellenére ez az ő idejük, alkalmazkodtak hozzá, mint a ragadozók, melyek ismerik a dzsungel törvényeit, és könyörtelenül lesnek áldozatukra, rá sem hederítve az erősebb vadakra, melyeket talán éppen most takarítanak el a legközelebbi szikla mögé. Ezért egyszerre játsszák ki a felszabadultság és az életöröm kártyáját. Még rengeteg bejáratlan út áll előttük. A döntő csaták még várnak rájuk. Biztos, hogy néhányan közülük mai szemmel nézve nagyon szokatlan és izgalmas irodalmi partikat fognak lejátszani.

Azt a megállapítást, hogy bízvást számíthatunk a fiatalabb prózaírók újabb kimagasló eredményeire, megerősíti, hogy a legismertebbek már ma is eredeti és egyéni elbeszélői világot építettek ki, melynek energiatöltete sok tekintetben szokatlan és meglepő. Úgy tűnik, hogy eddigi törekvéseik legletisztultabban a kisprózában jelentek meg, bár nem tekinthetünk el néhány sikerült és ambíciózus regénykísérlettől sem. Tekintsük át ezért a rövidtávú műfaj csapatának néhány jellegzetes szerzőjét. Jani Virk hősei lovagias trubadúrokra emlékeztetnek, akik számukra érthetetlen világba tévedtek. A panelépületek félelmetesen titokzatos várakká változnak, melyeknek ablakai mögött csodás szépségek rejtőzködnek. Noha ezek a lovagok gyakorta álmodozók, és felfelé, a csillogó női sziluettek vagy egyenesen az ég felé irányítják tekintetüket, nem feledkeznek meg a bajvívás logikájáról. A hercegnőikhez vezető tövises úton villámgyorsan előrántják a kardot, ádáz és csöppet sem melankolikus harcosok. Végelszámolásuk a dolgok természete szerint siralmas, hiszen a végzetes asszonyok újra meg újra kisiklanak ölelésükből… Virk gyengéd bokszolóitól eltérően Mart Lenardiè alakjai méltóságteljes vegetálásra, heverészésre és üldögélésre vannak ítélve, a legjobb esetben is léha csavargásra. Semmi kétség, hogy a kellemes sörözésen kívül egyedül a nők érdeklik őket ezen a világon. A nők ébresztik fel őket újra meg újra a letargiából, hívnak életre bennük nem sejtett hódítói képességeket. Az addig ormótlan bunkók hirtelen minden hájjal megkent vagányokká válnak, agyafúrt taktika, a gyors cselekvés és némi őrültség jellemzi őket. Mintha a nagyszerű sikerek nem töltenék el őket az üdvözítő önimádattal. Mint hal a vízben, úgy érzik magukat, amikor az újabb korsó sör mellett kissé bizarr kalandjaikon hahotáznak. Sokkal akcionistább típus Mohor Hudej. Az ő prózavilágában nem hemzsegnek a váratlan és sokkoló események, de hősei kifejezetten kedvelik az adrenalinos állapotokat. Vagy a körülmények véletlene folytán keverednek ilyenekbe, vagy maguk provokálják azokat. Ahogy vesszük. Éppenséggel ilyenkor mutatkozik meg ütőképességük. Megszólal bennük a dühös ifjú, a valódi utcai harcos, aki nem enged egykönnyen, s bunyó után nehezen palástolja a tombolás iránti eredendő vonzódását. Dušan Èater hőseinek mintha nem kínálna különösebb élvezetet a környezettel való összetűzés okozta magas vérnyomás. Ha már konfliktusba keverednek, többnyire ügyesen kitérnek előle, mégis hősként tűnnek fel. Taktikájuk kissé eltérő. Jóindulattal, de kissé heccelődve provokálják környezetüket. A jelenlévők nagy része ezt észre sem fogja venni, és mindezek után úgy fogják érezni, hogy teljesen nyugodtan élték át a közösen eltöltött időt, még beszélgettek is valamiről, bár nem lesznek képesek elismételni, miről is volt szó. Akik pedig megértik a beszédüket, víg szövetségre is léphetnek velük. A névsort folytathatnánk más fiatal tehetségekkel is, de úgy tűnik, hogy a felsorolt szerzők mutatták – legalábbis a rövidpróza területén – az alkotótehetség legmagasabb fokát. Azért tudatában kell lennünk, hogy néha egyszerűen az iskolapadból lépnek a ringbe a még felfedezetlen csillagok.

A szlovén próza fiatal oroszlánjai persze nem a semmiből kezdték. A modernisták megfertőzték őket a szabadságkeresés éhségével és azzal az imperatívusszal, hogy teljes hévvel kell feldolgozni az élet azon témáit, melyek során a bőr alatti tájak labirintusait kutatják. Az ultramodernek és a metafikcionalisták ehhez a csomaghoz jó adag felszabadultsággal és gátlástalansággal járultak hozzá. Mindezt az örökséget a fiatal elbeszélők átszabták a maguk ízlése szerint, és főként sok újdonsággal gazdagították. Összhangban a maguk korával és világával. Meg persze ki-ki a maga egyéni színeivel. Így kapunk tucatnyi autentikus elbeszélői tájat, melyek a szlovén kilencvenes évek koronatanúinak vallomását hivatottak életre kelteni. Szertelen, melankolikus, sértődékeny, racionális, neurotikus – de veretes vallomásokat.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

* Az itt olvasható bevezető után öt novellát közlünk a Koronatanúk című kötetből, mely az idei Könyvhétre jelenik meg a Jelenkor Kiadónál, Mitja Čander, a ljubljanai Belletrina Könyvkiadó főszerkesztőjének válogatásában.