(Kronológia) Ahány Weöres-színmű, annyiféle. A Theomachiát, amelynek címét így lehetne magyarra fordítani: „Az istenek harca", s amely a görög mitológiából meríti témáját, szerzője előbb drámai költeménynek, később oratórium-drámának nevezte. Ugyan műkedvelő műegyetemisták a Szkéné színkörben 1972 előtt eljátszották már, s a szerző szerint „szép előadás volt", valójában - a cselekmény hiánya és a terjedelmes dialógusok miatt - inkább mikrofon előtt, rádiójátékként, mint színpadon adható elő. A holdbeli csónakost hol bábjátéknak, hol mesejátéknak mondta a szerző, végül ezt írta a cím alá: Kalandos játék húsz képben. A mű különféle színpadi feldolgozásait ismerjük: van kísérőzenéje, született belőle opera, még filmadaptációját is tervezték. Az 1943-ban keletkezett, mindössze három képből álló Endymion - műfaját nem jelöli - a görög pásztorjátékokkal mutat rokonságot, szereplői is - Luna, Endymion, Amyntas, Phyllis, Korydon, pásztorok és pásztorlányok kara - az antik irodalomból ismerősek. A Szkíták töredéknek hat, egyetlen dráma-jelenetből áll, ez is az archaikus időket idézi, a mesés ősidőkben játszódik, de nem délre, a görögség honába visz, hanem keletre, a szittyák székvárosába, Küngisz birodalmába. A szöveg „pogány szépsége s a fölényes biztonságú költői képzelet" megragadta Bozay Attilát, aki operát írt a műből. Több év kihagyása után, 1950-ben születik meg a Csalóka Péter: gyermekszínpadra írt mesejáték, alkalmi rögtönzés, jócskán elüt Weöres életművétől, szövegét - az előbb említett művekkel együtt - fölvette az Egybegyűjtött írásokba. Weöres időrendben következő színműve az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája. A történet a középkor világát idézi, témáját furagói Jakab Szent György-legendájából merítette, melyet Weöres képzeletével gazdagított. Vállalja azt is, hogy írás közben a Shakespeare-kori angol drámára támaszkodott. Az Octopus műfaját így nevezi: Tragikomédia öt felvonásban. A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban előbb a történelmi panoptikum, majd a tragikomédia megjelölést kapta.

Weöres egy beszélgetés alkalmával, amikor a műveiben föllelhető szüntelen alakváltoztatásairól kérdezték, azt mondta: „Talán arról van szó, hogy lényegében inkább drámaíró alkat vagyok, mint lírikus."1 Valószínűleg megfordítva is igaz: Weöres drámáiban mindig költőként, lírikusként nyilatkozik meg. Vagyis nem „színpadi szerző", nem a színház elvárásaihoz alkalmazkodik, nem követ elméleteket, drámai modelleket, hanem a belső szólításra, képzeletére, invenciójára, látomásaira hallgat, és a színpadi hatásnál fontosabb számára a nyelvi megformálás igénye. Weöres nem tanult színházelméletet, de volt műveltsége, gyermekkorától nagy olvasottsága és bizonyos fokú színházismerete. A műfajok, a dráma és a líra az ő műhelyében nem kizárják, hanem föltételezik egymást: lírájának drámai vonásai, drámáinak lírai jellemzői vannak. A rokonság nála nemcsak drámai művei között kitapintható, hanem a lírai termés és a drámai művek között is. Költészetének alapvonása tragikus, a hiány állandó megélése; drámáinak ösztönzője a teljesség utáni vágy, a boldogság keresése. A holdbeli csónakos elé az egyik mottót Gyergyai Albert Árgirusából, a másikat Vörösmarty Csongor és Tündéjéből választotta: „Elveszítém magamat, / Kelj, találj fel karjaid közt."

*

Weöres A holdbeli csónakost eredetileg a budapesti Nemzeti Színháznak és Németh Antalnak szánta, de amikor 1941-ben Pécsett vállalt állást, az itteni színházzal került kapcsolatba. A Pécsi Nemzeti Színház igazgatója akkor Székely György volt, és a költő a mesejáték kísérőzenéjének megalkotását az akkor Pécsen működő Takács Jenőtől várta. A zeneszerző visszaemlékezéséből tudjuk: „Németh Antal minden hétvégén leutazott Pécsre, hogy Weöressel és velem megbeszéljen minden apró részletet. Székely György, a helybéli színház igazgatója is gazdagította ötleteivel, tanácsaival az elgondolásunkat."2 A holdbeli csónakosnak sem pesti, sem pécsi előadása akkor nem valósult meg.

A költő kapcsolata a pécsi színházzal a hatvanas évek végén elevenedett föl. A Pécsi Nemzeti Színházat 1962-től Nógrádi Róbert igazgatta, aki 1968-ban Czímer Józsefet hívta meg a színház fődramaturgjának. Czímer bevallott célja volt, hogy a színházat régi értékeinek megőrzése mellett a kortárs magyar dráma műhelyévé tegye, és a műsorban az élő magyar dráma domináns szerepet kapjon. Ez az időszak más tekintetben is a pécsi színjátszás hőskorának nevezhető: megszületett és virágzott Eck Imre vezetésével a pécsi balett, Németh Antal látványos és újszerű operaelőadásokat rendezett, a társulat tagja, majd rövidesen főrendezője lett Sík Ferenc. „Színházunkban szeretnénk egy nagyvonalú, a mai magyar irodalom élgárdájának műveire támaszkodó drámaprogramot megvalósítani" - nyilatkozta Nógrádi Róbert az egyik előadást követő vitán.3 Ez volt az az idő - a hatvanas évek vége, a hetvenes évek -, amikor Czímer József kezdeményezésére a színház kapcsolatot teremtett Weöres Sándorral, Illyés Gyulával, Csurka Istvánnal, Hernádi Gyulával és másokkal.

Czímer József így emlékszik vissza: „A kétfejű fenevadat Weöres Sándor az én kérésemre, a Pécsi Nemzeti Színház részére írta. A dramaturgiai munka 1972 nyarán Weöresék lakásán, a darabbal foglalkozó előzetes megbeszélések, a darab elkészült részleteinek felolvasása (Weöres Sándor kérésére minden új részletet a kéziratból én olvastam fel), az egész mű elkészülte színházi pályám egyik legemlékezetesebb ideje. Legépelése után Weöres Sándor az eredeti kézírásos példányt nagy meglepetésemre és örömömre dedikálva nekem ajándékozta."4 Egybevágnak ezzel Weöres szavai, aki egy 1972-es interjúban azt mondta: „Most új darabon dolgozom. A pécsi színháznak szánom. Címe: A kétfejű fenevad. Egynegyed részével elkészültem már. […] Túlnyomórészt prózában írom, de beleékeltem barokk stílusú verses színjátékokat, Gyöngyösi István Florentinájának modorában."5

Weöres és a színház, a költő és a dramaturg kapcsolatáról különféle vélekedések ismertek. Bata Imre például azt állítja könyvében: Weöres „nem volt hajlandó alávetni magát a dramaturgiai tanácsnak A kétfejű fenevad írásakor", melyhez a könyv jegyzetében hozzáfűzi: „A színház [ti. a Pécsi Nemzeti Színház] kiváló dramaturgja, Czímer József szívesen ajánlotta szaktudását, amit Weöres szelíd szeretettel utasított el."6 Kinek van igaza, a költő monográfusának vagy a dramaturgnak? Az idézettel szemben ugyanis Czímer József megerősíti: „Weöres Sándor, miután sok éve felhagyott már a drámaírással, vállalkozott rá, hogy ír nekünk darabot. Ezután a vele való munka A kétfejű fenevaddal dramaturgiai pályám legélvezetesebb periódusai közé tartozik. Weöres minden elkészült részletet megmutatott, ilyenkor én olvastam fel a kézírásból. Weöres is nagyon élvezte a munkát, és még be sem fejeztük, máris több témát ajánlott a következő darab megírására."7 Talán mégsem csupán a dramaturg hiúsága íratta le ezeket a mondatokat, hanem a hiteles szemtanúé, a munkatársé. Egyébként Weöres elkészült színpadi műveivel kapcsolatosan is roppant nagyvonalú, az író szövegét nem tartja szentnek és sérthetetlennek; attól a pillanattól kezdve, hogy kiadja kezéből művét, a színpadi megvalósítást a színházra, a rendezőre, szakemberekre bízza. A kétfejű fenevadban szereplő versek megzenésítéséről mondja: „Ez már a rendező dolga, hogy akarja-e vagy sem… A színházra bízom, nem szólok bele, hiszen szakemberek viszik színre."8 Czímer dramaturgiai munkáját a színház másik „házi" szerzője, Illyés Gyula is nagyra értékelte. A Tiszták pécsi ősbemutatójával kapcsolatban elmondta, hogy a téma már régtől foglalkoztatta, de úgy érezte, a benne megfogalmazott mondanivalót nem tudja erős, életteli drámává átemelni, de szerencséjére „az elmúlt év összehozott véletlenül, de törvényszerűen Czímer Józseffel, akinek hálás vagyok, mert átadta gazdag dramaturgiai tapasztalatát. Neki is köszönhetem, hogy előadható drámát sikerült írnom".9

Weöres Sándor A kétfejű fenevad elkészült szövegét 1972-ben átadta a színháznak.

*

A kétfejű fenevad megszületésének fölidézésekor egy másik szálat is a történetbe kell szőni.

Weörest pályája kezdete óta megkülönböztetett figyelem és szeretet fűzte Pécshez, a város szellemi-irodalmi életéhez, itt élő rokonaihoz, barátaihoz. 1933-tól 1939-ig a pécsi Erzsébet Tudományegyetem hallgatója volt, első öt önálló munkája pécsi nyomdában jelent meg. Szoros kapcsolatot ápolt Várkonyi Nándorral, szerepelt a Janus Pannonius Társaság felolvasó ülésén, az 1941-ben induló Sorsunk folyóirat szerkesztőségének tagja volt, számos írása - például 1941-ben a Theomachia vagy 1943-ban tíz dal A holdbeli csónakosból - itt jelenik meg először. A Sorsunk 1948-as megszűnése után az örökébe lépő folyóiratok, az 1952 és 1956 között létező, Szántó Tibor szerkesztette Dunántúl és az 1958-ban induló Jelenkor is munkatársként tisztelték.

1959 és 1964 között, amíg a Jelenkort szerkesztettem, az akkori magyar irodalmi folyóiratok közül alighanem Weöres Sándor legtöbb írása itt látott napvilágot.

Három évben, 1961-62-63-ban tizenöt verse (volt, amelyik - a Salve Regina - igen kalandos körülmények között), négy Mallarmé-fordítása, továbbá ötvenedik születésnapján Csorba Győző köszöntő levele jelent meg a lapban. Amikor hírét vette, hogy eltávolítottak a folyóirattól, Csorba Győzőnek - aki a szerkesztőségből való kiválását mérlegelte - 1964. november 11-én ezt írta: „Kedves Győzőm, megbocsáss, hogy múltkori leveledre ilyen sokáig nem válaszoltam. Ugyanis: nem tudom, hogy küldjek-e, ne küldjek-e verseket a »tüskétlenített« Jelenkorba. Most, hogy írod: nem csak tüskétlen, de csorbátlan is lesz - ilyen tökéletes folyóiratba, melynek se tüskéje, se csorbája többé, igazán nem merek írni. Uram, méltatlan vagyok. Majd meglássuk, milyenné alakul. Ha Te és Tüskés írtok bele, majd én is próbálok valamit küldeni. Egyelőre nem látom tisztán a helyzetet, mi történik ott? Önként hagyják-e ott a legjobb költők és írók, vagy kidobálják őket? Nem értem."10

Amikor aztán Csorba is, én is újra publikáltunk a lapban, Weöres is küldött kéziratot. De jelenléte a folyóiratban a hatvanas évek második felében megritkult, évente legföljebb egy-egy alkalomra szorítkozott. A folyóirat új szerkesztője, Szederkényi Ervin aztán lassan - elsősorban a szerkesztőségbe visszatérő Csorba Győző hatására - „fölengedett" Weöres Sándor-ügyben, és a költő munkásságának nagy tisztelőjévé vált. A Jelenkor 1969-ben közli Weöresnek a pécsi fiatal írók antológiájába szánt előszavát, 1971-ben pedig Szederkényi - egyetlen évben - hatszor biztosít publikálási lehetőséget a költőnek. Ez az az idő, amikor a színház kezdeményező szerepe mellett a költőt a téma kiválasztásában és kidolgozásában minden bizonnyal az a kapcsolat is motiválta, amely a városhoz, a megújuló, a valódi értékek szolgálatát vállaló Jelenkorhoz és annak főszerkesztőjéhez, Szederkényi Ervinhez fűzte, aki a maga eszközeivel segítette a színház és a költő együttműködését.

1970-ben Weöres kétszer is Pécsett jár. Június elején Károlyi Amyval a könyvhét vendége, meglátogatnak a Surányi Miklós utcában, itt könyveit dedikálja, és elkísérem őket Várkonyi Nándorhoz a Kürt utcába, majd a régi és az új város különbségén tűnődik az Uránváros lakótelepi panelházai között. Az egyik délelőtt fölkeresi a Jelenkor szerkesztőségét, és verset rögtönöz Szederkényi Ervinnek: „Míg épp egy üveg bort bontogatsz / idegrendszeremen átszalad / London Peking Budapest Galac / egy pillanat alatt. // Pécsett ülünk / és tervekbe merülünk / vagyis zongorán hegedülünk."11

Ugyanez év őszén, novemberben Csorba Győző pécsi szerzői estjén vesz részt, az első sorpár megírásával elindítja azt a játékos „körverset", amely Körtánc címmel Csorba Győző tiszteletére született. Másnap Csorba Győzővel és Károlyi Amyval a tanárképző főiskolára látogatnak és a hallgatókkal találkoznak.

A Pécsi Nemzeti Színház 1971-ben ünnepli fennállásának hetvenöt éves jubileumát. Az évfordulóra kiadott füzetet Szederkényi Ervin szerkeszti. Minden bizonnyal az ő fölkérésére születik Weöres Sándornak az a cím nélküli négysoros verse, amelyet a füzetben a költő kezeírásával olvashatunk, s amelyben Weöres a színház 1939 és 1943 közti igazgatójára emlékezik: „A pécsi színházzal szembe / Az emlék vonz és nem taszít, / Szeretettel juttatja eszembe / A hajdani diri Hlatky Lacit. - Weöres Sanyi. 1970. karácsony."12

Weöres Sándor A kétfejű fenevad egyik gépelt példányát Bozsokról küldi el Pécsre, Szederkényi Ervinnek. A kísérőlevél kelte: 1972. július 21.: „Kedves Ervinkém, bozsoki nyaraláson bevégeztem és legépeltem a pécsi drámát. Itt küldöm szeretettel. Egyidejűleg küldök egy példányt a pécsi színháznak, Nógrádi Róbertnek is." Károlyi Amynak a Weöres Sándor leveléhez fűzött soraiból is azt tudjuk meg, hogy Bozsokon „Sándor a fenevaddal küszködött".

A kétrészes dráma első része a Jelenkor 1973. évi 4. számában lát napvilágot. A szerkesztőség jegyzete már ekkor jelzi, hogy a közlésnek nem lesz folytatása, csupán a mű első részét mutatja be a folyóirat. A megjelenést Weöres Sándor 1973. április 6-i levelében regisztrálja: „Kedves Ervinkém, köszönöm a dráma első felének közlését…"13

(Működik a cenzúra) A mű kézirata a színházba is megérkezik, megtörténik a szereposztás, s Dobai Vilmos rendező irányításával megkezdődnek a próbák. Aztán hír érkezik magasabb helyről, hogy a színház a próbákat állítsa le, és a darabot vegye ki az 1972/73-as évad tervéből. A szóbeli emlékezetet, az utólag kapott információkat megerősíti a kortárs írásos vallomása. Czímer József előbb csak tényszerűen közli: „A darab 1972 augusztusában készült el, de bemutatására akkor nem került sor."14 Néhány év múlva könyvében azt is elmondja, hogy ugyanabban az évadban egy másik magyar drámával is gond volt, Csurka István Deficitjéről is kiderült, hogy nem bemutatható, holott a darabot már kiplakátolták az utcán. A színház azzal segített magán, hogy elővették Hernádi Gyula „nekünk írt első darabját, a Falansztert, és annak nagy sikere kárpótolta a színházat és az évadot. De semmi sem kárpótolta a magyar drámairodalmat. Weöres ugyanis nagyon elkeseredett, és minden kérés hiábavaló volt, nem volt hajlandó többé darabot írni… Weöres végleg letett a drámaírásról, ami most már nem a pécsi színház, de a magyar drámairodalom nagy-nagy vesztesége lett".15 A mű megírása után tizenegy évvel, 1983-ban vetette papírra Károlyi Amy azt a rajzot, amely a Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben című albumban látható. A rajz egy fiókos szekrényt ábrázol, a szekrény egyik fiókjából „A kétfejű fenevad, Dráma 1972" feliratú kézirat kandikál ki, a szekrény tetején égő gyertya világít, a rajz fölött az olvasható: „A kétfejű fenevad fiók-dráma 1972".16

Ide kívánkozik egy apró adalék a kor szellemi életéhez. Weöres színművének és Illyés Tiszták című drámájának a kézirata csaknem azonos időben került Czímer József asztalára. A kétfejű fenevad megírása után nem kerülhetett színpadra, Illyés drámáját a Pécsi Nemzeti Színház 1969 decemberében bemutatta. A Tiszták szövegében van egy mondat - két gondolatjel közti célzás -, amely csak Pécsett, a pécsi előadásokon hangzott el a színpadon, amelyet csak a pécsi füleknek szánt a szerző. A gépelt rendezői példányból idézem. A harmadik felvonásban a vakbuzgó, bosszúszomjas, eretnekfaló szerzetes, a dominikánus Ferrier diadalittasan mondja: „Most hozta épp hír az isteni szándék tán legcsodálatosabb megmutatkozását. Az átok másik főfészke is porba hullt. Hiába dacolt Boszniában, a Szerémségben s a magyar király más tartományaiban - Pécs városában! - a sátán népe a pápai igazságtevőkkel úgy, hogy ott nem ilyen kis vidéki bárók, de bánok s királyok lettek bűnpártolók, az Úr Dzsingisz kánt szólította tettre, a büntető pallost az ő kezébe nyomta…" Akik ismerték a Jelenkor 1964-es történetét, akik majd hallani fognak A kétfejű fenevad pécsi sorsáról, azok ezeket a szavakat - sátán népe és pápai igazságtevők, dacolók és átkozódók, bűnpártolók és büntetők - nemcsak a történelmi múltra, a tatárjárás korára, hanem a legközvetlenebb jelenre is vonatkoztatni tudták. A Tiszták átjutott, A kétfejű fenevad fennakadt a szűrőn.

A darab letiltásával kapcsolatos hírek eljutottak Bagossy Lászlóhoz, aki korábban a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban Bécsy Tamás tanítványa volt, most pedig amatőrökből álló, jelentős teljesítményt fölmutató művészeti együttest vezetett. Elhatározta, hogy Weöres drámáját előadják. Levelére a költő 1974. június 16-án ezt válaszolta: „Kedves Kollégám, hálásan köszönöm hősies szándékát, hogy a Pécsi Amatőr Színpad megpróbálkozna a »Kétfejű fenevad« színrehozásával. De annyi kihagyás, átdolgozás kellene, hogy kár a vesződségért. - Persze, ha igazán volna rá mód és szükséglet, én nem ellenezném. Új színdarab írására többé nem vállalkozom…" A költő a továbbiakban Babits Mihály remekművének, A második éneknek az előadására hívja föl az együttes vezetőjének a figyelmét. Mivel Weöres levele nem vetette el A kétfejű fenevad rövidített előadásának a lehetőségét, Bagossy László e gondolat fölvetésével ismét a költőhöz fordult. Erre a javaslatra érkezett Weöres 1974. június 23-án kelt újabb levele: „Kedves Kollégám, örömmel és köszönettel fogadom, hogy a »Kétfejű« színrehozatalával foglalkoznak. Nehéz lesz a 3 órás darabot 45-50 percre csökkenteni, de hát igaza van Bécsy Tamásnak, hogy a színdarabot sose lehet úgy lerövidíteni, hogy még kurtábbra is ne lehetne. A húzásokat Kollégámra és munkatársaira bízom, sok okból. A következőkből: 1. Nem ismerem együttesük lehetőségeit, színészeit, játékmodorát; pedig ez szabja meg a kurtítások, átírások jellegét. 2. Azt se tudom, hogy melyik részek posszibilisak, s melyek nem. 3. A szerzőnek olyan volna darabját nyirbálni, mint saját gyermekét amputálni. 4. Annyi műfordítás-hátralékom gyűlt fel, hogy évekig nem foglalkozhatok egyébbel." Ezt követően Weöres ismét Babits mesejátékának pécsi előadását szorgalmazta a levélben.17

Négy évvel az első kísérlet után Czímer Józsefnek sikerült a darabot megint műsorra tűzni a pécsi színházban, de újra csak az első próbákig juthattak el: „1976 elején a színház újra nekivágott a bemutatónak. Most az előadásbeli elképzelés az volt, hogy a darab mintegy kétszáz évvel ezelőtti iskolai előadásra készült, és a diákok adják elő. Ehhez az elképzeléshez akkor Weöres Sándor néhány kiegészítő verset írt."18 Az előadás ebben a jelentől elszakított, távolságtartó, „történelmiesített" változatban sem valósulhatott meg.

A kétfejű fenevad teljes szövege megírása után tíz évvel kerülhetett az olvasó elé. 1982-ben a szombathelyi folyóirat, az Életünk közölte először.19 A következő évben a Weöres színpadi műveit tartalmazó gyűjteményes kötetbe is belekerült.20 Ez a megjelenés számos kritikus figyelmét Weöres drámái felé fordította, és a folyóiratokban több hódoló írás, jeles méltatás és elemzés jelent meg a színművek szerzőjéről.21

A kritika nehéztüzérsége előkészítette a talajt, és az engedékenyebbé vált irodalompolitika lehetővé tette, hogy a drámát még 1983-ban az újpesti Térszínház amatőr együttese Bucz Hunor rendezésében, 1984-ben a Vígszínház Valló Péter rendezésében, majd a következő évben a kaposvári Csiky Gergely Színház Babarczy László rendezésében más-más rendezői fölfogásban és különféle kihagyásokkal bemutassa.

*

A kétfejű fenevad megírása után harminc évvel nem könnyű fölidézni a kort, és válaszolni a kérdésre: mi volt az oka, hogy 1973-ban csak a mű első része jelenhetett meg folyóiratban, és miért csak megírása után tíz évvel kerülhetett színpadra?

Weöres 1971-ben teljes jóhiszeműséggel fogott a dráma megírásába. Történeti tárgyú színjátékot akart írni, és - mint minden igényes történeti mű szerzője - nyilvánvaló allúziókkal, jelen idejű áthallásokkal. A darab témájával, a hódoltság korával, a három részre szakadt ország sorsával még diákkorában találkozott. Pécs török műemlékeit egyetemista korából ismerte. Az alaposabb foglalkozást a színház fölkérése indította el. Ami hajdan tananyagként került eléje, abban most a színpadi megjelenítés igényével kellett elmélyednie.

A kétfejű fenevad Weöres drámái közül némely tekintetben A holdbeli csónakosra emlékeztet. Ez is két részből és húsz képből áll. (A képeket itt jelenésnek mondja.) A jelenések megoszlása: 7+13. Mindkét dráma sokszereplős, és a főhős itt is hosszú utat tesz meg. A prózai szöveget itt is verses betétek szakítják meg. (A versek megzenésítése a rendező dolga - mondja Weöres. - „Elképzelhető zenével is, anélkül is."22) Az egyezés egy-egy olyan apró részletben is fölismerhető, mint az álruha használata: a férfi hős női ruhában, nőalakként jelenik meg. A szerelmesek mindkét dráma kezdetén elválnak egymástól, és megfogalmazódik a kérdés: találkoznak-e? Ily módon A kétfejű fenevad is vándorút és visszatérés oda, ahonnét a hősök elindultak, újbóli találkozása azoknak, akik elszakadtak egymástól.

A cselekmény ideje 1686 nyara és ősze, a következő év. A játék színhelyei Sárvár, Zalavár, Pécs és Kőszeg. A történet zöme a török uralom alatt álló Pécsen, Ibrahim kádi házában játszódik. A darab szereplői részben valóságos történeti alakok (például IV. Mehmed, I. Lipót, a három császári-királyi hadvezér, Radonay Mátyás pécsi püspök), részben kitalált személyek (ilyen a darab főhőse, Ambrus deák, református prédikátor, nőket bolondító, csélcsap legény, valamint Ibrahim, a pécsi kádi).

A mű szerkezete keretes: ugyanazok a színhelyek, ugyanazok a szereplők térnek vissza a darab végén, amelyekkel és akikkel a mű elején megismerkedtünk. A mű fölépítésének igazi újdonságai a darab cselekményével szorosan összefüggő betétek. Ezek háromfélék: egyrészt arab és szicíliai verses színjátékrészletek, melyeket a darab szereplői adnak elő, ez amolyan „színház a színházban" (az 1., 5., 7. és 12. jelenésben), másrészt a kádi csodálatos kristálygömbjének segítségével megidézett varázslatok, jövőképek (az 5. és 8. jelenésben), harmadrészt az Ambrus álmában megelevenedő látvány (a 9. jelenésben).

A darab fő erénye a fordulatos, meglepetésekben gazdag cselekmény, a könnyed, szellemes humor és a változatos, színes nyelv. A fordulatosságot a jelen idejű cselekménymozzanatok és a betétek váltakozása adja. A humor fő forrása a látszat és a valóság (például az erőszak és az udvariasság) ütköztetése, valamint az ironikus túlzás (például Radonaynak nagyobb veszedelem a református, mint a nőrabló paptárs). A mű nyelvében a hitvitázó drámák archaikus szókincse keveredik latin, német, török, jiddis eredetű szavakkal.

A kétfejű fenevad hősei „fene" időben élnek: osztrák zsoldosok, magyar martalócok, borissza, nőfaló papok, álruhás kémek… Tetteiket a háború „erkölcse" vezeti. Koncepciós perek, értelmetlen hangulat- és ítéletváltások történnek. Itt senki sem az, aminek látszik. Márton deák Leila szerepében nőt játszik, a pap haramia, a janicsár zsoldos egykor Thököly hajdúja volt, a török kádi valójában pozsonyi zsidó. Senki sem tudja, ki a barát, ki az ellenség. A honfitársnak selyemzsinór jár. Az ellenség ajándékot kap és védelmet nyer. A kádi pécsi házában kegyelemkenyéren élő öreg magyarok ál-hazafiak, ál-magyarok, ide-oda pártolnak, egymással is torzsalkodnak. IV. Mehmed és I. Lipót találkozása a darab egyik csúcsjelenete: valósággal könyörögnek egymásnak, hogy minél több területet foglaljon el az egyik a másiktól. A császár mondja: „Milyen jó, szeressük egymást, titkon, népeink feje felett." A mű a képmutatás, a köpönyegforgatás, a kétkulacsos magatartás, a zsoldos morál, a renegát lét, a háborús „erkölcs" leleplezése.

És hogy mindenki értse az író szándékát, az utolsó jelenésben Badeni Lajos szájába a következő csúfondáros, egyszerre megmosolyogtató és halálosan komoly szavakat adja: „Ihol a komédia vége. (Lassan előresétál a színpad széléig, közben beszél.) S bárki szeretné, hogy a komédiának értelme is legyen. (A kötőtűvel fogát piszkálja.) De van-e? És miféle?… (Baden harisnyakötést utánoz.) Mikor történelmet kötögetek: vér a fonál, és könny a cifrázat…" Aztán a cigány hóhérból lett ezredest idézi egyetértéssel: „Hercsula ezredes mondani szokta volt: Mindenki egyformán ember, mindenki dolgozzsék á mágá mestersége serint, astán ast tes, ámit ákár, á tistességes békességen bévül…" Baden utolsó szavai alatt a kötőtűt magasra emeli: „Én, a harcos, ezennel ennen magam ellen szólok: a háborgó történelmi korszakok után immár a történelem-utáni békés idő nyíljék!"

Tiszta, egyértelmű szavak… Nemes írói szándék… A színház is, Weöres is okkal bízott az előadásban. A színház újabb darabot rendelt tőle, Weöres pedig újabb darab írását tervezte. „A kétfejű fenevaddal párhuzamosan egy trilógiára gondolok, ezzel Sík Ferenc rendező foglalkozik" - nyilatkozta Gách Marianne-nak.23 1968-ban megjelent kötetét, a Merülő Saturnust a kritika általában elismeréssel fogadta, szerzője már nem számított „persona non grata"-nak. Az Egybegyűjtött írások 1970-ben az ünnepi könyvhét egyik fontos kiadványa. A színházat is, a szerzőt is meglepetésként érte a próbák leállítása.

Mi indította a cenzúra közbeavatkozását? A szóbeli emlékezet szerint a legmagasabb helyről jött az intés. 1957 után a szocialista kulturális politika fő felelőse, legmagasabb szintű elméleti megfogalmazója és gyakorlati ellenőre Aczél György volt. 1967-től az MSZMP Központi Bizottságának titkára, 1970-től a Politikai Bizottság tagja. 1970-ben könyve jelent meg Eszménk erejével címmel. Mint Baranya megye országgyűlési képviselője és mint hajdani színházi ember, színész fokozott érdeklődést mutatott Pécs és a megye kulturális kérdései, irodalmi és színházi élete iránt. Gyakran megfordult a városban, rendszeresen találkozott a megye és a város politikai vezetőivel, a szellemi élet képviselőivel, ellátogatott a színházi előadásokra és próbákra. A szóbeli emlékezet megőrizte, hogy a letiltás előtt Aczél György személyesen járt a színházban. Mivel írásos dokumentum nem született a döntésről, csak egy elképzelt irodalompolitikai lelki tükörrel, egy szocialista kulturális tízparancsolat kívánalmaival és tiltásaival szembesíthetjük a mű elképzelt és föltételezett „bűneit". Ma már azt sem tudjuk, melyek lehettek a „bocsánatos" és a „halálos bűnök". Találgatunk.

Valószínűleg kisebb bajnak számított, ami a prűd szocialista erkölcs érzékenységét borzolta. Weöres nagy port fölvert verse, az Antik ekloga az Új Írás egyik 1964-es számában már korábban ismertté vált. A kétfejű fenevadban a maszturbáció és a homoszexualitás kerül szóba: „a háborúban magvát földre csurgató főtisztekről", valamint a férfiakat és a nőket egyaránt szerető Báthory Erzsébetről hallunk. Érintőleg. Ha csak ez zavarta volna a cenzorokat, elegendő lett volna néhány sor elhagyását javasolniuk. Egy-egy erősebb, erotikusnak mondható jelenet sem kelthetett igazi ellenérzést.

A súlyosabb vád valószínűleg politikai természetű volt. Weöres sosem tagadta, hogy írói munkásságának nemcsak a létezés kérdéseit érintő, személyes, egzisztenciális, magánemberi, hanem közéleti, közösségi, politikai mondanivalója is van. Amikor egy alkalommal, élete egyik utolsó interjújában Szerdahelyi István politika és költészet viszonyáról beszélget vele, és azt kérdezi: „Nem idegen a te költői alkatodtól a politikai téma?", így válaszol: „Azt hiszem, elegendő közéleti természetű versem vagy drámám van. Aki olyan drámáimat elolvassa, mint a Szent György és a Sárkány vagy A kétfejű fenevad, tapasztalhatja, hogy a régi korok nagyon sok eleme - pozitív vagy negatív formában - valahogyan rádupláz arra, ami most van."24 A kétfejű fenevadban inkább negatív formában. S nemcsak a régi korról szóló dráma hasonlít a mára, hanem a mában is fölismerhető az, amit a dráma bemutat. És ez bizony már zavarja a „szocializmusban minden jó, minden szép, minden igaz" teóriáját.

Nézzünk meg közelebbről néhány jelenetet!

A negyedik jelenésben Szulejman pasa nagyvezér, Hajdar tatár khán, Dzserdzsis janicsár aga és Orkhán pécsi szandzsák bég tanácskozása, „az igaz szeretőknek társalkodások a rósa-lugasban" nem olyan, mint egy KGST-tanácskozás, ahol a szocialista országok vezetői egyszerre udvarolnak egymásnak és huzakodnak egymással?

Elfojthatnánk-e, hogy amikor az ötödik jelenésben a Porta és a Burg fejedelmei, IV. Mehmed és I. Lipót találkoznak egymással, és „imádják egymást népeik feje felett", ne a mindenkori nagyhatalmak titkos paktumjaira, az önző és képmutató „örök barátsági szerződésekre", a politikai hatalom képmutatására gondoljunk?

Maga Weöres is hivatkozik a drámában arra, hogy a hatalmi ambíció, az egyeduralmi politika, a diktatúra szükségképpen kitermeli a politikai félelmet, a „konstrukciós perek megalkotását". A tizenötödik jelenésben Lea és Susánna a Wesselényi-féle összeesküvésről beszélgetnek, de Susánna szavai a modern koncepciós pereket is eszünkbe juttatják: „Te bolond, egy konspirációnak, ami nincsen, miért ne vóna ollyan vezére, aki szintén nincsen. Aztán az állítólagos konspirátoroknak fejök vétetett."

És a sok célzást a képmutatókra, az alkalmazkodókra, a köpönyegforgatókra, az árulókra a hetvenes években hány időszerű példával lehetett alátámasztani?

A történet példázatosságára, múlt és jelen, ősök és utókor egymásra rímelésére maga a költő hívja föl a figyelmünket. A darabhoz illesztett prológusban, a Nyitány a „Kétfejű fenevad"-hoz című szonettjében mondja: „Reméljük, mai játékunk kitár / egy részt a múltból, amely a jelennel / összekoccan, mint két tele pohár. // Így volt s elmúlt, de éles figyelemmel / ha nézed: ez jelenünk foglalatja, / nem boldogabb a fia, mint az atyja."25

A legsúlyosabb kifogások valószínűleg a darab második részében szereplő jelenetek, az itt megfogalmazott gondolatok miatt támadtak. Ha igaz az, hogy a zsidó szót csak egy másik zsidó ember használhatja, mert ha nem-zsidó mondja ki, akkor az már „zsidózás", megbélyegzés, kirekesztés, antiszemitizmus, akkor A kétfejű fenevaddal szemben a legfőbb kifogás valójában az antiszemitizmus vádja lehetett. A darabban hamar kiderül, hogy a város török bírája, Hadzsi Ibrahim kádi valójában Avram Mandelli pozsonyi zsidó, és Lea lánya is az. Lea mondja apjáról: „Színleg Iszlám vallású, Mekkát-járt kádi - befelé buzgó Mózes hitű." Később, főként a második részben néhány szúrós, kritikai élű mondat is elhangzik. Lotharingiai Károly herceg mondja: „Isz Rothschildok, Mendelek, Reyesek pénzin háborúzunk, […], a kufár leviták s vérmes kohének fizetnek bennünk." Másutt Susánna „a pozsonyi uzsorás sidókról" beszél, és barátnőjét, Leát jócskán megcsípi, amikor így becézi: „Te kis bides sidó, te!" A nagy üzlet, a nagy seft, két zsidó bankház szövetsége a tizenharmadik jelenésben csillan föl, akkor, amikor megjelenik Salom Perger Monti bankár leánykérőben Ibrahim házában, s a Monti és a Mandelli bankházak frigyét ajánlja föl. A szövetség megköttetik, és mielőtt megérkeznek a városba a császári csapatok, az Ibrahimból Mandellivé visszaváltozott kádi Velencébe indulhat. Ez a jelenet azért is fontos, mert éppen Ibrahim lánya, a zsidó Lea szájából hangzanak el a kemény kritikai szavak, aki nem hajlandó apjával és kérőjével Itáliába menni: „Kifosztjátok a nemzeteket, azután egy-két polturát visszagurítani kegyesek vagytok!" És Lea eljut a fölismerésig: „Én nem vagyok sidó. Én nem kiválasztott - én utolsó vagyok. Minden lélekzetemmel, szívemnek minden veréseivel, én magyar vagyok." Az antiszemitizmus vádját leginkább az cáfolja, hogy ebben a háborús kavargásban a színmű - Ambrus diák mellett - két legrokonszenvesebb alakja Ibrahim kádi és leánya, Lea. A kádi megérti a fiatalokat, lánya pedig az öreg magyar urakat eteti a szegényházban. Annak a körülménynek pedig, hogy Weöres a drámában megemlíti a zsidók pénzszeretetét és a két zsidó bankház szövetségét, semmi köze az antiszemitizmushoz, legföljebb társadalmi-történeti kérdés.

(A pécsi előadás) Thália istenasszonyának - vagy inkább a kor kulturális politikájának - furcsa fintora, hogy miután a színmű a szombathelyi folyóiratban teljes terjedelemben napvilágot látott, majd könyv alakban megjelent, miután három magyar színház a darabot előadta, 1985-ben az a színház is vállalkozhatott bemutatására, amelynek a művet annak idején Weöres Sándor írta. A mű első letiltása óta tizenöt év telt el. A pécsi színház és a Jelenkor folyóirat ebben a másfél évtizedben is hű maradt azokhoz az értékekhez, amelyeket a költő neve jelentett. A Pécsi Nemzeti Színház 1979-ben Sík Ferenc rendezésében, Takács Jenő zenéjével, valamint Martyn Ferenc díszlet- és jelmezterveivel előadta A holdbeli csónakost, 1984-ben pedig a pécsi Zsebszínházban a Psyché bemutatását rendezte meg Vas-Zoltán Iván monodrámaként. A Jelenkor 1973-ban és 1983-ban kiemelten, gondosan szerkesztett összeállítással emlékezett meg a költő születésének hatvanadik és hetvenedik évfordulójáról. A folyóirat rendszeresen közölte verseit. Ezekben az években Weöres többször járt Pécsett. Látogatásai alkalmával a helyi újságban vele készített interjúk jelentek meg. A Jelenkorral kapcsolatban mondta 1978-ban Havasi Jánosnak: „itt jelenik meg a legtöbb versem."26 Amikor pedig a pécsi újságíró, Bebesi Károly 1983-ban Pesten keresi föl, így nyilatkozott: „Pécsen jelenik meg a Jelenkor, aminek megalakulása óta szívesen adtam, adok kéziratot. Most Szederkényi Ervinnel van ugyanolyan jó kapcsolatom, mint annak idején Tüskés Tiborral volt… Mostanában is Pécsen jelenik meg a legtöbb versem."27 A folyóirat 1985-ben - közvetlenül a pécsi bemutató előtt - Koltai Tamás kritikáját közli A kétfejű fenevad kaposvári előadásáról.28

Nógrádi Róbert pécsi színházigazgató levele, melynek kíséretében elküldi a mű „előadási szerződését", 1985. március 18-án kelt, és így szól: „Kedves Sanyi bácsi! Mint tudod, A kétfejű fenevad hosszú út után visszajutott hozzánk. A próbák elkezdődtek, és nagyon biztatóan folynak. Az előadást Szőke István rendezi vendégként, és úgy érzem, optimálisan sikerült kiosztani a szerepeket is. Nagyon szeretnénk, ha egy igazán jó és a darabhoz méltó előadás születne. A bemutató 13-án lesz a nagyszínházban. Azt is hallom, gyengélkedsz, de remélem, hogy a bemutatóig meggyógyulsz. Nagy tisztelettel és sok szeretettel várunk."29

A bemutató áprilisban a jelzett napon lezajlott, de azon Weöres Sándor betegsége miatt nem tudott részt venni. Az előadásról a Jelenkor P. Müller Péter kritikáját közli.30 A helyi lapban a bemutató napján Szederkényi Ervin ír „előzetest"31 majd az előadásról jelenik meg bírálata. Az ő írása azért is figyelmet érdemel, mert szerzője volt az, aki A kétfejű fenevad sorsát a mű születésétől a pécsi előadásig követte. Egyébként Szederkényi Ervinnek ez volt az utolsó színikritikája.32

A színházi „előzetesben" elmondja a mű előtörténetét a pécsi színház fölkérésétől a kaposvári előadásig. Jelzi, hogy a pécsi bemutatóra a mű címében jelzett évszám - 1686 -, a város török alóli felszabadulásának csaknem kerek, háromszázadik évfordulóján kerül sor. Miért nem előbb? „Nem a színházon múlt, a pécsiek többször is nekivágtak." Úgy látszik, ha tudja is, az igazi okról nem beszélhet. Ál-indokként a helyi közönség érzékenységét említi: „Lehetséges, hogy éppen pécsi témája miatt itt a közönség is érzékenyen fogadja a művet." A darab „mulatságos" és „csúfondáros" jellegére hívja föl a figyelmet: „az író legnagyszerűbb, legmulatságosabb alkotása" - írja.

Az előadásról szóló kritika felsőfokon beszél a műről is, a pécsi színház teljesítményéről is: „A darab - semmi kétség és semmi túlzás - mai drámairodalmunk remeke, s minden bizonnyal a legköltőibb magyar groteszk komédia, amit valaha írtak." Továbbá: „Szőke István vendégrendező igen figyelemreméltó, egészében a pécsi színház átlagán felüli előadást állított színpadra." Ugyanakkor Szederkényi Ervin nem hallgatja el két megjegyzését. Az egyik a rendezéssel kapcsolatos: „A pécsi előadás a feszültségeket némileg tompította és a melegebb színeket emelte ki." Miféle feszültségeket kellett a rendezőnek tompítania? A magyarázatot a kritikus előző mondata adja: „Az élet és a történelem teljességét, az ember lényegét Weöres Sándor olyan ellentéteket szikráztató végletességben, gyakran a józan észnek ellentmondó, groteszk változatokban képes ábrázolni, amely mind a hivatalos, mind a köznapi gondolkodás számára nehezen elviselhető." Igen, a „hivatalos gondolkodás" volt az, amely korábban közbeavatkozott, most pedig „a feszültségeket" tompította. A kritikus másik megjegyzése is figyelemre méltó. Szederkényi sejteti, hogy 1985-ben, másfél évtizeddel a mű megírása után is működik a cenzúra: „örömmel láttuk volna Pécsett a teljes dráma előadását" - írja. A rendező beavatkozása mellett a kihagyások kapcsán másféle okot is föltételez: „Ha nem rajta múlt, jelezze bizalmunkat az észrevétel: a csonkolt szövegű változat rendezői erényeiből arra lehet következtetni, hogy az épségesebbre is futotta volna erejéből." A kritikából arról is értesülünk, hogy a „rövidítés" elsősorban Ibrahim és lánya, Lea szerepét érintette, de Ambrus és Susánna szövegét sem kímélte. A rendezés helyettük más figurák súlyát növelte meg és emelte ki.

Mit tehetünk hozzá mindehhez A kétfejű fenevad megszületése után több, mint harminc évvel és a mű kálváriás sorsának ismeretében? Reméljük, eljön egyszer az idő, amikor sor kerül a mű csonkolatlan szövegű, „épségesebb" előadására.

Addig itt van kezünkben - olvasásra - a mű teljes szövege.

De Weöres nem „könyvdrámát" írt: művét előadásra, megszólaltatásra, életre szánta.

 

 

1 „Látogatóban Weöres Sándoréknál. Cselényi László beszélgetése Weöres Sándorral és Károlyi Amyval", in: Irodalmi Szemle, 1972. 3. sz.

2 Radics Éva: Cinfalvától Cinfalváig, Masszi Kiadó, Budapest, 2002. 67-68. o.

3 Dunántúli Napló, 1970. január 23.

4 Életünk, 1983. 6. sz. 503. o.

5 „Weöres Sándor és a színház. Gách Marianne beszélgetése Weöres Sándorral", in: Film, Színház, Muzsika, 1972. 24. sz.

6 Bata Imre: Weöres Sándor közelében, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979. 229., 385. o.

7 Czímer József: Függöny nélkül, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 193-194. o.

8 Weöres Sándor és a színház, i. h.

9 Illés Jenő interjúja Illyés Gyulával: „Új drámájáról, a Tisztákról", in: Film, Színház, Muzsika, 1969. 11. sz.

10 Weöres Sándor: „Csorba Győzőhöz írott leveleiből", in: Jelenkor, 1989. 7-8. sz. 676. o.

11 Weöres Sándor: „Pécsi improvizációk", in: Jelenkor, 1970. 7-8. sz. 630. o. Ugyanaz kézírással: Jelenkor, 1987. 6. sz. 559. o.

12 A Pécsi Nemzeti Színház jubileumára 1895-1971, Szederkényi Ervin (szerk.). A verset Weöres Sándor köteteiben nem találtam.

13 A két levél Szederkényi Ervinné (Pécs) tulajdonában van.

14 Életünk, 1983. 6. sz. 503. o.

15 Czímer József: Függöny nélkül, i. h.

16 Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984. 279. o.

17 Mindkét levél Bagossy László (Pécs) tulajdonában van.

18 Életünk, 1983. 6. sz. 503. o. - Weöres 1976. jan. 12-i keltezésű négy, úgynevezett kiegészítő versének kéziratos példánya Czímer Józsefnél maradt, aki a verseket az Életünk említett számában közölte. A négy vers: Prologus, Tréfás sirató-ének, Tánc, Epilogus. Czímer megjegyzése: „A Prologus és az Epilogus az iskolai előadás hangulatának megfelelően afféle szándékolt diák-klapancia, az utolsó vers [a Tánc] pedig Weöres egy korábbi versének [a Magyar etüdök sorozat 27., Ugrótáncot… kezdetű darabjának, az eredetiben szereplő helységneveket baranyai helységnevekre cserélő] parafrázisa." Weöres Prologusa és Epilogusa valójában öngúnnyal papírra vetett, átlátszó szándékú fügefalevél. Hiába emlegeti az egyikben „Soha többé háborút! / A nép dolgozni, alkotni akar…", hiába írta a másikban: „a békét, munkát, fejlődést, utat / óhajtunk, hol szabadságban halad / a láb…", továbbá: „mégse butaság, / miről itt mindnyájan kiálltunk / a világ fülibe békét kiáltunk!" - a darab ezekkel a megfejelt és megtalpalt „vonalas" szövegekkel sem kerülhetett a közönség elé. - Valószínű, hogy ennek az 1976-os próbálkozásnak a súgópéldánya maradt meg a Pécsi Nemzeti Színház irattárában. A súgópéldány húzásokat nem tartalmaz, ugyanakkor megőrizte a szereposztásban szereplő színészek nevét, valamint a súgópéldányban - két különálló lapon - megtaláltam az Életünkben közölt versek közül a Prologus két sorral bővebb és a Tánc eredeti, változtatások nélküli gépiratos szövegét.

19 Életünk, 1982. 10. sz. 865-898. o.

20 Weöres Sándor: Színjátékok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.

21 Ablonczy László: „Dráma - színpadra", in: Alföld, 1983. 6. sz. - Alexa Károly: „Játékszíni Próteusz", in: Könyvvilág, 1983. 6. sz. - Határ Győző: „Színjátékok", in: Szabad Európa Rádió, 1983. - H. Gy.: Irodalomtörténet, Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1991. 442-444. o. - Lengyel Balázs: „Szavakból paloták épülnek", in: Élet és Irodalom, 1983. jún. 24. - L. B.: Egy magatartás története, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 190-195. o. = L. B.: Zöld és arany, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988. 388-392. o. - Radnóti Zsuzsa: „Weöres Sándor: A kétfejű fenevad"; Radnóti Zsuzsa: „Beszélgetés Weöres Sándorral", in: Életünk, 1983. 6. sz. 508-522. o.

22 Weöres Sándor és a színház, i. h.

23 Weöres Sándor és a színház, i. h.

24 „»A művész kénytelen vállalni saját korát«. Szerdahelyi István beszélgetése Weöres Sándorral", in: Kritika, 1984. 3. sz.

25 A szonett az 1985-ös pécsi előadás műsorfüzetében olvasható.

26 Havasi János: „Költővendégeink. Károlyi Amy és Weöres Sándor szeptember 5-én a Jelenkor szerkesztőségében jártak.", in: Dunántúli Napló, 1978. szeptember 10.

27 Bebesi Károly: „Látogatóban a 70 éves Weöres Sándornál", in: Dunántúli Napló, 1983. június 18.

28 Koltai Tamás: „Panoptikum", in: Jelenkor, 1985. 6. sz. 546-547. o.

29 A géppel írt levél másolati példánya a Pécsi Nemzeti Színház irattárában. A színház és a költő kapcsolatáról - sajnos - csak ez az egyetlen dokumentum maradt fenn.

30 P. Müller Péter: „Pécsi színházi esték", in: Jelenkor, 1985. 7-8. sz. 673-675. o. = P. M. P.: Sopianae színpadain, Pannónia Könyvek, Pécs, 1992. 82-86. o. - A pécsi előadásról szóló kritika megerősíti korábbi állításunkat, azt, hogy a cenzúra főként a darab második részét kifogásolta: „A darabon végrehajtott dramaturgiai beavatkozások főként a második részt érintik, de az egész mű szemléletmódjára kihatással vannak" - írta P. Müller Péter.

31 Szederkényi Ervin: „Weöres Sándor drámája Pécsett", in: Dunántúli Napló, 1985. április 13. 8. o.

32 Szederkényi Ervin: „»A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban«. Weöres Sándor drámája a Pécsi Nemzeti Színházban", in: Dunántúli Napló, 1985. április 20. 8. o. - Szederkényi Ervin 1987. február 21-én hunyt el. Weöres Sándor még megírja Szederkényi Ervin gránitjára című kétsoros sírversét (Jelenkor, 1987. 6. sz. 559. o. = W. S.: Kútbanéző, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 158. o.), majd két év múlva, 1989. január 22-én ő is végleg eltávozik.