A Ferdinandy-életmű első szakaszának egyik központi darabjaként értékelhető Corrida című novellát, amely kötetben először 1970-ben, a párizsi Magyar Műhely kiadásában jelent meg (Nemezió González egyetemi tanár beszéde a Fekete-erdő állataihoz) azért is látszik indokoltnak önálló értelmezés keretében vizsgálni, mert az életműve középpontjába egyértelműen a novella műfaját állító Ferdinandy recepciójából talán leginkább az egyes novellák sajátosságait feltárni szándékozó írások hiányoznak. Holott a Corrida – a kétszeri megjelenés miatt¹ szükségszerűen tág értelemben felfogott – „korának" irodalmában elsősorban nem témája egyedisége és eredetisége miatt lehet érdekes, de vele a szövegszerveződés és a jelentésképződés, valamint a nyelvhez való viszony összetettsége miatt is dialógusba léphet.

Az a néhány, az 1970-es Ferdinandy-kötetről szóló írás, amely pár sor erejéig kitér a Corridára, szöveg- vagy történetsíkokat lát elkülönülni a novellában. Pomogáts Béla „valóságos" és „jelképes" mozzanatok, illetve valamiféle „mondanivaló" hármasságában gondolkodik.² Thinsz Géza szintén három síkot választ szét: „A »Corrida«-ban bravúrosan három képsort fűz egybe: a valóságot, az álmot és az emléket. Mindhárom konkrét: áll a tükör előtt, borotválkozik. Ez a valóság. Az álom egy bikaviadalról szól. A közben eszébe jutó emlék gyerekkorára vonatkozik."³ A két, meglehetősen rövid megállapítás a novella egyes rétegeit problémátlanul elkülöníthetőnek láttatja, s éppen az „egybehurkolás" módjára nem kérdez rá, a novellában megjelenő borotválkozást pedig az álomtól és az emlékidézéstől jól elválasztható „valóságos" szituációként írja le. Holott a borotválkozásra az önmagában is megkérdőjelezhető „valóság" kategóriája már a szöveg kezdete alapján sem vonatkoztatható reflektálatlanul, hiszen a tükör előtt álló elbeszélő én borotválkozása már az első bekezdésben az álomhoz kerül közel: „Gyűrött, kifejezéstelen arc, tompa szemek. Szürke sörte. Megnedvesítem, felrakom a habot. Baloldalt kezdem. Serceg, pattog, csikorog. Vajon eljutok az állam alá? Sietek. Csak még annyi időm legyen, hogy a bajusz. Felcsípem az orrom, ajkam lefeszítem: a jobb pofa a végére marad. Úgy látszik, sikerül befejeznem. Buta játék az álom peremén: úgy látszik, élek. Marad minden. Foszlik a foncsor. Nedvesek a falak." (97. o.)⁴ A bekezdést záró „nedvesek a falak" kitételt a borotválkozás – bikaviadal – gyermekkori emlékek hármasságon belül gondolkodva is kettősen azonosíthatónak kell minősítenünk – a nedvesség közvetlenül a borotválkozás helyszínéhez köthető ugyan, később azonban a szöveg többszörösen az emlékként felbukkanó gyermekkori világhoz kapcsolja: „A bőrömbe ette magát a nedvesség, a paprikás krumpli szaga. Éjjel a vödörbe vizeltünk"; „Hefti Frici bácsi harcsabajuszos mokány öregúr. […] Vizenyős szemei merevek, fehér kefefrizurája remeg." (98. o.) Így a „nedvesek a falak" egyszerre lehet az emlékidézésnek már a szöveg elején felbukkanó, az emlékek előtörését motiválttá tevő jele, és a borotválkozást is emlékké transzformáló szignál.

A szöveg második bekezdése tovább erősíti azt, hogy a gyermekkort, a bikaviadalt és a borotválkozást egymást ismétlő szemantikai egységekként olvashatjuk. A borotválkozás mint a narratívát elindító elbeszélői szituáció helyére a bikaviadal kerül, hiszen az egyes szám első személyű alakok egyszerre vonatkozhatnak a borotválkozó énre és a bikára. A szöveg a gyermekkori emlékeket és a bikaviadalt jelző szignálokat is egymás mellé állítja: „Patáim alatt porzik a homok. Színes plakátok kavarognak, Hungária tornacipő és Fundador, a konyak. Pattogó pasodoblé. Kezdődik a szertartás. Keverem a habot." (97. o.) A tükör előtt álló én szeme, a bikaviadal helyszíne és a tükör maga ugyanakkor a szöveggé alakított látvány szintjén is egymást ismétli meg: „Bujkáló gúny pupilláim közepén" (101. o.); „A kerek, ötven méter átmérőjű, homokkal fedett porondnak ruedo a neve" (97. o.); „Árnyék: tenyérnyi folt a tükör közepén." (97. o.)⁵ A bika pozíciójának leírásával a szöveg még egyszer kiemeli a kör és a közép jelentésességét, az árnyék szót is megismételve: „Az aréna árnyékba borul. Állok a kör közepén." (103. o.) A jelentésképződés itt nem egyszerűen a kép hasonlóságából indul ki: a tükörben rejlő kör szót a kerek, pupilla, közép szavak élesztik újjá és teszik jelentéses alkotóelemmé.

A koncentrikus körök együtteseként leírt szem (szem – pupilla – gúny) és tükör (tükör – tenyérnyi folt) mint egymást ismétlő szemantikai egységek a tükörbe nézést az önmagunkkal való szembenézés metaforájává változtatják. A tükör előtt állás szituációját ismétli meg a szöveget záró mondatokban a kerek porond kapujában álló bika pozíciója is: „Telnek az évek, mozdulatlanul állok a kapuban. Gyűrött kifejezéstelen arc, tompa szemek. A halál. Az After Shave-nek Aqua Velva a neve." (104. o.) A bika azonban nemcsak a szöveg végén, de annak egész folyamatában az elbeszélő én alakmásaként fogható fel, miközben a bikaviadal és a borotválkozás között a legkevésbé sem motiválatlan a kapcsolat – a bika és matador kettőse bontja ki a borotválkozásnak azt a sajátosságát, hogy közben a borotválkozó voltaképpen kést emel önmagára.

A tükör előtt álló én és a porond kapujában megtorpanó bika helyzetének azonossága egy meghatározott időszegmens egymásra vetítését is jelenti egyúttal: a halál előtti pillanat és az álom–ébrenlét határának ideje válik egymással azonossá. A halál előtti pillanat később a szövegben a bikaviadal egészének idejévé tágul, az álom–ébrenlét határa pedig egyúttal a visszaemlékezés folyamatának megindulását motiválttá tevő idővé változik át, s ez a „vég" előtti időpont egyúttal az írás létrejöttének ideje lesz. Az álmot és a halált megelőző szituáció lesz tehát az emlékidézés és a szövegalkotás helyzete, a gyermekkori emlékek felidézése így nem függetleníthető a látszólag pusztán álomként megjelenő bikaviadaltól.

A tükör előtt álló én gyermek- és ifjúkorának megidézése mindezeken túl azért sem választható el a bikaviadaltól, mert a bika „életének" folyamata az emlékekkel párhuzamosan szintén elmondás és reflexió tárgya a novellában. Az elbeszélő én és a bika életének kezdete egyszerre kerül szembe egymással (hiszen az előbbit a szűkösség, a nedvesség, az éhség, a hideg jellemzi, az utóbbit azonban a szabadság, a kiteljesedés), és mosódik össze egyúttal: „Mi tagadás szűken voltunk a karámban. Emeletes ágyban aludtam, felettem az öcsém. A fejemnél bűzlött a hideg paprikáskrumpli. […] A kisborjú tél közepén születik. Anyja védett helyet keres magának a legelőn. Amikor kinyitja a szemét, sziporkázó égboltot lát, köves fennsíkot érez törékeny teste alatt, szédítő szelet, bódító illatos füveket. Kilenc hónapig senkit nem enged közelébe az anyja." (98. o.) A bika és az elbeszélő én „gyermekkorának" szétválaszthatatlansága a szöveg végére még erőteljesebbé válik, és a bika „életének" kezdeti idillikussága teszi motiválttá a halál előtti pillanatban feltörő visszavágyódást: „Szörnyű vágy fog el, hogy még egyszer lássam a mezőt. […] Szétfeszítem a lábam, állok a kapuban. Itt rontottam be tizenkét évvel ezelőtt. Mozdulatlan, barna palánk. Mögöttem virágillattól terhes a szél, látom a rétet, a szelíd, szürke hegyeket, testvérem ott legelészik, kisborjak ugrándoznak, súlyos, meleg tőgyét nyújtja neki az anyám. Felbőgnék, de nem jut el a torkomra hang." (104. o.)

Sorsának második szakaszában az elbeszélő én alakmása a bátor, a viadalra kiválasztott bika lesz – ezzel szemben a küzdelemre nem alkalmas állat a rendbe belesimuló testvér alakjával kerül párhuzamba: „Ha bátor a borjú, feláll, szembefordul a támadóval, nekiront. Ekkor az emberek lándzsával megjelölik. Némelyik fiatal állat nem keresi az ütközetet. Ezeket különválasztják. A viadalok rendezői a bátor bikákat keresik. / Öcsém egy napon eltűnt. Egy távoli tanyán lett tanító. Nem tudtam, mi lesz azután, de megvetettem, aki azt mondta, nincsen küzdelem, mert nincsen esély." (99. o.) Ezután következik a bika életében a viadal maga, aminek kezdete a szövegben az előremeneküléssel, a rohanással lesz szemantikailag azonos. Ez az elbeszélő én menekülését, hazájának elhagyását leképező jelentésegység a bezártságba való rohanásként bontható ki: „Nyolcvanan kerültünk egy táborba, összeadtunk mindent: nadrágot, nyakkendőt, kölnivizet. […] Megfuttatják, vörös posztót lengetnek az orra előtt. Könnyen kikerülik: a tapasztalatlan állat mindig egyenesen előre rohan. Ha mégis sarokba szorítja valamelyiket, a segéd egy burladero, palánk mögé menekül."⁶ (99. o.) Az elbeszélő én menekülése a bika sorsának rávetülésétől válik ambivalenssé: a negatív pólusra helyezett gyermekkor miatt az új életszakaszt könnyen felruházhatnánk pozitív jegyekkel, ha a tágas, szabad életből a halált jelentő, zárt arénába kerülő bika sorsával való párhuzamosság nem érvénytelenítené az effajta értelmezést.

A bikaviadal, s az idegen világba került elbeszélő én életének következő szakaszát a befogadás illúziójaként határozhatjuk meg: „Ez a bandillérók pillanata: három pár színes lobogót döfnek a bika hátába. […] Ő még elszánt, egyre növekszik benne az önbizalom. Néha már-már azt hiszi, győz. Felborította a pikadort, körülugrálják, elismerően zúg körülötte a tömeg. Talán ennyi az egész: átesett a tűzkeresztségen, és most majd befogadja a társadalom. / Levizsgáztam, és nem bántam, hogy végzettségem semmire sem jogosít. Utazó vigéc lettem, mert másutt nem alkalmaztak idegent az idegenek. […] Mivel azt hittem, befejeződött, megírtam az életemet. Fellobogóztak. Már-már boldog voltam, amint ott ügettem az aréna körül, feleségestől, diplomásan, névjegyesen." (101. o.) A befogadás illúzióját megteremtő három pár színes lobogó, s az ennek megfeleltethető három látszattulajdon (feleség, diploma, névjegy) erőteljesen hozzájárul az elbeszélő én és az alakmásként a szövegbe épülő bika azonosíthatóságához. Ez a szövegbeli kapcsolat is mutatja már, hogy a két sorsvonal megfeleltetése nemcsak az egyes történetelemek párhuzamba állítása révén valósul meg: motívumkapcsolatok is komoly szerepet játszanak az én és a bika sorsának szövegbeli összefonódásában.

Az egyik legfontosabb, az én és a bika sorsát egyetlen komplexummá változtató motívumcsoport, a tűz, a láng, a vörös, a vér. Az elbeszélő én sorsába a menekültléthez kapcsolódva, tűzrakásként épül be ez a motívumkör, a bika alakjához kötődve azonban több változatban is felbukkan: „Megfuttatják, vörös posztót lengetnek az orra előtt" (99. o.); „A kampós lándzsa izmos hátába akad, véknyán, nyakán ömlik a vér" (100. o.); „Ekkor már érződik a vérszag az aréna körül" (100. o.); „átesett a tűzkeresztségen" (101. o.); „A bika még mindig nem érti, hogy ellenfele nem ez a vörös láng, hanem, igen, az, akinek azelőtt a kezéből evett." (101. o.) A tűznek a szövegben tűzrakásként, tűzkeresztségként realizálódó, az elbeszélő én meneküléséhez, majd az „új", idegen világban zajló életéhez kapcsolódó motívum a hátrahagyott gyermek- és ifjúkorhoz kötődő víz, nedvesség motívummal alkothatna ellentétpárt, ha ennek az erősen sematikus oppozíciónak a felállítását a szöveg maga nem akadályozná meg: a bika alakjához kapcsolódva a vörös, tűz motívumkör nem helyezhető valamiféle pozitív pólusra, hiszen már önmagában is ambivalens szemantikai egységnek minősíthetjük. A szöveg első részében a bikaviadalnak mint szövegbeli fiktív világnak a tárgyi elemeihez kapcsolódva tűnik fel a vörös szín, a vér, később azonban a vörös posztó metaforizálásával redundáns szemantikai egységgé alakul („vörös láng"). A szövegnek ezen a pontján azonban a bika „nézőpontjából" még nem alakul bika-matador szembenállássá a bikának és a megfoghatatlan, láthatatlan ellenségnek a harca.

A bikaviadalon részt vevő bika alakmásként való szerepeltetése nemcsak azt akadályozza meg, hogy az elhagyott hazát a negatív, a választott idegen világot pedig a pozitív pólusra helyezzük – a bika–matador szembenállás a tükör előtt álló, önmagára kést emelő elbeszélő én konfliktusát külsőből belsővé változtatja: „Régen tudtam, hogy nincs rendben valami. De évekig a körülményekben, a rendezésben kerestem a hibát. Ez kényelmes megoldás volt, és körülbelül igaz is. Komolyra akkor fordult a dolog, amikor elkezdtem hibáztatni magamat." „A bika fáradt, fásult. Érti már: ellenfele nem túlvilági hatalom. Lehajtja a fejét, magadja magát." (102. o.) A bikaviadal azért is válhat a szövegben az én–én konfliktust leképező szemantikai egységgé, mert a viadal maga az idegen világban töltött élet megfelelőjeként fogható fel: „Az elnök méri a terció kezdete és a bika halála között az időt. Ha tíz éven belül nem rogyott össze az állat, fehér kendővel figyelmezteti a matadort. A tizenharmadik év végén elhangzik a második figyelmeztetés, majd két év múlva, ezúttal zöld zsebkendővel, a harmadik is." (101. o.) S ahogy a bikaviadal egy lehetséges álomként épül be a szövegbe, úgy az idegenben-lét is álommá változik. Ez a „rossz álom" azonban az álom–ébrenlét, élet–halál határhelyzet kimerevítése lesz, olyan látszatra pusztán másodpercekig tartó állapot, amely nem múlik el: „Felbőgnék, de nem jut el a torkomra hang. Rossz álom: kivel ne fordult volna elő. Néhány másodpercig tart csak a szakértők véleménye szerint. Az arénában – messziről hallom – fütyül, tapsol, tüntet a tömeg. Azt hiszik, élek. Telnek az évek, mozdulatlanul állok a kapuban. Gyűrött, kifejezéstelen arc, tompa szemek. A halál. Az After Shave-nek Aqua Velva a neve." (104. o.)

A Corrida szövegének ez az utolsó bekezdése egymásba fordíthatóvá teszi nemcsak az idegenbenlétet és a bikaviadalt, de a borotválkozás és az álom szituációját is, ugyanakkor az álom–ébrenlét határát mint a szövegalkotás helyzetét felmutató szövegben a megírás, lekerekítés helyére (mint Ferdinandy számos szövegében) az írás életben tartó megszakítatlansága kerül. Ezt az értelmet erősíti meg a novella spanyol nyelvű, a szövegben a bikaviadal helyett következetesen használt címének, a corridának a vizsgálata is. A bikaviadal szóval szemben a magyar olvasó számára a spanyol corrida szónak a szövegben lesz referenciája, ez a fikció- és szövegképzésnek köszönhető referencializálás azonban a nyelvi valósággal szoros összefüggésben történik meg, hiszen a corrida szó első jelentése a ’bikaviadal’, léteznek azonban a szónak további jelentései is: ’futás, menekülés’, illetve ’folyékonyan olvas’. A corrida szóból magából kibontható tehát az a jelentés, amelynek köszönhetően a bikaviadal nem véletlenszerűen felbukkanó álomként lehet az idegenbeli lét és a szöveglétrehozás kibontott metaforája – a költői szemantizálódás a nyelvi valóságra, a nyelv teremtőerejére ráépülve történik meg, a több nyelvben és kultúrában jártas Ferdinandynak erre a korszakára jellemző módon úgy, hogy a szó kommunikációban elkopott szemantikai potenciálját az idegen nyelvből vett szó és a magyar nyelvű szöveg együttesen terjeszti ki.

Jegyzetek:

1 Másodszor az 1990-es Furcsa, idegen szerelemben a Szépirodalmi Kiadónál. A továbbiakban az oldalszámok az 1970-es párizsi kötetre vonatkoznak, onnan idézzük a szöveget.

2 Pomogáts Béla: Magyar Odisszeuszok. A nyugati magyar elbeszélő irodalom második nemzedéke. Jelenkor, 1981. júl–aug., 710. o.

3 Thinsz Géza: Zuhanás közben. Nemzetőr, 1970. szept.

4 Az idézetekben található kiemelések, ha külön nem jelzem, itt és a továbbiakban mind tőlem származnak.

5 A dőlt betűs részek a szöveg saját kiemelései, a vastag betűsek tőlem származnak.

6 Lásd az előző jegyzetpontot.