Madzsari története talán akkor kezdődött, amikor az Úr ezerötszáznegyvenegyedik esztendejében, egy nyár eleji délután János öcsémmel elhatároztuk, hogy megtréfáljuk Mihály bácsit. Akkoriban töltöttem be tizenötödik évemet – ahogy anyám szokta volt mondani, úgy megnyúltak a tagjaim, mint odalent a konyhájában a szakácsnők sodrófája alatt a tészta, és már a hangom is kezdett megemberesedni, így ez idő tájt már nem tartottam magamhoz méltónak azokat a csínytevéseket, amelyeket pár esztendővel korábban még tétovázás nélkül vittem végbe a ház minden rendű s rangú lakója, de legfőképpen szegény félfülű Mihály bácsi kárára. Meg aztán úgy ítéltem: nem is való az efféle csintalankodás olyasvalakihez, aki nemcsak hogy a Barcsváryak nemzetségéből való, de már a kardforgatásban is figyelemreméltó jártasságra tett szert, s akinek elméjébe Barcsvár papja plántálgatja – nem kevés sikerrel – a betűvetés tudományát. Mindazonáltal ilyen idős koromban sem szűntem meg örökösen a várnépe bosszantásának legkülönfélébb módozatain gondolkodni – bár egykori lakhelyemet csak igen erős túlzással lehetne várként emlegetni, hiszen nem volt több egy valamelyest megerősített uvarháznál, s odabent egy lovasszekér is csak bajosan lett volna képes megfordulni –, ráadásul mindig rendelkezésemre állott János öcsém, hogy véghezvigye azokat a pimaszságokat, amelyeket én ötlöttem ki, de magam már röstelltem volna megvalósítani.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy János nem volt az édesöcsém, bár rokoni szálak fűztek minket egymáshoz: anyám vette magához még csecsszopó korában, miután szülei mindketten odavesztek Kőszeg ostrománál, amikor még utoljára sikerült visszavernie a magyarnak a sátánfattya pogányok hordáját. Jánost atyjának egyik embere hozta el anyámhoz, hogy egyetlen élő rokonaként viselje gondját a gyermeknek. Így tettem szert egy kistestvérre 1532 nyarán, majd’ hat esztendővel apám halála után, pár hónapos unokafivérem személyében, aki történetünk kezdetére már vidám, tízéves kis vasgyúróvá cseperedett, és afféle hű apródként követte minden szavamat, anyám s a várnépe, kiváltképp pedig a jó Mihály bácsi nagy bosszúságára.

Jánoska és én rendszerint Mihály bácsit szemeltük ki csínytevéseink célpontjául. No, nem is félfülűsége okán – eme fogyatékossága miatt inkább tiszteltük, mintsem hogy kikacagtuk volna, hiszen jól tudtuk, miért csupán egy hosszú forradás vöröslik a fülcimpája helyén fejének bal oldalán –, de mindenekelőtt mégis azért lett éppen ő a legtöbb alkalommal tréfáink kárvallottjává, mert biztosak voltunk benne, hogy sohasem fogja ütleggel jutalmazni szemtelenségünket. Művelhettünk vele bármennyire alaposan kifundált gonoszságot – megdobálhattuk zsenge szilvával, fejbe kólinthattuk gereblyenyéllel a kapu feletti bástyaablakban megbújva, belevizelhettünk a borostömlőjébe, vagy apró kavicsokat szórhattunk a csizmájába, miközben ő az igazak álmát aludta –, mi mindig tudtuk: Mihály bácsi nem fogja kiporolni a nadrágunkat – ilyen alkalmakkor ő csak dühöngött egy sort, az istenhívő emberhez a legkevésbé sem illő szitokszókat hallatva, majd amikor végre sikerült megnyugodnia, rendre magához vont minket, hogy elmondja: miért nem lesz ő már sohasem képes arra, hogy magyar gyereket megüssön, s egyúttal azt is elbeszélje: miképpen veszett oda atyám oly sok keresztény vitézzel együtt a harctéren egy régenvolt nyárvégi délutánon, azon a napon, amikor én megszülettem.

Mint Mihály bácsitól megtudtam, abban az átkozott emlékű ezerötszázhuszonhatodik évben, egy júniusi napon Barcsvárra is megérkezett néhai Lajos királyunk követe, hogy átadja apámnak az uralkodó üzenetét, melyben azt parancsolja országunk összes földesurának: a lehető legrövidebb időn belül gyűjtsék össze minden hadrafogható emberüket, s induljanak vélük Budára, csatlakozandó a fősereghez, hogy aztán megvívjanak Szolimán hadával, aki minden eddiginél nagyobb erővel tör keresztény hazánk pogány igába döntésére. Apám úgy is cselekedett, ahogyan azt honunk legfőbb ura kívánta tőle, ám épp mielőtt elindult volna embereivel Budavárára, ismét küldönc érkezett a királytól, immáron azzal a hírrel, hogy a pogány – megvíván Pétervárad, Újlak és Eszék várait – a véltnél is sebesebben közeledik országunk belseje felé, ezért uralkodónk úgy határozott: a pogány elébe megy hadával, s így az ország összes nemeseit arra utasítja: a Duna alsóbb folyásánál, Tolnánál csatlakozzanak seregéhez.

Így – az ország jobb érzésű uraihoz hasonlóan – apám is arrafelé vette az irányt embereivel, amely helyről a király parancsa szólt. Nem kívánom elbeszélni, miként értek végül hajdanvolt hazám legnagyobb folyamának partjaihoz – meg már nem is tudnám maradéktalanul visszaadni a jó öreg Mihály egykori szavait, hiszen amikor ezeket a sorokat írom, már erősen meggyöngítette emlékezetemet az idő –; elég annyi, hogy atyám a tolnai révnél átkelt a folyón katonáival, aztán – az összes többi olyan nemesúrhoz hasonlatosan, akiknek volt bátorságuk nem meghátrálni a csata elől – a király táborhelyéhez sietett, hogy tájékozódjék a további teendőket illetően.

Mihály bácsi, amikor idáig jutott elbeszélésében, rendszerint kis szünetet tartott, majd azzal folytatta: amikor a tanácskozás befejeztével atyám előtűnt a király sátrából, legalább akkorának látszott az elkeseredése, mint amekkora a lelkesedése és bizakodása volt, mielőtt oda belépett. Mindazonáltal embereinek nem mondott semmi egyebet, csak hogy hamarosan meg kell küzdeniük a pogánnyal Árpád országának és az egész keresztény világnak a dicsőségére, és mindnyájuktól a magyar emberhez legméltóbb helytállást és vitézséget várja el; ám ezután magához hívta Mihályt, és elbeszélte neki, mire jutott odabent a haditanács.

Apám szavaiból kiderült: a király Tomori Pál érseket nevezte ki a sereg fővezérévé, pedig – tette hozzá ilyenkor Mihály bácsi mindig – „papra csuha való és nem páncéling, a kezébe meg áldozókehely illik, mintsem szablya"; s bár Pál barát eleinte vonakodott elfogadni a kinevezést, most már úgy jár-kel a sok küzdelmet megélt vitézek között, mintha ő volna a legkiválóbb közülük, s mindegyre a mielőbbi hadba bocsátkozást sürgeti, dacára annak, hogy a horvát bán, valamint az erdélyi vajda, Zápolya serege is minden bizonnyal napokon belül csatlakozhatna táborukhoz, s míg a király emberei alig húszezren vannak, a pogány többszázezres haddal tör az elveszejtésükre. Azonban a király hajthatatlan maradt, s úgy rendelkezett: mindenkinek a barát parancsai szerint kell eljárnia, és a győzelem nem lesz kétséges, csak ki kell használni a jó szerencsét, amellyel Isten ruházza fel a benne bizakodókat. Apám azzal zárta mondandóját: ne adja az Úr, hogy Perényi Ferencnek, a váradi püspöknek legyen igaza, aki a tanácskozás végeztével csak annyit szólt a királynak: a napot, amikor majd megvívják a csatát Tomori vezérletével, a Krisztus vallásáért megölt húszezer magyar mártír emlékének fogja szentelni az utókor, s – ha ugyan életben marad – Pál barátot kellene majd Rómába meneszteni, hogy kanonizációjuk ügyében intézkedjék, mert hiszen ő a pápa s a bíborosok győzködéséhez sokkal jobban ért, mint a kardforgatáshoz.

Titkon talán még apám is abban bizakodott akkor, hogy másképpen határoz a Gondviselés, ám a sors végül Perényi szavait teljesítette be, és úgy intézte, hogy a csata végeztével megannyi más keresztény vitéz mellett az én apám vére is a mohácsi csatamező földjét áztassa, és Lajos királyunk nemkülönben odavesszen, így régen látott hazám is lefejeztessék Keresztelő Szent János fővételének s az én születésemnek a napján.

Az ütközet hajnalán felsorakozott a magyar sereg alig huszonötezer embere, hogy szembenézzen Szolimán háromszázezres hadával. A király beszéddel biztatta helytállásra embereit – elmondta: készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért és Krisztus szent hitéért; viselkedjenek hát katonái is bátran, férfimódra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy, mint hajdan őseik, a kereszténység ama bátor bajnokai tették, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségben rejlik a győzelem, s Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz. Aztán jó darabig feszült várakozásban tellett az idő. A nap már délutánba hajlott, amikor a magyar seregtől oldalvást elterülő dombok alatti lapályon megindult a török had – csak a lándzsák hegyén megcsillanó napfény árulta el, hogy készülődik valami, amiből Pál barát azt sejtette, hogy bizonyára a tábor bekerítésére törekszik az ellen. El is nyargalt gyorsan a királyhoz, mondván: elérkezett a megfelelő idő a támadásra, hiszen kisebb a veszély most, mintha holnap kellene az egész sereggel szembeszállni. E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és – ki-ki a maga hite szerint Jézus vagy Allah nevét kiáltva – elindultak egymás felé a szembenálló hadak katonái.

Az első sorok magyar vitézei a csata jelére menten nekirontottak az ellenségnek. Eldördültek az ágyúk, s erre, valamint a keresztény sereg kemény viaskodására hátrálni kezdett az ellenség. A király ismét jelt adott, immáron arra, hogy a magyar had teljes egészében törjön rá a visszavonuló ellenségre. Mihály bátyám is ott vonult atyám oldalán a menekülni látszó török felé, ahol az imént folyt a harc; halottak hevertek szerte a mezőn, jó páran a mieink, de még többen a pogányok közül; néhányan még éltek is, és lélegeztek. Ám ekkor eldördültek a török ágyúk, és rendet vágtak a magyarok soraiban, majd újra meg újra reáokádták halálos golyóbisaikat a keresztények egyre inkább széjjelzilálódó seregére.

Szegény atyám és Mihály bátyám a jobb szárnyon küzdöttek. Eleinte vitézül gyötörték az ellent, ám – ahogy a jó öreg Mihály mondotta volt – úgy tűnt, mintha minden lekaszabolt töröknek tíz újabb lépett volna a helyébe, meg aztán a mindent ellepő füst is akadályozta a látást; és egyszer csak jobbfelől a pogányok lovasai törtek elő, de annyian, hogy még talán az Úristen se tudta volna megszámlálni őket – azok lehettek, akiknek vonulása láttán Tomori, ez a csuha viselésére méltatlan, kevélykedő fráter a támadást elindíttatta. Erre már végképp teljessé vált a zűrzavar; a kavarodásban és a füstben már csak akkor ismerszett meg, hogy ki török, s nem pedig az életét menteni igyekvő magyar, amikor az már vágásra emelte a kardját; lovak nyerítése és az egymásnak csapódó pengék zaja keveredett a haldoklók hörgésének s az ágyúdörgésnek hangjaival. Mihály még látta, amint atyám mellét átfúrja az egyik pogány szablyája, majd apám elveszejtője ismét felemeli a kardot, hogy őreá is lesújtson – s ekkor elsötétült szeme előtt a világ.

Mihály arra eszmélt, hogy úgy ömlik rá a hideg eső, mintha dézsából öntenék. Lapjával érte a fejét a szablya – kicsi koromtól úgy emlékszem rá, hogy ott éktelenkedik a homloka közepén egy jókora horpadás –, s bár erősen szédelgett, arra is képes volt már, hogy négykézlábra emelkedjen. Körötte mindenütt holttestek hevertek a sárban, s olykor még keservesen fel-felnyögtek a halódók. Mihály ekkor feltápászkodott, és tétova léptekkel bukdácsolni kezdett a testek között, miközben úgy zuhogott a zápor, hogy látni alig lehetett.

Ahogy Mihály bácsi később oly sokszor elmesélte, egyszer csak kezdett úgy rémleni neki, hogy török és magyar beszédfoszlányok vegyülnek a zivatar hangjaiba. És a következő pillanatban rabláncon vezetett, törököktől közrefogott magyar tűnt elő a zuhatag függönye mögül. A fogolyban Mihály azon főembereink egyikét vélte felismerni, akik pár nappal azelőtt apámmal együtt a király sátrában tanácskozták meg a csata lefolytatásának mikéntjét – a törökök a földön fekvő tetemek mindegyikét megmutatták a rabnak, és ha az felismerte a szerencsétlenül járt vitézt, rendre feljegyezte a halott nevét egy papirosra az egyik pogány, aki bizonyára valamilyen írnokféle lehetett. Mihály jobbnak látta, ha arccal lefelé a földre fekszik, és nem mozdul, ám mégsem sikerült elkerülnie a kis csapat figyelmét – hallotta, amint egyre közelebb cuppognak a léptek, s olykor meg-megállnak; egyszer aztán Tomori Pál neve hangzott el, mire a törökök izgatott beszédbe kezdtek, de utána megintcsak folytatták a halottak szemléjét. A lépések már Mihály közvetlen közelében cuppogtatták a sarat, mígnem végül megragadta egy acélos kéz, és arccal a fellegektől sötét ég felé fordította. Mihály bácsi próbált úgy tenni, mintha ő is csak egy volna a sokezer holt közül, ám nem járt sikerrel: az egyik fegyveres rögvest nekiszegezte a szablyáját, s a hüvelyéből kivont kard fémes hangjának hallatán Mihály szeme menten kinyílott, így látta, amint a magyar rab megszemléli az ábrázatát, aztán megrázza a fejét. Ekkor a török a magasba emelte a kardot, s atyám hű embere már-már kezdte azt hinni, hogy a következő pillanatban ő is Mohács mezején végzi be – méghozzá ily dicstelen módon – az életét, ám ekkor hirtelen elvigyorodott a hitetlen, megragadta Mihály bátyám üstökét, hátrafeszítette a fejét, s a pengét arca oldalához illesztvén egyetlen nyisszantással lemetszette a bal fülét. A pogány aztán felnevetett, és mondott valamit, mire az írnok visszafordult, ránézett Mihályra, és kissé törökös lejtésű, ám tisztán érthető magyar nyelven így szólt:

– Azt mondja, menj haza, és tudasd mindenkivel, hogy a legszerencsésebbje is csak így jár azoknak, akik az igazhitűekkel merészelnek szembeszállni.

– Hát ezért van, hogy én már sohasem leszek képes magyar gyerekre kezet emelni – fejezte be ilyen alkalmakkor a mondandóját Mihály bácsi. – Törökre persze igen; de magyarra semmiképp. Mert én ott voltam, amikor ezek a dolgok megestek; láttam, amit bár ne adatott volna sohasem meglátnom, s tudom: olyan idők jönnek erre az országra, amilyenben még talán sohasem volt része. Ezért hát úgy volna illendő, hogy magyar sose ártson a magyarnak, hiszen így is túl sokan vannak, akik a vesztünk akarják. De látom, benneteket nincs miért féltselek – csak aztán akkor is ilyen vitézek legyetek majd, ha a tieiteket kell megvédeni a csatamezőn.

Végezetül mindig megsimította a kobakunkat, és immáron a haragvás leghaloványabb jele nélkül elindult, hogy folytassa azt, amiben éppen megzavartuk csínytevésünkkel.