Amikor megérkezünk? Megérkezem vagy megérkezünk? Ezt nem tudom eldönteni, ezt most így nem. Van itt valaki, kérdem, és hallgatok, hátha. De nem, semmi. Hány éve már, kérdezhetném, ez is egy értelmetlen kérdés. Nem tudom. A vonat éjjel érkezik be, ez talán kijelenthető.

Akkor most a válaszomat várja. Kicsoda? De nem torpanok meg, hagyom, hadd folytatódjon a jelenet, talán majd később, ha valami eszembe jut, mondom, és úgy érzem, ez megállja a helyét, a megállja a helyét sem rossz, tulajdonképpen ilyen választ várnak tőlem, várnak vagy kérnek, hogy egész legyen. Kicsoda, kérdezem és a jelenet most már félbeszakad.

Nincs órám, óra a csuklón vagy a nadrágzsebben, úgyhogy nem tudom, a vonat hánykor is érkezik be, hogy pontosan hány órakor, nem tudom a menetrend szerinti érkezési időt sem, éjjel van, éjszaka, órám az nincs; volt, de: mikor is? Hát ezt nem, ezt most így nem tudom. Óraszíj, óramutató, például. Vagy az óramutató járásával ellentétes irányú: mozgás, mozgások sorozata.

Mintha minden kép ugyanolyan lenne, ezt mondom majd, mintha pontosan átfednék egymást, sehol egy ismeretlen részlet, sehol egy ismerős részlet.

Ha megszólalok, könnyen ejtem ki a szavakat, ugyanolyan könnyen, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, de lehet, hogy már nem veszem észre, ha másként.

A vasgyár fényeire készülődni kezdek, a vonat nemsokára megáll, előbb fékezni fog, aztán megáll, és akkor néhány percig az előtérben állok, az előtérben vécészag van, vagy talán csak beleképzelem a helyzetbe, mert a kitárt vécéajtó mellett állok, a kitárt vécéajtó a szerelvény minden egyes zökkenésekor megmozdul, de nem csapódik be, bent a kagyló körül tócsákba gyűlve a húgy, ezt figyelem, a tócsákat, vagy talán nem is húgy, talán víz, ezt így nem lehet eldönteni, víz vagy húgy, vagy víz és húgy; cipőnyomok.

És akkor eszembe jut, hogy nézek, hogy éppen nézek és egy pillanatig kivilágított benzinkutat látok odakint, a házak között, vagy valamit, ami egy kivilágított benzinkútra hasonlít, ezt látom egy pillanatig a lakóházak és a garázssorok között, az ajtóüvegen keresztül; az üveg azon a helyen bepárásodik.

Hogy hideg volt-e; mit mondok majd, ha esetleg azt kérdezik, hogy hideg volt-e. Tudtam, hogy hideg van, majd ezt, hogy tudtam, de nem a pára miatt, a hideg mintha belülről is jönne: belülről honnan? Fáradt voltam, napok óta nem aludtam rendesen, erre hivatkozom majd, a fáradtságra.

Van itt valaki, kérdezem, és hallgatok, hátha, de nem, semmi; leszállok a vonatról és végigmegyek a vagonok mellett; ha nem nézek oldalra, akkor is látom a fülkéket, majdnem mindegyik fülke üres, kivilágított vagy kivilágítatlanul hagyott fülkék egymás után; leszállok és elindulok egyenes vonalban a vagon mellett, a hálókocsinál kikerülök egy családot, bőröndökkel és szatyrokkal cihelődnek, megkerülöm a gyerekeket és a csomagokat, a gyerekek ásítanak, ahogy elmegyek mellettük, Luboš, mondja az anya, Luboš lehet az, aki a pocsolyában áll, mert felnéz.

Átmegyek a hallon. Mindent megfigyelhetnék akár és aztán leírhatnám a megfigyeléseket; és akkor átmentem a hallon, ezt mondom majd, átmentem a hallon a vibráló neonfényben: üvegfalak. Az épületből kilépve két taxisofőrt látok, háttal állva cigarettáznak és csak a köhögésemre fordulnak meg, köhögés és utána percekig a harákoló torokhang, odébb lépek és egy virágtartóba köpöm az összegyűlt gennyet, a virágtartó üres, egészen mélyen lehajolok, mert nem akarom, hogy nyálcsíkok lógjanak az ajkamról; csak néhány összegyűrt szalvéta meg cigarettacsikk van az alján; megfogódzom a szélébe.

Ha legalább tudnám, hogy mi szerint megyek, lassan és lépésenként haladni; megyek vagy kúszok; az ég szerint kellene, ha másképp nem, vagy mi szerint, mindenhol levegőt érzek, talán meg kellene állnom egy percre és odafigyelni a légzésre, megállni néhány percre és szabályosan lélegezni, kapkodás nélkül, hogy ne lássanak meg rajtam semmit, hogy ne is képzelhessenek bele a képbe semmit, ha esetleg;

mert most már csak ezen az utcán kell végigmennem, érzem a szagodat, anya, ahogy a villamosról leszálltam, szagot kaptam, anya, ó, ó, ó, anya, hallod, hallasz engem? Ó, ó, az ablak melletti széken ültem, ezt mondom majd, ha valaki megkérdezi, ha azt kérdezi: no és hogy utaztál? Az ablak mellett ültem a vonaton és aztán a villamosokon is oda-vissza és útban a temető felé és az autóbuszokon is oda-vissza, mintha pontról pontra, vagy legalábbis úgy teszek majd, de a szagról nem beszélek, pedig érzem, anya, ú, ú, ú, ú-ű, anya, ú-ű, most már tudom, hogy nem lehetsz messze.

Ez az az utca, semmi kétség, fülelek, hátha valami ismerős hang, hátha valami hang, de most nem, most nem hallok semmit, pedig a hallásomra nem lehet panasz, ezt mondom majd, de most megpróbálok a csönd szerint menni, nyelvemmel kitapogatom a fogakat, a fogaimat fogsorba rendeződve, aszerint.

*

A megérkezés körülményeit vizsgálva meglehetősen nehéz eldönteni, hogy hányan is érkezünk. A kérdésre (van itt valaki rajtam kívül?) nem jön válasz, így aztán minden további kérdés, amely például azt firtatná, hogy hány éve is van ez így, értelmetlen. A "van itt valaki rajtam kivül?" vagy ezzel párhuzamosan a "lehet-e itt egyáltalán valaki rajtam kívül?" kérdések gondos elemzése végül kimutatná, hogy a bennük szereplő szavak a grammatikailag kifogástalan művelet ellenére jelentés nélküli, üres szósorokká álltak össze, a válaszadás így a kérdés értelmetlenségéből fakadóan lehetetlen.

A megérkezésünk körülményeire vonatkozó tényállások közül éppen ezért csak a legegyszerűbben és legközvetlenebbül megismerhetőket, a mozdonnyal együtt kilenc szerelvényből álló vonat tapintás általi észlelését és a neoncsövekkel valószínűleg összefüggésbe hozható fényérzetet tekintjük adottnak. Semmi többet: a viszonylagos hideg (négy-öt Celsius fok körüli hőmérséklet) hatására bekövetkező izomrándulások lokalizálását elmulasztottuk.

Egy lehetséges fogadtatási jelenet elképzelésekor a szóbeli megnyilvánulások és az ezeket kísérő hangsúlyos gesztusok nem az üdvözlésre, hanem elsősorban a számonkérésre irányulnak, a kötelező válaszadás kényszerhelyzetét teremtve meg; be kell látnunk azonban, hogy a jelenet a valóságról semmit sem mond, olyannyira nem, hogy még a választ váró vagy választ várók személye sem állapítható meg egyértelműen.

És egyáltalán, a sötétség tényén kívül semmiben sem lehetünk egészen bizonyosak. A megérkezés időpontjában sem; ha lenne óránk, akkor elég lenne a csuklónkra pillantani, vagy a nadrágzsebbe nyúlni érte, vagy az óralánc segítségével húzni elő a nadrágzsebből anélkül, hogy a nadrágzsebbe nyúlnánk. Akkor azt mondhatnánk: látok egy karórát, amelyhez óraszíj tartozik, vagyis hogy látok egy kör alakú üveglapot, amely alatt különböző méretű, hosszúkás alakú vékony tárgyak (feltehetőleg óramutatók) vannak, a kisebb mutató vége a tizenegyes és a tizenkettes számmal jelölt rovátkák között van, a tizenegyes számmal jelölt rovátkhoz valamivel közelebb; az órához még egy bőrből készült tárgy (feltehetőleg óraszíj) tartozik, az egyik végén vascsat és így tovább.

Az elképzelt fogadtatási jelenetben a megérkezés utáni élménytartalmakat próbáljuk megfogalmazni, a megérkezés előtti és a megérkezés utáni élménytartalmakat egyaránt, és akkor a képek azonosságára gondolunk, a különböző részletek egyformaságára, egymásnak való pontos megfelelésükre, az ismerősnek nevezett részletek és az ismeretelennek nevezett részletek megegyezésére és fordítva, amit majd a várható válaszokban – tévesen – az ismerős és ismeretlen részletek hasonlóságaként értelmeznek, azonosság helyett.

A vonatkupé falára vetülő éles fény alapján villanypóznák sorára következtetünk, a villanypóznák alapján pedig a vasgyár első épületeire, vagy a vasgyár első épületeit megelőző, használaton kívüli raktárhelyiségekre. Tiz-tizenöt másodpercnek megfelelő időtartam elteltével végigmegyünk a folyosón, az előtérben szúrós szagot érzünk, ami leginkább talán húgyszagra hasonlít, látjuk is a vécékagyló körüli tócsát, tekintetünk a padlót pásztázva szórakozottan kezdi követni a cipőnyomokat. A fokozatosan bepárásodó ajtóüvegen keresztül egy kivilágított benzinkutat látunk, pontosabban egy, körvonalaiban leginkább egy kivilágított benzinkútra hasonlíto alacsony épitmény felvillanó képét a lakóházak és garázssorok felvillanó képei között

Az elképzelt jelenet látszólag semleges kérdéseinél (hideg volt? ott is ilyen hideg volt? vagy még ennél is hidegebb?)kitérünk a válaszadás elől, vagy az érkezésünk előtti többnapos kialvatlanságot említve úgy teszünk, mintha elkerülte volna figyelmünket a kérdés tulajdonképpeni értelme.

Ahogy végigmegyünk a peronon, az aluljáró léppcsősora előtt járva alt tónusú hangot hallunk. A kiejtett szó a Lubos személynév, ami alighanem a hangforrás irányába forduló, egyik lábával a peron egyetlen pocsolyájában álló kisfiút jelöli, a hangforrás pedig az anyát. Ezt követően ismét csupa homályos, kiegészítésre szoruló pillanatkép: mivel a peronról a villamosmegállóig csak az állomásépületen keresztül lehet eljutni, feltételezhető, hogy keresztülhaladtunk a hallon; mintha vibráló neonfényeket látnánk, neoncsöveket egészen közelről, de lehet, hogy az erre való emlékezés sem több egy futó hallucináció vagy egy félálombeli állapot felidézésénél.

A hallra vonatkozó megfigyelések hiánya ellenére a kinti köhögőroham érzéki benyomásai szinte valószerűtlenül élénkek: miközben két kézzel az üres virágtartó szélébe kapaszkodva lehajolunk, hogy cigarettacsikkek és összegyűrt papírzsebkendők közé köpjük a köhögésekkor felgyülemlett slájmot, a betonlap érintésekor nem tudjuk eldönteni, hogy mi is a hidegebb, a betonlap, vagy kihűlőfélben lévő testünk.