Űrzarándok

H. P. Lovecraft sötét szellemének

Lángszablyával a nap sújt és lenyakazza a sárkányt,

kit nem a molynak vágya repített mind magasabbra.

Dermedten lebegett a nehéz test még feje nélkül,

szédült egyre alább, vérét párákra szitálva,

ám a lehulló, csonk törzstől megválva kobakja

minden cél nélkül pörgött viharos tereken túl.

Csóvás fénye a gyötrő körpályákon elizzott,

míg suta űrbúgócsigaként forgott a Tejúton,

vagy szimatolva haladt, orrát belefúrva sziporkás

ködgomolyagba, hol angyalfélének nyoma sem volt.

Szökve az éjben, amerre egy árva kométa se járt még,

holdreszelék-felhők seregén verekedte magát át,

és mialatt a sebes meteorrajokat kikerülte,

sárkányteste utolsó emlékképe is elszállt.

Ködkreatúrákat: kedvetlenül elvonulókat

festett képzeletének ecsetje finom vonalakkal,

árnyékot maszatolva az árnyak előtti kövekre.

Lázas gondolatok s eonok hulláma agyában

zúdult át jelenek, múltak szakadékain is, míg

tornyokat épített tüstént s rombolt le egy álom.

Fantomzikkuratok s -gúlák demiurgosza később

nyüzsgő városokat formált puha szellemanyagból,

gránitfarkuk után sziszegő fura szellemutakkal,

végül elunva magát, művét száműzte a csendbe.

Céltalan áramló, örökös szeleken lebegett, majd

fényköröket szelt át, s a figyelmetlen belesétált

égbeli vándorokat vacsoráló rémmese torkán

Isten, egy angyal vagy Behemót belakatlan agyába.