2

Történik egyszer, pár napja talán, hogy egy nőügyekre szakosodott emlősállat a Gellért téren, a tétényi busz megállójában, korán reggel két, kis híján füstszűrőig szívott cigarettacsikkre lel. Gondos elemzései kimutatják, mindkét maradvány szofiból való, ami még érdekes, november végén, pár hét múlva lelhet legkorábban rájuk, tehát hetek óta kerülget két csikket a város. Nem söpri őket sem szél, sem tigrisbrigád, a járókelők még csak rájuk se lépnek, s nem pöfékelnek velük egy hajnali utolsót az éjjeli őrjáratukat végző hajléktalanok. Megmagyarázhatatlan. Ezt írja az emlős jegyzetfüzetébe.

6

A mátrai kölcsönházikó, ahol csak fűnyíráshoz és boldogsághoz muszáj érteni. Valahol a felejtés erdejének s az emlékezés tisztásának határán. Ahhoz viszont elég közel, hogy szájában érezze még az órákig tartó csókok és a tízéves házi barack ízét. Ismeretlen madarak hangjára kelni: a világ legtermészetesebb dolga itt. Cipőt húz, pizsamában indul a völgynek, hol a reggeli ködtől semeddig se látni. Rönkre áll, megfújja hangszerét, madarakkal üzen a mély. Közelébb kerül a szemközti hegy, karnyújtásnyira minden, csak szerelme hátrál észrevétlenül. Szeptember elsején, csomagolás közben, pontosan délután öt órakor, lehullnak a falevelek.

11

Egy gyerekkori kép a hátrahagyottak öröksége. Forgassák így vagy úgy, valami nem stimmel vele. Idenézz, cukorfalat, most repül a kismadár. Lehetetlen a szembenézés, szándékos véletlen: a tekintet megkerül. Mosolyogni kötelező, de a félelmet nem kéri számon senki. Szép leszel, meglásd, legszebb lány az oviban. Aztán ne bánkódj, ha nem sikerült, legföljebb idén se szerepelsz a tablón, társtalanul, biztonságban vészelheted át jövőd egy magányos férfi naplójában: lassan telő oldalak, üresedő mondatok közt. És szólnak a hátrahagyottak: egy lépést, csak egy lépést vissza még, apró kezét melengetni, ha rosszkedvű a tél, sálat, sapkát adni rá, együtt indulni a hóban – sosem látott nyomokon.

17

Onnan, a kórházerkélyről, végre ugyanaz a köd. Buszpályaudvar, valaki vizes szivaccsal töröl át egy akvarellt, emlékké mossa, emlékre emlékeztető jelenést varázsol. A kitüntetett mellékhős főlehajtva áll, mostanában (akkortájt) inkább csak szivarozik, nem kell letüdőzni, egyetlen fújással ködbe borítható a tér. A képen hangok sejthetők, amerre arcát fordítja végül, vadludak talán, gondolhatja, s nagyot szippant. A parázsló félszem hosszan, fölfelé. Hangok hálójában, másként a köd halálos veszedelem, vonulnak, láthatatlan sereg, utolsó előtti betű az első buszjárat előtt, megelőzve dolgaink menetét. Mint annyi mindenről, erről is lemarad. Sebaj. Ellenkező irány, nehézkes, földi szárnyakon.