A félelem kezdete

 

 

Lepattintasz egy félig lapult, kérges, szikkadt

gumilabdát, s az rosszkedvűen pöffen egyet,

de aztán hirtelen megindul fel, a magasba,

mintha zsinóron húznák, eszeveszett sebességgel,

de ahogy magasabbra ér, úgy lesz közben egyre

nagyobb, mintha állna, de tudod, hogy mozog,

egyre feljebb – s egyszer csak tényleg megáll.

 

 

 

A barátság próbája

 

 

Egy jó baráttal, kivel mindig együtt vagytok – még

ha épp összevesztek is örökre, s majdnem megölitek

egymást –, futóversenyt rendeztek, mert ki kell deríteni,

ki a gyorsabb, ki az erősebb; és a gepárd címet évekig

használod magadban, míg ő a pumát hamar elfelejti,

miként a madárcseresznye ízét is: csak egy heg jut

rólad eszébe, egyre keményebb homlokán.

 

 

 

A határok kezdete

 

 

A főutca bal oldalán állsz, az ismerősön, de át kell

menned a túloldalra, elmondták, mit hozz a boltból,

öt valamit, micsodát; ezt az öt nevet ismételgeted,

mert olvasni még nem tudsz, és az utcán épp egy orosz

menetoszlop halad, nem mondta senki, de mégis tudod,

oroszok, s mire a boltba érsz, egyszerre mindent elfelejtesz,

hiába kérdezi egy néni: „Kivágták, öcsi, a nyelvedet?"

 

 

 

A látás kezdete

 

 

Most az utca jó oldalán állsz, és nem tudod, átmenj-e

a másikra, ahol patak és állomás vár, a határban egy

bronzkori temető – milyen lehet, mikor minden csupa

bronz –, hátha találsz pár rozsdás kardot vagy sisakot;

de mikor felnézel az égre, olyan felhőt látsz, mit azelőtt

még soha: egy pont körül forog a szürkeség, s a közepén

hatalmas szem a beteg, igen, a beteg nap.

 

 

 

A határok vége

 

 

Egy éjjel, mikor már iskolába jártál, nem tudtál elaludni,

s épp reggel lettél álmos, de senki sem hitte el – biztosan

aludtál, csak nem emlékszel, egyszerűen nem hitték el;

azt már nem is merted mondani, hogy az ablaknál álltál

egész éjjel, s egy autó elmosódott, piros fényét nézted:

távolodott, de sosem tűnt el az úton, mely nem vezet

sehova – a sorompóját te is ismered.