„Dr. Fidel Castro Ruz, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára, a kubai forradalmi kormány elnöke és kísérete pénteken ellátogatott a Magyar Tudományos Akadémia martonvásári mezőgazdasági kutatóintézetébe. A körsétát rövid tájékoztató előzte meg: dr. R. S. igazgató ismertette az intézet történetét, tevékenységét, eredményeit. Fidel Castro figyelmét különösen az állattenyésztéssel kapcsolatos kutatások keltették fel.

Fidel Castro útjának következő állomása a polgárdi Vörös Csillag Tsz volt.

A kubai párt első titkára és a kubai kormány elnöke a találkozót követően megtekintette a termelőszövetkezet zöldségtermelő fóliasátrait, majd hosszabb időt töltött id. Ny. J. nyugdíjas tsz-tag otthonában."

Ezerkilencszázhatvannyolc október elsején születtem. Az öröknaptár szerint ez a nap keddre esett. Azon a héten Kormos István Vackor, a piszén pisze kölyökmackó című meséjét adták a televízióban, és a Zorbász, a görög című filmet a nagy Anthony Quinn főszereplésével. Kormos István akkoriban a Virágárok utcában lakott, abban a házban, ahol Erdély Miklós is, tulajdonképpen Erdély apjának albérlőjeként. Gyermekkoromban Vackornak csúfoltak, mert úgy néztem ki. Talán azért írtam több alkalommal is Erdélyről, mert egy olyan medvéről neveztek el, amelynek kreátora az Erdély-család albérlője volt? Isten tudja. Ez már a koincidenciák és a finom összefüggések kinyomozhatatlan sűrűjébe vezet. Ami biztos, hogy ezerkilencszázhatvannyolcban, tehát ugyanabban az évben, amikor megszülettem, és amikor a magyar hadsereg segítséget nyújtott a baráti Csehszlovákiának, megjelent egy cikk (vagy talán rádióban adták le?) a kínai tudósok állatkísérleteiről, amelyeket a földrengésmegelőzéssel kapcsolatban folytattak. Ez annyiban van összefüggésben a történetemmel, amennyiben apám ezt a cikket kivágta, és beillesztette abba a hatalmas, állatokról szóló enciklopédiába, amelyet aztán lefoglaltak nála egy házkutatás alkalmával. (Persze, ha rádióban adták le, a kivágás nem létezhetett. Ebben az esetben csak saját kezű jegyzetet illeszthetett a gyűjteménybe. A lényeg a földmozgás.) Vallatták, és ő mindent bevallott: titokban a rendszer megdöntésére szőtt terveket. Megfenyegették, hogy a tektonika tanulmányozása, a rétegek elmozdítása címén vádiratot nyújtanak be ellene, és lecsukják. Volt 56-os ellenforradalmártól nem is vártak mást. Zsarolni kezdték, és ő vállalta, hogy jelentéseket készít a falu gyanús lakosairól. A zsarolás egyik következménye az volt, hogy arcát szakáll mögé bújtatta. Egy másik következmény pedig, hogy engem rendszerhűségre nevelt. Egy újságcikk arról értesít, hogy 1972-ben Polgárdiban járt Fidel Castro. A község Pártházában gyermekek köszöntötték, akik között ott volt a négy éves M. A. is. Fidel karjaiba emelte őt, és a gyermek még évekig álmodott egy szakállas arccal – nem tudni, kiével.

*

„Állati rezonancia. Kínai tudósok a földrengés-előrejelzés »új« lehetőségét fedezték fel. Idézőjelben »új« ez a módszer: Kínában több évezredes hagyománya van, és csak a szeizmográf korában szorult háttérbe ez az eredeti, és meg kell mondani, igen hatásos védekezés. Nagyon régi az a népi megfigyelés, hogy az állatok megérzik, ha földrengés közeleg. Kutyák, disznók, macskák, pandamedvék érzékelik igen finom ösztöneikkel a pusztítás embernek vagy gépnek felfoghatatlan előjeleit. Reakcióik folyamatos mérésével megelőzhető, ha nem is a rombolás, de az emberi életben okozott kár. A közelmúltban volt alkalmuk tesztelni a kínai tudósoknak a módszert, vagyis az állatokat és a hozzájuk kapcsolódó hagyományt. Kínaiak millióit evakuálták, amikor nemrégiben az állatok rezonálni látszottak valamilyen ismeretlen veszélyre. Az iszonyatos földrengést csak azok nem élték túl, akik kinevették a »babonát«, és otthonukban maradtak."

Egy augusztusi délelőtt, ezerkilencszázhatvannyolcban, anyám a rádiót hallgatja. Persze ez így túlzás, hiszen csak háttérrádiózik. A háttérrádiózás előterében legelsősorban is épp főz, és fiatal kora ellenére van valami büszke mélység a mozdulataiban. Ahogy alákever a lecsónak, azt nagyon mélyről teszi, belőlem szinte. Anyám mozdulatának mélyén ugyanis nem múló érzelmek vannak, bosszankodás például, hogy megint rossz időt mondott a hétvégére, vagy szerelmes rajongás férje, a kultúrház igazgatója iránt, hanem én. Én vagyok anyám mélyén, belőlem, vagyis miattam büszke a mélyről kavarás. Anyám húszéves, szinte csitri még, de mozdulataiban van valami fenséges, talán mert héthónapos terhes. Megmosolyogtató, ahogy tudatosul benne mindez, és aztán figyeli is már, ahogy kavar. Kívülről nézi bikinis önmagát a kismama, és mivel mögötte épp ott egy tükör, elfordul egy negyedet, hogy profilból is megszemlélje benne domborodó hasát (ne csak mindig felülről). Majd szeles mozdulattal visszapördül a sparherthez, hogy belekóstoljon a lecsóba. Ahogy szájához emeli a fakanalat, egy forró paradicsomszelet a hasára pottyan. Ezt már nem bírja elviselni; olyan határtalan boldogság önti el, hogy dalra fakad. Ezért aztán nem hallja, mit mond a rádió. Pedig szenzációs felfedezést közölnek a híreket követő tudományos magazinban. Ha apám most otthon lenne, csendre intené anyámat. Felemelt ujjal pisszentene, és fejét félig elfordítva koncentrálna. Ebben a pózban hasonlít egy kicsit tükör előtt beforgó anyámhoz. Apámat azonban nem a hasa, hanem csak a hír érdekli, abban is az állatok. A hír sorsa pedig az, ami a többi, állatokról szóló történeté: bekerül apám hatalmas „állat-enciklopédiájába". De apám nincs otthon, ezért aztán a földrengést előrejelző állatokról szóló tudományos hír céltalanul halkul el az éterben.

„D.-m! A zsidótörvény (1939. IV. tc.) miatt be kellett szereznem a származási okmányaimat. Sok utánjárásba került, míg azt is megtudtam, hol keressem az okmányokat. Ha én elmulnék, nincs, aki felvilágosítást adhatna, azért hiteles okiratok alapján leirom az adatokat. 1940. ápr. 7. édesapád."

Ezerkilencszázharminckilenc egy hűvös tavaszi napján nagyapám letette orvosi táskáját a mezőcsokonyai orvoslakás előszobájában, és fáradtan leült, hogy levesse a cipőjét. Nagyanyám izgatottan futott oda hozzá, leguggolt, és ujjongva mesélte neki, hogy „keddre gróf Bornemissza Jánosné jelentette be magát vacsorára", és ez „pozíció", különösen, ha gróf Teleki Domokos múlt heti látogatását is tekintetbe veszi. Nagyapám megcsókolta nagyanyámat, és azt kérte tőle, hogy készítse elő azt a barna albumot, amibe az akkor négyéves D.-ről készít feljegyzéseket, nem utolsósorban épp D. számára, hogy ha majd egyszer nagy lesz, megtudhassa, milyen is volt ő kicsinek. Nagyanyám arcán csodálkozás tükröződött: nagyapám még soha nem kérte a naplót, nemhogy írásra, de még olvasásra sem. Nagyapám ekkor magához húzta a táskáját, elővette belőle a Somogy Megyei Hírlap aznapi számát, és megmutatta nagyanyámnak az abban közzétett törvénycikket. A barna színű csatos könyvbe pedig még aznap este, pusztán a fantáziájára hagyatkozva és az immár száz éve teljes mértékben asszimilálódottak nyugalmával vezette be a hamis évszámokat, hónapokat, napokat.

„Kedves M. és J.!

D. szerdán d.e. 11-kor evett nálunk. Nagyon éhes volt, evett. Ajtót becsuktuk, hogy el ne mehessen. A 8. emeletről le akart ugrani a 7. emeleti erkélyre, hogy onnan kimehessen, mert neki »ott a helye«. Kénytelenek voltunk kiengedni. Délután 4-kor telefonált, hogy jól van. Azóta nem tudtunk róla.

Ma kedden (30-án) d.e. 1/2 11-kor telefonált a Bélus, hogy megvannak D.-vel együtt. D. lement (kollégiumból) élelemért, délután telefonálni fognak újra. Hála a jó Istennek, eddig rendben megvagyunk.

Pénteken egy ávós rám eresztett egy sorozatot délben 2 órakor; másodperc tizedrésze mentett meg, mert 3 méterről egy ugrással benn voltam a szomszéd ház kapujában... –

A jó Isten áldjon meg Benneteket:

Csókolunk

P."

Nagyanyám egy, az átlagosnál semmivel sem izgatottabb hetvenes évekbeli nyáron tűzben égő szemekkel hajolt hozzám, és két német szó között, nyelvoktatás ürügyén szó szerint azt súgta, hogy „apád ötvenhatban a Déli pályaudvar tetején feküdt, és lőtt". És még azt is hozzátette, hogy „öreg nénik vitték nekik a teát és a zsíroskenyeret". Mindez nem nagyon érdekelt, mert nem tudtam, mi az az „ötvenhat". Ráadásul minden energiámat elvitte az a szervezkedés, amit annak érdekében folytattam, hogy másnap nálunk, a mi lakásunkban gyűljön össze az őrs, és ott készítsük el azt a tárgyat, akkori nyelvemen „iporka"-, mai nevén hungarocellhajót, amelynek apropója a Világifjúsági Találkozó, és amellyel beneveztünk az osztályok közötti világifjúsági szuvenír-versenybe. A hajót én vágtam ki; fedélzetén három ruhababa fogta egymás kezét: egy sárga, egy fekete és egy rózsaszín – ezeket anyám varrta. De a hajó sehogysem akart hajónak látszani. Fölülről nézve széles, ovális teste volt, és a vitorlázat is kívánnivalót hagyott maga után. Ott ültünk a konyhában az asztal körül, és a hajó ügyetlenül bukdácsolt a ragacsos úttörőkezek között. Ekkor lépett be apám. Egy pillanat alatt felfogta, mi történik; leült közénk, rágyújtott, és forgatni kezdte a szimbólumot. Amikor aztán végigszívta a cigarettáját, a csikkel a szimbólum mindkét oldalára hat-hat ágyúablakot égetett. Megdöbbentem, és hihetetlen izgalom futott végig rajtam. Igen – már csak ez hiányzott.

„Közben eljött a tavasz, akkor kaptad a kis képen látható kék kabátkát és sapkát. Tudtomon kivül lefényképezett Hajdu irnok bácsi, én csak a kész képet láttam. Kovácsék udvarában vett le. [A ballonkabátos, sapkás gyerek egy udvarban áll. Az utca egyik oldalán léckerítés, a másikon tornácos ház. – M. A.] Kovácsék sokat szerepelnek még, és sok szerepük van a játékgyűjteményednél és állandó cukorállományodnál. Kovács Zsigmond, felesége Goldstein Janka, kereskedők, korcsmárosok, szódagyár és 150 holdas bérlők. Gyermektelen házaspár, a bácsi frontharcos, soká volt fogoly. Apuka, mint legényember, közel 4 hónapig náluk kosztolt, még én is egy ideig. Innét a közelebbi barátság. Apuka azóta sem, soha egy fillért nem fogadott el tőlük – pedig rengeteget veszik igénybe –, viszont ők mindenhol igyekeznek viszonozni. Te vagy a kedvencük, nálad szebb, okosabb nem létezik. Tőlük volt az első kicsi, első nagy lovad, ezüstevőeszközöd, a kis sportkocsid, amit ma is nyúzunk. Stb..., stb... Most, mikor a zsidókérdés felmerült, féltették nagyon a vagyonukat, megélhetésüket: megkérte a bácsi Apukát, hogy ha baj lesz: engedné meg, hogy a Te nevedre vegyenek földeket, ami haláluk után a Tied marad. Persze Apuka ezt nem fogadta el, de még senki nem tudja, mi lesz a zsidótörvénnyel."

Nagyanyám belelapoz a kapcsos könyvbe, amelynek végén immár ott állnak azok az adatok, melyekre támaszkodva élni lehet. Valami azonban nem hagyja nyugodni. Még akkor sem, amikor bemászik alvó nagyapám mellé az ágyba, és lámpát olt. Az éjszaka közepén aztán halkan fölkel, és kilopakodik a nappaliba. Kihúzza a háromtükrös fésülködőszekrény egyik fiókját, és kiveszi belőle a kapcsos könyvet. Felüti ott, ahová nagyapám írta be az adatokat. Tudja most már, ez nem hagyta elaludni. Lelkében furcsa érzések kavarognak. Ő is meg akarja menteni a fiát, csak nem tudja, hogyan. Úgy gondolja, hogy a fikció hiteltelen, ha kimerül az adatok (évszámok, hónapok, napok) vég nélküli és unalmas, de talán éppen ezért gyanús sorolásában. Nagyanyám, aki imádja a mozit, tudja, hogy a fantázia nagyobb meggyőző erővel bír, mint a hamis anyakönyv. Elképzeli, hogy a beszállásolt német tisztnek hogyan olvassa majd fel kávézás közben apám gyermekkorát. Elképzeli, hogyan válik az egész napló-album apám apró, négyszer négyes képeivel egy makulátlan magyar középpolgári család illúziójának tökéletes megteremtőjévé. Elképzeli, hogy miként fogja apám származását és nagyapám lovagiasságát egyszerre, egyetlen kiragadott epizóddal, mintegy mellékesen, Kovács Zsigmond és Goldstein Janka epizodisták segítségével igazolni.

„Részlet a III/III-as ügyosztály egy jelentéséből. Az elhárítótiszt neve: Bokor. A kapcsolatot 1974. január 3-án vette fel a Hal fedőnevű, polgárdi illetőségű informátorral.

Hal egyelőre értéktelen információkat ad. Beszél egy Máté Imre nevű alkoholista szomszédról, aki részegen elengedett kézzel biciklizik, és közben szidja a rendszert. Hal szó szerinti idézésében: »Kádár és Rákosi, elmentek fingani, Kádárnak sikerült, Rákosi elrepült.« Közöltem Hallal, hogy ennél többet várunk tőle. Emlékeztettem arra, hogy a fia sorsa a kezében van. Hal láthatóan gondban van, és jelzi felém, hogy az enyingi állami gazdaságban, ahol ő most konkrétan holstein-fríz marhákkal dolgozik, az ellenforradalmi tevékenység legkisebb jelét sem tapasztalja. Én viszont közöltem vele, hogy nem a marhákra vagyunk kíváncsiak. Tudunk arról, hogy kapcsolatot tart fenn a polgárdi értelmiséggel, a gyógyszerésszel, a vasútállomás főnökével, a fogorvossal és bizonyos tanárokkal. Hal elmondta, hogy kapcsolata ezekkel az egyénekkel állatok csereberéjében merül ki. Elővett egy nyilvántartást, és abban mutogatta, hány gatyás galambot adott az állatorvosnak, milyen pávát kapott a testnevelőtől, és mennyi sziámi harcoshalat kért egy [!] balkáni gerléért Máté Imre. Kapva az alkalmon átkísértettem magam Máté Imréhez. Vályogház, földpadló. Egy szoba, száznyolcvan centi magas lehet. Én beférek, Halnak le kell hajolnia. Tömény füstszag. A szoba egyik felében szalmazsákok (három), a másik felében egy kettéfűrészelt konyhaszekrény. A körülbelül harmincszor harminc centis ablak halvány fényénél ott állt a szoba közepén egy ötvenszer–ötvenszer–százas akvárium, lábakon. A piszkoszöld víz sápadtan derengett, és a tetején egy hatalmas buborékvár ringott. A sziámi harcoshalak egymás körül forogtak – épp násztáncukat lejtették.

Értékelés: Hal használhatatlan. Javaslat: idő múltával a gyerek nagyobb hasznot hajthat. Az alkalom itt van: a jövő heti kubai látogatáskor dr. Fidel Castro Ruz elvtárs ragadhatná ki a mocsárból, amiben most nevelkedik. Karizmatikus megjelenésével betölthetné az apa szerepét, és ha még karjaiba is veszi a gyereket, akkor ő már végleg a mi kezünkben lesz."

Emlékezem egy délutánra: négyévesen, széles tengerészléptekkel, kibőgött szemekkel mentem hazafelé az óvodából. Az hagyján, hogy beszartam, de mikor az óvónő meglátta finoman fogalmazva passzívnak nevezhető játékstílusomat, odahívott magához, és leültetett a padra. Minden egész eltörött, mondtam magamban, és leereszkedtem. Ez történt az intézményben, de történt még más is, igaz, az már otthon. Résnyire nyitottam az ajtót, és bedugtam a fejem. Apám ült ott egy emberrel, dohányoztak. Gyere ide, kisöreg, szólt az ember. Apám hallgatott. Én nem mozdultam. Na, gyere már ide, és az ember hangjában valami olyasmit éreztem, aminek nem akaródzott ellentmondanom. Odaoldalogtam hozzá, és lesunyt fejjel oldalról néztem apámra. Az ember pedig abban a pillanatban, ahogy kartávolságra értem, felkapott, és hatalmas lendülettel az ölébe ültetett. Nyekkentem egyet. Feltoluló könnyeim már csak apám lassan elhomályosuló arcát engedték látni.