„Nem beszélhetünk már arról sem, hogy a kultúránk veszélyben forog. Azt mondhatjuk: valami véglegesen elveszett. Ám ez is élethelyzet. Sűrű és telített a maga ürességében. Ebből születik meg a ma regénye."

Sándor Iván

Sándor Iván Rocinante nyomában című esszékötetének ösvényeit bejárva az olvasó többször is szembesül e mondatokkal, ha más-más formában is. Sűrű és tényszerű megállapítások, melyek tárgyilagosságukban a huszadik század végéről és az új évezred elejéről, jelenünkről tudósítanak. Arról, hogy valami véglegesen elveszett. Akár utalhatnának a szerző félelmeire is a kultúra haláláról. Bizonyára ez is benne rejlik e mondatokban. De Sándor Iván számára egy dolog fontos: ebből az élethelyzetből születik meg a ma regénye. Ezzel nem kevesebbet mond a szerző, minthogy a hiány mellett létezik a ma, létezik a regény, nem halt meg, mint ahogyan azt többen is megjósolták, valamint hogy a regény (még mindig, mert mindig is) ontológiailag keletkező. Így, ha a regényről gondolkodunk, létünkről is gondolkodunk. Mert Sándor Iván szerint a regény lehet akár olyan esszencialitás is, amely közelebb visz a mi időnk emberi helyzeteihez, „anyagi létfeltételeinek" megvilágításához, mindezt bekapcsolva a történeti vizsgálódásokba. Az ösvény tehát, melyet a kötetben összegyűjtött nyolc írás kijelöl, a ma, a regény és a lét összefüggéseinek útján vezeti olvasóját, és e tekintetben, meglátásom szerint, az évek múltával sem veszít aktualitásából.

A borítón Daumier képe látható a Don Quijote-sorozatból, melyet a szerző metaforaként alkalmaz, ha szükségét érzi, tematizálja, értelmezi a képet, újra meg újra emlékezetünkbe idézve e nagyszerű hőst és megteremtőjét, Cervantest, a modern regény atyját. Daumier lova és lovasa: a regény mítosza. „A képen az árnyékoló és árnyéklovasa egy, a porban heverő Rocinantéhoz hasonló árnyék-testhez közeledik. Mint akik önmaguk kadáverén tántorognak át. Regényíróként figyelem a tántorgást, de nem a regényről kívánok itt beszélni. Útonlétének formaváltozásain át az emberi helyzet változásairól próbálok néhány gondolatot elmondani."

Sándor Iván esszéiben a regényírói útbejárások titka után, az esszéműfajnak megfelelően ismeretlen területek, jelenségek földerítésére szervez kutatóutat. Amíg A szefforiszi ösvényben a regényíró, itt az esszéíró (és vele az olvasó) indul virtuális utazásra. Az út, a vonal, a pálya, amelyen halad, szintén metaforikus. Amiként Daumier Rocinantéja, Sándor Iván meggyőződése szerint maga a regény is átlép a saját útszélre vetett kadáverén. Merre halad hát a századvég Rocinantéja? Merre halad a századvég regénye? Mi áll a regény mint forma ontológiai centrumában? Nyomon követve a regény útját Cervantestől Proustig, Prousttól a huszadik század végéig, expedíciót indít a regényből tünedezni látszó Én nyomába.

Az Én veszendősége a kötet központi témája. E tény regénytörténeti és -poétikai útját a Regényregény és A veszendő személyiség nyomában című esszé járja legteljesebben körül. Ehhez kapcsolódik további három írás, melyben elsődlegesen a „hogyan tovább?" általános poétikai és személyes útja körvonalazódik. A regény jövője, a kötet címadó esszéje, a Rocinante nyomában és a Rocinante újra lovast cserél elsősorban a ma regényútjainak lehetőségeiről gondolkodik, az újabb beszédmódok egymásmellettisége mellett érvel, a magyar irodalom „különútját" térképezi fel, szólva a regény, az elmélet és kritika ellentmondásokban bővelkedő viszonyáról. A három további írás (két interjú és egy rádióbeszélgetés) diskurzus formájában járja körül ugyanezt a témát, kerek egésszé formálva a kötetet. Sándor Iván személyes írói tapasztalatain keresztül izgalmas, közérthető, már-már didaktikusnak tűnő hangnemben nyomatékosítja, hogy valami véglegesen eltűnt nemcsak a regényből, hanem életünkből is.

A regény mint forma ontológiai centrumát meghatározva azokról az eszme-, filozófia- és kultúrtörténeti fordulatokról ír, amelyek a huszadik században a regény számára az én középpontból való kimozdulását eredményezték. Lényegi kérdése, hogy kerül-e a paradigmaváltásnál valami a személy helyére, illetőleg kifejezhető-e bárkin keresztül, bárkivel az igazság, amennyiben maradt még bármilyen kitüntetett igazság. Ki foglalja el az igazsághordozó személy helyét, és lehet-e egyáltalán igazságot hordozni? E kérdések Sándor Iván számára nemcsak filozófiai, poétikai, hanem egyúttal etikai kérdésfeltevések is.

A Regényregény és A veszendő személyiség nyomában című írásaiban a regénytörténet Cervantestől a 20. század végéig átfogó ívét rajzolja meg a szerző, megragadva e műfaj egyik legfontosabb poétikai paradigmaváltását: a regénycentrumba kerülő személy (17. századi) helyére lépő, felmorzsolódó Én (20. századi) „kálváriáját", és annak poétikai következményeit követi nyomon. Ebből vezeti le azokat a radikális formaváltásokat, melyek a ma új regényanyanyelvére oly jellemzőek. Megállapítása szerint a 19. és 20. század fordulójára összekapcsolódtak az emberről és a természetről szóló különféle beszédmódok mint az Egész eltűnéséről és az Én „erodálódásáról" szóló beszédek. Példákon, remek „minielemzéseken" keresztül mutatja be a különböző „válaszokat"; a Proust, Musil, Kafka, Joyce, Beckett, Broch, Borges nevével és műveivel fémjelzett regényfejlődési vonulatot. E szerzők, igaz, másképp, de ebbe a diskurzusba kapcsolódtak be regényeikkel. A regény eljut tehát az emberi normálhelyzet helyreállítási törekvésétől a normálhelyzet helyreállíthatóságával szembeni kétely után magának a normálhelyzet meglétének tagadásáig, „a hérosztól a személyen át a személyiséget elvesztő emberig". A váltás Proust után kezdődik, és az irány, mint azt a szerző megállapítja, a redukció. Fölgyorsul az évszázadokon át kialakult regénystruktúrák felbomlása, új elbeszélői technikák és új narratív formák sokasága jelenik meg. Az eltűnt idő nyomában című műről és recepciójáról írva teszi fel a kérdést: mi a távja a Az eltűnt idő nyomában regényútjának, hová érkezhet a regényutas? Az „érkezés" az esszékötet többi írásával együtt kerekedik teljessé.

A fenti ívhez kapcsolódik, ha más-más módon és más-más eszközökkel is, Celine, Camus, Joyce, de a mai spanyol és osztrák regény is, főként Handke és Ransmayr. Ma a szavak hitelvesztése utáni korszakban vagyunk, állapítja meg Sándor Iván. Több mai regény központi eseménye ezért a szavak alkalmatlansága, a megnevezések elégtelensége következtében előállított emberi, írói alaphelyzet. „Sokasodnak a tradicionális szövegek és mítoszok átírásai, kommentárjai, a világoknak betűkbe való álmodása…" Ransmayr Az utolsó világ című regényével mint a műbe való visszavonulás „egyedüli útjával" kiemelten foglalkozik a szerző. Nem véletlenül. Sándor Iván regényei is az Én veszendőségét tematizálják, s mint Bombitz Attila A szefforiszi ösvényről írt tanulmányában megjegyzi, e regény nehezen olvasható a huszadik századi regény beszédmódváltozásainak ismerete nélkül, hiszen ezek gazdag tárházát kínálja fel az olvasó számára. Ugyanakkor Bombitz A szefforiszi ösvényt, nem véletlenül, Az utolsó világ magyar változatának tartja. „Mindkét szerző poétikai mítoszok és történetek újraalakításával ábrázolja a mindenkori utolsó világok állapotát. (…) A ransmayri vasváros (Tomi) periférikus és pusztuló állapota megfelel Szefforisz papírvárosának." Mindebből következően vajon állítható-e, hogy Sándor Iván, mint Ransmayr, a regénybe való visszavonulás „egyedüli útját" választotta? Ransmayr a történelmi „alárétegzettségen" keresztül teremt mítoszt a mában. Sándor Iván regényeiről ugyanez elmondható: s mint ilyen, nemcsak A szefforiszi ösvény, de az író egész eddigi életműve, regényei csakúgy, mint esszéi, értékmentő kísérletek. Sándor Iván íróként külön utat választ: a történelembe ágyazott mentalitások foglalkoztatják. Azóta megjelent új esszékötetében, A másik arcban, mely csupa történelmi témájú gondolatkísérletet tartalmaz, és amely ugyanolyan szervesen illeszkedik írói életművébe, mint ezen kötete, azt írja: „A történelem minden, értelemmel való megközelítésre némasággal felel. A tudomány rögzíti ezt, a regény megszólítja a némaságot." Sándor Iván e történelmi „alárétegzettség" beszédmódjával teremt regényarcheológiát, megszólítva nemcsak a némaságot, hanem olvasóját is.

A szerző több írásában is kitér a magyar regény fáziseltolódásának problematikájára és konzekvenciáira. Az általa felrajzolt ív itt Szerb, Kosztolányi, Németh, Hamvas, Ottlik, Mészöly nevével fémjelzett, mely szerzők műveiben az új szemantikára és szintaxisra való törekvés a közös. Centrális helyet kap Mészöly életműve, valamint mindazon szerzők, akik a hetvenes-nyolcvanas években számos poétikai–nyelvi–narrációs újdonságot bevezetve (melyek a világirodalomban már régi fejleménynek számítottak) megújították a magyar prózanyelvet (Nádas, Kertész, Bodor, Esterházy). A századvég magyar regényéről értekezve megállapítja, hogy a posztmodernitásba beleszületett fiatalabb nemzedék a modernitásból itt maradt formanyelvet is alkalmazza (Márton, Láng, Darvasi, Háy). Áthullámzásokat lát modern és posztmodern között (Lengyel, Grendel, Krasznahorkai, Garaczi, Németh). Nézete szerint a századvég magyar regényében „korántsem a hagyományos, a korábbi egységes világkép nézőpontjaiból kialakított linearitás megőrzése vagy elhagyása, netán a hozzá való visszatérés a kérdés. (…) A kérdés az élet változó szerkezetét követő poétikai változásban van, amelyben a linearitás csakúgy, mint a legkülönbözőbb redukciós eljárások (…) mint »lineáris részek« kapcsolódhatnak a legkülönbözőbb »redukciós-részek«-hez. Nagyformát konstituáló szerepük nem önmagukban, hanem kapcsolataikban, újszerű kontextuális viszonyaikban jelenik meg. A linearitás átértelmezése, és nem visszahozása a lényegi mozzanat." Sándor Iván e kötetben részletesen foglalkozik regényelméletekkel is, finom kritikával megállapítva, hogy a regényteóriák az utóbbi években ránehezedtek a regényre, regényírásra, mindezt természetesen vonatkoztatva a magyar irodalomra is. Vannak, akik a művek válaszaiban bíznak, és vannak, akik a válaszokból alakítanak ki fogalmi hálót. Fejtegetéseiből érezhető, hogy számára az a nézőpont elfogadhatóbb, amely az élet és mű kapcsolatából kiindulva alkotja meg téziseit, s nem a mű struktúravilágából, szerkezeti működéséből. Mégis, mint egy kritikusa találóan megállapítja, elegáns „esztétikai tolerancia" jellemzi itt Sándor Ivánt. Hogy miért fontos számára az elmélet? „Engem rendkívüli módon érdekelnek a regényteóriák. Néha általuk ismerek fel egy-egy ösvényt, amelyről korábban semmit sem tudtam. Máskor azt ismerem fel, hogy mire nem vagyok alkalmas, milyen irányba nem érdemes elindulnom."

Az Én veszendősége, archeológia, történeti beágyazottság, útonjárás, némaság, beszéd, megszólítás, expedíció – Sándor Iván kötetében visszatérő motívumok e szavak, melyek eddigi életműve poétikai útját is kijelölik. „Hovatartozását" maga a kötetben vázolt regényírói vonulat jelzi. A Rocinante nyomában egyik visszatérő, ismétlődő mondata: „Ezzel a könyvemmel szeretném ébren tartani a regényről való beszélgetés szellemét." A dialogizálás szándéka nemcsak a kötetben helyet kapott két interjú, valamint rádiós beszélgetés okán egyértelmű: esszéinek felépítettsége, gondolatisága, nyitottsága és továbbgondolhatósága főként e beszélgetés-közeliségben keresendő. A diskurzus alapvető emberi tulajdonság; Szókratész épp azáltal valami általános „emberi" reprezentánsa, mert dialógusokat folytatott: vele kezdődött a filozófiai etikai gondolkodás és az az etikai iskola, melyben az etika kizárólag dialógusként létezett. Bahtyin szerint a dialogikus princípium társadalmi, szellemi (esztétikai), etikai kihívás.

Miközben Sándor Iván a regényről beszél, a regény központi kérdéséről, a veszendő Én-ről, nem kerüli el figyelmét a kultúra radikálisan megváltozott helyzete, az emberek tradícióhoz való megváltozott viszonya sem. A kultúrából tünedezik a tradíció, új helye a mai világban csupán információs faktor, egy a sok közül. Milyen konzekvenciái vannak mindennek? „A kultúra magja köztudottan etikai. Az információ magja köztudottan nem etikai. A kultúra a változó státusában az embert nem mint etikus, hanem mint informált lényt közelíti meg." Sándor Iván művei az etikai magot őrzik. Tudatos döntés ez, mely a Rocinante nyomában megjelenése óta is változatlan művészi állandója, hiszen a töprengést, a körülöttünk történő társadalmi, történelmi (irodalmi) jelenségek etikai magot megőrző értelmezését Sándor Iván létformának tekinti.

A Rocinante nyomában ezt az értékmentő kísérletet látszik megerősíteni. A vissza-visszatérő jelképes kérdésre, hogy merre tart a századvég Rocinantéja, és ki is ül nyergében, melyben egykoron Don Quijote lovagolt, a következő feleletet adja: „Ma mintha Dulcinea ülne Rocinante nyergében. Miért? Mert ő az, akiről nem tudjuk, ki is, azt sem tudjuk, hogy van-e valójában, vagy nincs, álmodjuk-e vagy elgondoljuk. (…) Nem is az fontos, hogy meg tudjuk határozni, hanem az, hogy megtestesül benne a korszak változó »lénye«, a személyiség átláthatatlansága, mint veszendőségének »időszerű« stációja, s mindaz, amit erről érzünk, gondolunk, álmodunk, őrzünk, elveszítünk, visszakövetelünk."

A kérdés már nem az, ki a létező és mi az érvényes, hanem hogy ki az, és van-e egyáltalán, aki ezen töpreng. Van. Rocinante pedig, mint tudjuk, türelmes ló, nyugalmas természetű, bízvást feltehetjük, hogy megvan, megvár bennünket, meg nem mozdul, még ha száz esztendeig kell is ott állnia, de ha kipihenten útra kész, eljön az idő, hogy újabb páratlan kalandba vágjon.

(Kijárat Kiadó, Bp., 1999, 220 oldal, 796 Ft)