Villányi László válogatott és új verseit tartalmazó kötete majd húsz év költői terméséből válogat. A mai magyar költészetben önmagának egyre jelentősebb helyet kivívó szerző utóbbi négy kötetéből (Alázat, 1990; Az alma íze, 1994; Vivaldi naplójából, 1997; A szabadkai villamos, 1998) száz verset rendezett a gyűjteménybe. Egy versválogatás nyilvánvalóan különös hangsúllyal bír minden szerző életében, ugyanis az ilyen jellegű korpusz korszakhatárokat jelöl ki, s ezzel pályaszakaszokra tagolja az egyébként éppen a folyamatosság által alakuló, kibontakozó alkotói folyamatot. A válogatott kiadások mindig összegző jellegűek, s mint összegzések a múltra tekintenek, arra építenek, ugyanakkor kijelölik az alkotói jövő koordinátáit is. Ez az előre- és visszaható újraértelmező munka az egyes versek státuszát is befolyásolja, amennyiben az elkülönült szöveg mint lehetséges kitüntetett pont (az egyes kötetek legjobb darabjai) már a pozicionális változások következtében is veszít korábbi különállásából. Az Egy másik élet című kötet kapcsán különösen hangsúlyos ez A szabadkai villamos és a Vivaldi naplójából esetében, hiszen ezek a korábbi önálló kötet-státuszból kerültek „le" ciklus szerepbe. (Hasonló strukturális különlegessége a Villányi-kötetnek az is, hogy az új versek szétosztattak a kötet ciklusai között. Ez a besorolás a kötet kronologikus rendjének bizonyos szempontú felfüggesztéséhez vezet, illetve hangsúlyozza azt az alkotói szemléletet, hogy a kronologikus szempontú strukturálás „fölött" egy organikusabb szemlélet is megragadható.)

A költői termésnek az a nagyobb íve, amit egy válogatás reprezentál, lehetővé teszi, hogy a recenzens alakulástörténetében vizsgálja a szerző poétikai műhelyében nyomon követhető nyelvi–szemléleti–poétikai módosulásokat, elmozdulásokat. Az Egy másik élet kapcsán is azoknak a folyamatoknak a nyomon követése lehet a vizsgálat főiránya, amelyeknek eredményeképpen a 90-es évek második felére kialakult a Villányi-vers önálló, összetéveszthetetlen identitásalakzata.

A költő eddigi életművének ismerői egyetértenek abban, hogy egy rendkívül következetes, ars poeticájában az építkezés értelemteremtő gesztusát hangsúlyozó alkotói világ bontakozik ki az eddigi ouvre-ből. Az építő jellegű következetesség leginkább abban a poétikai koherenciában ragadható meg, amely egyrészt a szövegvilág belső implikációit egyre határozottabban és tudatosabban érvényesítő formálásból, másrészt pedig a kevéssé autentikus poétikai összetevők kiiktatásával létrejövő autonóm hang erejéből fakad.

Szemléletmód és világkép tekintetében a Villányi-versek struktúrája már korán kialakult, és az Alázat-kötettől teljes tudatossággal történik a stabil alapszerkezet árnyalása és finomítása. A versek világából kibontakozó szemléletmód centruma az a szövegek mögött többnyire ott érezhető alapállás, „mely egy tételesen meg nem fogalmazott erkölcs, eligazító életszabályzat" (Lator László) gravitációs ereje által a szellem komolyságában képes látni és reflektálni a világot. Az Alázat című kötettől a Vivaldiig kimutatható a költői figyelemnek az az előfeltevése, amely szerint a világból valamiféle rend, értelmezhető szerkesztettség olvasható ki (és konstruálható újra akár a reálisban, akár az irreálisban). „Törvényüket nem ismerte, de nem kételkedett létezésükben" – fogalmaz az 1990-es Alázat-kötet A vetkőzés mozdulatai című szövege. A szemléletmód rendtételező, rendkereső irányultsága jelen van a későbbi Villányi-versekben is: „Úszni egy folyóban, s azt mondani: ez volt a teljesség" (Vivaldi naplójából, 1736), bár jól érezhető, hogy itt a rendképzet egy magasabb fokú absztakciós szinten tematizálódik.

A költői szemlélet szerkezetét illetően ars poetica-érvényűnek tekintjük az Egy másik élet címet, hiszen a költői lét kitüntetettségére utal. Ez a kitüntetett pozíció természetesen nem a külső környezet felől artikulálódik, hanem az alkotás szellemi-lelki autonomitást teremtő lényegiségéből fakad. A Villányi-versek hitvallásszerűen tesznek tanúbizonyságot arról, hogy az alkotás bizonyos értelemben a valóság újradimenzionálásának, a valóságra vonatkozó új perspektívák nyitásának lehetőségét teremti meg. Ilyen értelemben a valóságnak a lehetséges irányából történő újraértelmezése mintegy reprodukálja a világ és az ember szinte követhetetlen sokszólamúságát, egyben folyamatos jelzést ad egy másik élet állandóan jelenlevő lehetőségfeltételeiről.

Villányi László új kötetének versei egy gazdagságában és szépségében is értelmezhető és megélhető valóság tereiben és a Most folyamatosan relativizálódó idejében poétizálódnak. Ez a dimenzionáltság a költő első kötetétől kezdve alapvonásként van jelen, és különösen markánssá válik az Alázat című kötettől kezdődően. A szemléletében stabil, de mindig erősödő figyelem egyfajta spirális önmozgás folyamatosságában él. Ez már az utóbbi kötetek korpuszait tekintve is jól érzékelhető volt, s most a válogatás kompozíciójában és koncepciójában még hangsúlyozottabbá válik. Ha mércének tekintjük a művészre Rilke által rótt kötelességet, miszerint művésznek lenni annyit jelent – érni, mint a fa, akkor Villányi László valóban megfelel ennek a mércének. Az Egy másik élet egy verskorpusz magasabb szempontból történő újrarendezésének mintapéldája. Villányi rendkívül biztos kézzel válogat, hogy érzékeltesse azt az ívet, melyet az előbb említett érés előrajzol. A versek az egyes kötetek kronológiáját követve hét ciklusba tagolódnak. Az új szövegek más-más ciklusba kerülve hangsúlyozzák az eddigi életmű magas fokú organizáltságát.

A világképi-szemléleti stabilitás értékteremtő és értékőrző attitűdje mellett a poétikai műhely alakulástörténetében azonban az a radikális változás lehet igazán figyelemreméltó, amely a poétikai konstrukció megalkotottságában, valamint a nyelvezet kiépítettségének tekintetében figyelhető meg. A poétikai konstrukció felől vizsgálva jól kitapintható a szövegformálásnak a metonimikustól a szinekdochikus elrendezettség felé tartó irányultsága. A szövegszerkesztettség szinekdochikus jellegének felerősödése világosan nyomon követhető az egyébként is eredendően szinekdochikus szerkezetű címadásban. A kötet címadó gesztusában érzékelhető funkcióváltozás poétikai szemléletváltozást takar. Az Alázat és Az alma íze kötetek többnyire történetfeltételező címei (A hazatérő, A moziban, Az integető, Győriek, ha találkoznak, Hazatérés Itáliából, A kölcsönadott könyvek – és folytathatnánk a sort) egy narratívává váló élettapasztalat poétizálását sejtetik. (Ezt az érzetünket erősítik a helymegjelölő címek életrajzra irányuló utaláslehetőségei is – Dugonics utca, Kecske híd, Aphrodité a Baross úton stb.) A szabadkai villamos és a Vivaldi-kötet verseinek címei viszont inkább saját jel-szerepüket hangsúlyozzák a jelnek a jelentéssel szembeni autonómiájának értelmében (A piros esernyő, A barna szandál, A kék pulóver, illetve 1710, 1711, 1712 stb.). A cím mint jel a szövegvilág sűrűsödési pontja, egy feltételezhető egész/kontextus elvont és önállósodott eredője. A cím azonban sűrűsödési pontként sem válik a szöveg centrumává, nem lesz a beszédet uraló motívum, mert a szövegvilágban szegmentálttá válik, eltolódik. Ez különösen jól érződik A szabadkai villamos verseinek esetében. A piros esernyő című szövegben például a jel szerepű címadó tárgy úgy tolódik el, hogy „útra kel": „A piros esernyő azóta feltűnt Beregszászban és Krak- / kóban, Prágában és Párizsban, legutóbb pedig, egy / reggelen, itt hevert a Szent György tér sarkán." Az ikon-típusú címadás mind A szabadkai villamosban, mind a Vivaldi-ciklusban a struktúra szintjén történő megjelenése a költői értelemadásnak és gondolkodásmódnak, hiszen a versalkotó értelem szemléletrendjét jeleníti meg.

Az Alázat és Az alma íze kötetek szövegei a lét történetszerűségének megragadásán keresztül egy variációsor kiépítésére törekszenek, s a pillanatnyit felmutatva is egyfajta teljesség elérhetőségének reményében beszélnek. Ezzel szemben A szabadkai villamos fikcionált kocsi/fülke tere, valamint a Vivaldi-ciklus dátumokká sűrített ideje révén lemond az egésznek az én érzékelésén át történő megragadhatóságáról, s mindkét esetben egy áttételesebb reflexió lehetőségét teremti meg. A szabadkai villamos (amely, mint tudjuk, már nem létezik) fülkéinek fikcionált tere abban az értelemben válik az értelmezés tartományává, ahogy megidézi és újraírja a József Attila-i fülke-lét tapasztalatát. Ez a tapasztalat az én koherenciáját elemeire bontja, és az elemeket fülkeszerű különállásukban hagyja. Az én kitüntetettségének („én állok minden fülke-fényben") egzisztenciális botránya éppen az, hogy ez a kitüntetettség az én szegmentáltságából, elhatároltságából s az egészből történt kiszakítottságából fakad. Ennek a rendkívül árnyalt reflexivitásnak a ciklusban történő újraírása a valóságpercepció többszörös korlátozottságát szinek-dochikus viszonyként ábrázolja. Egy város egyik villamosának egyik kocsijában elhelyezett megfigyelő én helye (az értelmezés helye) radikálisan marginalizálja a fikcionált én státuszát. Az értelmezés, a valóságkonstrukció pozicionális jellegű töredékessége a címadó ruhaneműk szinekdochikus szerepében is megjelenik. A postáskisasszony, az integető, a hazatérő, a bolond helyett egy piros esernyő, egy kék pulóver, szürke nadrág, bordó kalap. (A minősítő színjelzők hangsúlyos szerepe egy szín által vezérelt percepció különös működésű világát mutatja be. Az egésszé összerakhatóság kérdése sajátos módon jelenik meg a címadó ruhadarabok alakokra rendezhetőségében is.) A Vivaldi naplójából évszámai szintén a metonimikusat átíró szinekdochék. Az évszám „képviseleti szerepét" megerősítő naplószerű koncepció több szinten is az egész rész általi helyettesítését valósítja meg. Egyrészt a napló műfaji sajátosságaiból fakadóan a történetsort mindig kiteszi egy szelektív működésnek, melynek lényege az, hogy a történetsor egy sajátos szempontrendszer szerint lényegi és lényegtelen elemekre bomlik. Ennek következtében az, ami a naplóba kerül, mindig töredék, ám valamiképpen az egészet képviseli. Másrészt a datálás helyettesítő szerepének poétizálása (az esemény helyett az évszám áll) a lineáris időszerkezetet fragmentálttá teszi. Az élet évszámokra történő leosztása ugyanis az időpontok közötti túl nagy távolságok miatt üres időszakaszokat eredményez. A kronológiai értelem egy ilyen szerkezetű véletlenszerűség önkénye által folyamatosan dekonstruálódik. A Villányi-féle prózaverset az Alázattól a Vivaldi naplójáig folyamatosan erősödő képi, nyelvi koncentráció jellemzi. A versek ezáltal önnön jelentéslehetőségüket a kifejtettségtől az esszencialitás irányába mozdítják el. Ezen poétikai mozgás végpontján a szó, mondat, szöveg nem lefedi, hanem megnyitja a jelentés tereit. A narrativitás korábban oly fontos szerepe háttérbe szorul, illetve fragmentálttá válik. „Akaratom ellenére telnek napjaim. Döntéseim távol esnek terveimtől, esetlegesek, megfontolatlanok. Ismétlődő helyzeteim különösnek hatnak, fura alakok tudnák igazolni alibimet" – írja a költő A vetkőzés mozdulatai című nyitóciklusban. Az idézetben megjelenő belső narráció elbeszélő nyelve, az egészre irányuló dikciós szándék az egyik záróversben teljesen új poétikai konstrukcióban tűnik elénk: „Voltaképpen egyetlen hang miatt írtam egy kantátát. Hogy helye legyen annak a hangnak." (1736) Az egész helyett itt a középpontra irányul a beszéd, amelyből végtelen számú kibontakozás, megtörténés indulhat el. Véleményünk szerint a kötet első része inkább a kibomlásra és a megtörténésre koncentrál, míg a második rész azokra a centrumokra, amelyek ezeket indukálják.

A testszerűségtől, az anyagszerűségtől a szellemi felé történő mozgásként is értelmezhető ez a redukciós folyamat: „Vágyakozásom arra az időre, amikor testem már nem, csak zeném létezik." (1737) Az anyagszerűségtől megszabadult zenei látás testetlenségből fakadó irracionalitásának poétikai adaptációja kiválóan alkalmas a Villányi-vers képi szerkesztettségének hitelesítésére. A kilyuggatott beszéd ugyanis a zenei látás asszociatív ereje által a verbális és non-verbális határán újra értelmessé tehető.

A Villányi-versek nyelvi megalkotottsága (de a formai strukturálás is) felveti azt az alapvető kérdést, hogy az egyes szövegekben milyen a líra és a próza viszonya, azaz melyek a líraiság ismérvei bennük, s ezek az ismérvek mennyire és hogyan képesek maguk mögé (alá?) rendelni a prózaiság határozottan jelenlevő poétikai elemeit. A kérdés azért is jogosult, mert Villányi eddigi méltatói (például Parancs János, Egri Zsolt) éppen a versvilág líraiságát, költőiségét jelölték meg legfontosabb erényként és sajátosságként. Az a demonstratív formaalakítás, mely lemond a költői beszéd hagyományos retorikai lehetőségeiről, Villányi első kötetétől kezdődően egyre hangsúlyosabbá válik. A nem-strofikus elrendezés, a lemondás a rímről, a prózai ritmika elsődlegessége, de mindenekelőtt egy úgynevezett „metafora alatti nyelv" alakítja ki a szövegek egyik legalapvetőbb nyelvi sajátosságát, a prózai, élőbeszédszerű karaktert. A „metafora alatti nyelv" egy olyan nyelvszemlélet eredménye lehet Villányi költészetében, mely hisz a nyelv referenciális küldetésében. A világ nyelvi elérhetőségének hite mindvégig megmarad ebben az ars poeticában, s a metafora mellőzése még a Vivaldi-kötetben is szembetűnő azzal a módosulással együtt is, hogy a gondolati sűrítettség következtében kialakuló képi koncentráció ott már esetenként képtelen kitérni a metaforikus elől: „Nézd a vonó íveit. A lélegzet ívei azok." (1715), „Piros folt a hegedülő lányok nyakán: zeném szerelmetes bélyege" (1718). Azonban a szép példák ellenére továbbra sem egy ilyen típusú, metaforizáló nyelvi absztrakció lesz a versbeszéd meghatározó karakterjegye. A metafora megkerülése ellenére, vagy a metafora alatti nyelv kiterjesztésével sem beszélhetünk nyelvi purizmusról (a nyelv kéznéllevőségének kiaknázásáról) a Villányi-szövegek esetében.

A nyelvnek az elsősorban elbeszélő funkciójával élő beszéd a szövegek történetközpontúságának nyelvi vetülete. Ezáltal egy olyan alkotói attitűd megnyilvánulása érhető tetten, mely önértelmezését és ezen keresztül világértelmezését különböző narratívumokban képes kivitelezni, megalkotni. A történetszerű reflexivitás a szövegstrukturálás szempontjából hol kiindulópontként, hol végpontként jelenik meg. Kiindulópontként abban az értelemben, hogy a versek egy részében a szövegszerveződés, a poétizálódás egy bizonyos eseményszerűség lendítőerejéből táplálkozik. Ezekben a szövegekben a történet mint példázat értelmezhető, olyan esemény, amely valami önmagán túlit jelöl és igazol, és esetlegességéből kiemelve valami általánosat reprezentál (például Győriek, ha találkoznak, Dugonics utca, Újságos stb.). Amikor pedig a történet a szöveg végpontja, akkor a képzeletnek olyan munkájaként jön létre, mely a benyomásokat, a tárgyiasságokat narratívummá szélesíti, tehát a képzeleti működés történetet teremt a dolgok köré. Bodor Béla korán felfigyelt a Villányi-vers ezen képességére és sajátosságára, hangsúlyozva egy ilyen jellegű ars poetica termékenységét a 90-es évek magyar lírájának egészére nézve: „az 1994-es Alma íze kapcsán említettem annak idején, hogy a realitásnak egyfajta fikció terébe történő emelése lehetővé teszi annak a naiv, provincionális irodalmiságnak a felülírását, ami az irodalom horizontjának kiszélesedésével veszett el az írók és olvasók számára egyaránt: egy kisebb közösség, hely, élettér és életidő kiragadását a múló időből." (Alföld, 2000/2) Ebben a poétikai transzformációban az tűnhet érdekesnek, hogy miből fakad a Villányi-szövegek líraisága, hiszen a narrativitás elbeszélő nyelve a metafora alatti szinten fogalmazza meg önmagát. Véleményünk szerint a szövegekben a metaforizáció nem a nyelv szintjén történik, hanem „egy lépéssel korábban", a reflexió szintjén. Ennek a reflexivitásnak ugyanis olyan a természete, hogy a valóságmozzanatokat, a cselekményszerűségeket tudja metaforikusnak tekinteni, s mint ilyeneket képes metaforikusan értelmezni. Azt gondoljuk, hogy ez a sajátosság a legrelevánsabb jegye Villányi László verseinek. A szövegek ars poeticája szerint tehát lehetséges a valóságnak olyan olvasata, mely által egy denotatív olvasat az értelemadás konnotatív lehetőségeit takarja el (illetve nyitja meg). Sőt éppen ezen olvasati rétegek textualizálódása során történik meg a narratívum poétizálódása. A reflexivitás ilyen értelmű azonossága mellett a válogatott versek elbeszélőnyelvében azonban lényegi változás figyelhető meg, mely változás a poétikai konstruálás szintjén történt változással párhuzamosan alakul. Mivel a nyers narratívumot alakító vágómunka a Vivaldi-ciklus felé haladva a cselekményszerűség egyre kevesebb mozzanatát engedi be a poétikai térbe, a szöveg mint a valóság rekonstrukciója szándéka szerint egyre kevésbé állít helyre, egyre kevésbé épít ki valamiféle feltételezett egészlegességet. A szabadkai villamosban és a Vivaldi-versekben ezáltal olyan üres terek, felületek születnek, melyek nincsenek lefedve a szerzői értelemadás egyirányúsító jelenléte által. Ezen két záróciklus szövegkonstrukciója – továbbra is a valóságra vonatkoztatható konnotatív olvasat hitében – helyet biztosít egy „kívülről érkező" olvasatnak. A szöveg saját kiteljesítésében megteremti az olvasó helyét.

A lehetségesnek mint helynek ez a kétféle (explicit-implicit) értelmezésmódja szemléletesen nyilatkozik meg két szövegegészt megvizsgálva. A szemlélet explicit jellege a hangsúlyos az Alázat című kötetből beválogatott Rajz című versben:

Kirajzolódunk a szoba falára,

miként csak ember lehet meztelen:

görbül az egyenes, nyújtózik amaz,

induljon bárhonnan egy vonal,

utóbb úgyis mindennel összefut:

s hallom, mit nem tud a rajz: amint

lélegzeted szakad, tizenhét felé.

A szöveg a lehetségesnek, a variációnak, a varázsnak a létet behálózó és meghatározó jelenlétét tanúsítja, ám az értelemlehetőségek tapasztalata nem a szöveg találkozási pontjain keletkező feszültség terében születik, hanem egy deskriptív intenció tapasztalataként fogalmazódik meg (induljon bárhonnan egy vonal / utóbb úgyis mindennel összefut).

Az írói olvasatnak ez az egyértelműsége A szabadkai villamosban és a Vivaldi naplójából verseiben a tételalkotó modalitás felszámolása után polarizálttá válik, és helyet ad egy olvasói jelentésadásnak. A kijelentő / leíró mondattípust felváltja egy olyan mondatértelem, melyben maga a mondat nem végpontja, hanem kiindulópontja a jelentésnek. A Vivaldi naplójából / 1733 szövege jól illusztrálja a jelentést a kifejtettségből visszavonó szemléletet:

(Andante.)

Miként lassan ért ízzel telítődik a szőlőszem, s áttet-

szőn ragyogni kezd.

Itt másként érint a víz. A kő erezetében a táj ritmusa.

Mélyre hajolva óvtam egy pókhálót, miközben csiga-

házak roppantak talpam alatt.

(Olyan zenét írni, mint az eső. Viruljon minden.)

Az olyan típusú mondatszervezés, mint az „Itt másként érint a víz. A kő erezetében a táj ritmusa" a jelentésességet, az értelemadás lehetőségét a mondatok találkozásakor és a mondaton belül is implicitté teszi, s ezen gesztusával mintegy helyet teremt az olvasónak. (Részben ide kapcsolódó sajátossága a Villányi-szövegeknek a mindvégig uralkodóan megmaradó kijelentő modalitás problematikája. Még a hiányos, üres szövegterek sem engedik be a kérdő mondatot, amelyre még a Vivaldi-ciklusban is csak elvétve találunk példát. Feltételezhető azonban, hogy a szövegtér le-nem-fedettségében a kérdező egzisztencia megjelenését kell látnunk.)

A fent idézett két vers a „metafora alatti nyelv" kérdésében is útmutató lehet. A Rajz című szöveg esetében a szemlélet alapvetően lírai karaktere képes a bölcseleti jellegű tapasztalatot esztétizálni, a Vivaldi-szövegben pedig a verbális megfogalmazás zenei strukturáltsága eredményezi a sajátos lírai hangot.

A narratívum kezelésében végbemenő váltás a szövegek által alkotott beszélői én szerepének és szerkezetének megváltozásával is összefügg. Az Alázat és Az alma íze kötetek szövegeiben lírai én és életrajzi én transzparens viszonyban van (s ez a transzparencia megmarad annak ellenére is, hogy a versszövegekben gyakran végbemenő mitizáló „énbővítés" megpróbálja az életrajzi én konkrétságát elmozdítani egy absztrakt karakter felé), így az én egy általa megélt/megalkotott történet keretei között nyeri el kontúrjait. A szabadkai villamos és a Vivaldi naplójából szövegeinek beszélő énjében viszont felszámolódik ez a transzparencia, és egy szerepkonstrukció keretében összetettebb szerkezet jön létre. A fikcionálttá tett én (egy nem létező villamos utasa, illetve egy XVIII. századi zeneszerző maszkja) megkomponáltsága különösen a Vivaldiban hangsúlyos, hiszen a szerepben a zenész, a pap, a költő személyiségelemei különülnek el, illetve ekvivalenciájuk révén szintetizálódnak. Ezekben a szövegekben a szituációk, a történetmozzanatok által megalkotott énben a személyiség integritásának, koherenciájának problematikája metaforizálódik. A Vivaldiban azáltal, hogy eltűnik az összefüggő történet az én mögül, a textualitás rétegei veszik át a korábban a Krúdy-novellákat idéző időbeli tapasztalatok rétegzettségét. A textualizáltság minőségében bekövetkező változás releváns jele/jegye az idézetek, önidézetek számának és pozicionális kitüntetettségének vállalása. Egri Zsolt felfigyelt arra, hogy A szabadkai villamosban és a Vivaldi naplójából szövegeiben „rengeteg korábbi verséből találunk egy-egy sort, képet, történetrészletet". Az intertextuális térben mindig alakulásban levő én tehát továbbra is jelentést ad biografikus komponenseiről, ám ez a jelentés már beleíródik egy más típusú szövegiség (például a Biblia) alakzatrendjébe.

A Villányi-versek több szinten megjelenő decentralizált távlatossága következtében – és az eddig leírtakból fakadóan – felvethető a Vivaldi-versekben véglegesülő szövegformálás folytathatóságának kérdése. Úgy tűnik, hogy az önmaga implikációit a redukciókon, a poétikai töréseken keresztül már tökéletesen birtokba vett és kifejtett szövegformáló technika néha mintha konfrontációba kerülne a szövegvilág tapasztalataival. A kérdés az, hogy a szinekdochikus, ikonszerű, alapvetően a mondatban gondolkodó nyelv meddig lesz képes textuális kompozíciót létesíteni. (Erre utal Egri Zsolt is, amikor a szövegminimum felé közelítő haiku poétikai jegyeinek felerősödését látja az újabb Villányi-szövegekben.)

Végezetül érdemes külön kitérnünk a kötet rendkívül következetesen kialakított motivikus stabilitására, ami a kötet nyitó- és záróversében egy képi kontamináció révén mintegy bekeretezi az olvasói „folyamatosságérzetet": „s észreveszi, ha visszafelé mozdulnak a folyók" – zárul az Egy polgár esti meditációja című nyitóvers; „Éppen átjött a hídon, felnéz, s még nincs emléke erről a szigetről" – bukkan fel egy emlékszilánk a záróversben. A folyókép puszta azonosságán túl természetesen utal az állandóság–változás hérakleitoszi dialektikájára is, ezen gesztusa kompozíciós szinten is megjeleníti az egyes versekben újra- és újratematizálódó problematikát. A kötet tematikus tengelye ugyanis a változatoknak az a fajta tündérjátéka, amelyre az alázatba koncentrált figyelem újra rácsodálkozni képes. Ilyen értelemben a víz és a híd a kötet alapmotívumának tekinthető, hiszen archetípusos jelentéslehetőségeik összessége az egész kötetnek alaprajzát adja.

Villányi László Egy másik élet című kötete egy sajátos, autonóm beszédmódot legitimizál (újra) a kortárs magyar költészetben. Sajátossága elsősorban a tradicionális költői beszédhez való viszonyában ragadható meg. E poétika ugyanis nem a hagyománnyal való szembenállás és leszámolás mentén az ént definiáló „új"-ra helyezi a hangsúlyt, hanem a hagyomány még adekvátnak tekinthető alakzatainak a bensőségben történő újrastruktúrálása által működik.

(Orpheusz Könyvek, Orpheusz Kiadó Kft., Bp., 2000, 128 oldal, 1000 Ft)