Humanista énformálási technikák a quattrocento tájékán és napjainkban
PDF-ben
A neolatin költészet szövegegységeit lényegében az antik hagyományba való integráció látványosan önreprezentatív igyekezete, illetve az ezt célzó integratív alkotói gesztusok és az újraírás együttes erői alkották meg. Számos olyan költői megnyilatkozásra bukkanhatunk, melyek az olvasó horizontján valóságos antik leletként funkcionálhatnak, a meglévő, kanonizált korpusz izgalmas bővítményeiként, illetve appendixekként, ugyanakkor, részint a kompozíciós szabályok dinamikájának köszönhetően, részint a paratextusok sugalmazásaiból, illetőleg az evidens, referenciálisan is értelmezhető gesztusokból kifolyólag, ez az időbeli távolság elenyészik, s a jelenbe terpeszkedik, jobban mondva: átjárhatóvá válik. A humanista költő módszere többé-kevésbé azonos az archeológuséval, aki alig pár cserépdarabból képes különféle pótlásokkal összerakni egy használható edényt. Az edény funkcionalitása újraéled, ugyanakkor megmarad a maga demonstratív potencialitásában, nem több, mint emlék-jellegű utalás egy kultúrtörténeti korszakra, ugyanakkor a rekonstrukció sikerének örömteli dokumentuma is egyben. A költői kézművesműhelyek polcain számos interakciós variáns, bármely antik klasszikust meghazudtoló képződmény sorakozik.
E szövegek életképességét, azaz az imitatio potens voltát azonban nem leplezi, hanem épp ellenkezőleg, fölerősíti a kódolt, ugyanakkor könnyen, humanista rutinnal felfedhető utalásrendszert működtető mnemotechnika. A mnemotechnika kardinális szerepe a humanizmus egészében elvitathatatlan, csak az olvasás mániákus aszkézisével vetekedhet.
Az újraértelmezés gesztusa, mely a verbális megidézés mnemotechnikus mozzanatait viseli magán, megvalósulásaiban a fölülírás lendületével bővül, s az integratív gesztus a szerzői önreprezentáció részben művészi, esztétikai, részben apologikus és olykor arrogáns vonatkozásaiban tör a felszínre. Az én, a szerzői funkció kirajzolódása, ahogy Laura M. Dolby oly találóan fogalmazta meg Janus Pannonius epigrammáival kapcsolatban, „nem a költemények megírásán keresztül határozódik meg, hanem a más szövegekkel folytatott párbeszédben".1
Esetünkben a költészetet, a poesist sokkal inkább a ’csinálni’, ’poiein‘ ige szempontjából kellene tehát érteni, mint a múlt századokra jellemző sztereotip ihlet–eredetiség-koncepciókat át- meg átörökítve.2 A humanizmus költészete a megképződő konstrukció és a már meglévő konstrukciók interakciójának sajátos szöveggenerátora.
A forrásláncolatok puszta sorjázása, illetve az ilyen katalogikus tanulmányok termékenysége jócskán gazdagodhat az interakciók tettenérésének funkcióértelmezéseivel. A forrást, a forráselemet talán nem igazán célszerű a kölcsönvett instrumentum kimondatlanul is dehonesztáló pozíciójába helyezni, ahogy a verskonstruálást sem hatékony mindig a tettenérés örömteli retorikájával venni az egyébként messze nem elhanyagolható leltárba. Az alkotási folyamat, a verscsinálás és az énformálás dinamikusabb, polifón modelljét a fenti szegmentumokból vélem kiolvashatónak.
Példaanyagom Antonio Beccadelli, a quattrocento diszkurzusteremtő humanistája lesz elsősorban, illetve máig alighanem botrányosnak ható kötete, a Hermaphroditus. Minden humanista valamennyire tudós költő, illetve annak a pózában tetszeleg. E sokszor hangsúlyozott tudós mivolt elsősorban a latin nyelv és az antik auctorok minél hajlékonyabb és behatóbb ismeretét tételezi fel. Beccadelli nyitóversében leszögezi, hogy csakis a régi, tanult költőket követi. Ugyancsak e versben hangzik el, hogy a tanultság mintegy feddhetetlenséget is jelent a hasonlóképpen tanultak előtt. Ez a kettősség arra int, hogy a poeta doctust csak a doctus befogadó képes megfelelően olvasni, azaz egy speciális célközönség. A Hermaphroditus egyik szerepjátéka vagy vendégszövege a II. 34. vers, melyet a paratextus szerint egy titokzatos „auctoris discipulus" írt, a mestert doctor doctissimusnak mondja, aki szerelemtől hajtva, azaz motus amore tanít. Mindez, a parodisztikus mozzanatokat is beleértve, az énformálás és az önreprezentáció sajátos technikájával is összefügghet, mely a valós lét manifesztálódásának, a hatalom manipulatív hatásrendszerének és e hatalmi kódrendszer lereagálásának hármas hatáskomplexumában rajzolódik ki.3 A humanista kezdettől tudósi ambíciókkal lép föl, s a kor elvárásrendszeréhez igazodva alakítja költői, filológusi, történetírói pályáját. Az antikká levés manipulatív ösztönző bűvölete hatja át a viselkedésformáló kódrendszert, melynek talán a legpregnánsabb megnyilatkozásai azokon az azonosításokon, hasonlításokon alapulnak, melyek vagy a művek fogadtatása révén keletkeznek, vagy a már tudatos, mind mélyebb asszimiláció révén a saját énformálás közvetlenül kitűzött céljául szolgálnak. A poeta doctus-létnek és e lét reprezentációjának mértékadó lecsapódása lehet az azonosítások, hasonlítások, illetve az azonosulások száma és tipológiája. Beccadellit többek közt a következő antik szerzőkkel azonosították: Guarino szerint új Theocritus, G. Aurispa Catullushoz és P. Ovidius Nasóhoz hasonlítja Guarinóhoz írt levelében, Poggio Bracciolini Vergilius Priapeájához méri a Hermaphroditust, Lorenzo Valla De voluptate című művében „sub persona epicurei" szerepelteti, Porcellio Jacopo Curlóhoz írt versében új Maróként és Homéroszként említi, Pontano Démokritoszéhoz hasonlítja Beccadelli humorérzékét, a későbbi recepcióban például Fr. R. Hausmann alter in orbe Italico Martialisnak titulálja, A. Raudense szerint Beccadelli elvetemültségében M. T. Varrónak hiszi magát.
Hasonlóképpen sorjáznak a mitologikus dicséretek is, az ő érdeme a Múzsák álmukból való felébresztése (Poggio Bracciolini), ő a Múzsák éke (Guarino), az elegancia és minden jókedvű tréfa atyja (Pontano). Mindennek a szerző hatalmi kódrendszerre szánt válaszreflexiójában, illetve annak manifesztálódásában is fontos szerepe van, hiszen Hermaphroditusával Cosimo Medici kegyeit, hovatovább a poeta aulicus pozícióját szeretné elnyerni, s mintegy fejedelmi hatalmat gyakorolni az új költészet terén. A „fejedelmi hatalom" egy költői ranglétra függvénye is, mely nem túlságosan meredek lépcsőfokok rendszere, s csúcsán Beccadellinél a vates áll, aki rendszerint sacer. A kiváló vates, mint ahogy az Beccadelli Porcellióhoz írt kritikai verséből később kiderül,4 sosem hagyja elsodorni magát a szóáradattól (Egregius vates numquam torrente vehetur), hiszen, miképp egy imperator, parancsol a szavainak (verbis imperat ille suis), nem a vakvégzet irányítja tevékenységét, de ha kell, a szavak nyakára hág (Non igitur fato, verbis non ducitur idem / Quaque vocet, cum vult, sub pede verba tenet): vagyis a verbális világ abszolút uraként jelenik meg. A nyelv betörése, megszelídítése, a latinság tisztasága (si verbis imponis habenas, azaz ha a szavakra gyeplőt vetsz) a vates vérében van. A nyelv betörése a nyelv alárendelt, instrumentális kezeléséhez áll közel. A vates és a vele szinonim poeta alatti fokozatok a versificator és a syllabicator, a rendszer konstansa a semleges auctor kifejezés.
A szövegvilág uralásának vágya mellett, mely lényegében a fejedelmi, császári, hercegi hatalom sajátos párhuzama, a koszorús költő, a poeta laureatus klasszikus pozíciójának meggyengülése is fontos jegye a kor poétai önreprezentációjának. Korábban, Francesco Petrarca szemében a költővé koronázás volt az elérhető legnagyobb öröm, valóságos szövegcsászári diadalmenet: „Semmi se gyönyörködtet jobban, mint a babér, mivel a tudós homlokokat koszorúzza" (Ep. CII.). Az örökzöld babért a halhatatlanság, a babérillatot pedig a dicsőség jelképének tartotta. A nagyszerű humanista, akit Beccadelli egyszerűen a költők majmának nevez, cezaropoétai elbizakodottságát, „triumfpózát" is sokan bírálják, többek közt Maffeo Vegio. A poeta laureatus szerep devalválódása egyre érezhetőbbé válik, noha elérése a költők dédelgetett álma marad továbbra is, mivel a szövegeikbe áramló társadalmi energia a külső hatalom szöveguralmi párhuzamának erőteljességét jelzi.5
Kuriózumként említhető Kardos Tibor Zsigmond király udvara és Pier Paolo Vergerio című tanulmányának6 egyik szakasza, mely egy novellába illő versengés „pálmájává" teszi meg a Hermaphroditust, ahol a Beccadellit költővé koronázó Zsigmond király e művel „győzi le" királyi nejét a frivol irodalmi művek gyűjtésében. A reális hatalmi erők abszolút párhuzamos mechanizmust erőltetnek a verbális világ külső reprezentációjára: a költő immár császár, koronája a halhatatlanság babérja, diadalmenete pedig elvben az örökkévalóságig tart.
Az énformálás egyik gyakorlati kulcsa az adaptált életpályamodell. A quattrocento idejére kialakult egy vergiliusi alkotáskoncepció, melynek lényege az, hogy a nagy antik költő pályáját híven követve a költők először játékos előgyakorlatokat, úgynevezett „kisköltészetet" írnak, s életművükre egy nagyepikus alkotás teszi fel végül a koronát. Jankovits László e modellt az alkotói életkor klasszikus egységeivel kombinálva haszonnal alkalmazta Janus Pannonius költészetével kapcsolatban.7 Ez a redukált modell (hiszen a vergiliusi pálya egyes elementumait kiiktatja a rendszerből) a quattrocento idejére már alighanem a kor elvárásrendszerébe is kezd betagozódni: ez a kéttagú, kontrasztív konstrukció mintegy a pillanatnyi kánon megképződésének, illetve a költői létreprezentációnak és a szöveggenerálás rendjének szabványa kíván lenni. A költőktől némi játékos kitérők után nagyepikai alkotás létrehozását várják el. Már a trecentóban felerősödik a Vergilius kisebb művei iránti érdeklődés, erre kiváló példa a bukolikus lusus hihetetlen mértékű föllendülése, elég csak Giovanni del Virgilio, Giovanni Quatrario da Sulmona vagy Boccaccio idilljeire, Pietro da Moglio idillkommentárjaira vagy a leghíresebb idillgyűjteményre, Petrarcáéra gondolni.8 A carmen heroicumot Petrarca helyezi a műfajok ranglistájának a csúcsára.9 Petrarca latin műveit vizsgálva csupán a vergiliusi érdeklődés konstatálható mind az eposzköltés, mind az idillírás területén, a modell itt messze nem életpálya-jellegű.
A quattrocento idejére, úgy látszik, kialakul a komplett, életrajzi sorrendet is követő pályamodell: Maffeo Vegio kisköltészeti alkotások után, mindössze 21 évesen „befejezi" Vergilius Aeneisét (1428), amit a nagy antik előddel való teljes azonosulás programja diktál: „novus surrexit ab urbe Laude Maro, Vegius sua nomina dicta Mafeus" (Lodi városában új Maro támadt, akit Maffeo Vegiónak hívnak a saját nevén).10 Ugyanerre vállalkozik a paratextus szerint még „adolescens" Pier Candido Decembrio is, akinek kísérletéből mindössze 89 sort ismerünk.11 Maffeo Vegio ezután valósággal ontja az epikus kompozíciókat (Astyanax, 1430, Velleris aurei libri IV, 1431, Antoniados, 1437), ehhez a vonulathoz később egyre többen csatlakoznak, például Basinio da Parma, aki 13 énekes, Hesperis című eposzát írja meg mintegy a vergiliusi modell elvárásrendszerének megfeleltetve, vagy Francesco Filelfo, az Iliász nyomán keletkezett 24 énekes Sfortias szerzője stb. Mattia Lupi, Beccadelli sokat gúnyolt tanára is hasonló modell szerint dolgozhatott, hiszen ő is jelentéktelen költői kezdeményekkel indult, míg végül, élete vége felé megírta szerencsétlen Annales Geminianenses című 10 énekes, jobb híján nevezzük így: opus perpetuumát.
Antonio Beccadelli a kortárs elvárásrendszer intézményesülésének köszönhetően (a poeta aulicus társadalmi pozíciója, a poeta laureatus cím mind e tendencia rekvizítumai) önreprezentációját igyekezett a hivatalos vonulathoz igazítani mind sikeresebb társadalmi érvényesülése érdekében. Beccadelli, bár tett rá kísérletet, mégsem alkotott nagyköltészeti művet. Játszadozás (praelusiones) jellegű fegyverténye a neopriapikus Hermaphroditus (1425–26?), illetve az állítólagos Rhodus című, kétes pozíciójú verses invektívacsokor. A kisköltészeti modell újrahonosítása, sikeres újraszituálása, mondhatni, feltámasztása viszont nála több, mint pusztán a vergiliusi pályamodell redukált reprodukálása: radikális választás, hiszen a praelusiones pozíciójának szokatlan aspektusát, a priapikus hagyományt célozza meg. Az ókor egyik elvetemülten pornográf gyűjteményét, a Priapeát ugyanis ez idő tájt szintén a nagy antik költő gyermeki játszadozásaként tartották nyilván. A priapikus költészet, illetve a kisköltészet bizonyos ágai eredendően kontrasztív szövegviszonyt alakítanak ki a modell csúcspontján álló carmen heroicum hagyományrendjével: ez a szembenállás tehát öröklött topikával bír, de Beccadelli Hermaphro-ditusában e kontrasztív pozíciók a modellkontaminációnak és az önreprezentációnak köszönhetően felerősödve és ironizálva jelennek meg, a demarkációs vonal élesebben rajzolódik ki. Ez a markáns szembenézés az eposzparódia sajátos változatává növi ki magát: a Hermaphroditust a szakirodalom mind kisköltészeti, mind pedig epikus alkotásként is értelmezi, s ez az értelmezői paradoxon csak az eposzparódia, pontosabban a nagyköltészettel tudatos elkötelezettséggel, azt parodisztikusan bírálva szembehelyezkedő, a kötet egész konstrukcióját át-átszövő epikus, illetve eposzi elemekkel dúsított kisköltészet pozícióiból látszik feloldhatónak a Vergilius contra Vergilium képlete szerint. A költészetelméleti referenciák örökölt topikája mellett a mű priapikus vonulatából egy komplex ellenvilág allegorikus olvasata is kibontható.
A humanista költészet szöveggeneráló és önreprezentációs technikái mintha több-kevesebb módosulással napjaink költészetében is újra potenssé válnának. Elsősorban Caius Licinius Calvus, azaz Kovács András Ferenc szövegeire gondolok. KAF Calvusának kardinális modellje, választott, párbeszédbe vont hagyománya a catullusi korpusz szöveganyaga, formakincse, pontosabban szólva a magyar Catullus-fordításoké. A magyarul versben megszólaló antikvitás ezredvégi nyelve nyelv a nyelvben. (Sajátos alapnyelvi fordulatokat, nyelvtani szerkezeteket őriz meg, a legkevésbé sem követi az élő nyelv mozgását, tudatosan törekszik bizonyos antik valóságelemek konzervált átemelésére, bízik az idegenség varázsában, nem beszél, hanem megszólaltat, az antik kultúrörökséget egységes nyelvi performanciával, sajátos konszekutív megfeleltetésekkel akarja visszaadni.) Kivált igaz ez a Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel Imre nevével fémjelezhető paradigma eluralkodásának máig eleven artikulációira. E fordítás alapeleme a rekonstruálás, a korillusztrálás, mely hitelesség címén nyert polgárjogot, mintegy szembehelyezkedve a nyugatos technika személyes angazsáltságával és hangsúlyozott esztéticizmusával.12 Calvus ezen a metanyelven beszél, ez az ő választott és újraélesztett latinja. A doctus mivolt permanens megnyilvánulásait nemcsak a formakincs és a neoterikus költészetesztétika nyelvi rekvizítumainak újraalkotása jelzi minduntalan, hanem az irodalomtörténeti én hagyományrelativizáló szerepben való feltüntetése is. Calvus megelőzi Horatius lírájának legjobb teljesítményeit, a legnagyobb latin formaművésztől mintegy elveszi a pálmát, jelentéktelenné sorvasztja, epigonná fokozza le. Ugyanúgy görög verseket dolgoz föl, miképp Catullus Szapphót, úgy Calvus például Ibükoszt, vagyis Radnótit. KAF Calvusa nem is annyira felülírni igyekszik a modernista intézményesedés keretei közt eléggé egysíkúvá, egyszólamúvá vált magyar fordítói hagyományt, ez a fajta radikalizmus sokkal inkább jellemezte Lázáry René Catullus-, illetve Calvus-fordításait, ezúttal nem is parodizálja a modernista műfordító-filológus szokásos önreprezentációját, mint ahogy azt megtette Jack Cole Daloskönyvében, itt a szerep talán sokkal inkább az integrativitásé, már amennyire ez egyelőre megítélhető.
A humanista kisköltészeti önreprezentáció egyik variánsa a verissima lex alapelvei szerint, annak járulékos elemeit kisebb módosulásokkal megtartva szerveződik.
A verissima lex az antik catullusi–martialisi kisköltészet újjászületésének legfőbb esztétikai törvénye. A törvény antik gyökere Catullus tizenhatodik carmenje, melyben a Catullus-követők, illetve az epikureista voluptast poétikai és esztétikai elvvé nemesítő költők kardinális teoretikus elveket ismertek fel.13 Ezen elvek legfontosabbika Beccadellinél a pajkos könyv (charta procax) és a makulátlan lélek (mens sine labe) szembeállításából és határozott elkülönítéséből fakad. A lét–költészet kontrasztra Donatella Coppini is felhívja a figyelmet.14 A szembeállítás tere mindig apologikus természetű is, egy vádpont és egy ellenérv ütköztetése. A szöveg igazságával a való élet igazságát összemosni szándékozók elmélete szerint a poézis olyan tükör, mely az egyéni életnek nyilvánosan, ideológiailag és az épp adott hatalmi apparátusok torzításában alkotja meg a valóságfikcióját, s az így megalkotott, gyakran az erkölcsiség didaktikus pátoszával terhes szöveg a mindig tetten érhető, gyakran kollektív funkcionalitás irányába hat.
A quattrocento idején újjászülető kisköltészet esztétikai elve ezzel áll szemben. A költő papír-léte, az én szöveg-léte gondosan megkonstruált irodalmi valóság, melyről idegen testként válik le a köznapi emberrel való azonosítás és az autobiografikus olvasás igénye. A köznapi életvitel és erkölcs csak annyira fonódhat össze a költő szöveg-létével, amennyire a társadalmilag, erkölcsileg meghatározott úgynevezett „valós, reális lét" is megszövegeződik. Persze ez a fajta szövegalkotó eljárás egyáltalán nem zárja ki a referenciálhatóság és a valóságmozzanatok hagyományos szerepét kutató és vezérfonalul használó olvasat lehetőségeit sem, noha nyilvánvaló, hogy a humanista költők szövegeiben lényegében a nyelv retorikus felfogása uralkodik.
Ez a kisköltészeti önreprezentáció szinte mindig parodisztikus epikus szegmentumok bevonásával és ezeknek a mű bizonyos dramaturgiai pontjain történő fölerősítésével reagál a heroikus hagyomány konvencióira. A verissima lex a létreferenciák kiiktatásával, az élet és a költészet határozott elkülönülésével mintegy legitimálja a gáttalan költői szabadságot. Ez a gáttalanság Beccadellinél a régi (apologikus katalógusokba sorolt) költők verbális gáttalanságával esik egybe. A vergiliusi életpálya – a szűzies életű költő és a verbálisan priapikus siheder óriási kontrasztja – a verissima lex elméletének legkézenfekvőbb példája, az apologikus bázis vezérérve, ugyanakkor a priapikus hagyomány markáns és „elegáns" rehabilitálása, illetőleg az önreprezentáció alaphangja, ugyanakkor biztonságának garanciája.
Egy monumentálisnak ható, Poggio Bracciolinihez intézett apologikus levélkatalógus gondos filológiai gyűjtés után ötvenegy antik tekintélyre hivatkozik a verissima lex-szel kapcsolatban.15 Ez az elv lett a vezérelve az assimulatiós programnak, melyet az imitatio gyakorlata és az újraírás, valamint az önmagunk megalkotásának (az én a kommunikációba kapcsolt szövegek párbeszédeiben realizálódik) erőfeszítései és gyakorlata vonnak komplex játékukba. Ez az áthasonítási program teljes egészében az antikvitásban gyökerezik, vele beszélget, rajta keresztül láttatja magát.
A verissima lex metaforikája már Catullusnál is a szeretkezés metaforikájával operál. E felfogása csapódik le a az említett apologikus levélkatalógus több elemében is. A prurigo (nemi inger) programszerű jelenléte és költészetelméleti, transzformatív jelentése Szapphóval kapcsolatban is előfordul: „cuius versus, qui etiam latini extant, ad Phaonem Siciliensem amatorem suum adeo impudici, adeo procaces, alioquin adeo elegantes sunt, ut cuique legenti pruriginem excitent, etiam ipsi Nestori Priapmoque".16 (Akinek szeretőjéhez, a szicíliai Phaónhoz írt verssorai, melyek latinul is fennmaradtak, olyannyira erkölcstelenek, olyannyira pajzánok, ugyanakkor olyannyira elegánsak, hogy ha bárki olvassa is őket, azt elkapja a gerjedelem, még magát Nesztórt és Priamoszt is.) A szexualitás belekódolása az alkotói folyamat leírásaiba és a költészetesztétikai gondolkodás topikájába iskolát teremtett. A költő a kisköltészetben gyakran a potens szerető, a variábilis szeretkezési technikák virtuózaként mutatkozik, a vers pedig izgatószer. A költészet tárgyi körülményei is ehhez igazodnak, Guarinónál például szerepel a kurválkodó íróvessző, Beccadellinél a toll a pénisz fedőneve is, a Múzsa legtöbbször a szeretett vagy szexuálisan bérbe vett nő, akinek nyála a Kasztaliszok versre ihlető forrása stb.
A Beccadelli kötetében oly gyakori kasztráció (a megszemélyesült Hermaphroditus nemi szervének eltávolítása, vagyis az obszcenitás eltávolítása a kötetből) szintén költészetpolémiai értelmezést kíván. A verissima lex radikális létreferenciálhatóság-tagadásának, ugyanakkor a verbális gáttalanság univerzumának az alappillére, e funkciók sajátos összjátékának eredménye az alkotási folyamat abszolút erotizálása, illetve a többértelműség rejtett és nyílt stratégiáinak kialakulása a Hermaphroditus-szövegek értelmezhetőségében. A perszonifikációban a szövegtest mellé Hermaphroditus valós teste is megképződik: e test leghangsúlyosabb részei a genitáliák lesznek (I. 3), különösen a ’penis’, hiszen a kasztráció gyakran felmerülő effektusa révén itt domborodik ki igazán az a párhuzam, mely az irodalmi polémia érveinek testté artikulálásában nyer parodisztikus megfogalmazást. A kasztrációs aktus rendre a verissima lex ellenében fellépő tradicionális értelmezési, illetve versolvasási technikákkal szemben fogalmazódik meg. A nemtelenítés fenyegető aktusa, a sterilitás ellen (mely lényegében a konvencionális versificatori pozíció védelme lenne) három módon küzd a szöveg: vagy az emberi szférából az istenibe csap át a demonstráció (Phoebus habet penem, I. 23, 1), ezáltal mintegy divinalizálódik az inkriminált szerv, vagy leleplezi a hipokrita ellenfelet (például az I. 33. versben), vagy pedig egy sajátos védekezőrendszert alakít ki, amit hermaphroditizálásnak nevezünk, azaz a nemtelenítés helyett nembővítéssel válaszol. Ide kívánkozik az a költői törekvés, mely a pornográf jellegű irodalomra is olyannyira jellemző módon igaz, hogy a gyönyörök maximálására tör, s a felmerülő szexuális, illetve helyzeti konfigurációk szinte valamennyi lehetőségét ki szeretné aknázni, ha kell, mindezt akár a fizikai lehetetlenség árán is igyekszik elérni. Beccadellinél egy nő, a II. 3. (Laus Aldae) versben szereplő Alda, a megistenülő kéjnő elvben ugyanúgy felveszi a női istenek (Diana, Venus), miképp a férfiistenek (Apollo, Iacchus) attribútumait is.17 Ez a meglehetősen szokatlan, mondhatni, egyedülálló költői eljárás a hermaphroditizálás sajátos mozzanata: nembővítés a maximálható gyönyörkiaknázás okán, ugyanakkor a perszonifikált kötetegész modellezése révén.
A hermaphroditizálás aktusa túllép minden antik mítoszkorrekciós epigramma vagy elégiapasszus sablonkeretén, hiszen a nemek lényegtelenítését és felcserélhetőségét maximálisan alárendelt szerepbe kényszeríti a kéjuniverzumból kisajtolható legtöbb élvezet isteni ideáljához viszonyítva. A szexuális konfigurációk olyan, gyakran a józan észnek és a természetnek is ellentmondó összehangolása teremtődik meg, mely a kielégülés érdekében minden konvenciót, normát, elrendeltséget felszámol, a költészeti hagyomány meglehetősen elkoptatott toposzkincsét pedig azáltal is sikerül új energiával megtölteni, hogy a kötet egészére kiható allegorizmus termékeny, többféle olvasatot kínáló részévé emeli őket. A hermaphroditizálás költői aktusa egyébként a kortárs magyar költészetben is működő eljárásként mutatkozik meg, például Fabó Kinga nemileg erősen motivált költészetében, melynek erőteljes önreprezentációját alkotja a nemi identitás bipoláris közhelyeinek megkérdőjelezése.18
Sajátos kettőség lappang itt tehát, egyrészt egy meghatározott életmodell követésének a szándéka, illetve e szándék nyílt hangoztatása, mellyel érdekes módon a humanista költő számára az életet a költészettől elhatároló vezérelv is összehangolható; ez a látszólagos paradoxon teszi érezhetővé azt a modellbe kódolt távolságtartást, mely radikalizálja a humanista költészettől való olvasói idegenkedést, illetve meghatározza a róla való intézményesített gondolkodást.
Mai szerepjátszó költészetünkben az antikvitással való párbeszédnek (korlátozódjon bár csak a legkézenfekvőbb rekvizítumokra is) a poeta doctusi imidzs megalkotásában, illetve e hagyománytörténeti szerep tudós relativizálásában van fontos szerepe. Géher István Anakreón-versei a tanárimidzs társadalmi energiáit szívták magukba, s az intézményesült „egyetemi" költészetet parodizálva hatnak. Kovács András Ferenc Calvus-énje inkább az imitációs tökély, a doctusi rend, a hitelrelativizáló kiszólásoktól mentes reinkarnáció jegyében látszik szerveződni, Tőzsér Árpád néhány utóbbi versét a kortárs irodalomelméleti és bölcseleti diszkurzusok és az antik rekvizítumok sajátos ötvözete jellemzi. Géher a poeta doctus immár kötelező reprezentációját karikírozza, KAF tudatosan fokozza a végletekig, szöveg-énjét mintegy állandóan új és új kultúrtörténeti szövegáradatban sokszorozva meg, Tőzsér pedig a minden tudományban jártas humanista költőimidzs új artikulációját hozza létre, melynek központi eleme a tudás sajátos misztifikálása, ugyanakkor a költői szövegképződmény és az arra reagáló elvárásrendszer reakcióit megjósoló, az értelmezési fonalat mintegy előre szétgabalyító elementumok labirintusszerű szimbiózisa.
Jegyzetek:
Vári György és Csehy Zoltán itt közölt írásai szerkesztett változatai azoknak az előadásoknak, amelyek a IX. JAK Tanulmányi Napok „Szerzői önépítés" témájában hangzottak el Pécsett 2001. október 5-én. (A szerk.)
1 Laura M. Dolby: „Az intertextualitás Janus Pannonius epigrammáiban", in: Itk, 96 (1992), 322. o.
2 Vö. Intertestualité e smontaggi a cura di Roberto Cardini e Mariangela Regoliosi, Roma, Bulzoni, 1998, R. Cardini és M. Regoliosi előszava (Premessa), VII-VIII.
3 V. ö.: Stephen Greenblatt: Renaissance Self-Fashioning from More to Shakespeare, The University Press, Chicago, 1980. 4. o.
4 A. Gaspary: „Einige ungedruckte Briefe und Verse von Antonio Panormita", in: Vierteljahrschrift für Kultur und Litteratur der Renaissance, Berlin, 1 (1886). 483. o.
5 Vö.: Meyer Erzsébet: Az írói önérzet a renaissance korában, Budapest, 1935. (Minerva-Könyvtár XLVII), 28–33. o.
6 Kardos Tibor: A magyarországi humanizmus kora, Akadémiai, Budapest, 1955. 89. o.
7 Vö.: Jankovits László: Accessus ad Ianum. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében, Pécs–Szeged, 1999. (kézirat)
8 Vö.: Giuseppe Billanovich–František Èáda–Augusto Campana–Paul Oskar Kristeller: „Scuola di retorica e poesia bucolica nel Trecento italiano", in: Italia medievale e umanistica VI (1963), 203–234. o.; Rinaldo Rinaldi: „Il progetto umanistica", in: Storia della civilté letteraria Italiana, diretta da Giorgio Squarotti, vol. 2., tomo 1, 23–160. o.
9 Vö.: Klaniczay Tibor: „A nagy személyiségek humanista kultusza a XV. században", in: Pallas magyar ivadékai, Szépirodalmi, Budapest, 1985. 54. o.
10 Das Aeneissuplement des Maffeo Vegio von Bernd Schneider, Acta Humaniora, VCH, 1985. 50. o.
11 Uo., 136–138. o.
12 Vö. Polgár Anikó: „A műfordítás mint olvasónapló", in: Kalligram, 2001/ 7–8, 71–78. o.; Polgár Anikó: Catullus Noster. Catullus-olvasatok a huszadik századi magyar költészetben, készülő doktori értekezés, kézirat.
13 A tizenhatodik carmen költészetelméleti vizsgálatát hosszú ideig elhanyagolta a Catullus-szakirodalom. Ezt a hiányt pótolja Adamik Tamás fontos tanulmánya. Ugyanitt bőséges katalógusát találjuk az elv költői megformálásanak is. Adamik Tamás: „A catullusi kisköltészet esztétikájához" (16. Carm.), in: Opuscula classica medievaliaque in honorem I. Horváth, Budapest, 1978. 23–48. o.
14 Donatella Coppini: „I modelli del Panormita", in: Intertestualité e smontaggi a cura di Roberto Cardini e Mariangela Regoliosi, Roma, Bulzoni, 1998. 4. o.
15 Közöttük számos költő: Juvenalis, Tibullus, Propertius, Calvus stb., filozófus: Platón, Diogenész, Zénón, Cicero, politikus-államférfi, császár: Augustus, Tiberius, Nerva, Hadrianus, M. Brutus, M. Messala, Pollio, Scaevola stb. Külön érdekesség a keresztény szerzőrehabilitációs igyekezetek rávetítése az apológiára. Erre példa Platón exponálása, „qui deum non ignoraverit, imo unum deum servaverit, ceteros vero angelos vel daemones dixerit" (aki tisztelte az istent, ráadásul egy istenben hitt, a többieket valójában angyaloknak vagy démonoknak mondta), in: Antonii Panhormitae (Antonio Beccadelli): Hermaphroditus, i. m., App. III., 152–153. o. Hasonlóképp krisztianizálva jelenik meg Seneca is: „Christum novisse et apostoli Pauli amicum fuisse et in cathalogo sanctorum positum" (Ismerte Krisztust és Pál apostol barátja volt és a szentek katalógusába is bekerült), in: Uo., 155–156. o.
16 Uo., 154. o.
17 Donatella Coppini: „I modelli del Panormita", in: Intertestualitae e smontaggi a cura di Roberto Cardini e Mariangela Regoliosi, Roma, Bulzoni, 1998. 24–25. o.
18 Vö.: Fabó Kinga: Elég, ha én tudom, Budapest, Seneca, 1996. Néhány példa: „Nőnemben többes szám első / személy vagyok. Kis rózsaszín / cicamica/ (…) Hímnemben egyszerűbb: / ott elég csak lenni" (14. o.) „A Melanie-ban / a Milán teljesítetlen, be- / tölthetetlen." (84. o.) „Saci Sanyiként hal belém, ahogy belém hatol. / Hogy nőként milyen, azt nem tudhatom. / A nevei, a nemei változnak." (101. o.)