Nemhiába mondogattam barátomnak – immár rokon –, hogy semmit sem írhat le az ember következmény nélkül, a legképtelenebb metafora is beteljesedik. Amikor megfogalmaztam gyerekkori rögeszmémet, „csakis Szabadkáról származhatnak a Szabadosok",¹ vagyis anyai ági őseim, nem gondolhattam, mindez három év múltán bizonyosságot kap Jász Dezső naplójában.² A könyv 50. oldalán található egy fénykép, a következő aláírással: „Jász Dezső anyai ági rokonai: a Decsy, a Milassin, az Ötvös és a Szabados család tagjai." Az egyik ifjú hölgy arca tökéletesen az édesanyámé.

Mondanom sem kell, milyen lázas kutatásba kezdtem a családi iratok között, hiszen egy csapásra rokona lehetek Jász (Brenner) Dezsőnek, Brenner Józsefnek (Csáth Gézának), no és unokatestvérüknek, Kosztolányi Dezsőnek (Desirének), akivel a nem vér szerinti rokonságot már pedzegettem.³ És rokona lehetek barátomnak, akit fölöttébb irigyeltem, amikor közzétette rokonságának tényét Jász Dezsővel.⁴ A megfellebbezhetetlen bizonyítékért el kellett utaznom Beregszászba. Nagyszüleim egykori Csaba utcai házának padlásán leltem rá arra az iratra, amelyből kiderült, Decsy Dezsőné Szabados Ilonának (Dezső és Józsi nagynénjének) volt egy Szabados László nevű bátyja, aki az én dédnagyapám.

Szabadkai Szabados ősöm – a megtalált levelekből ez egyértelmű – nem a „nőt nővel gyógyítás"⁵ szelíd bölcsességét vallotta, hanem többes számban gyakorolta. Aranykezű Laciként emlegették, mert végtelen finomsággal tudta megérinteni és simogatni a lányok bőrét. Ez a kéz okozta azonban a vesztét is, a rettegő szabadkai anyák véres bosszút esküdve elüldözték a városból. Arad, Nagyvárad, Nagybánya, Szatmárnémeti, Beregszász volt a menekülés útvonala, mindenütt számtalan női arc ázott a boldogság, majd a fájdalom könnyeiben. Legtovább Nagybányán időzött ősöm, így az külön kutatást igényel, a nagybányai festők vásznain miként bukkan fel egy-egy jellegzetes Szabados-arc. Ahogy építész dédnagyapám egymáshoz illesztgette a nőket – felépítve magában egy grandiózus palicsi villát, melynek minden részlete valamely nő testrésze –, úgy emelte egymás után a házakat Beregszászban kőművesmester nagyapám. Aztán néhány évtized múltán már én jöttem: „a költő kőműves, köveket illeszt egymásra".⁶

„Alkony után visszaindultunk a palicsi szőlőből, s Szabadosék villájába mentünk, ahol 1 óráig tartott az együttlét. Blancit lecsókoltam, és ez kis önbizalmat és megelégedést hozott, hogy végre megcsináltam." Jász Dezső írja le naplójában ezt a történést.⁷ Máskor hazaindul az utolsó szabadkai villamossal, s utazás közben „lánynyakak javítanak a kedélyén".⁸ A napló számos pontján bukkan fel a Szabados-vér. Íme egy montázs ezekből: „Akármilyen lányt nem szerethetünk.⁹ Csillogó nagy szemeket kerestem egész sötétig.¹⁰ Séta: grandiózus nők szemlélése.¹¹ Olvasás, spekuláció, életművészkedés.¹² Az az elkényszerített fájdalmas fojtogatás.¹³ Hiányzik egy finom nő, aki talán elhessegetné a neuraszténiámat."¹⁴

Jász Dezső néhány bejegyzése mintha előre-, illetve visszautalna némelyik versem egy-egy motívumára. (A fogalmazás azért ilyen bonyolult, mert a verseket néhány évvel a napló közzététele előtt írtam, amely viszont mégiscsak 1908 és 1910 között született.) Mindkettőnk életében felbukkan egy piros ernyő. Dezsőnél piros napernyő,¹⁵ nálam piros esernyő.¹⁶ Amikor „kotta-szemekről"¹⁷ ír, s ilyen sorokat: „az álmom megtörtént",¹⁸ „s ő is elmesélte, hogy megcsókoltam álmában az éjjel"¹⁹ – már összebogozódik a Szabados és a Vivaldi-Villányi családi szál.²⁰

A napló egyik jellemző része már nem is hozzám, hanem fiamhoz kapcsolódik: „Egy lányt szerettem volna legjobban meglepni a hálótermében."²¹ Fiam ugyanezt próbálta meg Debrecenben, kereste az utat a folyosók labirintusában, félmeztelenül, hogy a sötétben fehér pólója se világítson, így bukkant rá a lányokra vigyázó apáca, s lett a következmény egy igazgatói intő.²² „Az osztályokban szerelmes szavakat írtam a táblákra" – meséli Dezső,²³ s ez az üzenet nem lehetett más, mint amit én találtam a győri Röphídon, s komponáltam egyik versembe: „Lányok, imádlak benneteket!"²⁴

„3-kor az erdőbe bicikliztem, abba, amelyben egész gyerekkorom legszebb óráit temettem el futballozás alakjában."²⁵ A biciklizés jellegzetes Szabados-cselekvés,²⁶ ám e bejegyzés második része sokkal izgalmasabb. Tudjuk, Desiré, Józsi és Dezső mindent együtt csináltak – békák boncolása, ministrálás a Szent Teréz-templomban, halottasdi –, így elképzelhetjük, milyen eleganciával háromszögezett – akár én a fiaimmal – a három rokon, milyen agyafúrt cselekkel verték át egymást. A labda bűvölése olyan mély nyomokat hagyott Kosztolányiban, hogy Feri című novellájának alapmotívuma lett a foci.²⁷ A másik háromszögezésről (Desiré–Hedvig–Dezső) most jobb, ha nem beszélek, a legfinomabb testcselekkel sem lehetne érzékeltetni a viszonyok bonyolultságát.²⁸

„A szicíliai óriási földrengésről olvastuk a rémes híreket" – írja Jász Dezső.²⁹ Dédnagyapám tartotta kezében a Bácskai Hírlap 1908. december 31-i számát a palicsi Szabados-villában, Desiré és Józsi szörnyülködött Messina pusztulásán. Aztán búcsúztak, indult a villamos Szabadkára, dédnagyapám integetett a fiúk után. Kétségtelenül ez az élmény ihlette Kosztolányi költeményét, melyet nemrég talált a családi iratok között barátom – immár rokon –, s tette közzé a szabadkai folyóiratban.³⁰ A versben felbukkan ősöm hírhedett alakja is:

„… túl, a fák közül, aranykezével

mintha folyton csak integetne

valaki…"