A mitikus

Nagy Vérkandúr vészrohanása

 

 

Mikoron a Vérkandúr eljő

sikoltanak a házsorok

gyöngy városunk magába omlik

– valaki vonatot lát s robog

látvány kitépi lepkék szárnyát

és csöndben elalélnak a nők

lépte mimóza-remegése

megborzongatja az időt

mikoron a Vérkandúr eljő

mélyvörös prémjét por lepi

havasok hója kéménykorom

madártoll – sóhajjal teli

az ősz a nyár a tél s az összes

többi titkos évszakok

amikor a Vérkandúr jő

csatornaszennye felragyog

odújában felnyöszörög jobb

oldalára dől a sárkány

a nightclub táncosnőinek

cipőjébe alvad a kánkán

mikor a Vérkandúr ideér

megromlik szívünkben a vér

savanyszik bögrében a tej

és senki senki nem figyel

 

kinn a Vérkandúr sírva csörtet

és látod: valaki föleszmél-e

farkasember pillangót álmodik

s belepusztul a szégyenébe

 

 

 

 A Vérkandúr verse

 

 

A rőt pokol kilencedik körén

Elébem toppant, ím, a sátán;

Finom vonalú, szürke szmokingban

(ez hát az a fekete báró, ez hát ama halálfejes?)

szegfű virított gomblyukán,

rémes, hervatag piros szegfű.

 

Sétapálcával, lakkcipősen

Előttem állt, lám csak, a sátán,

Akár egy fáradt pesti dzsentri,

Egy kávéházi bentlakó,

Jegyes nélkül maradt világfi,

Ki primadonnát indul imádni.

 

Mosolygott, kalapot emelt,

Decenset biccentett felém,

S nekiálltunk ketten csatázni.

Én haraptam, ő harapott,

Belemart számba és kezembe,

Tépdestem parfümillatot,

Marcangoltam szemének fényét,

Csócsáltam szegfűt, lakkcipőt,

Borzongató foga fehérje

Megrágta bennem az időt,

Pépesre rágta szeretőim,

Szaggattam én az üstökét,

Falta tavaszi éjek csöndjét,

S az ócska kocsmák füstösét,

Egykor volt isteneket őrölt,

Kilyuggatta a verseket;

A dicső vérgőzös csata végén, nos –

Végül az ördög elesett.

 

A végén vesztett e furcsa úr,

Alvadt vérem száradt az ajkán,

Még mosolygott, még odaintett

Blazírtan és hamiskásfajtán,

Szürke szmokingja mindig ép,

Lakkcipő pokoltüzet villant,

A máz rajt’ oly fényes-ragyogó,

Mint kora esti hajnalcsillag.

 

Rendbehoztam tépett ruhám,

Nyakkendőm is újrabogoztam,

És megindultam fölfele,

S azóta nem tudom, hogyan van.

Azóta nem gyógyul a mart seb,

Fognyoma bőrömön – ragyog.

Torkomban keresztbe állt a szőre,

 

S azóta egyedül vagyok.

 

 

 

A Vérkandúr halála

 

 

– Jó, legyen! – gondolta. – Elhajózom akkor,

A lábam ólomból, s szivemről nem beszélek,

Jöhetnek most már úri, szép szeszélyek,

Veszéllyel teltek, mint féreggel a vackor.

 

Lehet mostantól vérszagú aranykor,

Dús, nagy torokon csendülhet az ének,

A szám dalol majd, s szivemről nem beszélek,

Csak szólok néktek hűvös nagy tavakról,

És gyilkos mézpatakról, mely megáradt,

S toronyról, melyből búg giling-galang,

Amarra vár, „hol nincs már pénz, se rang",

 

(Se csók, se zaj, se húsba tépő illat) –

 

Sósan és keserűn égett, mert kiszáradt

A torka, melyben bennrekedt a hang;

És elrepedt, mint egy nagy üvegharang.