Az este folyamán, míg a Mecset utcai lakást belepte a vendégsereg, Engel egyre elveszettebben bóklászott közöttük. Nyomasztó lehangoltsága ködfüggönye mögül, mintha csak távolból figyelte volna a sokaságot. Minél magasabbra hágott a hangulat, annál elviselhetetlenebbnek érezte a társaság jelenlétét. Újra és újra erőt kellett vennie magán, hogy feleségére tekintettel ne próbáljon elmenekülni itthonról, vagy bezárkózni a cselédszobába, a lakás egyetlen helyiségébe, amit nem szálltak meg az idegenek. Nem tévedés: idegennek érezte mindazt, ami körötte történik, és mindazokat, akikkel egykor csevegni tudott. Valaha érdekelte, amiről beszélnek, s egykor még élvezte is a vendéglátó testhezálló, gáláns szerepét. Valószínűtlennek tűnt, hogy nemrég még vonzotta a sürgés-forgás, oldottan társalgott bárkivel, aki megszólította, vagy akivel jó házigazdaként maga elegyedett szóba. De leginkább mégiscsak a nevetésük ingerelte, amelynek minden regisztere az idegeit borzolta.

Fogalmuk sincs, mi van körülöttük, gondolta keserűen, de sem irigykedni nem tudott már a jókedvükre, sem az nem érdekelte, hogy vitába szálljon velük. Legszívesebben lerántotta volna a hófehér damasztabroszt a tálakkal, hogy a csörömpölésre összerezzenve odakapják a fejüket, és a képükbe üvöltsön: vége, nincs tovább, menjenek a pokolba. Ha ugyan nincsenek már ott mindannyian, vele együtt.

Alig bírta elviselni azt a néhány percet, amíg a zene szólt. Hosszú, barna hajú lány ült a zongoránál, rövid ujjú, fekete, nyári ruhában, fekete csipkekesztyűben, és lassú, Engel számára kíméletlenül lassú tempóban Chopint játszott. A hosszan kitartott akkordok mintha a fejében és a gyomrában rezonáltak volna. Elviselhetetlen görcs markolt a zsigereibe a melódia minden egyes hangjára. Nem tartott sokáig a rögtönzött koncert, igaz, nem is volt betervezve az est menetrendjébe. Mindössze három rövid darabot játszott el a vonzó külsejű ifjú hölgy, akinek a nevére nem emlékezett, bár Klára és Harangozó, a Budapesti Filharmonikusok karnagya, a fiatal lány patrónusa, bemutatta neki. Miközben feszengve hallgatta az etűdöket, attól tartott, nem bírja tovább, felpattan és kirohan, magára vonva Klára haragját és a vendégek értetlen döbbenetét. Valaha, évtizedeknek tűnő hónapokkal ezelőtt, maga is ült azon a forgószéken, amin most a zene ritmusára hajladozó fiatal nő, és ő is játszott a vendégeknek.

Fizikailag jobban érezte magát, amikor átmenetileg elmerült a hangos csevegés hullámai között, bár ekkor, ha szóltak hozzá, válaszolnia kellett, vagy úgy tennie, mintha figyelne, de legalább járkálhatott fel-alá, körözhetett a lakásban, mintha keresne valakit vagy valamit, s ezzel is telt az idő. A fuldoklásszerű nyomás, ami a zenehallgatás mozdulatlansága közben a mellkasát préselte, mindenesetre oldódott. Hallgatta a duruzsoló hangokat, bámulta a lelkesülten, széles gesztusokkal fecsegő, főként fiatalokból álló kompániát: kiadó és lap nélkül maradt szerkesztőket, írókat, költőket, akik az utóbbi egy évben már alig publikáltak; festőket, akiknek egyenesen megmondták: absztrakt képeikkel ne is házaljanak, ezeket nem lehet kiállítani – és egyre ellenszenvesebbnek látta vendégeiket. Nézte izgatottan társalgó feleségét, akin látszott, hogy lubickol közöttük, élvezi a sürgést-forgást; hogy néhány órára kiléphet bezárkózottságukból; elszabadul tőle, aki sötét hangulatával közös életük egészét beárnyékolta, és nem haragudott rá. Megértette, és igazat adott neki. Csak ne kellene jelen lennie, és kínos erőfeszítéseket tenni, hogy mosolyogjon és udvariaskodjon, amikor a pokolba kívánja valamennyi léhűtőt, aki a háta mögött összesúg, mert hozzájuk is eljutott már a pletyka: egy munkanélküli a vendéglátójuk, bukott ember, akinek számot kell vetnie azzal, hogy előbb-utóbb vége az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeknek, mert ki tudja, futja-e még rá? Ki tudja, nem kell-e eladogatni szép lassan, amit huszonöt év alatt összegyűjtöttek, hogy a falakon csak a képek és a bútorok kínosan világos foltjai emlékeztessenek arra, amikor még minden a helyén volt. Szegény Klári! Hogy fogja túlélni ezt a szégyent? Neki ezek az esték többnapos feladatot és a hónapról hónapra szintén itt lebzselő barátnőkkel zaftos témát jelentettek a Zserbóban. Szerencsétlen özvegyasszonyok, akiket maga köré gyűjt, fürdőznek a művészek borzongató közelségében, hogy aztán pletykálhassanak a következő szalonig. Engel most ezt is észveszejtő képtelenségnek tartotta. Vajon tényleg ennyire süketek és vakok? Akár ez a léhűtő művészbagázs? Esznek-isznak, látszólag felhőtlenül szórakoznak, amikor minden összeomlik körülöttük? Vagy valóban nincs más, csak a napról napra folyó élethabzsolás, élményszürcsölés, mert tudják, kevés van hátra? Ezt szűrnék le abból, ami történik velük? És ezek a fiatalok, akiknek megadatott, hogy legyen néhány szabad évük, amikor megjelenhettek és kiállíthattak, tényleg ilyen naivak vagy közönyösek, hogy nem látják: vége, mindennek vége! Nekik is végük, így vagy úgy, mindenképp.

– Bocsánat! – mondta Engel valakinek, aki szólt hozzá, és intett, mintha az előszobában várnának rá. Nem lett volna türelme végighallgatni, ezért azt sem hagyta, hogy belekezdjen. Nem érdekelte, mit gondol róla. Kiért az előszobába, de ott is vagy egy tucat ember nyüzsgött, akik bármelyik pillanatban szólhattak hozzá. Ténfergett egy darabig, majd visszafordult.

Valaki verset olvasott fel a nagyszobában, de az írók közül többen inkább a hallban, az italok és az étkezőasztalon maradt romok körül lebzseltek. Noha nyolckor érkeztek, tíz óra tájban is ettek még. Úgy habzsoltak, mintha a legutóbbi összejövetel óta nem jutottak volna élelemhez, s mintha egész hónapra előre töltekeznének. Klára mindig elégedetten nézte, milyen jó étvággyal fogyasztják a főztjét, Engel pedig arra gondolt, ha ezzel tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy ezek a kellemetlen alakok komoly műveket hozzanak létre, akkor ez a dolguk. Most csak az járt a fejében, hogy kihasználták őket is, mint ahogy mindenkit kihasználnak, akit lehet; élősködők és elvtelenek, akiket önző módon csak az érdekel, hogy műveiket létrehozzák és sikerük legyen; tesznek rá, hogy körülöttük néhány esztendő leforgása alatt másodszor is összedől a világ; hogy emberek tűnnek el egyik napról a másikra; élvezik az életet és a tehetség kegyelmét, kifacsarják utolsó cseppig, nem számít más csak ők, ők, ők! Nagyra becsülte a műveiket, de most be kellett látnia, undorodik tőlük, mint ahogy a háta mögött nyilván ők sem becsülték semmire. Megették, amit kaptak, elfogadták a kölcsöneit, udvariasan elbeszélgettek velük, de leginkább mégis egymás társaságában töltik az estét, egymás tekintetében fürdőznek, ha ugyan érdekli őket a pályatárs, nem tartják riválisuknak, akinél többet, jobbat, sikeresebbet kell alkotniuk. Meglehet, csupán azért beszélgetnek a másikkal, aki ugyanezt érzi velük szemben, hogy ezzel is bosszantsák: ők igenis képesek a nagyvonalú érdeklődésre, mivel is foglalkozik a másik. Némelyikük talán jelenti is az ávón, mi hangzik el ezeken az estéken, gondolta szabadjára eresztve minden csalódottságát és dühét.

Klárival egész este nem tudott szót váltani. Az asszony szinte röpködött a vendégek között. Hol az egész este átszellemült arccal cigarettázó, helyéről fel nem álló, angyalarcú költő, Zlinszky mellé telepedett a fotel karfájára, akit a tehetségnek kijáró hódolattal és a misztikus iránti borzongó kíváncsisággal rajongott körül, hol a télen-nyáron ugyanabban a sötétszürke, halszálkás tweedzakóban feltűnő, kissé flegma és akadozó beszédű Bottlik közelében lebzselt, akit Engel megérzése szerint nem csak novelláiért csodált. Pár éve még némi féltékenységet is érzett (persze soha nem tette szóvá), ma már nem érdekelte e rajongás. Bottlik magas volt, vékony, arisztokratikusan finom megjelenésű, s Kláránál majdnem tíz évvel fiatalabb. Egy regényen dolgozott évek óta, amit újra és újra átírt, de csak beavatott bizalmasai olvashattak bele. Klára nem tartozott közéjük, noha égett a kíváncsiságtól, de Bottlik mindig arra hivatkozott, nem akar csalódást okozni egy félkész munkával.

Engelnek a bevett szokás szerint a hölgyekkel kellett volna foglalkoznia, de sem hangos jókedvükre, sem esetleges panaszaikra nem volt kíváncsi. Az ügyvédi tanácsadásra, amire a való világ dolgai között esetlenül ténfergő, üres zsebű skríblerek olykor rászorultak, ezen az estén alkalmatlannak érezte magát, arról pedig végképp nem óhajtott beszélgetni velük, hogy hivatását amúgy sincs már joga gyakorolni.

Elnézte a feleségét, amint kissé merész szabású, elöl, középen felsliccelt, szűk, fekete szoknyájában, kívül viselt, derékban kissé pliszírozott, hátul pincérfrakkszerű selyemingében, könnyű, fekete mellényében, karcsú, még mindig fiatalos alakjával ide-oda libben a vendégek között, s kissé talán becsípve kurizáltat magának, miközben hozzá jó két órája árva szót sem szól. Tudta, terhére van; hónapok óta hiába próbálja tartani benne a lelket, mindinkább csökken az ő ereje is. Érthető, hogy menekül ilyenkor, ő is töltekezik: emberi szóval, gyengéd udvariassággal, a férfiasság kisugárzásával, nevetéssel, amit tőle nem kaphat meg. Még a mások sirámait hallgatnia is üdítőbb a némaságnál, mert tőle mást nem várhat. De ugyan mit mondjon neki? Mindent tud, segíteni meg úgysem képes. Itt nincs segítség. Ennél még az is jobb lenne talán, ha elhagyná, csak ne kellene éreznie, hogy kolonc a nyakán. Amikor ezt mondta, Klári sírva fakadt. Nem kellett volna hozzátennie, hogy az anyagiak miatt ne aggódjon, élete végéig gondtalan megélhetést biztosít neki, mert bizonyos, hogy nem emiatt aggódott. De Klári sose hagyná el, ezt pontosan tudta. Inkább felőrlődik mellette. Nem viselné el, hogy a szájára vegye a város. Leginkább persze lányuk előtt tartották magukat, nem akarván felfedni nyomasztó gondjaikat. Ma is alig bírt viselkedni előtte, játszani a bölcs apát, aki nagy bajában is józan tud maradni. Nem.

Csak most, az elmúlt hetekben döbbent rá, hogy négy esztendőn át a munkája tartotta benne a lelket. Az állandó lázas ügyintézés, a bírósági folyosókon fülbe suttogott politikai pletykák, hajmeresztő hírek, amit csak az egyre szürreálisabb valóság bírt felülmúlni; a tárgyalótermi szócsaták, ahol legalább látszólag volt még tere a tényeket felsorakoztató, érvre érvvel felelő, érdemi vitáknak, a józan észnek és a tiszta jognak, a kiszámíthatóságon alapuló igazságnak; ahol még megadathatott a törvényesség győzelmi esélyének egyre halványuló illúziója. A napestig végzett hasznos munka ernyesztő fáradtsága, ami nemcsak tisztes megélhetést, sőt jólétet biztosított az elmúlt években is, de lekötötte szellemi energiáit, megkurtítva így azt az időt, amit szűnni nem akaró hiányérzete és bűntudata tartott harapófogójában, hogy ő él, a fia halott. Mert az egész napos józan, hűvös ügyvitel után, otthon minden este rátörtek a nyomasztó emlékek.

Míg dolgozott, csupán a vasárnapokat és az ünnepeket viselte nehezen. Mióta Kata önállósodott, ezeken a délelőttökön Klára rávette a rendszeres kirándulásra, utóbb pedig beültek valahova és megebédeltek, mint régen a két gyerekkel. A délutánok és az esték keservesen teltek. Nem bírt végigülni egy koncertet vagy egy operaelőadást, idegesítette a zene, belesajdult a lelke minden egyes dallamba, amit a fiával közösen is hallgatott.

Amióta nem dolgozhatott, állapota rohamosan romlott. Felesége minden energiáját felemésztette, hogy jobb kedvre derítse. Értelmetlennek látta az életét, és bár érzékenyen érintette minden összezördüléskor Klári egyre türelmetlenebb viselkedése, maga is átlátta, milyen nehéz lehet elviselni mellette az egyhangú, borús és kilátástalan hétköznapokat.

Éjszaka, közvetlenül lefekvés után, csillapíthatatlan szorongás tört rá, hogy jönnek érte, és elviszik. Klára hiába csitította, csak az altató segített. Olykor nappal is szüksége volt nyugtatóra, ám ha bevette, tompa és bamba lett. Utálta ezt az állapotot, a másiktól viszont rettegett, mert mintha idegen erő ragadta volna el józan öntudatától. Benne élt, kiűzhetetlenül, és váratlanul tört rá, csápjait kinyújtva, ellenállhatatlanul. Ilyenkor csak ült az ágy szélén és reszketett, vagy térdeit felhúzva, embrió pozitúrában feküdt a vastag paplan alatt. Klára hiába gyújtott lámpát, hiába simogatta a fejét, a vízió csak a szerek hatására csillapult. Ha nappal kellett a közönyig nyugtatózni őt, mert erőt vett rajta a szorongás, csak gubbasztott a karosszékben, és mereven bámult maga elé. Felesége ilyenkor hiába próbálta figyelmét kedvenc tárgyaira terelni, ha már a napi eseményekre, melyekről lelkesen beszámolt, láthatóan nem reagált, a lakásból pedig nem akart kimozdulni. Semmi nem segített, s nem is érdekelte semmi. Az sem, amit az asszony mond, noha jelenléte mégiscsak tompította veszélyérzetét. Klára, tehetetlen szánalmából kicsírázó, visszafojtott indulattal szemlélte férje néhány hét alatt rohamosan leromlott állapotát, és bár legszívesebben ráüvöltött volna mindahányszor, hogy szedje össze magát, örüljön, hogy él és nincsenek napi gondjaik, végül hallgatott, s legfeljebb szelíden korholta. Találjon valami elfoglaltságot és próbáljon értelmes életet élni. Más is ezt teszi, ha nyugdíjas lesz – unszolta, hiábavalóan.

Rám se néz, gondolta Engel, tekintetével követve Klára könnyed, elegáns mozgását a vendégek között. Újra és újra rajta felejtette a pillantását, ahogy hátravetette a fejét, és látványosan felkacagott egy-egy tréfás megjegyzésen, vagy éppen komoly arckifejezésén, amint valaki magvas gondolatokat fejteget előtte. Egyetlenegyszer se jött oda hozzá megkérdezni, hogy érzi magát, sőt mintha menekülne előle, örülve annak, hogy végre egy estét nem vele kell töltenie. Kiélvezi a társasági lét minden percét, mint aki elraktározza a forgatag zaját, egy hónapra előre feltöltekezve. Igaza van, nyugtázta keserűen. Legalább ilyenkor feledkezhessen meg róla és az életükről. Csoda, hogy kitart mellette egyáltalán. Vagy nincs bátorsága, hogy elhagyja ötvenévesen.

Idegennek érezte magát a társaságban, és csodálkozott, hogy valaha szórakoztatni tudta e hangos kompánia. De önmaga számára is idegen, mert a saját érzései és gondolatai távolodtak el tőle. Idegenkedve nézett végig most külsején az előszobában elhelyezett, csipkés aranykeretbe foglalt, empire falitükörben. Idegen a saját otthonában, a saját életében, a saját gondolatai között, mint aki eltévedt, és nem találja a kijáratot. A jól szabott öltöny, az inggel kifogástalanul harmonizáló nyakkendő és viaszfehérre sápadt arca mind idegen tőle; idegen és ijesztő. Akár egy régi ismerős, aki felbukkan, és nem emlékszik, honnan az ismeretség, bár tudja, emlékeznie kellene. Vajon más is látja-e rajta mindezt? Kiverte a hideg veríték. Zakója belső zsebébe nyúlt, monogramos zsebkendőt vett elő, megtörölte a homlokát, majd a többiektől félrehúzódva nedves tarkóját is. Úgy érezte, örvény nyeli el, ami valahová befelé, önmagába, a lelke mélyén megnyílt szakadékba húzza.

Egészen kevés nyugtatót vett csak be, mielőtt a vendégek megérkeztek, azt is úgy, hogy Klára meg ne lássa, ne kezdjen vele veszekedni, ő pedig ne rontsa el a hangulatát. Ha már ő nem tud a kedvére tenni, legalább hagyja, hadd szórakozzon.

Muszáj kibírni, szuggerálta magába. Még egy óra, legfeljebb kettő, és mindenki elmegy. Ki kell húzni addig. Le kell kötnie valamivel a figyelmét, mert megőrül.

Fogait összeszorítva bement a nappaliba, és a falhoz tolt harmonikaajtónak támaszkodott. Egymáshoz préselődve ültek a kanapén, a fotelek karfáin. Néhányan szemközt, az ablak alatt, a földön foglaltak helyet. Lehettek vagy húszan. Nem is ismert mindenkit. A meghívottak magukkal hozták barátaikat, aktuális szeretőiket, olykor barátaik barátait is, Engelék soha nem emeltek kifogást. Most is megtelt a nagyszoba, sűrű dohányfüst terjengett, hiába szellőztettek.

Klára új felfedezettje, egy kamaszképű költő olvasott fel. Veretes nyelvet használt, ami Engelt helyenként a megváltást szomjazó prófétákra és a protestáns prédikátorirodalomra emlékeztette. Különös, archaikus volt ez a nyelv a kinyúlt nyakú garbót viselő fiú szájából, aki legfeljebb húszéves lehetett. A tucatnyi író atyáskodva hallgatta az öntudatosan szavaló süvölvényt, akinek arca kipirult az izgalomtól.

A felolvasás éles hangú vitába torkollott. A hozzászólók pedagógiai érzéke csekélyebb volt esztétikai kifinomultságuknál, vagy az zavarta őket, hogy a fiatalember kéziratok sokaságából halászta elő azt a három verset, amit előadott. Többeket fájdalmas hallgatási fogadalom kötött: addig nem publikálnak, míg elveikből fel kellene adniuk a megjelenéshez. E magukra vett tehertől azonban olykor írni sem tudtak. Úgy beszéltek az elhangzott írásokról, mintha szerzőjük nem lenne jelen, s mintha úgy vélnék, ha valaki a nyilvánosságra meri bízni gondolatait, megérdemli a szigorú bánásmódot, másrészt mintha magát a költészetet védelmeznék a fiatal betolakodóval szemben. Az irodalom számukra olyasvalami volt, amit a tehetségtelenség és a pontatlanság megszentségtelenít, ezért nem törődtek azzal, hogy véleményük valakinek a lelkébe tapos. A hallgatóságban ott ültek Klári barátnői, a koncertet adó fiatal lány és patrónusa, akik csak hallgattak, ott volt Tótisz Tamás kritikus és Asztalos Géza a betiltott Égvilág szerkesztőségétől, utóbbi festő felesége, Dér Panni, Homonnay Endre, Sallai Ádám költők, Korondi Péter, aki a háború óta nem tudott verset írni, ezért novellákkal próbálkozott, s aki reménytelenül szerelmes volt Szebeni Annába. Őt szinte mindegyikük nemzedékük legtehetségesebb költőnőjének tartotta. Ott szuszogott a tavasztól őszig szénanáthájától gyötört Bottlik, aki a hosszabb felolvasások alatt mindig behunyta a szemét, és nem lehetett tudni, hogy koncentrál vagy alszik. Szebenit Zlinszky Károly és a koboldszerűen apró termetű, kisfiúsan vékony hangú Öveges Imre fogta közre, akiket vitán felül a kortárs költők legjobbjának tartottak, és ha egyáltalán megszólaltak, sokkal szelídebb kritikával illették a műveket, mint a többiek. Magukban úgy vélték, a tehetség és az ihlet Isten adománya: aki részesül benne, azt felismerhetni; aki nem, azt nem szabad kárhoztatni, mert nem az ő hibája, és előbb-utóbb maga is rádöbben, hogy amit művel, hiábavaló. Ők hárman szinte mindig egy kupacban ültek, mintha egy percre sem akarnák egymást szem elől veszíteni.

Sallai tehetségesnek, de kiérleletlennek tartotta az elhangzott verseket, Asztalos zavarosnak mondta a költői képeket, túlontúl egymásra halmozottnak a metaforákat. Homonnay, aki gyakorta az inni vagy írni problémájával viaskodott, éppen ellenkező véleményét hangoztatta üveges tekintettel, kivörösödött szemmel, de szabatos mondatokban. Túl direktnek tartotta az írásokat. A költészetnek érzékeltetni, sejtetni kell, nem láttatni, ismételgette sokatmondóan bólogatva. Részegen is pontosan fogalmazott, bár amit elméletben tudott a versről, képtelen volt művekbe átültetni, éppen ezért ivott módfelett. Aki ismerte Asztaloshoz fűződő viszonyát, nem lehetett biztos abban, vajon nem csak azért mondja-e, amit mond, hogy vitatkozzon vele, mert a szerkesztő következetesen visszautasította verseit, amelyek azután máshol, másod-harmadvonalbeli folyóiratokban rendre megjelentek, de neki mániájává vált az Égvilág. Míg kiadták a lapot, minden írását oda postázta először. Tótisz azt ismételgette csak, amit minden fiatal költőnek: a verstant meg kell tanulni, anélkül nem megy, utána lehet szabadverseket írni. Amikor arra biztatták a többieket, hogy mondjanak ők is véleményt, elvégre az olvasó véleménye is vélemény, Klára barátnői csak a vállukat vonogatták zavartan: nekik tetszettek a versek. Engel intett, hogy nem kíván hozzászólni a vitához.

Mintha nem találták volna elegendőnek az elhangzott észrevételeket, vagy túl élesnek vélték a maguk kritikáját, a költők visszavették a szót, s ezúttal már kissé szelídebben fogalmaztak. Egymáshoz kapcsolódó jó tanácsok hangzottak el. Talán próbálkozzon inkább prózával, javasolták a fiúnak. Lehet, hogy abban megfelelőbb formát nyer kétségkívül eruptív gondolatisága. Versbe sűrítve talán túlságosan is feszítőek az ellentmondásai. Ennyit egyszerűen nem bír el a líra. Talán drámával kellene próbálkoznia, később esetleg regénnyel. Ahhoz most még persze fiatal, élményeket kell gyűjtenie, és kiérlelni a saját világszemléletét. Húszévesen amúgy sem érett egy művész. Semmi oka elkeseredni, később dől el, mi a legtesthezállóbb műnem, amiben írnia érdemes. Akkor sem kell pánikba esni, ha néhány hónapig nem megy az írás. Visszatekintve nem bánja majd, hogy ifjúkori zsengéi nem arattak sikert, sőt hálás lesz, hogy a tévutakról letérítették.

Engel tompán hallgatta a szakavatottnak tűnő vitát és a jó tanácsokat. Nem tudta beleélni magát a fiú helyzetébe, pusztán az járt a fejében, hogy majdnem pontosan annyi idős, mint a fia volt akkor, amikor megölték. Nem lehet véletlen, hogy pont ma olvas fel itt ez a kölyök. Nem lehet véletlen, zakatolt a fejében. Klára arcának rezdüléseit figyelte, hátha rápillant, de az láthatóan pártfogoltjáért aggódott.

Nem kellett volna még bedobni a mélyvízbe, ez járt az asszony fejében. De amikor úgy szeretett volna már felolvasni. Látszólag persze higgadtan tűri a bírálatot, de ki tudja, mi játszódik le a fejében? Ki tudja, nem veszi-e el egy életre a kedvét a nyilvános szerepléstől az élveboncolás? Legszívesebben közbeszólt volna, de az est bejáratott dramaturgiáját nem hághatta át.

Amikor úgy tűnt, hogy valamennyi észrevétel elhangzott, és a társaság épp feloszlani készül, a fiú jelezte, hogy válaszolni óhajt az elhangzottakra. Kíváncsian figyelték az utolsó szót szokatlan módon magához ragadó ifjoncot.

– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy köszönöm a figyelmet. Az imént a magam írása mellett Baudelaire és Ady Endre egy-egy kevésbé ismert versét olvastam fel.

Öveges, aki addig, cipőjét lerúgva a kanapé sarkában, maga alá húzott lábbal kucorgott, visító nevetésben tört ki. A többiek egy pillanattal később kapcsoltak. Hangos szóváltás közepette kérték ki maguknak a leckéztetést.

– Hogy képzeli ezt ez a taknyos? Idejön és vizsgáztat! Egyáltalán ki ez a kölyök, és hogy meri ezt a szemtelenséget? – Még azok is bejöttek a hangzavarra, akik a felolvasás ideje alatt odakint ácsorogtak, a hidegtálak maradékai körül. Csak Asztaloson és Tótiszon látszott, hogy szégyellik magukat.

A fiatalember akkor már kiment a szobából. Klára hiába tartóztatta, hogy maradjon csak nyugodtan, mindjárt lecsillapodnak az indulatok, bejelentése után úgy érezte, dramaturgiailag az a legszerencsésebb, ha nyomban távozik. Az előszobában magára kanyarította vastag, zöld posztóból készült, kopott malaclopóját, szemébe húzta széles karimájú, fekete nemezkalapját, s mintha valami reneszánsz lovag volna, aki nyeregbe száll, kissé meghajolva köszönetet mondott a vendéglátásért, és fensőbbséges, gúnyos mosollyal a szája sarkában, távozott.

Amikor Klára visszament a szobába, Szebeni Anna fanyar hangon csak annyit mondott:

– Irodalomból mindenesetre valamennyien beszekundáztunk. Erről a fiúról viszont hallunk még.

– Miért? – sípolta Öveges. – Ki mondta, hogy Ady vagy Baudelaire nem írhatott pocsék verseket? Miért kéne ezekről jót mondanunk? Miért kéne egyáltalán megjegyeznünk ezeket? Én a magam rossz verseit is legszívesebben elfelejteném.

– Megértelek, Imruskám. A te rossz verseidet én is szívesen elfelejteném – csapta le a feldobott labdát Zlinszky. Öveges fügét mutatott barátjának.

– Ki ez a fiú, Klári? – kérdezte Szebeni.

– Zafír Tamásnak hívják. Pillanatnyilag, ha jól tudom, a Gellérthegyen lakik a menyasszonyával egy barlangban, a víztározó mellett. A lány terhes, de semmilyen segítséget nem hajlandóak elfogadni. Azt hiszem, innen épp szenet rakodni megy valamelyik pályaudvarra. – Ahogy beszélt, áthevítette a szabadságvágy, a társadalmonkívüliség romanticizmusa, de amikor átfutott a fején, mi lenne, ha a saját lánya lakna terhesen egy odúban, beleborzongott.

Engel, akárha idegen bolygóról érkezett lényeket szemlélne, úgy hallgatta a nem szűnő felháborodás hangjait. Jöttek-mentek a lakásban, töltöttek, ittak, hangoskodtak. Próbálta rákényszeríteni magát, hogy figyeljen arra, amit mondanak, de egybemosódtak a hangok, már egymással is vitatkoztak a hoppon maradtak. Őt magát nem izgatta a kisebbfajta botrány, épp ellenkezőleg, ez azzal kecsegtetett, hogy a megszégyenültek mihamarabb szétszélednek.

Klára lépett oda hozzá, először az este folyamán, és fojtott hangon a fülébe súgott.

– Tibor, egy kicsit viselkedhetnél házigazdaként! Ha már nem beszélgetsz senkivel, legalább ne vágj ilyen unott, fancsali képet. Nem kéne mindenkivel éreztetned, hogy a pokolba kívánod őket. Ezek az emberek jól érzik magukat nálunk, és én is jól érzem magam velük. Legalább erre légy tekintettel. Ne rontsd el a hangulatot!

Nem jutott szóhoz, hogy szabódjon, vagy kikérje magának a számonkérő hangot, mert felesége, arcán ismét barátságos mosollyal, már tova is libbent.

Ezt azért nem várta volna. Még hogy ő rontja el a hangulatukat! Idejönnek, felfalják, amit találnak, leisszák magukat, szidalmazzák a másikat, ez volna az a bizonyos hangulat, amit pont ő ront el? Talán el kellett volna mondania Klárának, hogy beszélt róla a falánk Sallai, amikor Király Kálmánnal, az Erdélyből áttelepült, langaléta szobrásszal tömték magukba a májkrémes szendvicseket nyomban érkezésük után. Sallai törzsvendég volt, a szobrász ritka látogató, bár Engel vásárolt tőle egy-két alkalommal. Klári még az előszobában fogadta a többieket, s ő az ajtó mögül véletlenül meghallotta beszélgetésüket.

– Romlik a kiszolgálás, már a múltkor észrevettem – súgta Sallai a másiknak teli szájjal. – Ha nem érkezik időben az ember, csak a reszli jut. Pedig micsoda trakta volt itt régebben! Még pár éve is. Lehet, hogy előbb-utóbb bezár a bazár.

– Azért nem kell aggódni, jövünk mi még ide. Van elég tartalék – biccentett a szobrász a falon lógó festmények, s az ezüstökkel és elefántcsontokkal teli pohárszék felé.

Ha nincs ilyen rossz állapotban, Engel talán fel tudott volna háborodni a hálátlan, tiszteletlen hangon. Így azonban, mint akit pofon vágtak, hallótávolon kívülre oldalgott.

Sose foglalkozott vele, mit ad Klára a vendégeknek; a konyha az asszony kizárólagos birodalma volt. Bármit készített, ínycsiklandóan tálalta, és az íze is elbűvölte azokat, akik megkóstolták. Engel az elmúlt hetekben azonban gépiesen evett, fel se tűnt, hogy mit. Csak Klára unszolására ült le naponta háromszor az asztalhoz. Egykedvűen őrölte a falatokat, mintha gyógyszert nyeldekelne, aminek nincs hatása. Ha felesége elment otthonról, és egyedül kellett volna ennie, megfeledkezett róla, utóbb Klára sopánkodva leszidta őt. Fel se tűnt neki, hogy változott az étrend. Közönye vagy az asszonyi rafinéria elleplezte előle, hogy szerényebben kosztolnak, ezért döbbentette meg a tapintatlan észrevétel.

Kifelé támolyogva megszemlélte a hallasztalon hagyott romokat. Ezek szerint csak ő nem vette észre. Máris érezhető, hogy nem dolgozik, hogy nem keres, hogy haszontalan az egész élete; csak kolonc Klára nyakán, aki azzal nyugtatja, hogy eddig ő tartotta el, eztán fordítva lesz: munkába áll, úgyis régóta vágyott rá.

Engel csak kereste a pénzt, felesége gazdálkodott. A háború előtt a műtárgyak mellett részvényekbe, kötvényekbe fektették a pénzüket. Amikor a baljós jelek szaporodni kezdtek, Klára intézkedett: a papírokat eladta, ékszert és köveket vásárolt. A vagyon nagy része – a kisebb rész fejében – átvészelte a háborút, és az elmúlt években még gyarapodott is. Engelt megdöbbentette, hogy máris szűkösebben kell élniük, és Klári erről egy árva szót sem szólt, sőt egyenesen eltitkolta előle.

Az is az ő hibája, hogy amikor Klári visszamehetett volna a Rádióba negyvenötben, lebeszélte. Ma aligha talál olyan állást, amit annyira szerethetne, mint az Irodalmi Osztályon végzett munkáját, ahol nemcsak szereplési lehetőséget tudott biztosítani a pártfogoltjainak, hanem honoráriumhoz is juthattak a műsorai révén. Nem bizonyult eléggé előrelátónak, ezért kell most Klárinak is aggódnia a jövő miatt. Mert neki van még jövője. Attól, hogy ő maga képtelen élni, nem veheti el tőle a lehetőséget, hogy boldoguljon. Vajon meddig tarthat ki a vagyon? Ha lassan felélik a tartalékot, eladogathatnak a képekből, az ékszerekből. Ha lesz, aki megveszi, és ha lesz még, amit eladhatnak. De ki vesz manapság képeket? Ki tudja, nem csengetnek-e be egyszer, hogy azokat is államosítsák, mert ahogy Kata is mondta, „múzeumban többen láthatják". És aztán? Kegyelemkenyéren? Barátok könyöradományain? Vajon támaszkodhat-e Klára Katára? Nem szorul-e rá ő maga is a támogatásra? Mert ugyan meddig bírja ki amellett a tuskó férje mellett? És miből él meg utána?

Sápadtan húzta be maga után a vécéajtót. Ő az oka mindennek. Csak kolonc Klári nyakán. Miatta kell aggódnia a jövőjükért. Ötvenévesen kell kilincselnie állás után, lemondani a megszokott jólétről és kényelemről. A bankkamatra nem lehet alapozni, a széfet is ki kell ürítenie, mert ezeknek semmi sem szent, az arany miatt jó, ha nem törik ki a nyakát, különben is kell valami mobilizálható tartalék vészhelyzetre; rövidesen hozzá kell nyúlnia a képekhez. Hogy lesz erre képes, szegény?

Kínos görcs feszítette a testét, de nem tudott megkönnyebbülni. Valaki megrántotta a vécé kilincsét, majd konstatálván, hogy foglalt, dolgavégezetlenül távozott. Klári hangját hallotta, ahogy udvariaskodva marasztalja a csapatostól távozókat, akik hangoskodva köszönik meg a vendéglátást, és egymástól is színpadiasan búcsúzkodnak. Senki nem akart utoljára maradni. A jó hangulat léket kapott a kínos incidenstől. Szerencsére nem kérdeztek rá, hol van. Talán megsértődtek, hogy hozzájuk se szólt az este. Talán nem is hiányzik nekik, észre se veszik, hogy eltűnt.

Amikor percek múlva elcsendesedtek a kinti zajok, előbújt rejtekhelyéről. Üres és néma volt a lakás, csak a konyha felől hallatszott az összekoccanó edények és evőeszközök zaja. A hallban toporgott, amikor az asszony bejött. Látszott rajta, hogy feldúlt, megviselték a történtek. Nem szólt semmit, csak széles mozdulatokkal hordta ki az üres tálakat, szikkadt ételmaradékoktól pecsétes tányérokat. Amikor zakóját levetve Engel is nekigyűrkőzött volna, rászólt:

– Hagyd csak, nem kell segítened. Majd én megcsinálom. Úgyis holnap mosogatok csak. Menj be nyugodtan, és feküdj le.

Minden szavából sütött a sértettség és a neheztelés. Engel sejtette, mit gondol, igazat is adott neki, ugyanakkor vétlennek érezte magát, kiszolgáltatottnak egy nála nagyobb erőnek, amivel szemben tehetetlennek bizonyult, s amiről beszélni sem tudott. Nem elég, hogy ilyen állapotban kellett volna játszania a gáláns házigazdát, utóbb még meg is alázza a kudarcért. És nem szól hozzá, nem beszél vele, mintha egy taknyos kölyköt büntetne meg. Mint a gyerekekkel tették kiskorukban, emlékezett Engel. Nem szól hozzá, nem kommentálja az este történéseit, nem adja tovább a pletykákat, amiket hallott; látszik rajta, hogy neki is elege van: miatta mélabús, az ő búskomorsága rágja a lelkét, s közben vele agresszív. Mással felszabadult és vidám.

Tönkreteszi a felesége életét, ami nélküle korántsem lenne ilyen kilátástalan – roskadt le egy karosszékbe.

Klári úgysem képes átélni, mit érez, nem is érti, mert hiszen nem is érthető, ő maga sem érti, csak napról napra elviseli állapotát, mintha csodára várna, amiben nem hisz. Ha éppen nem az apátia bénítja mozdulatlanná, akkor fél, retteg, akár a következő éjszakától, mert azt mondják, hogy éjszaka jönnek, időt sem hagyva a csomagolásra. Klári persze erre azt mondja: rémeket lát, pedig ők a vakok és süketek, hogy nem látják, mi készül, mi zajlik máris körülöttük, ahogy másokat már el is vittek, ha lassan, körültekintően folyik a likvidálás, és nem tudni pontosan, kit miért visznek el, akkor is. Először csak Kistarcsára, akár a gettóba, azután Recskre. Ott van az a tábor, amiről a bíróságon suttogtak. Az is lehet, hogy onnan is továbbviszik őket, át a határon, valami orosz lágerbe, mint azokat a szerencsétlen műegyetemista fiúkat. És onnan nincs visszaút. Ha nincs is gáz, csak éheztetés, verés és hideg, akkor sincs menekvés. Lassú, kínos halál. És Klári képes azon megsértődni, hogy nem tud jó képet vágni a vendégséghez. Őrület!

Ezért őrlődik minden este: altatót bevenni, és azon szorongani, hogy öntudatlanságában lepik meg, és magatehetetlenül hurcolják el, vagy álmatlanul kínlódni hajnalig, percekre szunnyadva csak, miközben éberen retteg ugyanettől. Ellenállni persze így sem tudna, hiába fogadkozott negyvenötben, hogyha még egyszer bekövetkezik, fegyvert fog. Ezért jönnek most egyenként mindazokért, akiket el akarnak fogni, mert így nincs ellenállás.

Az is lehet, hogy csakis őt akarják. Mert nem a vagyon és a jólét, nem is a szalon szabad szájú, de ártalmatlan vendégei szúrnak szemet, a sok gyanús léhűtő, akik tesznek a kommunizmusra, mint ahogy bármi másra is, ami a politikával kapcsolatos, mert semmi egyéb nem foglalkoztatja őket, mint a másnap megírandó penzum. Ezeket elég megfosztani a lapjaiktól, kiadóiktól, és máris kezes bárányok lesznek.

Engel visszahőkölt nagyképűségétől. Ugyan miért is kellene nekik pont ő? Talán mert védencei révén már a harmincas évektől belelátott az illegális mozgalom piti frakcióharcaiba, és tud a disznóságaikról is. A tragikomikus pártkizárásokról vagy például arról a szerencsétlen lányról, akinek ideggyengeségét túlzott veszélyforrásnak tartották, ezért nem akarták kockáztatni, hogy fenyegető letartóztatása esetén beszéljen. Engel most is beleborzongott, ahogy eszébe jutott: a lány rettegett a lebukástól. Amikor hetekkel korábban elhozták hozzá, hogy kiokítsa, hiába nyugtatta, ha beviszik, ragaszkodjon az ügyvédi jelenléthez, és nevezze meg őt azonnal. Közreműködésére nem kerülhetett sor. A sejt úgy döntött, nem kockáztatnak. A lányt a saját szeretőjének kellett rábírnia, hogy akassza fel magát. Pártfeladatként szakított vele. Engelnek forrt a vére, amikor megtudta, mi történt, most azonban arra gondolt, lehet, hogy a lánynak tényleg megváltás volt a halál. Ezek nem kegyelmeznek annak, akiben csalódniuk kell. Talán számítottak a háborút követően az ő csatlakozására is, de hű maradt az elveihez. Ahogy őket képviselte, amikor a kommunistákat üldözték, azóta, hogy hatalomra kerültek, olyan ügyfelei is voltak szép számmal, akiknek a képviseletét ugyanezért vállalta, csakhogy ezúttal velük szemben. Ezt torolják meg.

Először csak a munkáját veszik el. Később kitelepítik, netán letartóztatják, és hamis váddal elítélik. Ha nem végzik ki, mehet valamelyik szovjet lágerbe. Lehet, hogy Klárát is belekeverik, de ha nem, akkor is földönfutóvá tehetik, Katát pedig otthagyja a férje, ahogy Kata is megtagadta őket.

Nyugtalanul pattant fel s ment át a hálószobába. Ingerült mozdulatokkal csomózta ki a nyakkendőjét, mintha sietősen át kellene öltöznie, mielőtt indulna valahova. A szomszédos fürdőszobában Klára zuhanyozott. Amikor belépett, már hosszú, rózsaszín selyemhálóingét viselte, és mártírarccal vonult a helyére, az ágy másik oldalára. Engelnek könnyebb lett volna, ha hangot ad felháborodásának vagy neheztelésének, mert így, hogy szenvedő tekintetét kellett elviselnie alig egy órával azután, hogy harminc ember társaságában lubickolni és sziporkázni látta, bűntudatot érzett. Léte a másik boldogtalanságának a záloga. Ez zakatolt benne, miközben fogat mosott, és arra gondolt, mégiscsak abszurdum, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri azért, mert életben maradt. Nem tudja elfelejteni Gábort, lehetetlen elfelejtenie, hogy már akkor értelmetlenné vált az élete, amikor a fia odaveszett, csak néhány év haladékot kapott a sorstól, hogy e következtetést végérvényesen levonja. A mégiscsak létező Isten bosszúja ez? De hát miért? Lassan, szinte kéjesen alázza porig. A fiát elvette, a lánya undorral elfordult tőlük, mindattól, amiben hittek, s végül Klárát is elveszíti, mert neki férfira volna szüksége, nem pedig egy hasznavehetetlen, magatehetetlen senkire, aki ráadásul őt is veszélybe sodorhatja. Mit követett el, ami ilyen büntetést érdemel?

Nyugalmas öregkort akart biztosítani Klárának, aki épp a vénülés kapujában veszíti el a biztonságot, amit majd harminc esztendőn át megadott neki. Szerette volna a síron túlról is garantálni gondtalan jólétét, ahogy Klára ellátta őt egy életen át. Hűvös józansággal úgy kalkulált, az asszony legalább tizenöt-húsz évvel túléli őt. Ne szenvedjen hiányt semmiben, sose kelljen arra gondolnia, amivel az asszony olykor őt is, önmagát is riogatta, hogy egyszer majd hiányozni fog a keresete és a nyugdíja, felelőtlen döntés volt idő előtt letenni a lantot.

Kudarcot vallott a kalkulációja. Minden összeomlott. Munka nélkül, betegen, előbb-utóbb talán válságosra forduló pénztelenségben súlyos terhet, ráadásul a meghurcoltatás folyamatos kockázatát jelenti Klárának.

Erőtlenül vonszolta magát a hálószobába, és zökkent le az ágyra. Estéről estére úgy készült a lefekvésre, mintha kínpadra vonnák. Tudta jól, ha leoltják a franciaágy fölötti lámpát, és abbamarad az egymáshoz koccanó, metszett üvegek csilingelése, a sötétben a szorongás hatványozott erővel támad. Már ettől görcs állt a gyomrába, és borzongani kezdett.

– Jó éjszakát! – mondta Klára, és hátat fordítva neki, párnájára hajtotta a fejét.

– Jó éjszakát! – mondta ő is, mert nem tudta, mi egyebet mondhatna még, és leoltotta a villanyt.

Azt hitte, sokkal nehezebb lesz, de ahogy ebben a pillanatban meghozta a döntést, megkönnyebbült. Arra a kérdésre kellett csupán felelnie, hogy ha kibírhatatlan szenvedés gyötri, ugyan miért kellene továbbra is elviselnie állapotát, ha döntése Klárával kapcsolatos aggodalmaira is bizonyos megoldást jelent.

Olyan tiszta fejjel válaszolt, mint hetek, hónapok, talán évek óta soha, egyetlen magában feltett kérdésére sem.

Nem kell.

Türelmetlenül várta, hogy Klára szuszogása egyenletessé váljon. Elégedetten gondolt arra, hogy gyorsan elalszik és álma mély. Óvatosan felkelt, átment a dolgozószobába, és úgy ült oda íróasztalához, mint aki régóta készült erre a percre. Hűvös nyugalom szállta meg, mintha korábbi nyugtalansága csak abból fakadt volna, hogy nem jutott döntő elhatározásra. Felkapcsolta az asztal fölé hajló, festett üvegű lámpát, aminek fénye az asztalon heverő ív papírra és a mellé helyezett töltőtollra esett. Hetek óta nem talált elfoglaltságot, nem is rendezgette már az iratait, próbálván elhitetni magával, hogy mégis akad tennivalója; nem tudta, mikor készítette oda ezeket és miért, de mintha csak erre az alkalomra várt volna minden. A hatalmas karosszéket az asztalhoz igazította, lábát az asztal alatt kényelmesen a puffra helyezte, és sebesen írni kezdett.

Hosszabb levelet akart fogalmazni, néhány mondat után azonban felhagyott szándékával. Módszeresen miszlikre tépte a papírt, és a szemétkosárba dobta. A pár sor, amit végül papírra vetett, elég tömör és feszes volt, hogy ellensúlyozza mindazt, ami hetek óta csillapíthatatlanul kavargott benne.

Miután végzett, határozott léptekkel a konyhába ment, és sorra kihúzkodta a konyhaszekrény fiókjait, ahol a gyógyszereket tartották. Az altatópor fehér és sárgás színű papírzacskókba porciózva sorakozott egy arany Anjou-címerekkel díszített, fekete bonbonosdobozban, a többi gyógyszer mellett. Régebben is élt vele, egy-egy nehezebb nap után. Lópor – üzente neki a doktor, akivel Klára felíratta. Ha lehet, inkább csak az adag felét vegye be egyszerre, valószínűleg attól is jól alszik majd. Még egyszer rendelt, tartaléknak, noha alig használt el belőle. Tizenkét apró zacskó sorakozott egymás mellett. Sietős mozdulatokkal, egymás után az összeset egy bögrébe ürítette, és a csap alá tartotta. Fehéren habzott az oldat. Csak attól tartott, hogy Klára rajtakaphatja.

Egy hajtásra itta ki a bögre keserű tartalmát, amiben nem egészen oldódott fel még a por.

Visszament a dolgozószobába, íróasztalán a kristály tintatartóval a lámpának támasztotta a levelet, és leoltotta a villanyt. Egy pillanatra tanácstalanság fogta el, visszafeküdjön-e Klára mellé, vagy inkább a nappaliban, a kanapéra heveredjen, végül úgy döntött, a helyére fekszik, nem lesz riasztóbb ott sem, mintha reggel a nagyszobában, váratlan látványként fogadná őt.

Most döbbent rá, hányszor képzelte már el ezeket a pillanatokat. Mindig azt hitte, rettegni fog a visszafordíthatatlantól, amit maga idéz elő, ezért nem volt bátorsága hozzá; ettől az őrjítőnek vélt néhány perctől vagy talán negyedórától félt, s nem az azután bekövetkezőtől. Annyiszor lepergette magában ezt a jelenetsort, annyiszor borzongta végig, hogy mostanra nem maradt benne más, mint a részletről részletre végiggondolt feladat egykedvű beteljesítése, végrehajtása.

Mielőtt lefeküdni indult volna, az ablakhoz lépett, s a domboldal körvonalait nézte a telihold fényében. A szélcsendben alig rezzenő platánok között Gül baba türbéjének romos körvonalait is láthatta. Számtalanszor kellett a gyerekeinek elmesélnie, ki volt a talányos nevű török, s hogy baba azon a nyelven nem ugyanazt jelenti, mint magyarul. Talán Katának is kellene hagynia néhány sort, jutott eszébe, de már nem volt ereje hozzá. Káprázott a szeme. Szédülni kezdett. Mennyit bohóckodott neki a két gyerek, amikor vasárnap délelőttönként odakint a türbénél játszottak, emlékezett a sötétben az ágyhoz tapogatózva.

Máskor, ha a fiára gondolt, nyomban elkomorult, s olykor órákra belesüppedt vigasztalhatatlanságába. Ezúttal azonban egy másik, több mint ötvenéves emlék váratlanul éles kontúrjai bukkantak fel tompuló tudata mélyéről. Gyerekként, egy este, lefekvés után egyre csak kérlelte anyját, hogy ne menjen még, ne hagyja magára, mire az gyanút fogott, és kérdezgetni kezdte, ugyan mitől tart. Egy idő után kibökte: fél a sötétben. A haláltól fél. Anyja magához ölelte, azzal csitítgatta, hogy sokáig él majd, s ha addig nem találnák meg az örök élet titkát, és nagyon sokára, úgy százhúsz évesen netán mégis meghalna, odaát ismét együtt lesz mindazokkal, akiket valaha szeretett. Együtt lesz velük, apjával és anyjával is.

Ez az emlék vezette most, és ugyanolyan végtelen nyugalom áradt szét benne, mint akkor este. Mintha egy korlátba kapaszkodna. Hűvös és sima tapintású a fa, akár a fal, aminek mentén araszol, kezét folytonosan a korláton nyugtatva.

Ahogy elnehezült fejjel ledőlt Klára mellé, és tőle telhető igyekezettel úgy helyezkedett, hogy a lehető legkevésbé keltsen pánikot az asszony ébredésekor, még mindig fülében csengtek anyja mondatai. Azután hirtelen lejtőssé vált az út, keze megfeszült volna a korláton, de úgy érezte, mintha csúszna, lába alól kiszalad a talaj, megszédül, zuhan

(Részlet a Keleti pályaudvar, végállomás című regényből)