Aztán jöttek az órák. Nagypapa Szputnyikja szorgalmasan keringett önmaga körül a karomon, mutatta a valóságosnak tűnő időt, és ezzel így meg is békéltem volna, ha nem történik egy kis baleset. Egyszerűen megbotlottam a járdán (egy helyéről kiszaggatott szemétgyűjtőedény meredező csonkjában), és a lendülettől fejjel nekizuhantam Tripammer Ede órásboltja kirakatának, ami nagy csörömpöléssel betörött.

Az öregúr fehér köpenyben, méltóságteljesen lépett elő az üzlet sötétjéből, végigmért, mint afféle ordenáré huligánt, aki fényes nappal egy békés kisiparos (pardon: kisvállalkozó) magánszférájába hatol be eszeveszett részegségében. Szerencsére sikerült kimagyaráznom magamat, s mint kiderült, a biztosító minden bizonnyal megtéríti a kárt. Beléptem az órásboltba, ahol legalább fél évszázada semmi sem változott, épp azért nem is járt el felette az idő. Ahol több az óra, ott az idő is több. Csak álltam, lassan forogva körbe, mint egy eleven másodpercmutató, és a sötétbarnára pácolódott falakon függő órákat úgy bámultam, mint a legtökéletesebb múzeumi remekműveket. Tripammer Ede hosszas morgolódás és a kirakat kitakarítása után maga is csodálkozva, sőt némiképp zavartan vette tudomásul, hogy még mindig ott vagyok, és kényszerű találkozásunk ezek szerint még korántsem ért véget.

Ugyanazt a kérdést tette fel, amely, úgy látszik, ennek a generációnak a sajátja, s amelyet réges-rég már nekem szegeztek egyszer.

– Tetszik valami?

Hogyne tetszett volna, bár hogy micsoda, azt nem tudtam pontosan. Márpedig az órások szeretik a pontosságot, a feleletekben is. A farzsebemben kibírhatatlan módon éreztem ronggyá foszlott bőrpénztárcámat, és erőnek erejével próbáltam emlékezni, mennyi pénz lehet nálam. Gaby eléggé szűkmarkú volt, ez is hozzátartozott részéről a hivatástudathoz, a készpénzt, a családi kasszát, amit egy valószínűleg még szintén nagypapától hátramaradt, ütött-kopott, szürke fém cigarettásdobozban tartottunk, majd’ minden este, félhangosan, úgy, hogy én biztosan halljam, bárhol is lapítok, átszámolta, és sóhajtozott közben, hogy ennyi keresetből a világon nem fogom vinni semmire. Részéről csak egyszer tapasztaltam „vétkes" pénzpazarlást, bár – ha az ő esze szerint próbálok gondolkodni – az is inkább befektetés volt, amikor a fejébe vette Édesanyuka és lehetetlen fia (úgy is, mint férj…) átnevelését, miután kiderült, mindketten abban a kezdeti ősállapotban leledzünk, hogy nem voltunk még McDonald’sban. Gaby, aki az egyedfejlődés egyik legújabb állomásának tekintette a gyorséttermet, a „praktikus, gyors, higiénikus" hármas jelszó ellenében a drágaságát is megbocsátotta, és mint a hivatás elérésének megengedhető eszközét kezelte. Édesanyukát és engem is megfogott, amikor azt „kérte" születésnapjára, hadd vihessen el minket a Mekibe (csak így említette), mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy a huszadik század utolsó éveiben olyanokkal kell egy fedél alatt laknia, akik azt se tudják, eszik vagy isszák a McDonald’sot. Lehet-e ellenállni egy születésnapi kívánságnak, hát persze, hogy nem, így ültünk hármasban egy csomó műanyag- és papírdoboz meg -pohár fölött, ajándékainkat Édesanyukával mindketten elfelejtettük magunkkal hozni, mintha ide nem illene, és biztosítottuk Gabyt, hogy otthon még egyszer felköszöntjük, holott addig egyáltalán nem tettük meg, csupán Édesanyuka dünnyögött, műanyag villájával ügyetlenül böködve műanyag tálba préselt salátáját, hogy lám, megint eltelt egy év.

Én pedig automatikusan rápillantottam az órámra, mintegy ellenőrizendő, hogy tényleg így van-e: fél hármat mutatott.

És igenis, vinni akartam valamire, jobban mondva valamit. Hirtelen és kínzó felismerésből, egy órát. Nagy titokban. Haza. Hogy ne vegye észre senki. Mert az nem járja, hogy úgy teljen el egy élet, hogy egyszer sem vásárolok órát.

Körülnéztem az üveges vitrinben. Tény és való, volt nagyapai órám, ami méltóképpen hagyományozódott rám (sőt lehet, mégis méltatlanul, amennyiben most készülök a Szputnyik elárulására), ám az igazán tökéletes az lett volna, ha az atyai arany zsebóra vándorol tovább hozzám, annak rendje s módja szerint.

Nem volt se rend, se mód – arany zsebóra pláne nem.

Ha megfeszülök, se tudom felidézni, milyen órát viselt Édesapuka. Még egy titokkal többje van, mindig is vezetni fog, hogyan is képzeltem, hogy utolérem, a fene egyen meg!

Rámutattam az üveg mögött a legszerényebbnek tűnő zsebórára, amihez lánc se dukált. Tripammer Ede odahajolt, az üvegben halványan tükröződött az arca, az volt az érzésem, nem is az órát nézi, hanem engem vizslat, így közölte, nagy sokára és lassan, mint aki még e rövid kijelentés során is változtat azon, amit mondani akar, huszonötezer, és gyorsan elfordult, mintha kerülné a pillantásomat.

Előhalásztam a pénztárcámat, tudván tudva, hogy ennek az összegnek a töredékét sem rejti a szakadozott erszény, mégis alaposan átvizsgáltam, ujjammal morzsolgattam a papírpénzek csücskét. Akkor láttam meg a legalsó polcon egy nagyon bumfordi, négyzet alakú alumíniumórát, amihez enyhén elkoszolódott, piros vászonszíj tartozott, és mellette öreges, szálkás ceruzaszámokkal egy kis cetlin ott virított az ára, háromezer forint.

Ezt… megveszem, hoztam Tripammer Ede tudomására, mert úgy éreztem, valami különleges titok hordozója leszek a csúnyácska óra révén, és az a beláthatatlan idő, amit másoknak mutatott, hozzám költözik, felvértez.

Nem kell ám mindenáron vásároljon, fiatalember, szólt hozzám az órás, és befestett ősz hajszálaim jutottak eszembe erre a megszólításra, és ránéztem, aki teljesen kopasz volt. Szó sem lehetett arról, hogy lebeszéljen, a pultra kiterítettem két darab ezrest és minden egyéb aprót, majd megkértem arra is, hogy a zsebórát se adja el másnak holnapig, mert mindenképp eljövök érte, és kifizetem. Kérem, hajtotta meg magát Tripammer Ede, s hangjába a szigorúság mellé ezúttal mintha némi csodálkozás, sőt, hadd higgyem azt, csodálat vegyült.

Otthon az órát elrejtettem, méghozzá a legméltóbb helyre: ugyanannak a szekrénynek a mélyére, ahol annak idején Édesapuka fényképezőgépét megtaláltam, amely kis lyukat azóta saját territóriumként kezelek, mint a titkok mélységes barlangját, ahová – bár nyugodtan be lehetett volna pakolni ide egyebet is, maradt még hely bőven – más nem tehette be a kezét.

Reggel pedig a bankkártyáról leemeltem azt a bizonyos huszonötezer forintot, amennyibe a legegyszerűbb zsebóra került Tripammer Ede órásboltjában.

Nem emlékszem, valaha is vártam-e ennyire a kölcsönzési idő végét szeretett kis fiókkönyvtáramban, mint ezen a napon. A visszahozott könyveket ott hagytam a gurulós kiskocsiban, nem osztottam vissza őket a helyükre. Az üres percekben, amikor nem volt benn senki, próbáltam szemezgetni kicsit a Szindbád-ból, egy kötészetre félretett, ronggyá olvasott példányból, amikor rájöttem, hogy itt is, ott is egész ívek hiányoznak belőle – íme Szindbád, ez a titokzatos úr, amint az olvasók jóvoltából végképp eltűnik, nincs író, aki ezek után kitalálhatná, mi történik vele, szakasztott, akár Édesapuka, hát majd egy szép napon… De előbb az óra, elvégre mindennek eljön az ideje!

Tripammer Ede az órások megszokott pózában, görbe háttal, szemén a nagyító monoklival ücsörgött, és pirinyó csavarhúzójával próbált rendbe szedni egy aprócska szerkezetet, hogy az munkája gyümölcseként méltóképp bánjon majd a másodpercekkel.

Ott álltam előtte, és abban a pillanatban az összes óra, ami a falon lógott, elkezdett ütni-verni, bim-bamolni, zenélni. Tripammer Ede felállt, az asztalát borító posztóra hang nélkül hullott ki a kezéből az apró csavarhúzó, úgy tűnt, a következő pillanatban megkérdi, mi tetszik, de uralkodott magán, tudta már, mi tetszik, egyszerűen csak a vitrinre mutatott némán.

Mint valami szent ereklyetartót nyitotta ki az ajtaját, és emelte ki tenyerén tartva a legegyszerűbb zsebórát. Tömör ezüst, szólalt meg végre, Rimaszombati professzoré volt, emelte rám a szemüveg lencséje mögött óriási bogárrá nőtt szemét, felteszem, hallott róla, a kórbonctani intézetet vezette.

Szóval egy kórboncnok, nyugtáztam magamban, és az első pillanattól fogva jólesett, hogy ilyen története van ennek az órának, habár az nem mondható, hogy sok mindent „látott", mégis különös és felettébb titokzatos események során verte az időt egy olyan férfiú ruhazsebében pihenve, aki mindennap a halállal foglalatoskodott.

Letettem Tripammer úr elé a pénzt, amit ő számolatlanul elrejtett egy kis fiókban, majd mint aki ezáltal bevégezettnek tekinti közös dolgainkat, visszaült a székére. Rimaszombati professzor zsebórájának ezüstje még meg sem melegedhetett a kezemben, amikor áruló módon újból a vitrin felé fordultam, és a legelmélyültebb módon kezdtem szemlélni az odabent ketyegő többi órát.

Volt ott egy dupla fedelű, cirkalmazott aranyóra, ahogy dukál, lánccal. Római számokat festettek porcelán lapjára, amit finom, leheletrajzolatú hajszálrepedések fontak be, és pontosan ezektől lett olyan… igen, mért ne mondhatnék ilyet: szép.

Szép. Lehetséges, hogy egy idő után jobban tetsszen egy óra, mint a feleségem? És ki állítaná, hogy egy feleséget nem lehet felhúzni? Viccelődöm itt…

Tripammer Ede megint felállt, megkerülte a pultot, és szakasztott úgy, mint tegnap, közvetlenül mellettem állva odahajolt az ajtóhoz, éreztem a belőle áradó öregszagot. Némán mutattam az üvegre, és ő, már elfordulóban, száraz hangon csak annyit közölt, amennyit szükséges. Százhúsz, mondta, s nehogy véletlenül kétségeim támadjanak, gyorsan kiegészítette, természetesen ezer.

Tudtam a sorsomat, azaz az óra sorsát, de nem voltam benne biztos, hogy ezt ilyen merészen, kitárulkozva az órásmester tudomására hozhatom-e, ám úgy látszik, ismerhette valamelyest az órákba bolondult lélek anatómiáját, mert amikor visszatért a helyére és leült, mintegy búcsúzásképp megnyugtatott, meg fogja várni, kérem, tessék nyugodtan hazamenni.

Talán kellett is ennyi biztatás, hogy jó úton járok, titkom nem valami rettenet, hanem dicsérni való igyekezet. Nyugodtan mentem haza, s rejtettem el első zsebórámat ugyanoda, ahová a bumfordi alumíniumot.

Figyeltem a két nőt: Édesanyukát és Gabyt, vajon melyikük lesz az, aki valamit kapisgálni kezd titozatosságomból, anélkül, hogy a történtekről bármit is sejthetnének, az a bűvfény, amit magamnak az első hajfestés után megelőlegeztem, érzékelhető-e a számukra? Édesanyuka tényleg úgy elfásult volna, hogy egy szem bogárkája már csak annyira érdekes a számára, amennyiben éhes-szomjas, avagy Gaby hosszas távollétei során megkérdezi, suttogva nyitva be egykori szobájába, mintha bűnre csábítana, hogy nincs-e kedvem römizni egyet – és sose felejti el hozzátenni, mint a régi szép időkben, mintha a kártyalapok szeszélye nem ugyanaz lenne mindig.

És Gaby, a falusi portáról elmenekült, mindig és makacsul (és bizony, a makacsság: részben butaság), kielégíthetetlenül többre vágyó és törő hivatástudós érzékeli-e rajtam, hogy a nagy változás, kívánsága és útmutatása szerint, a cél felé tartó lázas igyekezet most veszi kezdetét, most köszöntött be az a szent időszak, amikor már nem csupán szürke kis könyvtáros vagyok, aki hülye módon olvas, mert annyi könyv között mi mást tehetne, hanem olyasvalaki, aki pontos rend szerint igyekszik atyai örökségébe lépni, hasonulni… önmagához. Persze lehet, hogy művem tökéletesebbre sikeredett, mint valaha is reméltem volna, és titkom valóban titok maradt, anélkül, hogy valakinek is feltűnt volna, hogy a nagyszobai szekrénysor bal felső ajtaja mögött egyre több óra tiktakol.

Tripammer Ede egy idő után már nem csodálkozott, ha boltjának kis csengettyűje megkondult, és immár régi ismerősként én léptem be rajta, erős érdeklődést mutatva a vitrin egy újabb darabja, mi több, a falon lógó időmérő szerkezetek iránt is. És minden alkalommal újabb órával álltam tovább.

Pontosan nem tudnám megfogalmazni, mire is gyűjtöttünk mi ketten Gabyval, vagyis közös életünk, ha a jövőt tekintem, miképp is kellett volna alakuljon a megfelelő mennyiségű pénz fényében. El kellett volna költöznünk egy másik lakásba, otthagyva Édesanyukát öregségére, a világ legförtelmesebb árulását követve el? A kérdés azonban nem vált kérdéssé, legalábbis ebben a formában nem, mert az órák szaporodtak a szekrényben, lassacskán már magam is elég gazdag kiállítású vitrint nyithattam volna belőlük (érdekes, Tripammer Ede sose fogyott ki a szebbnél szebb órákból), amikor Gaby rájött, hogy a kuporgatott (istenem, milyen kimondhatatlanul utálom ezt szót) pénz sehol sincs.

Nem bánom ma sem, hogy minden így történt, mert legalább láthattam Gabyt a közös életünk folyamán egyszer sírni, vagyis olyasmit cselekedni, amit nem lehet előre megtervezni (a bemutatkozó esést fedje jótékony homály, holott bölcselkedhetnék azon, bizony, ő is csak esendő ember…), mert egy csöppet sem része a hivatásnak, hogy egy ember sír, sirat valamit, ami volt, és a jelek szerint már nincs. Gaby az ágyon ült, arcát két tenyerébe temette, furcsa, nyüszítő hangon sírt, s nem hinném, hogy azért, nehogy Édesanyuka meghallja, hiszen úgyis minden áthallatszott, a legkisebb pisszenés is, a legvalószínűbb, hogy saját sírását nem akarta hallani, azt, hogy így járt, annyi igyekvés, küzdelem, törekvés után itt ül kifosztottan. Eszébe se jutott, hogy örvendeznie kellene, mert sikerült legmerészebb terve, hogy engem átformál, kimozdít évtizedes tunyaságomból, hiszen valaha azt hittem, hogy az élet magától eltelik, mert az a dolga, anélkül, hogy tennék is érte valamit.

Gaby nem szerette a titkokat, rettegett tőlük, s ettől fogva már tőlem is.

Hová tetted azt a temérdek pénzt, te szerencsétlen, kérdezte kisírt szemmel, és én csak a fejemet csóváltam, dehogyis gúnyolódtam rajta, csupán a szerencsétlennel nem tudtam egyetérteni. Te…, meredt rám aztán, te nőkre pazaroltad a közös jövőnket? Elkurváztad, ugye?, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam, mert ha azzal vádol meg, hogy a Holdba utaztam ezen a pénzen, az se lett volna nagyobb képtelenség, mint ez a se hozzá, se hozzám nem illő kurvázás. Lehet, hogy a tudatalatti lelkiismeret-furdalás mondatta vele, jegyzem meg, mert való igaz, házaséletünk ilyen értelemben vett gyakorlati része jóformán a nullára redukálódott, holott korábban sem lehetett volna dicsekedni vele (kinek?, mikor?, miféle szavakkal?).

Nem hiszem ma sem, hogy kegyetlen lettem volna akkor, amikor komolyan elkezdett munkámat e kétségkívül nem túl szép emlékű intermezzo után is rendületlenül folytattam. Elvégre itt már nem csupán (sőt: már főleg nem) Gabynak kellett megfelelnem, hanem leginkább magamnak, és – ezt azért félve mondom – Édesapukának, aki mintha mostanában, amióta tudatosan próbáltam az örökébe lépni, jobban odafigyelt volna rám.

Egy ideig nem vettem több órát (aha, tanulási folyamat is ez egyben, titokká átvedleni), ám Gaby elkeseredett vádja a nőkről elgondolkodtatott. Vajon – ha csak eszközként is – nem a hivatás következő, súlyosabb, minden eddiginél nagyobb körültekintést követelő állomását jelezte-e számomra? Nem csupán a vádra akartam most már csak azért is „méltóvá válni", hanem újból Édesapuka életére kellett gondolnom, ahol a hivatali titok és a magánszféra titkai kibogozhatatlanul gabalyodtak egymásba, és miután Édesanyukának a kezdetektől tilos volt kérdeznie, hát ezt se kérdezhette. Mégis úgy éreztem, hogy Édesapuka példája legfeljebb séma, nem általános érvényű minta, és nem adhat mindenre automatikus felmentést, hiszen ha folyton az ő életreceptjét követném, azzal nem csupán Gabyt gyaláznám meg, hanem Édesanyukát is, akkor pedig számomra sincs irgalom. Ragaszkodom hozzá, hogy a titok tiszta maradjon, emberi vágyakkal megmagyarázható, s bár lehet, hogy nemtetszést szül(ne), mint Gaby esetében az órákra való „pénzkidobás", meg nem alázhat.

A postaládába naponta begyömöszölt hirdetőújságok hemzsegnek a telefonos ajánlatoktól, egyet magammal vittem a könyvtárba, és akadozó nyelvvel, elvégre egy ismeretlen és némiképp félelmetes tartomány kapuján kopogtattam, kezdtem el hívogatni a számokat.

A hangok megijesztettek. Durvák és közönségesek voltak. Na, mondjad, picim, mit akarsz? Lehet, hogy valaki erre gerjed, hajlandó vagyok elfogadni, hogy sokan szeretnének „picik" lenni, de aki egyszer már örökéletű bogárka, mi egyebet kívánhat?

Mindig csak annyit közöltem, hogy a hirdetés ügyében érdeklődöm…, lehet, érezték a megszeppenést, és támadtak, mintha ennek a szolgáltatásnak (ahogy többnyire nevezik) ez kötelező velejárója kellene legyen, és a gyöngédség, a fuvolázó hang – magam ilyesmit vettem volna szívesen – tökéletesen ismeretlen lenne a számukra.

Kicsit tartottam tőle, hogy a sok mobilhívás egyszer csak kiderül a központban, de azt is be kellett látnom, hogy a titok óhatatlanul veszélyeket rejt magában, ráadásul olyanokat, amik még annak is meglepőek lesznek, aki saját akaratából ül nyakig (pedig fickándozni szeretne ám!) az egészben.

De reméltem, egyszer csak megszólal majd az a hang, amelyikben megbízhatom. A várakozás legalább olyan csodálatos, mint bármi egyéb kaland, ezt az elmúlt évtizedek alatt Édesanyuka és Vera néni ígérgetésein nevelkedve alaposan megtapasztalhattam.

Amikor ez a nap elkövetkezett, és végül egy egyszerre pajkosnak és szomorkásnak tetsző (igen, tetszett…) hanggal megegyeztem, hogy délután elmegyek hozzá, diszkrét magánlakására, mert ő is olyan egyedül érzi magát, és kellemesen eltöltünk egy órácskát, címként a szomszéd lépcsőház számát adta meg, ahol a név nélküli, pirosra festett kaputelefont kell nyomni.

Sose mertem odamenni, mert nem tudom, hányadik érzékem tette, de biztos voltam benne, hogy a kinyíló ajtó mögött valamelyik Örsi-lánnyal találnám magam szembe, ott, a valahai húsvéti locsolások tizedik emeletén. Hagytam, hogy a titokban ez legyen az igazi titok, ez a kísérteties és varázslatos szomszéd lépcsőház a „rosszlánnyal", aki tán jobb valamennyiünknél, de ez szerencsére nem derülhet ki soha.

És akkor utoljára a gyűrű. Édesanyuka örökítette rám azt a vélekedést, hogy utálatosak azok a férfiak, akik pecsétgyűrűt, böhöm nagy aranyakat hordanak (a jegygyűrűn kívül, természetesen), nem tudom, kinek a mintája alapján, de nála ezek az „alakok" – ő biztos így emlegetné őket – egy személyben testesítették meg a kispolgári felfuvalkodottságot és a primitív kivagyiságot. Eszembe ötlik, hogy valaha az a rettentő bácsi, a barna ruhás Fejes elvtárs is óriási pecsétgyűrűt villogtatott a kezén, ami Édesanyukánál eleve kizáró ok volt. Butaság, elvégre egy-egy gyűrűnek csodálatos története lehet, évszázadokról, emberi életekről, szerelmekről, csalódásokról, mindegy, hogy herceg hordja vagy szakszervezeti bizalmi, a gyűrűnek mindenképp titka van, és ettől lesz mégis… szép (már megint ez a szó!).

Éreztem, miképp gerjed, formálódik, gomolyog bennem a szomj a gyűrű titka után, sokáig egyszerűen természetesnek vett viszolygásom mint mérkőzik a bűntudatot egykettőre maga alá gyűrő áhítattal, és mustrálom a bal kezemet (a jobbon Gaby jegygyűrűjének soha, semmitől se kell félnie, hogy csak azért, mert ő…), miképp is festene rajta egy gyűrű, ami szintén egy jegy, mi más is lenne.

Nem túl proccos, nem vaskos, hanem egy szerény aranykarika, amiben lenne egy aprócska, a legkisebb ribizliszemnél nem nagyobb kő. Piros kő, szó sem lehet feketéről. Egy dolog ejtett gondolkodóba: az órákkal el lehetett követni azt a merényletet, hogy a szekrénybe zártam őket, úgy okoskodván, ott bent, a sötétben is ugyanaz az idő telik, mint a világosban, de egy gyűrű csak az ujjon gyűrű, amit viszont Édesanyuka elől lehetetlenség eltitkolni, mégse járhatok folyton zsebre dugott kézzel. Töprenkedtem, vajon végzetes árulás-e (elvégre kisebbek megestek már jócskán), ha a fiából, az ő kis bogárkájából olyan férfialak lesz, amifélét ő mindig is megvetett, meg tudnám-e győzni, hogy egy ilyen apró köves gyűrű egyáltalán nem annak a jele, aminek hiszi. Ha viszont belefognék a magyarázkodásba (hiszen ezzel az erővel irományomat is kezébe nyomhatnám), akkor megszűnik, szétpukkad a titok, és abban a pillanatban a gyűrűnek sem lesz semmi értelme.

Hosszú idő után ismét beállítottam Tripammer Ede órásboltjába. Szokott helyén, az asztalnál ült, de sokkal görnyedtebben, mint néhány hónappal korábban, és ahogy felnézett, látszott, hogy az arca is nyűttebb, beesett. Mégis, amikor egy kis hunyorgás után megismert, most először mintha valami mosolyféle bujkált volna a szája szegletében, s abban a hitben ringattam magam, hogy örül nekem.

Felállt, nagy zörgéssel kitolta maga alól a széket, és végig a pulton támaszkodva körbecsoszogott, egészen a vitrinig, ahol hosszú, hegyes ujjával az üvegen kezdett kocogtatni, jelezvén, mutatni szeretne valamit. Kíváncsi voltam, mi lehet az, amit nekem szánna, de uralkodnom kellett magamon, nem akartam elcsábulni, tudatában voltam, hogy a magam részéről az órák ideje lejárt.

Felettébb udvariatlanul viselkedtem, amikor halkan, a kezemet tördelve elárultam Tripammer úrnak, hogy kivételesen nem órát keresek. Felkapta a fejét, összehúzott szemöldökkel nézett rám, majdnem úgy, mint a legelső alkalommal, amikor betörtem a kirakatát. Nem értette, hogy akkor mi a csudát keresek itt.

– Egy gyűrűről lenne szó – vallottam meg.

– Gyűrű? Azzal nem szolgálhatok – felelte száraz, recsegő, mégis elhaló hangon, és máris sántikált visszafelé, a pult mögé. De amikor az asztalkájához ért, már megenyhülten pislantott rám.

– Azért csak adja elő, hadd hallom, miféle gyűrűre gondolt.

Talán rájött, óra vagy gyűrű egyre megy, a személy a fontos (ilyen szerény vagyok megint), ha most erre van szükségem, meg kell kapjam.

Amennyire szabatosan csak tudtam, elmagyaráztam, mire is gondolok, közben Tripammer Ede lehajtott fejjel hallgatott, mint aki minden szavamat pontosan elraktározza, közben az asztallap posztóján a miniatűr csavarhúzóval köröket rajzolgatott, az éles kis szerszám ki-kitépett egy-egy zöld szálat.

– A jövő héten nézzen be – terjesztette elő ítéletét Tripammer Ede, vagyis meghallgattattam és nem találtattam könnyűnek.

Ebben a hét napban, csodálkoztam is magamon, még mindig piszkált a lelkiismeret-furdalás, arra gondoltam, Édesanyukának semmije sem marad, amit szeretett, ha egyetlen gyermeke átváltozik, régi mivoltában szinte eltűnik a szeme elől, és marad egy gyűrűvel „felékesített", mind titokzatosabb és ekképp idegen lény, aki csupán abban különbözik attól a pernahajder apjától, hogy fizikailag még jelen van, és ijesztő módon téblábol a lakásban. De Tripammer úr által igazolva láttam magatartásom elfogadhatóságát: ha ő szó nélkül kidobott volna, talán, ha búsulva is, de belátom, a gyűrű már a bűnös titkok tartományába kalauzolna tovább, ám mivel az öreg órás mellém szegődött, mégsem lehetett kétségem afelől, vajon helyesen cselekszem-e.

Esős, szeles időben igyekeztem a boltja felé a megadott napon, a járdára tapadt nedves levelek síkosak voltak, még az is az eszembe villant, jézusom, ha elcsúsznék, megint neki egy kirakatnak, az már nekem is sok lenne, jobban szeretem, ha nem a titok uralkodik el rajtam, hanem fordítva. Elvégre Édesapuka is…, de talán mégsem.

Egy széllökés valósággal betaszított a boltocskába, erővel kellett becsuknom az ajtót, a kis harang kétszer is csilingelt. A hangra az asztalka mögötti függöny félrehúzásával azonban nem Tripammer úr lépett elő, hanem egy töpörödött anyóka, amilyen csak a mesében létezik, furcsa, valamiféle népviseletnek tetsző, régi ruhában, amivel véletlenül sem szeretném leboszorkányozni, a néni a jóságos anyókák közül való volt, bár eléggé bizalmatlanul méregetett, csontos kezével erősen markolta Tripammer úr székének támláját.

– Az uram nem vállal munkát, gyengélkedik – közölte velem, és nem mozdult.

– Nem is azért jöttem – hebegtem, hiszen erre a baljós fejleményre nem számítottam. – Hanem… – de nem tudtam végigmondani, mert az anyóka rám emelte a mutatóujját, és csak annyit mondott:

– A gyűrű, igaz?

Bólintottam, és közelebb mentem két lépést.

– Az uram meghagyta, hogy jön egy fiatalember a gyűrűért, és adjam oda neki – állt neki a néni az asztal egyik kis fiókjában kotorászni. – Tessék, már meg is van!

És átnyújtott egy aprócska, nagyon réginek tűnő, felettébb kopott kék bársonytokot, aminek a fedelét egy gombostűfejnyi rézgombocskával lehetett felpattintani.

Nem is emlékszem, mikor jött rám ilyen heves izgalom, mindenesetre remegett az ujjam, amikor a gombot benyomtam. A dobozban sárgára színeződött fehér selyembéleletben pihent a gyűrű. A karika halványsárga, kissé szélesedik a kő felé, amit körbe kell fognia.

És az a kő. Nem piros volt, mint elképzeltem, inkább zöldes és sárgás, és akármilyen pirinyó, tele volt pontocskákkal és vonalakkal, mintha a világ kuszaságát és kiismerhetetlenségét lett volna hivatott ekkora méretben megtestesíteni. Sőt, ahogy egészen közelről megszemléltem, rájöttem, mire hasonlít leginkább: egy szemre, egy egészen apró szemre, mintha egy madáré lenne, egy rémült kis madáré – dehát hol láttam én ilyet?!

El is határoztam, otthon majd nagyapa nagyítójával alaposabban belenézek ebbe a szembe!

– Azt hiszem, erről volt szó, nemdebár? – riasztott fel a gyűrűvel való ábrándos ismerkedésemből az anyóka.

– Igen, igen, igen – hadartam kissé kótyagos fejjel, és szokás szerint rongyos erszényem után kezdtem kotorászni. – Azt nem tudom csak, mennyivel tartozom?

– Az uram nekem annyit mondott, hogy ezt már elintézték.

– Elintéztük? – csodálkoztam el. – Biztos nem tévedett a Tripammer úr?

– Biztos – felelte az anyóka, s mintha koppantott volna egyet a szék lábával a padlón –, ilyesmiben soha nem szokott tévedni. Mint ahogy másban sem.

A zsebemben vittem haza a dobozkát, bár egy kapualjba húzódva még egyszer elővettem, és kinyitottam, hogy szemügyre vegyem. Megvolt, a madárszem-kővel a közepén, nézett merőn, méregettük egymást, a két egyesülés előtt álló titok. A dobozka felső részébe arany betűkkel ezt nyomtatták a selyembélésre: „Julius Messner, Juwelier, Leipzig". Arra gondoltam hirtelen, mialatt a kapualjban is körbefújt a kellemetlen szél, ha valaha bárhová is elutazom, akkor az a hely csakis Lipcse lehet, semmi értelme mással próbálkozni. (Édesanyuka egyszer, amikor húsvétkor vagy karácsonykor a pápai áldást közvetítette a tévé, és mutatták a Szent Péter-székesegyházat, felsóhajtott, Róma, istenem, ide se fogok soha eljutni, és megsajnáltam szegényt, miközben csodálkoztam is, hogy ezek szerint van olyan hely, ahová Édesanyuka vágyakozik, ha csak így, egy-egy pillanat erejéig is, a nagy húsvéti vagy karácsonyi ellágyulásban. De immár bizonyos volt: lehet, hogy neki Róma, nekem bizonyosan Lipcse.)

Szabályosan borzongtam, annyira hideg lett hirtelen.

Édesanyuka vasalt, amikor hazaérkeztem, a tévében valami szappanopera ment „háttérnek" (mindig ezzel védekezik, hogy nem akar a saját gondolataiban pácolódni, amíg végzi a monoton házimunkát). És már a vacsoránál észrevette az ujjamon a gyűrűt, egyszerre elkapta a kezemet, hogy kihullott belőle a villa, egészen odaemelte a szeméhez (mellettem állt), nézte egy ideig, majd rám pillantott, s végül úgy engedte el, mint aki örökre elejt valamit. Ahogy az asztal alá hajolva próbáltam felszedni a földről a villát, meghallottam Édesanyuka hangját.

– Szép gyűrűd van.

Aztán némán vacsoráztunk tovább.

 

(Részlet egy készülő regényből)