Mindig irigylem a sarkosan fogalmazni merőket. Magam nem gyávaságból preferálom inkább az egyrészt-másrészt típusú megfontoltságot, hanem önvédelemből. Erős hajlamom van ugyanis a lelkiismeret-furdalásra. És tényleg semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Itt van például ez az elmúlt évad, annak is a vidéki előadásai. Sommásan azt mondanám, hihetetlenül gyenge volt, érdektelen ez az időszak. Alig is emlékszem említésre méltó produkcióra. Másfelől viszont tisztességgel nemigen állíthatok ilyesmit. Merthogy töredékét láttam az összes bemutatónak - s ez a töredék meg sem közelíti a tavalyi POSZT-ra való válogatás alkalmával látott előadások számát, a 163-at. De még ha megközelítené, sem biztos, hogy nem épp két fontosat hagytam ki, csak nem tudok róla. Bár azért valljuk be, a jelentős dolgokról értesülni szokott az ember, azoknak mindig hírük megy, ha másképp nem, szájhagyomány útján. Most mintha inkább a néma csend terjedt volna. Ha pedig mégis a zaj, akkor a szokásos, az igazgatóváltások körüli, ami szintén megér néhány szót. De előbb a csendről, mert azért voltak termékeny csendek is. Egerben például, meg Tatabányán, és mintha Sopronban is elkezdődött volna valami, de ott gyorsan meg is szakadt, a dolog természetéből adódóan immár zajosan.

Csizmadia Tibor mint frissen kinevezett igazgató nem látványosan, de annál hatékonyabban látott munkához Egerben a múlt évadban. Mindjárt a felütéssel megadta az alaphangot. Nem húzóneveket hívott meg az első bemutatóhoz, a Diótörőhöz - amit végül maga is rendezett - (és további munkákra), hanem húzóerőket, Murányi Tündét, Görög Lászlót, akik hihetetlen energiával, fegyelemmel és szuggesztivitással rántották magukkal nemcsak a színészkollégákat, de a közönséget is a játékba. Húzónevek ők persze, csak a szerződtetésüket motiváló mentalitás működött a megszokottól eltérően. Csizmadia Tibor szemlátomást nem látványosságban, hanem folyamatban gondolkodik, társulatot épít. Színházat csinál. Furcsamód éppen a zenés előadásokban mutatkozik ez meg a legpregnánsabban. A Valahol Európában című musical már ez évadi bemutató, s valószínűleg attól jó, hogy a még egyetemi hallgató Béres Attila nem zenés penzumként állította színpadra, hanem emberek történeteként. És itt az embereken van a hangsúly: az Évát, illetve Suhancot játszó, még ugyancsak diploma előtt álló Kovács Patrícia és a Ficsúrt alakító osztálytársa, Mészáros Máté nemcsak kitűnően énekelnek, táncolnak, de embert formálni is képesek, személyiséget, karaktert adni a figuráknak, miként a fenti értelemben húzóerőnek hívott és szerződött Kaszás Gergő is a másik banda vezéreként, Hosszúként (egyetlen közhelyes rockénekesi gesztust fedeztem fel a játékában); a Simon Péter zeneszerzőt alakító Csendes László pedig maga a megtestesült humánum. Itt nem a látványban igyekeznek megmutatni a háború hiteles képét és romboló erejét, hanem a lélekben. Az előadást nézve nem lehet nem gondolni a mi kis mindennapi, békebeli háborúinkra, bombázásra uszító vagy azt ellenző értelmiségi szócsatáinkra, választási hadjáratainkra, amelyekben gyerekek használtatnak fröcsögő, gyűlölködő röplapok terjesztésére, akik még nem tudhatják, hogy lényegét tekintve miről van szó, akiknek közük nincs az egészhez, de belerángatják őket. Felelősségteljes, szép munka, talán a mű első igazán jelentős bemutatója. S hatásában, meglehet, a Diótörővel együtt ugyanolyan hosszú távú, mint annak idején (és azóta is) a legendás kaposvári gyerekelőadások, amelyeknek a mai és a holnapi igényes színházi közönség köszönhető.

Tatabányán is valami hasonló kezdődött, csak nehezebb körülmények között, mint Egerben. Társulatnak itt még maradványai sem voltak, nem lévén korábban társulat; a haknimentalitás uralta a színházat. Nem feltétlenül a fellépő művészek munkáját, de az előadások minőségét mindenképp. A közönség ehhez volt szokva, ezt várja. Harsányi Sulyom László (a korábban Kecskemétről kiebrudalt vezető trió tagja) és épülőben, formálódóban lévő csapata ehhez képest Shakespeare-t és Egy szerelem három éjszakáját játszik. Meg Dürrenmattot. Igaz, Molnár Ferencet és Az oroszlánkirályfit is. De azt is, mintha Shakespeare-t… Utóbbi esetben a szó szoros értelmében is, királydrámaként felfogva és értelmezve a kedves, rajzfilmről ismert állatmesét, megmutatva az abban működő tömegpszichózist, természetesen játékosan, a gyerek résztvevők mentális, érzelmi szintjén. Van vitám a tatabányai gyerekeket megmozgató, színházhoz kötő, színházba csábító, játszótársul fogadó, Honti György rendezte előadással (ezt egy a színház által szervezett szakmai, illetve közönségtalálkozón el is mondhattam maguknak az alkotóknak). Az esztétikai értéknek és a drámapedagógiai munka eredményének különös kevercse jött létre. Az értelmes játék lehetőségének megmutatása feltétlen pozitívuma e színházi együttlétnek (a játszóteret formázó szellemes díszlettel együtt), s még a szerepjáték, az állatok megformálása is bájosan-könnyedén megy a gyerekszereplőknek, hiszen valahogy így játszik ma is, aki nem a tévét nézi vagy internetezik napestig. Ám ahol önmagukat, a játszó gyereket kell eljátszaniuk a résztvevőknek, ott baj van az őszinteséggel, a megszólalás hitelességével, az már másfajta készségeket, képzettséget, motivációt kívánna. De az igényesség vitathatatlan erénye a vállalkozásnak, miként maga a törekvés is, hogy tudniillik megint csak nem máról holnapra akarja leváltani a közönséget, hanem kinevelni próbálja magának. És vitathatatlan erénye a produkciónak Horváth Lajos Ottó jelenléte, akinek nagyon tanulságos lehetett ez a feladat, a gyerekekkel való folyamatos improvizatív együttműködés. Ő egyébként is kulcsembere az épülő, formálódó, erősödő társulatnak. Talán túlságosan is - már ami az alkata és a szerepkörök közötti konvergenciát illeti. Színészi talentumával, intelligenciájával tökéletesen „megcsinálja", kidolgozza például a Galambos Péter rendezte Molnár-darab, Az üvegcipő Sipos Lajosát, ám az akkurátusan mord albérlő szerepéhez túl lágy, túl fiatal. Mondhatni, teljesen összeillő pár a szertelen-bolondos kis csodacseléd, a Pokorny Lia játszotta Irma és Horváth Lajos Ottó legfeljebb ha negyvenes Siposa. Ekként a megkeseredett, fájdalmasabb tónusok nemigen szólalhatnak meg az előadásban, s az Adélt kőkemény asszonynak mutató Csarnóy Zsuzsa dolga nehezebb kicsit, amikor az élettel való megalkuvásként, lemondásként kellene megélnie a házasságkötést Sipossal, de Molnár lírai groteszk hangvétele így is megnyerően érvényesül. Érdekes módon az életkorok okoznak némi zavart a Guelmino Sándor rendezte Play Strindbergben is, amelyben az El nem küldött levelek összeszokott színészpárosával, Bíró Krisztával és Gyabronka Józseffel dolgozott ismét együtt, s mellettük a háromszög harmadikja Horváth Lajos Ottó. Mondható persze, hogy ha fiatal emberek kapcsolata jut el a kilátástalanságnak arra a fokára, amelyen Dürrenmatt darabjában tépik egymást meghitt összeszokottsággal a szereplők, az talán még keservesebb, mint ha az életük delelőjén túljutott emberek teszik ugyanezt. Ámde ennek mindjárt ellene vethető, hogy a reménytelenség az előbbi esetben alapvetően szubjektívabb, mint az utóbbiban. Ezért nehezen hihető Bíró Kriszta Alice-ének, hogy nincs számára kiút, nincs alternatíva; hogy nem vehetné a kalapját, ha akarná… (És hát a meghittség is hibádzik, a több évtizedes, begyakorolt automatizmusok unalma-bája.) Mindenesetre ennek az ifjonti tragikus szemléletnek áldozatul esik Dürrenmatt talányos játékossága, s fonák módon még a tragikum is csorbul, hiszen az elfuserált tehetség (ha volt egyáltalán) annál fájóbb, minél jóvátehetetlenebb. Márpedig az idő múlásával az elfuseráltság egyre befejezettebb tény, egyre visszafordíthatatlanabb. De a bizonytalanság e tárgyban mindennél kínzóbb lehetne, az előadásban azonban túl soknak tűnik az eldöntöttség. Ezt a képzetet erősíti, hogy a színpadi fogalmazásmód gyakran fordul (szándékosan?) groteszkből túlzott teatralitásba, különösen az Edgart formáló Gyabronka József játékában, Bíró Kriszta pedig túl éles váltásokkal teszi egyértelművé az asszony motivációit. És mégis, minden fenntartásom ellenére fontosnak érzem a tatabányai Jászai Mari Színház életében ezt a stúdióbemutatót is, jó alkalomnak a színházzal szembeni igények formálására. Görcsösségei, bizonyítani akarása és kényszere azokból az állapotokból fakadhatnak, amelyek pillanatnyilag nem kedveznek az alkotóműhelyeknek, nem adják meg a tévedés jogát, lehetőségét. Az igazgatói kinevezések körüli anomáliákra gondolok, de ezekről később. Furcsa lehet egyébként, hogy az ötvenéves Gyabronka Józsefről mint a szerephez túl fiatalok egyikéről beszélek, ám ez nem pusztán alkatából, külső megjelenéséből fakad, hanem habitusából is. Abból a vállalkozó, friss szellemből, amellyel évekkel ezelőtt képes volt a biztos langyos egzisztenciát fölcserélni a kihívásokkal és esetleg nem-hívásokkal teli bizonytalanra. Szerencsére azonban vannak hívások. Többek közt az olyan tudatos, körültekintő társulatépítésnek köszönhetően, mint Harsányi Sulyom Lászlóé vagy Egerben Csizmadia Tiboré. Akik nem elszipkáznak színészeket más színházaktól, társulatoktól, hanem szabad vegyértékeket kötnek le.

Valami ilyesmi kezdődött el Sopronban is, amikor 2001 decemberében Mikó István lemondott az igazgatói posztról, és az önkormányzat a színház művészeti vezetésével Valló Pétert bízta meg. Igaz, A kaméliás hölgy Almási-Tóth András rendezésében nem sikerült, mindenekelőtt szereposztási tévedés okán, ugyanis az egyébként kitűnő színésznőtől, Söptei Andreától alkatilag rendkívül távol áll a szerep, s ezt a távolságot nemhogy nem segített csökkenteni a rendezés, de még fokozta is, például a neki rendelt parókával, mégis, igényesség dolgában a tavalyi Caragiale-bemutató óta érezhető pozitív változás állott be a soproni színházban. Az önkormányzatnak azonban nem volt türelme kivárni a folyamat beérését, hanem az ideiglenes megbízást követően kiírva az igazgatói pályázatot, meghozta a maga dilettáns döntését. Nem attól dilettáns ez a döntés, hogy Szilágyi Tibor színművészre bízták a teátrum vezetését (aki akár jó színházat is csinálhat), hanem attól, hogy egy éppen csak elkezdett munkafolyamatot nem hagytak kibontakozni. Egy év egy színház életében köztudottan az alapozáshoz sem elég, nemhogy a biztos sikerhez, a vitathatatlan eredményekhez. A művészetben amúgy is nehéz vitathatatlan dolgokról beszélni, legfeljebb szakszerűségről lehet. A szakszerűség tárgykörébe tartozik például, hogy nonszensz egy évre színházvezetőt megbízni, hiszen még a három év is kevés egy művészi koncepció kiteljesítéséhez, megvalósításához. Ehhez képest Miskolcon is meghozta tavaly az önkormányzat a maga szakszerűtlen döntését (mondom ezt akkor is, ha a szakma képviselői is ezt a megoldást támogatták); az eredménytelennek ítélt pályázat után nem az addigi igazgatót, Hegyi Árpád Jutocsát bízva meg egy évre az ügyek továbbvitelével az új pályázat kiírásáig, hanem a társulat egy tagját, Kiss László színészt, mindjárt igazgató-főrendezőnek. Nem állítom, hogy nem született nézhető előadás ez idő alatt Miskolcon. Az ágacska című gyerekprodukció a színésznő Seress Ildikó rendezésében, Máhr Ágival a narrátor-moderátor kulcsszerepében és többek közt az operista Kertész Marcella odaadó közreműködésével kedves, emberséges produkció, felnőttként is élvezhető. És arra is volt bátorsága a direkciónak, hogy a még egyetemista rendező-hallgatóra, Szabó Mátéra bízza a Csókos asszony színrevitelét, jóllehet operettben aztán pláne biztosra kell mennie egy vidéki színháznak. Az előadásban aztán van is kockázati elem - három különböző stílusban szólal meg (szándékosan) a három felvonás, némi zavart keltve a nézőkben -, és van rendezői talentum is; a szürreálisba hajló utolsó felvonás alaphangja, vizuális megjelenése, térképzése izgalmas közege lehetett volna az egész opusnak. És mégis azt mondom, hogy Miskolcon is dilettáns döntés született, művészi, emberi egzisztenciákat kiszolgáltattak a bizonytalannak, egy évet elfecséreltek a tudatos, tervszerű munkából. Az önkormányzatok tiszteletre méltó és kevésbé tiszteletre méltó képviselői (minden területen akadnak ilyenek is, olyanok is, a saját házunk táján is) az egészből feltehetően annyit érzékelnek, hogy felmegy-e a függöny esténként, és tetszik-e nekik, amit láttak, vagy sem, valamint hogy a büdzsét mennyire érinti kellemetlenül a teátrum működése. (Általában már a pályázatok kiírásának és elbírálásának időpontja is hozzá nem értésre vall, amikor szerződtetési időszak után, kész műsortervvel adnak át egy színházat az új vezetésnek.) És persze belejátszik mindebbe a politika, elvégre pártfegyelem is van a világon; döntő kérdés, hogy melyik párt melyik jelöltet támogatja. Amiből egyenesen következik, hogy a pályázat beadásának nem elhanyagolható eleme a különböző politikai erőknek való gazsulálás. Ennek hiányában keveset érhet a szakmai támogatottság, merthogy azt az önkormányzatok, e politikai testületek nem is kötelesek figyelembe venni. (Feltehetően ez az oka, hogy egyre kevesebb érdemi pályázat születik az igazgatói posztokért.) Rossz döntések esetén persze fölhördül a szakma, a kritikusok is politikai döntést kiáltanak, jó döntések esetében nem. Pedig azok is ugyanolyan politikai döntések, ugyanazzal a metódussal születnek, mint a rosszak. Az, hogy a fent említett Csizmadia Tibor vagy Harsányi Sulyom László társulatépítő munkába kezdhetett Egerben, illetve Tatabányán, szerencsés véletlennek mondható. Nem volt a szakmaival szemben más, nyomósabb érdek. De lehetett volna, és lehet mindaddig, amíg nem a szakmának van döntési joga ilyen kérdésekben, vagy legalább nem kötelezi törvény az önkormányzatokat arra, hogy csak a színházi szakma egyetértésével nevezhetnek ki valakit színházvezetőnek. Hogy a szakma miként gyakorolhatná az őt megillető jogot, az nyilván kidolgozandó, s nem lehet ez írás tárgya, de a mindezt szabályozó színházi törvény szükségességének felismerése nélkül aligha lehet eredményes az elhibázott döntések feletti sopánkodás. A tét viszont nagy. Elég a Szegedi Nemzeti Színház esetére utalni, ahol a teljes összeomlásig még mindig az a Zsótér Sándor rendezett jelentős, szakmai elismerést is hozó előadásokat, aki az előző, Szikora János vezette s Korognai Károly kinevezése által kiebrudalt művészi alkotóközösség tagja volt, s olyan vendégként hívott húzónevek, mint Valló Péter vagy Kaszás Attila vallottak kudarcot A Janika című, a színpadon már-már bohózatba forduló Csáth Géza-tragédiával, főszerepben a direktorral. Kudarcot vallani persze szabad kell legyen a művészetben, ez is a művészi szabadság része. E lehetőség nélkül nincs kockázatvállalás, kockázatvállalás nélkül pedig nincs művészet, mi több, a kudarcokat is be kell tudni vallani, s ehhez megint csak ama bizonyos szabadság kell, a tévedés joga. De a bukás is csak akkor hasznosítható, ha a színházvezetés nem a pr-munkát jelenti pusztán, nem a hozzá nem értőknek (politikai testületeknek) való megfelelni akarást, hanem tudatos társulatépítést és -foglalkoztatást, programot, műsortervet. Az már egészen kivételes helyzet, hogy a művészeti vezetés (bármilyen megfontolásból került is az intézmény élére) ne örüljön egy vitathatatlanul sikeres ősbemutatónak, hanem inkább dugdosni próbálja azt a világ és a szakma szeme elől, ahogy az tavaly Debrecenben a Pinczés István rendezte Háy János-drámával, A Gézagyerekkel történt. Jóllehet Csutka István, az önkormányzat által a szakmai zsűri véleménye ellenében kinevezett igazgató a továbbiakban nem is szerződtette Pinczést, megszüntetve ezzel azt a szellemi műhelyt, amit a stúdiószínház jelentett, s amit alapvetően Pinczés működése határozott meg - aki rendre izgalmas hazai és külföldi kortárs szerzők műveit vitte itt színre -, az előzetes hírekkel ellentétben a stúdiót nem zárta be, sőt, ismét kortárs mű ősbemutatójának adott helyet benne. A tavalyi POSZT-on a Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum Vilmos-díját (a Sékszpír Vilmosra utaló körtepálinkát) titkos szavazáson kiérdemelt opus, Mikó Csaba Apa, avagy egy gyilkosság anatómiája című darabja színre állítására Cserje Zsuzsát hívta meg a színház. Látván az előadást, ahol a nem túl nagy terjedelmű, krimidramaturgiára épülő, ám múlt idejű szöveget előbb oratorikus előadásban hallgathattuk meg mintegy fél óra alatt, majd szünet után Perújrafelvétel címen ugyanezt a szöveget ugyanebben a terjedelemben egy bírósági tárgyaláson elhangzó vallomássorozatként, kétségeim támadtak a Nyílt Fórum résztvevőinek ízlését, ítélőképességét illetően. Aztán a mű elolvasása elbizonytalanított: bár a múlt idejű narráció erősen színházidegennek tetszik, különös szürreális lehetőséget kínál a múlt idejű elbeszélésmód és jelen idejű cselekvések egymásra engedésére. Lehet, hogy úgy sem igazolódna a mű színpadképessége, jelen formájában azonban bizonyosan nem.

Veszprémben az a ritka helyzet állt elő, hogy kortárs magyar szerző művét, Kiss Csaba Hazatérés Dániába című Hamlet-átiratát ősbemutatóként nagyszínpadon vitték színre. Ezen a ponton - Hamlet-átirat - a szerző (mármint Kiss Csaba) nyilván felszisszen, magam azonban nem tudom „új, eredeti magyar darabnak" tekinteni a művet, ahogy pedig azt a színlap aposztrofálja; nem tudom másnak tekinteni, mint egy lehetséges Hamlet-olvasatnak, mégpedig rendkívül leegyszerűsítő olvasatnak, amit rendezőként talán az eredeti dráma színre állításával is közvetíteni tudott volna Kiss Csaba. Bár nyilván problémásabb egy motivációkban, gondolatokban, összefüggésekben hihetetlenül gazdag művet egyetlen jelentéssíkra redukálni úgy, hogy közben kérdőjelekként ne maradjanak ott a megoldatlanságok, mint az egyetlen jelentéssíkhoz igazítani a történetet. (Hamlet apjának horrorisztikus életben tartását a darabban a szellem-probléma ilyen megkerülésének érzem.) Az előadás egyébként színészileg számos erényt mutat: Gáti Oszkár Claudiusa, Kolti Helga Gertrudja, az egyetemet frissen végzett Karalyos Gábor Hercege (alias Hamlet) vagy Borsos Beáta Opheliája ebben a szűkös motívumrendszerben mind hiteles, érvényes alakítás, és Osrick-típusú kis szerepében kitűnő Kanda Pál, aki szinte mondatok nélkül, gesztikusan építi fel izgalmasan egy udvaronc alakját, pszichéjét. Súlyos probléma talán csak a Laertest alakító Kiss T. Istvánnal van, aki szinte mindazt megtestesíti, amitől Hamlet óvja a színészeket. De a veszprémi Petőfi Színház az ugyancsak zajos igazgatói kinevezés után két évvel még mindig a társulatépítés elején tart. Talán mert nincs olyan rendezőegyéniség a társulatban, aki vonzani tudna szabad „vegyértékeket", aki művészi, szellemi meghatározója tudna lenni a színháznak. Ruszt József az Oidipusszal tavaly nagyon fontos munkát végzett a társulat kondícióinak javításában, de a háttérből többre nem lehet képes.

Vannak aztán olyan színházak, amelyek a közfigyelem szempontjából se zajos igazgatóváltással, se szélsőséges minőséggel (akár pozitív, akár negatív értelemben) nem tudnak éppen az érdeklődés centrumába kerülni. Nyíregyháza helyzete ebből a szempontból hullámzó. A kitűnő cseh rendező, Ivo Krobot tavalyi újabb meghívása (ő rendezte a legendás nyíregyházi Őfelsége pincére voltam című előadást, majd az ugyancsak jól sikerült Szigorúan ellenőrzött vonatokat) nagy várakozást keltett, az újabb Hrabal-adaptáció, a Harlekin milliói azonban halványabbra sikerült a korábbiaknál. Van ilyen, nincs is ezzel semmi baj, legfeljebb az ember fájlalja kicsit, de Nyíregyházán még mindig várat magára az újabb igazi szellemi-érzéki izgalom. Itt is volt bátorság és vállalkozókedv nagyszínpadon bemutatni kortárs magyar drámát, Németh Ákos vázlatosnak nevezhető, ámde fonák módon egyszersmind túlírt Autótolvajokját; szemlátomást van közlési vágy, mondandó közelmúltunkról, mindennapjainkról. Erről tanúskodik a Dosztojevszkij-adaptáció, a gyönyörűen képzett térben játszott Az ördögök is, ám a meghatározó színészegyéniség, aki e közlendőt hatásosan tudja közvetíteni, megérzékíteni, kevés a társulatban. Az ördögök érdektelenségének oka, azt hiszem, legfőképpen ez. Győrben az efféle hiányt - nemcsak a színészek, de a rendezők körét tekintve is - évadonként egy-egy szerepre szerződtetett húzónevekkel, húzóerőkkel próbálják enyhíteni. Gáti Oszkár és Margitai Ági jelenléte meghatározója a Győri Nemzeti Színház egy-egy előadásának. Tavaly Az oroszlán télen című élvezetes történelmi kommerszben remekeltek, idén az Ács János rendezte Bereményi-drámában, Az arany ára címűben, amelynek előzménye a Bereményi rendezte film, az Eldorádó volt, de a színpadi verziót is megrendezte a szerző az általa művészeti vezetett zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, kitűnően. (Lám, megint egy kortárs magyar mű nagyszínpadokon!) Olyannyira jól, hogy a zalaegerszegi előadás elfogadtatta (ha meg nem is szerettette) velem a drámának a filmtől eltérő befejezését, Győrben viszont a melodrámába forduló zárlat fölerősíti a dramaturgiai kételyeket (nevezetesen, hogy miért így adja föl a főhős, ez a kőkemény ember, miért adja az évtizedekig rejtegetett kincset, az összes aranyrudat az unokájának, miért nem használ fel belőlük valamennyit maga is az újrakezdéshez).

Úgy tűnik, alkalmi munkásként jó hatással van ugyan a társulatra Ács János (ezt korábbi rendezése, A mennyei híd színrevitele is bizonyította), Tóth Tahi Mátét például ritkán látni ilyen visszafogottnak, kohéziós erőt azonban a vendégrendező működése a társulatban nem jelent, mint ahogy Gáti Oszkáré vagy Margitai Ágié sem. Biztonságinak tűnik Győrben az ügymenet, amit politikai indíttatású támadásokkal szemben persze rögtön védelmébe vesz az ember.

A szakmának nagyobb önrendelkezési jogokat biztosító színházi törvény az efféle megalkuvástól, kényszerű szolidaritástól is mentesíthetne. Nyilván akkor sem lenne egy csapásra minden rendben, és könnyű sem volna a helyzet, hiszen sokkal felelősségteljesebb működést igényelne a szakmai szervezetektől, érdekvédelemtől, mint most, amikor nincsenek illetve esetlegesek a jogosítványok. Egy biztos: a törvény tehetséget adni nem képes, legfeljebb a talentum helyzetbe kerülését segíthetné.