Karátson Endre izgalmas kérdéseket pendített meg vitaindító tanulmányában. A magyar irodalom külföldi fogadtatása olyan téma, amiről minden bel- és külföldön élő magyar hosszan tudna értekezni – ha lenne kinek. Most itt az alkalom, de nem akarok visszaélni vele, ezért csak megkísérlem néhány címszó alatt összefoglalni mindazt, legalább a legfontosabbakat, amit erről mondhatok.

Elvárások. Karátsonnak tökéletesen igaza van abban, hogy a magyar író és költő (még ha hosszabb ideje él távol Magyarországtól, akkor is) más elvárásokkal közeledik saját művei vagy az általa nagyrabecsült kortársi művek fordításához, mint a fordítást befogadó nyelv „bennszülöttje". Jellemző történet, hogyan akartam terjeszteni a magyar irodalmat Angliában szinte rögtön azután, hogy friss magyar menekültként kutató-ösztöndíjat kaptam az oxfordi egyetemen. Forradalomból jöttem, tehát mi sem látszott kézenfekvőbbnek, mint az, hogy csináljunk egy magyar forradalmi versantológiát Adytól Illyésen és József Attilán át a Piros a vér a pesti utcán című forradalmi versig. Erre a célra próbáltam jó angol fordítókat toborozni – a csoda az, hogy egyet-kettőt találtam is, és például Vernon Watkins így készített egy-két jó fordítást József Attila verseiből. Viszont maga a vállalkozás nem kecsegtetett sok sikerrel, mivel – ahogy azt Cushing tanár úr velem bizalmasan közölte – az angolok nem rajonganak a forradalmakért. Az ő „dicsőségesük" nagyon rég volt, egy évszázaddal a francia előtt és különben is: Nagy-Britannia békés ország. Egy idő után igazat kellett neki adnom – az angol kiadók nem ostromoltak ajánlataikkal, én meg meguntam a kiadókeresést, s így az elkészült anyag nagy része később besorolódott abba az óriás-antológiába, amit Tábori Pál kezdett (a Gara-féle francia antológia angol hasonmásaként), Kabdebó Tamás folytatott és végül Makkai Ádám hozott tető alá 1996-ban.¹

Pár évbe telt, amíg megértettem: hibás elvárásokkal közeledtem az angol olvasóhoz. Az antológia helyett elkezdtem bemutatható költőkben gondolkodni, s lett is ebből egy közös Corvina–Oxford University Press kiadvány, a Kodolányi Gyulával közösen szerkesztett, első és azóta is egyetlen Nagy László-kötet, 1973-ban. (Ezt Magyarországon a folyóiratok szinte teljesen elhallgatták, bár az angol kritika többsége jól fogadta.) Mulatságos módon ez a kötet kihívta egy ötvenhatos emigráns költőtársam szigorú bírálatát, mert úgymond: „ezek a versek nem hangzanak úgy angolul, mint magyarul". Az illető túl magasra adta fel a labdát, amit azonnal le lehetett csapni: nincs az a fordítás, amelyik teljes hangzó-azonosságot tudna teremteni, azon egyszerű oknál fogva, mivel a két nyelv fonetikája és ejtése, sőt: egész hangzásrendszere teljesen különböző. Még a magyarban is nehéz olyan hangzásokat létrehozni, mint a verlaine-i „Ősz húrja zsong/ jajong, busong/ a tájon…", pedig a magyar a legtöbb indoeurópai nyelvhez képest találékony és rugalmas nyelv. A jó fordítás a legjobb esetben is csak megközelítheti az eredeti szöveg minőségét, leképezve annak egyes sajátosságait és újrateremtve szerkezetét a befogadó nyelv közegében.

Nagy László után (akinél főleg Tony Connor volt a fordító-partnerem) az évek során fordítottam Clive Wilmer angol költőbarátommal együtt vagy húsz magyar költőt, megjelent angolul két Radnóti Miklós- és két Petri György-kötetünk, az utóbbi 1999-ben, meglepően élénk kritikai fogadtatással.² A fordítások közben megtanultam: az angol versolvasó nem azt várja el, hogy a vers ’magyar ízekkel’ hasson rá, az eredeti nyelvi zamata őt egyáltalán nem érdekli. Mindössze meggyőző versszöveget vár, jó angolsággal, tehát ha erőltetett rímeket vagy kivattázott hexametert kap helyette, akkor csak vállat von és esetleg azt mondja: az eredetiben ez biztos jobb volt. De nem fog megtanulni magyarul ahhoz, hogy ellenőrizze, így van-e valóban.

Árukapcsolás. Karátson a Gara-féle antológia kapcsán megjegyzi, a magyar irodalomnak ez a párizsi nagykövete és megszállottja „a magyar 1956-tal a magyar költészetet igyekezett érvényre juttatni". Más kérdés, hogy ez nem egészen sikerült neki. Tegyük hozzá, hogy Angliában például nagyon kevesen olvasnak élő költőktől verset, még az olyan kiugró sikernek, mint amilyen Ted Hughes Birthday Letters (Születésnapi levelek) című gyűjteménye volt (százezernél több példányt adtak el belőle), sem csak esztétikai okai voltak, sőt. A könyv ‘pikantériáját’, vagyis a szélesebb olvasóközönségre ható sajátosságát az jelentette, hogy Hughes ezeket a verseit az 1963-ban öngyilkosságot elkövetett első felesége, Sylvia Plath emlékére írta. A különben klinilailag kimutathatóan paranoid költőnő, Plath nevét halála után szinte azonnal a feminista mozgalom írta zászlajára. Szerintük Hughes hűtlensége ‘üldözte halálba’ Plathot, de nem minden kétgyermekes családanya öli meg magát, ha a férje elhagyja, különösen nem akkor, ha a szétválástól kezdve félelmetesen jó verseket kezd írni. Mindegy, a fentiekből nyilvánvaló, hogy a szélesebb közönség még ebben az esetben sem annyira (a hivatalos Koszorús Költő) Ted Hughes írásművészetére volt kíváncsi, mint inkább arra, hogyan is kezeli a költő a még mindig kényes Plath-témát.

Egy-egy kiugró siker esetében tehát vagy a jótékony félreértés, vagy a szerző személyéhez fűződő ilyen-olyan asszociációk lépnek működésbe. A hatvanas-hetvenes években a manchesteri Carcanet Press elég sok európai költőt adott ki, például Pilinszkyt is ők jelentették meg először Ted Hughes és Csokits János fordításában.³ Hughesnak már akkor is neve volt, a fordítások többsége is jól sikerült,a kritikák is kedvezőek voltak, a könyv (legjobb tudomásom szerint) mégis elég nehezen fogyott. Mint ahogy általában az idegen költők angolra fordított versei, amelyek rendszerint az Arts Council vagy valamilyen alapítvány támogatásával jelennek meg. A hatvanas években (amikor az angol olvasó-elit kezdte felfedezni a kelet-európai költészetet és olyan nevek, mint Herbert, Holub, Vasko Popa vagy Weöres bekerültek a versértők tudatába) a Carcanet Press ilyen jellegű kiadványai közül csak egyetlenből adtak el több ezret, ha jól emlékszem, tízezernél többet – Jeszenyin Egy huligán vallomásai című művéből ahol a cím „vitte" a kötetet. (A magyar prózai művek hazai sikerlistáján, gondolom, hasonló félreértés segítette Esterházy Péter Kis magyar pornográfiáját). A gyakorlat az, hogy a kilencvenes években már jól fordított és kitűnő kritikákat kapott fordításkötetekből sem adnak el – mit Angliában, angol nyelvterületen! – pár száznál többet. Amióta a könyvtárak költségvetése jelentősen csökkent, és az iskolákban minden eddiginél kevesebb figyelmet fordítanak a versolvasásra, nem sok angol kiadó vállalja a lírát. Hogy hazabeszéljek: George Szirtessel közösen szerkesztett angol nyelvű magyar versantológiánk, a The Colonnade of Teeth⁴ (35 költő Szabó Lőrinctől Ferencz Győzőig) 1996-ban jelent meg, de számos lelkes kritika ellenére csak tavaly jutott túl a bűvös ezres eladási példányszámon.

De még ebben a relatív sikerben is (amit persze nem lehet összehasonlítani például Márai Sándor kirobbanó világsikerével) némi szerepe volt annak, hogy Magyarország, a magyar tudósok és művészek az elmúlt tíz évben megint divatba jöttek Angliában és az Egyesült Államokban. Ebből a szempontból még az álromantikus és kissé giccses Az angol beteg című film is hasznosnak bizonyult, jóllehet a valódi Almásyhoz kevés köze van a filmre vitt történetnek. Sebestyén Mártát alighanem sohasem ismerte volna meg a nyugati nagyközönség, ha nem énekel ebben a filmben. De hadd idézzek egy jellemző kritikából, amely egy angol irodalmi folyóiratban látott napvilágot, és a fent említett, Szirtessel szerkesztett versantológiánkról szól: „Azok, akiknek fejében megragadt a gondolat, hogy Magyarország egy egészen rendkívüli futballcsapattal az 1950-es években jutott kultúrájának (!) magaslataira, most megkönnyebbülve mondhatnak búcsút ennek a nyilvánvalóan abszurd elképzelésnek, ha megveszik és sokat lapozgatják ezt a könyvet." Puskás Öcsitől Weöres Sándorig elég hosszú az út, de az ilyen, futball-asszociációkkal ‘árukapcsoló’ kritikáknak is megvan a maguk haszna.

Nagyjából mégis túljutottunk a „Puskás-korszakon", csakúgy, mint a „Gábor Zsazsa-korszakon".⁵ Úgy tűnik, néhány prózaírónknak köszönhetően kulturális ismertségünk jelentősen növekedőben van: Konrád Györgynek már a rendszerváltás előtt is neve volt Amerikában, Nádas Péterről pár éve igen elismerő hangon írtak az angol lapok, s most a Nobel-díjnak köszönhetően Kertész Imre neve is fel-felbukkan a napilapok hasábjain. Viszont, amire nem számítottunk: Márai Sándor Európa-szerte és most már Angliában is „befutott". És mivel futott be? A gyertyák csonkig égnekkel, ami a legtöbb irodalomértő magyar szerint nem tartozik szerző legjobb művei közé. Mégis, mégis. Márai majd két héten át szerepelt az angliai bestseller-listán, amelyen nagyítóval kell keresni a külföldi szerzők munkáit, sőt pár hónapja még egy nagy cambridge-i könyvesbolt olvasóklubja is beszélgetést rendezett az Embers (Parázs) címen lefordított műről. Ráadásul a könyvet Carol Jane Greenaway nem is magyarból, hanem németből fordította! Viszont a hölgy jól tud angolul, és ez a fontos. A „Márai-jelenség" azért jelenség, mert sikere nem árukapcsolással történt, hanem jó terjesztői munkával – az amerikai kiadó dobta először piacra, és azóta szinte minden egyes angol napilap közölt róla recenziót. De egyáltalán nem biztos, hogy amennyiben valaki lefordítja az Egy polgár vallomásait (méghozzá magyarból és olvashatóan), annak is akkora sikere lesz, mint a régi világ iránti nosztalgiával telített Embersnek, hiába ajánljuk mi az angol olvasónak azzal, hogy ez „Márai legfontosabb műve".

Áttörés? Kinek írunk? Magunknak és mindenkinek, aki magyarul olvas (szoktam mondani). Illetve egy olyan virtuális vagy lehetséges olvasónak, aki minden szavunkat, fordulatunkat érti, tudja, miért kell rímelnünk az egyik versben és miért nem szabad a másikban. Mármost ilyen olvasó csak magyarul létezik, ha létezik. Ezért a kérdés inkább így kell hangozzék: kinek fordítunk? A másnyelvű (ideális) olvasónak. Akiket talán meg lehet fogni egy-egy Máraival vagy Radnótival, Weöressel, Pilinszkyvel, de akiknek a fejébe nem lehet és nem is szabad beleverni, hogy a magyar olyan különleges irodalom, amit kötelességük olvasni. Ezért a gyakran ismételgetett vágykép, az „áttörés" ábrándja merő illúzió, mert frontáttörést tételez, amely katonai kifejezés mögött a hódítás vágya lappang. Ha a mai nyugati könyvpiacon tömegesen jelennének meg és kapnának égbemenesztő kritikákat magyar művek, akkor sem lehetne arról beszélni, hogy végre, végre!, bevettük Bécs vagy Párizs várát. Először is, mert az igényes kritika és az olvasottság között alig-alig van összefüggés: Márai Emberséről, illetve szerző németül kiadott könyveiról én csak egyetlen fanyalgó kritikát olvastam egy amerikai lapban, igaz, azt J. M. Coetzee, az idei irodalmi Nobel-díjas írta (persze még jóval a díj odaítélése előtt). Legjobb tudomásom szerint ez a negatív kritika egyáltalán nem befolyásolta azokat, akik meg akarták venni a Márai-könyvet (amelyből egyébként állítólag film is készül Amerikában, Milos Forman rendezésében). Másodszor, mert a legtöbb esetben az emberek nem azt mondják magukban, hogy „milyen remek a magyar szépirodalom", hanem azt, hogy milyen jó ez a Márai, Nádas, Esterházy, Konrád nevű szerző. Név szerint ezt a szerzőt fogják keresni a könyvesboltokban, ha már olvastak tőle valami érdekeset. De még arra se lehet igazán számítani, hogy Márai Sándor más könyveinek A gyertyák…-hoz hasonló sikere lesz szerte a nagyvilágban, hiszen például a kitűnő Föld… föld… már elég régen megjelent angolul,⁶ anélkül, hogy az angol-amerikai kritika észrevette volna. (Persze lehet, hogy a könyvsiker mindig a fordítás minőségének, illetve a kiadó ismertségének és terjesztői munkájának a függvénye).

Egyszóval felejtsük el az „áttörés" szót, és rendezkedjünk be a „térnyerésre". Utóbbi megvalósítható; most, az Úr 2003. évében elég jó esély van arra, hogy a legtöbbi nyugati országban egy kicsit többet vesznek majd magyar szerzők műveiből, hogy a költők elit-hírneve mellett a mai magyar prózaírók közül többen felkerülnek a könyvesboltok újrarendelés-listájára. Nem tagadom, hogy ebben része van Kertész Imre Nobel-díjának is, de például angol nyelvterületen egyelőre Kertésznek inkább csak a nevét ismerik, mint legjobb műveit. A térnyerési stratégiában elég nagy szerepe lehet azoknak a (többnyire még ‘56-ban) külföldre települt magyar íróknak, költőknek és fordítóknak, akik eddig is szorgalmazták jó magyar művek kiadását Nyugaton és ezután is ezt fogják tenni, remélhetőleg hathatós hivatalos segítséggel. Most kezdődik a Magyar Kultúra Éve Nagy-Britanniában: majd tíz hónap múlva meglátjuk, mennyit segített a térnyerésben az a jelentős összeg, amit Budapestről a magyar kultúra s ezen belül a szépirodalom itteni fordítására, népszerűsítésére és terjesztésére előirányoztak.

Jegyzetek

Györffy Miklós és Gömöri György itt olvasható írásai hozzászólásként születtek Karátson Endre Kinek írunk? című vitaindítójához (Jelenkor, 2003/9.). (A szerk.)

1 Akit ez a versantológia, az In Quest of the Miracle Stag érdekel, annak a második kiadást kell ajánlanom 2000-ből, amelyben az első kiadás legtöbb hibája már ki van javítva.

2 György Petri: Eternal Monday, Bloodaxe Pubrs., Newcastle, 1999.

3 János Pilinszky: Selected Poems, Carcanet New Press, 1976

4 G. Gömöri–G. Szirtes (szerk.): The Colonnade of Teeth. Modern Hungarian Poetry, Bloodaxe Books, Newcastle upon Tyne, 1996 (Poetry Book Society Recommended Translation).

5 Volt idő, amikor Amerikában, ha valaki bemutatkozásnál hozzátette, hogy „magyar vagyok", erre az új ismerősök azonnal „Gábor Zsazsával" (hollywoodi, többszörösen férjezett magyar színésznő) reagáltak, mert rajta kívül más magyart nem ismertek.

6 Memoir of Hungary 1944-1948, Budapest, Corvina–CEU Press, 1996, Albert Tezla (ford.).