Márai Sándor németországi sikersorozatának legutóbbi állomása Az igazi című (németül: Wandlungen einer Ehe, kb.: „Egy házasság színváltozásai v. hányattatásai") regény kiadása volt. A Die Zeit című nagy tekintélyű, mértékadó hetilap kritikusa 2003 augusztusában A szenvedély monológjai („Monologe der Passion") címmel közölt róla kritikát. Írásának alcíme így hangzik: „Márai Sándor mesteri regénye mindennemű szerelem kudarcáról". Annak bejelentése után, hogy mint Márai számos más műve, ez a regénye is megjelent már egyszer német fordításban, mégpedig 1949-ben, minden visszhang nélkül, már az első bekezdésben ezt olvashatjuk: „Ez a szerző nyolcadik és az Egy polgár vallomásai mellett talán a legjelentősebb regénye ez, amely most másodszor is utat talált hozzánk, Christina Viragh ihletett fordításában: az mindenesetre bizonyos, hogy közülük ez a legszebb és a legművészibb."

A kritikus Thomas Mannt és A Buddenbrook-házat emlegeti: „A polgáriasság és variációi: ez a férj és a feleség monológjának egyik főtémája: házasságuk fájdalmas hányattatásait és végérvényes kudarcát precíz, de mégsem könyörtelen pontossággal, sőt újra meg újra heves, szinte lélegzetvisszafojtott szenvedéllyel vallják meg; a másik téma a magány, az örökösök kései polgárságával szoros összefüggésben." Judit, a cselédlány alakjával, ezzel a „proletár teremtménnyel" aztán a kritikus szerint Márai még túl is tesz Thomas Mannon: „Nem, Judit nem kerülhetett volna ki Thomas Mann tolla alól. Ő aligha bírta volna kimondani azt, amit a nagy Márai élethossziglani emigrációjának kezdeti keserves éveiben, regénye harmadik részében leírt, és az északi kolléga végképp nem adta volna ezt a felismerést egy közönséges-eszes nőszemély szájába – azt a meglepő mondatot, mely szerint a kulturáltság (Kultiviertheit) az, „ha egy ember vagy egy nép képes az örömre". „Az öröm nem tartozott Thomas Mann kompetenciájába. A két nő emésztő szenvedélye sem. És az elbeszélés elementáris lendülete, a közvetlensége, a szenvedélyessége, a szomorúsága, örömének naiv kifinomultsága sem. A Wandlungen einer Ehe nagy könyv."

Nem tartozik a lényeghez, de azért jellemző: Az igazi nem Márai „élethossziglani emigrációjának kezdeti keserves éveiben" született, hanem 1941-ben, amikor Márai a legsikeresebb magyar írók egyike volt Magyarországon. A lényeg az, hogy Az igazit a hazai Márai-recepció egységesen a szerző gyenge művei között tartja számon, olyannyira, hogy a Helikon Kiadó hosszú évek óta tartó Márai-sorozatában csak mostanában, az összes fontosabbnak vélt mű után jelentette meg új kiadásban, nyilván a célba vett teljesség kedvéért. Én magam két éve itt a Jelenkorban* azt írtam róla, hogy „Az igazi a monológikus szólam látványos kudarca (…) Az elbeszélőhelyzet szempontjából mindkét monológ mesterkélt (…)’az igazi’: Áldozó Judit alakja csupán egy fikció, amely egyáltalán nem elevenedik meg, Péternek, a férjnek a végzetes vonzalma mondvacsinált (…)"

Karátson Endre a Jelenkor 2003. szeptemberi számában ankétra hívta fel az írókat, „nyelvünk alkotóművészeit" arról, „kinek írunk" a beinduló európai törekvések korában, mennyire tartják lehetségesnek és kívánatosnak irodalmunk külföldi méltánylását, „mennyire érzik magukat továbbra is az ország képviselőinek, mennyire tartják ezt a képviseletet fordításban lehetségesnek". Bár nem tartom magam hivatottnak arra, hogy a megszólított „írók", „nyelvünk alkotóművészei" nevében szóljak hozzá a kérdéshez, a kérdésfeltevő tudós személye és szakmája a kritikust, az irodalomtörténészt, a műfordítót arra bátorítja, hogy ő is elmondja a magáét. Mint feladvány itt van mindjárt ez a talányos Márai-jelenség, amelyről magát az érintettet már nem lehet megkérdezni, pedig nem sok híja volt, hogy megérje, így helyette most az irodalmárok találgathatják, ugyan mi lehet a magyarázata. Lehetséges, hogy Az igazi fentebb idézett rajongó kritikájának mások ellentmondanak, és az is lehetséges, hogy a bestseller-listákra ez a könyv már nem fog fölkerülni, de ez mit sem változtat azon, hogy Márai újabb keletű külföldi recepciója és főleg olyan könyvek elsöprő sikere, mint A gyertyák csonkig égnek, teljesen váratlanul érte a magyar irodalmi életet. Vagy Márairól nem tud(t)unk valami fontosat, vagy az irodalmi fordításoknak a mindenkori műtől, célnyelvtől és fordítótól függő koordinátarendszeréről, vagy a magyar irodalomhoz tartozó szerzők külföldi befogadásának a mindenkori könyvpiactól és olvasóközönségtől függő esélyeiről.

Valószínű persze, hogy egyikről sem tudunk eleget. És gyanítom, hogy a németek, a franciák, a japánok vagy a brazilok sem tudnak sokat arról, hol ki és miért fordítja és olvassa vagy nem fordítja és nem olvassa irodalmuk műveit. Kérdéses az is, meg lehet-e tudni egyáltalán minderről valamit. Megtudhatja-e, meg kell-e tudnia, érdemes-e megtudnia az írónak, hogy kinek ír, mennyire óhajt, mennyire fogad el nem magyar (nem német, nem francia, nem japán stb.) olvasókat. Egy időben gyakran vádolták azzal a magyar művészfilmeseket, hogy külföldi fesztiválokra készítik filmjeiket, és nem érdekli őket, hogy a magyar nézők mit szólnak hozzájuk. Ők vajon jobban tudták, mitől döglik odakinn a légy?

Ha közelebb akarunk kerülni a lehetséges válaszokhoz, akkor szerintem legalábbis kétfelé kellene választani a Karátson Endre által felvetett és máskor és máshol is gyakran felvetődő kérdéseket. Az egyik kérdéshalmaz a múltra vonatkoznék. Miért nem kellett a külföldnek a magyar irodalom korábban? Nagyjából a nemzetté válás korától a nyugatosodás hosszas késlekedéséig, mai nyelven szólva: a (nemcsak politikai értelemben vett) európai integráció érlelődéséig. A magyar irodalmi „fejlődésnek" addig a fordulópontjáig, amely ma már jól láthatóan a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveire esett. Ez ma már irodalomtörténeti-történelmi kérdés. Annak idején persze jelenidejűen is minduntalan fölmerült, és különféle válaszokkal magyarázták, illetve hiábavaló vagy szerény sikerű próbálkozásokkal igyekeztek változtatni a méltatlannak ítélt helyzeten. Karátson Endre számos példával illusztrálja ezt. Mintha némi ellenkezéssel idézné a nyugati irodalmak nagy fordítóinak, Kosztolányinak és Babitsnak a magyar irodalom fordíthatatlanságáról szóló nézeteit. Eszerint nyelvünk és kultúránk elszigeteltsége miatt irodalmunk művei „csupán nekünk tudnak szólni", és minden eredetiségük és érdekük az „általánosabb hangulatoknak speciális nemzeti formákban, szavakban, hangokon való megjelenésében rejlik, s mihelyt ezek nem éreztetnek eléggé, mint fordításban, az egész mű közhellyé válik" (Babits).

A magyar nyelv tehát nem számíthat arra, hogy részt vegyen a világirodalmi nyelvkoncertben. Én úgy gondolom, hogy bár az ártalmas kisebbrendűségi érzés és a gőgös elzárkózás mint ok vagy következmény egyaránt felróható ennek a felfogásnak, mint Karátson is utal rá, mégis sok igazság rejlik benne. Valóban nehéz elképzelni, hogy Petőfi, Arany, Ady, Mikszáth stb. úgy szólaljon meg bármilyen idegen nyelven, hogy ha nem keltik is – mert eleve nem kelthetik – a külföldi olvasóban ugyanazokat a képzeteket, mint a magyarban, a maguk újjáteremtett módján mégis hasonlóan eredetiek és megragadók legyenek. Persze nagyjából nyilván ugyanez történt a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és mások által fordított külföldi művekkel is, csak épp ők maguk, valamint a magyar olvasók sokkal iskolázottabbak voltak az angol, francia, német, latin kultúrában, mint a külföldiek a magyarban, és így könnyebb volt áthidalni a térbeli és időbeli, a nyelvi és a kulturális távolságokat. Műfordítói munkásságukkal mindenesetre a Nyugat nagyjai maguk mutattak – igaz, ma már sok vonatkozásban vitatható – példát arra, hogy az idegen kulturát és nyelvhasználatot hogyan lehet átültetni hazai közegbe. Így elvben talán felvethető a kérdés, hogy ha lettek volna annak idején olyan külföldi író-műfordítók, akik hasonlóan jártasak a magyar nyelvben és kultúrában, mint Babitsék akár több nagy nyugati irodalomban is, akkor a klasszikus magyar irodalom nagyobb elismerésre talált volna. Hogy miért nem akadtak ilyen magyarságtudományos felkészültségű író-fordítók, és mire mentek volna, ha lettek volna, ezen ma már fölösleges rágódni. Távol álljon tőlem, hogy politikai felhangú történelmi spekulációkba bocsátkozzam, mégis feltételezném, hogy egyik okként közrejátszhatott ebben a mindkét világháborúban a vesztes oldalon álló, előbb fél-feudális, „neobarokk", majd szovjetizált Magyarország rossz nemzetközi presztizse, amely csak 1956-ban és 1989-ben javult meg látványosan, de máig nem véglegesen. Örökös nemzeti sirámaikkal, állítólagos nacionalizmusukkal, határon túli kisebbségeikkel, javíthatatlan pártoskodásukkal, egyszóval a külföldiek magyarságképének hagyományos és szívósan továbbélő sztereotípiáival – és tegyük hozzá: gyenge és szétszórt nyugati emigrációjukkal a magyarok éppenséggel nem voltak Nyugat-Európa kedvencei.

Ennél sokkal lényegesebb azonban, hogy az irodalomtudományok intézményes kialakulásától, tehát nagyjából a 19. század első harmadától-közepétől egészen a 20. század második harmadáig a nagy nyugati irodalmak határozták meg a világirodalmi kánont, és minden egyéb csupán a nagy világirodalom-történetek és kézikönyvek „futottak még" kategóriáiban kaphatott helyet, úgyszólván csak felsorolásnyi említés erejéig. Mivel mindent ehhez a centrumhoz mértek, ami kívül esett rajta, az perifériának számított, és ismerete, művelése inkább volt hóbortos ritkaság, mint előmenetellel és hírnévvel kecsegtető szakma. Az egyetemek modern filológiai tanszékei szintén a nagy nyugati nyelvek irodalmai szerint szerveződtek meg. Ha valamit mégis érdemesnek tartottak arra, hogy a perifériáról beemeljék a centrumba és lefordítsák a nagy nyugati nyelvekre, az mint a centrumnak egy-egy nyúlványa vagy elágazása bocsáttatott be a kánonba. Így lett annak része a 19. századi orosz regény vagy például Ibsen és Strindberg. Jellemző mindenesetre, hogy még ezek a szerzők is főleg német nyelvi közvetítéssel terjedtek. Ebbe a világirodalom-képbe, amelyet különben olyan magyar szerzők is magukévá tettek, mint éppen Babits vagy Szerb Antal, az állandó „fáziskésésben" lévő magyar irodalom természetesen nem férhetett bele, illetve folytonos bizonyítási kényszerben szenvedett, amelyet jóakarói erőltettek rá. Mivel a magyar műveltség és köztudat a magyar irodalmat a legfőbb nemzeti értéknek, a magyar nemzeti lét eminens reprezentánsának és kifejezésének tekintette, és szent meggyőződése volt, hogy ez az irodalom mindenképp európai színvonalú, különösen fájdalmas tapasztalat volt, hogy nemzetközi elismertetése áthághatatlan akadályokba ütközött. Mint Karátson példatára tanúsítja, nem segítettek ezen olyan jószándékú, de fatális félreértéseken alapuló intézményes kísérletek sem, amelyek a magyar irodalmat mint olyant, kampányfeladatként, állami-kulturpolitikai támogatással próbálták a nyugat-európai olvasóra rátukmálni. Az a képzet, hogy nem egyes magyar nyelvű irodalmi műveket, hanem magát a magyar irodalmat kell a külföldiekkel elismertetni, lényegében még a 1999-es frankfurti könyvvásár idején is élt, amikor Magyarország volt a díszvendég. Ez persze bizonyos fokig a díszvendégség intézményéből magából is következett, és ennyiben a nemzeti irodalom vagy könyvkiadás olyan illúzióját tükrözte, amelynek, úgy látszik, az egységesülő Európában is van még szerepe.

Valójában, mióta a világirodalmi kánon felbomlott, már csak szerzők, könyvek, kiadók és olvasók vannak. A kánon ugyanis valamikor a későmodernség és a posztmodern határán felbomlott, és néhány évtizede már nincs olyan mérce, amelyhez képest egy mű mérvadó és megfellebbezhetetlen remekműnek bizonyulhatna más művekkel szemben. Nincsenek többé világirodalom-történetek, különösképp nincsenek olyan összegzések, amelyek a közelmúlt vagy a jelenkor irodalmaiban tennének rendet. Míg például a regény, a líra, a dráma modernségének kánonjára nézve még többé-kevésbé kialakult a tudományos konszenzus, a 20. század második felétől egyre nagyobb a bizonytalanság, mi az etalon. Ennek csak részben oka az időbeli közelség, valójában inkább arról van szó, hogy az irodalom fogalma maga is elbizonytalanodott. Míg egyfelől határai egyre jobban elmosódnak, másfelől a médiával és a mozgóképpel szemben mind többet veszít régi szerepéből.

A világirodalom hagyományos nyugat-európai kánonját az is kikezdte, hogy néhány évtizede latin-amerikai, indiai, afrikai, ausztrál, illetve cseh, egyiptomi, albán és nem utolsósorban magyar szerzők is arathatnak sikereket a globális könyvpiacon, és kaphatnak Nobel-díjat, nemegyszer olyan jelöltekkel szemben, akik az euroamerikai kulturfölény továbbélő beidegződése szerint gyakran még mindig esélyesebbnek tűnnek.

És itt vagyunk akkor a másik kérdéskörnél: mik az esélyei ma a magyar irodalmi mű külföldi fogadtatásának, ír-e, írhat-e ma a magyar író külföldi olvasónak is, mi múlik a fordításon és a marketingen? Fel lehet-e fedeztetni utólag Krúdyt, Kosztolányit, Füst Milánt, Weöres Sándort vagy Mándy Ivánt? Netán még Illyés Gyulát vagy Németh Lászlót is? Az bizonyos, hogy ezt itthonról központilag távirányítva nem lehet. Köz- és magánalapítványok kezdeményezései és támogatásai, íg mindenekelőtt a magyar irodalmi művek fordítását, illetve magukat a fordítókat támogató projektek természetesen nagyon fontosak és hasznosak lehetnek, de semmi sem pótolhatja a személyes kapcsolatok hálózatát. Az elmúlt két évtizednek ez talán a legfontosabb tanulsága. Mivel csak szerzők, művek, kiadók és olvasók vannak (meg persze fordítók!), ezért a mindenkori kiadó nem nemzeti irodalmakra, kánonokra, irodalomtudományos garanciákra kíváncsi, hanem olyan könyvekre, amelyeket el tud vagy el szeretne adni az olvasóinak. Hogy melyek ezek, az olyan obskurus nyelvterületre nézve, mint a magyar, a megbízhatónak tartott súgók mondják meg.

Hogy a kiadók mindenekelőtt nem az akadémikusok által jóváhagyott kánont, hanem az általuk favorizált szerzőket adják ki, többé-kevésbé már nálunk is így van. Az egyes kiadóknak mindinkább megvannak a maguk bejáratott szerzői, akik mellett néha nagy merészen újabbakkal is megpróbálkoznak. Ha nem jönnek be, ejtik őket. Az Európa Kiadó nevezetes állami korszakában például még más volt a helyzet; akkor még csakugyan olyan kulturpolitikai és irodalomszakmai szempontok szabták meg, mit kell, illetve mit lehet kiadni, amilyeneket a magyar irodalmi és kulturális élet szokott számonkérni a külföldi kiadókon. Az éves „műszám" egy bizonyos hányadának a szovjet és a népi demokratikus irodalmakat kellett képviselnie, ugyanakkor a nagy nyugati nyelvterületekért felelős szerkesztők, többnyire felkészült irodalmárok, a politikai korlátok figyelembevételével ugyan, de ezen belül szigorúan esztétikai-kritikai szempontok szerint igyekeztek úgy válogatni a külföldi könyvtermésből, hogy a különböző irodalmak színe-java jelenjen meg magyarul. Mivel ez a gyakorlat elmúlt, ma már a német, francia, horvát, arab stb. szerzők, kritikusok és irodalomtudósok is számonkérhetnék a magyar kiadókon, miért nem adják ki az irodalmukat, illetve miért épp azt adják ki, amit kiadnak. Mint egy korábbi Jelenkor-beli cikkemben** már megírtam, a kortárs német nyelvű irodalmak hazai kiadása „siralmasan" (ez a filosz jelzője) hiányos és esetleges.

A kortárs magyar irodalom németországi megjelenésének igen jót tett, hogy idestova harminc esztendeje rendszeresen meghívnak jelentős magyar írókat egy-egy éves berlini vendégeskedésre. Egy idő múlva szinte már kézről kézre adták őket a barátok és pártfogók, a kritikusok és kiadók. Bizonyos, hogy számos magyar irodalmi mű, remekművek és kevésbé fontos alkotások, nem jelenhettek volna meg németül, ha nem alakul ki az a hálózat, amelyben egyik író ajánlotta a másikat, egyik könyv a másikat, egyik siker a másikat. Valószínűleg Kertész Imre sem kapott volna Nobel-díjat, ha valamikor a kilencvenes évek elején valaki(k), nyilván mások ajánlására, meg a magyar irodalom iránt megnövekedett érdeklődés hatására, fel nem fedezi(k). A Sorstalanságot éppenséggel felfedezhették volna már másfél évtizeddel előbb is, hiszen az már akkor megvolt.

Egyszerre akadtak fordítók is. Nem mindig a legjobbak, de Hildegard Grosche (Nádas), Christina Viragh (Kertész, Márai), Terézia Mora (Esterházy) meg mások egyszeriben, úgy látszik, remekeltek. A magyar irodalomtudomány mulasztása, hogy még nem történt meg ezeknek a fordításoknak az összehasonlító kritikai elemzése, hiszen sok tanulságot nyújthatnának mind a majdani fordításoknak, mind általában a magyar irodalom fordíthatóságának ominózus kérdésében. Az kétségtelennek látszik, hogy vannak könnyebben és nehezebben fordítható íróink. De lám, a látszólag könnyebben fordítható Kertész Sorstalanságának is csak a második, az előzőnél jobban sikerült német fordításban sikerült áttörnie. Tudunk olyan jelentős magyar regényről, amelyet ki akart adni egy német kiadó, ám a gyengén sikerült fordítása miatt elállt tőle. Nem elég tehát a jó kapcsolat, a befolyásos ajánló, a fordításra érdemes mű és a kiadói szándék, igényes kiadó – éppen a mű és sikere érdekében – a fordításra is ad. Bár így volna ez nálunk is, a külföldi szerzők fordításaival. Ezekről gyakran ki sem derül, hogy rosszak, mert nincs sem szerkesztés, sem kritika. Az olvasó meg kapja, amit kap.

Hogy végül is a külföldi olvasó mit olvas ki a lefordított és kiadott magyar irodalmi műből, erről tudunk a legkevesebbet. Egyáltalán kik ezek az olvasók, és mi készteti őket arra, hogy megvegyék valamelyik magyar szerző könyvét? Ha már ott tart valaki, mint Márai és Kertész, vagyis szerepel a bestseller-listákon, a dolog egyszerűbbnek látszik, de mit kezdjünk azzal, ha valaki, és nem akárki, mesterműnek olvassa Az igazit? Mindenekelőtt persze örülünk, és talán újraolvassuk a regényt, amennyire tudjuk, egy képzeletbeli német olvasó fejével – csakhogy magyarul nem azt a könyvet olvassuk, amelyet a német kritikus olvasott. Lehetséges, hogy Christina Viragh német fordításában Az igazi egyszeriben az lett, ami talán magyarul is lehetett volna, de végül is nem lett? Vagy lehetséges, hogy Az igazi ma a német közegben olyasmiről szól, ami nekünk eszünkbe sem jutna róla? Egy alkalommal, A gyertyák csonkig égnek egy németországi vitáján azt fejtegették többen, bizonyos fokig a magyar közreműködő értetlenkedésével szembeszállva, hogy ez a regény a barátságról szól, arról az értékről, amelynek manapság náluk egyre nagyobb az ázsiója, mert az emberek szenvednek a hiányától. Matt, volt kénytelen magában megállapítani a magyar irodalmár. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy Thomas Bernhard egyik általa fordított darabjáról a magyar színházak, amelyek előadták, és a magyar kritikusok, akik írtak róla, kitartóan úgy vélekedtek, hogy az a bécsi nagypolgárság dekadenciájáról szól, és ezért nem sok közünk van hozzá. Nyilván nem ugyanazt a darabot olvasták.

Karátson Endre vitaindítójának kérdésére: „Kinek írunk?" végeredményben kicsit nyeglén úgy válaszolhatnánk, hogy annak, aki kiad és elolvas bennünket. És hogy kit ad ki a külföldi kiadó, kit ki hogyan fordít le, kit hogyan értenek, és kinek lesz sikere, ezt szinte lehetetlen kiszámítani és megtervezni. A hazai – különben itthon is folyamatosan vitatásra érdemes – kánon bizonyosan csekély szerepet játszik benne. Annál nagyobb szerepet játszhat, hogy a külföldi kiadóikkal személyes kapcsolatot ápoló, esetenkét baráti viszonyban lévő sikeres magyar író kit ajánl kiadásra. Ha jól tudom, legutóbb ilyen ajánlásnak köszönhetően jelentek meg a frankfurti Suhrkampnál és arattak sikert Örkény egypercesei. Na, ugye, mondhatnánk nekik, és hány ilyen szerző van még a tarsolyunkban! A mi magyar irodalmunk kincsestárásban! Bár ők az efféle hazafias büszkeségre nem kíváncsiak, azt talán mi is némi jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy az irodalmat, a szépirodalmi könyvkiadást, az olvasást egy bizonyos szinten alul vagy felül (?), a tömegfogyasztásra szánt bestsellerek globalizált piacán kívül még mindig a személyes ízlés és szeszély és az emberi kapcsolatok esetlegessége irányítja.

Jegyzetek

Györffy Miklós és Gömöri György itt olvasható írásai hozzászólásként születtek Karátson Endre Kinek írunk? című vitaindítójához (Jelenkor, 2003/9.). (A szerk.)

* Györffy Miklós: "A Márai-regényszólam (1928-1942)", in: Jelenkor, 2001/4., 306-339. o.

** Györffy Miklós: "Világirodalmunk világtalansága", in: Jelenkor, 2002/3., 309-313. o.