Szpilman elbeszélése olyan különös túlélés-történet, amilyet Canettinél is hiába keresnénk, méltó arra, hogy megmaradjon a közös emlékezetben. A Lengyel Rádió zongoristájának karriertörténetét megszakítja a háború. Az ostromot még a lengyel társadalom részeként éli át. A család sorsa már ekkor, a kezdet kezdetén eldőlt, hiszen úgy döntöttek, nem menekülnek keletre.

A legfontosabb helyszín a varsói gettó. A családfenntartóvá előlépő kávéházi zongorista különös nézőpontból írja le ezt a halálra ítélt, tökéletesen kiszolgáltatott társadalmat, amely az utolsó pillanatig próbált úgy viselkedni, mint valami békebeli társadalom, amelynek vannak hősei, művészei, üzletemberei, aranyifjai, nyomorultjai, bandita-rendőrei, akiket „megfertőzött a Gestapo szelleme", ennek ellenére „nagyszerű rendőr-jazzbandet alakítanak". Egy pillanatra még a gettó legendás költője, W³adys³aw Szlengel is felbukkan, aki mindennap fellép a németeket kifigurázó műsorban, A kis élő naplóban, „a gettó tréfás krónikájában". Amúgy negyven verset hagyott ránk, kuplékat és balladákat, gyászdalokat és himnuszokat (a Hagyjatok békén magyarul is olvasható a Múlt és Jövő 1995, 3. számában).

A társadalmi különbségek csak az Umschlagplatzon tűntek el, ahol bevagonírozták az összeterelt tömeget. Szpilman is eljut idáig, az utolsó pillanatban penderíti ki a transzportból a zsidó rendőrség egyik tagja. Nem tudjuk, miért: a népszerűség mentette meg, vagy a transzportokat összeállító kollaboránsok kerestek önigazolást abban, hogy megpróbálták kimenteni e társadalom különleges értékeit, így a művészeket is. Ezért kissé elképedve olvastam Wolf Biermann cseppet sem költői kérdését: „az a megvetésre méltó zsidó rendőr miért épp az annyira ellengyelesedett W³adys³aw Szpilmant mentette ki az Umschlagplatzból?" Ezután arról ír, hogy a hagyományőrző (nem ellengyelesedett) zsidók békésen imádkozva fogadták a halált.

Miután levegőt kaptunk, próbáljuk elképzelni ilyen hangsúllyal az elfranciásodott vagy elangolosodott kifejezést. Polañski filmjében hallhattunk egy megjegyzést arról, hogy a Szpilman név igazán jól illik egy zongoristához. És a W³adys³aw? Ez az „Ulászló" bizony azt mutatja, hogy Szpilman személyiségében és művészetében (lásd a lengyel kiadás CD-mellékletét) meghatározó szerepet játszott a lengyel identitás. Ha megnézzük a harmincas években készült családi képeket, modern európai nagyvárosban élő értelmiségieket látunk, Varsó pedig nagyon kevéssé emlékeztet a száz évvel ezelőtti Vityebszkre. Nem véletlenül találunk a könyvben ilyen mondatokat, hogy „Varsó mindig is hallatlanul elegáns város volt". Különös jelentősége van annak, hogy a család a városban maradt. A végzetes döntésről a következőket írja a szerző: „nem akarok nagy szavakat használni, de azt kell mondjam, elhatározásunkat legfőképpen Varsóhoz való kötődésünk motiválta". Szóval Szpilman egyrészt nem kelet-galíciai haszid, másrészt pedig az elmúlt évtizedek posztmodern terminológiájával sem írható le, hiszen aligha tekintette magát parvenünek vagy páriának, turistának vagy csavargónak. Egyéniségében pont a harmónia és a kiegyensúlyozottság a legdöbbenetesebb. Még hogy valamiféle asszimilációs paktumnak köszönhette volna az életét… A gettóban? Őrültség.

Szpilman eztán már a család egyetlen túlélője. Történetében az hoz újabb fordulatot, hogy megszökik a gettóból, nem sokkal a felkelés kitörése előtt. Rejtekhelyen kivárni a háború végét – nem is olyan reménytelen vállalkozás, ha figyelembe vesszük, hogy Lengyelországban nem volt intézményes kollaboráció, csak a házmesterek és az egyéni fejvadászok működtek együtt a Gestapóval (mindkettőre találhatunk példát).

Csakhogy 1943 áprilisában kitört a gettóban a felkelés, aztán Hitler bosszúból a földdel tette egyenlővé azt, ami megmaradt belőle. 1944 augusztusában kitört a varsói felkelés, s a bukás után ugyanaz volt a bosszú: most már az egész városnak el kellett pusztulnia (aligha túlzott Hosenfeld, amikor azt írta, „ez egyet jelent keleti politikánk csődjével"). A kiüríttetett városban csak a megszálló csapatok maradnak, Szpilman így elveszti a kapcsolatot azokkal a lengyelekkel, akik segítségével akár a háború végéig is bujkálhatott volna (ez persze nem volt olyan közel, mint 1944 nyarán gondolták). Ekkor következett be a történet legképtelenebb fordulata: Szpilman vizet és élelmet keres a romhalmazzá változott városban, amikor rátalál Wilm Hosenfeld, egy német tiszt, aki nem hóhéra, hanem a megmentője lesz. Aztán egy idő múlva a németek is visszavonulnak, így Szpilman magára marad, varsói Robinsonként várja a felszabadítókat.

Ezért lehetett volna vagy lehetne még a város pusztulásának és feltámadásának szimbóluma, emblematikus alakja, aki néhány napig egy személyben tartotta fenn a folytonosságát. 1946-ban, gondosan cenzúrázva kiadott könyvére azonnal felfigyeltek, Mi³osz rögtön forgatókönyvet akart írni belőle. De a magányos hős története nem tükrözi a társadalom osztályszerkezetét, egyébként is, az új hős nem a tragikusan magára maradt túlélő, hanem a diadalittas felszabadító, aki nem próbálja menteni azt, ami még megmaradt a múltból, hanem új civilizációt akar teremteni. A könyv hamarosan kiadhatatlanná válik (Izraelben sem akarnak hallani róla), Szpilman közben leéli az életét (az ötvenes évek végén a San Remo-i táncdalfesztivál mintájára kitalálja a 2003-ban Ricky Martint vendégül látó sopoti dalfesztivált), Hosenfeldet kegyetlenül megkínozzák, majd öntudatlanul vegetál egy Sztálingrád környéki rabszolgatelepen. A mű jó fél évszázad múltán feltámad, és könyv, majd film formájában meghódítja a világot.

Ez a bizonyos új kiadás Németországban készült a kilencvenes évek végén, ezért Szpilman visszaemlékezéseit kiegészítették két gyarló és elég érdektelen szöveggel, amitől vészesen megváltoztak a könyv arányai. A Szpilmant (utoljára) megmentő Wehrmacht-kapitány, Hosenfeld fontos epizódszereplőből teljesen fölöslegesen kulcsfigurává lép elő, mintha legalábbis kettejük történetéről lenne szó (Polañski szerencsére nem hallgatott Biermann sugallataira).

Hosenfeld háborús feljegyzéseinek kétségkívül vannak dokumentumértékei, de nem egészen értem, miért kell ezt szenzációként tálalni. Némi rosszindulattal fogalmazva, Hosenfeld azért olyan különleges lény, mert felfigyelt arra, hogy a tömeggyilkosság nem egyeztethető össze a felebaráti szeretettel. Még azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy a lengyeleket „nem volt szükségszerű" megfosztani államiságuktól. Mindebben a Führer is hibás. A nemzetiszocialisták nem tartják magukat az általuk hirdetett elvekhez stb.

A baj nem jár egyedül, Wolf Biermann mindezt megtoldja egy 33 részre tagolt, szerencsére csak pár oldalas rapszódiával, amelyben a brechti agitprop stílusában magasztalja Hosenfeldet (pedig elég lenne, ha csak megadná a fontosabb információkat). Szpilman tényszerű beszámolója után Biermann szövege fülsértő, amikor olyan kijelentéseken elmélkedik, hogy „Auschwitz Isten büntetése volt". Hosenfeld pedig annyira katolikus volt, hogy még misére is járt lengyel barátaival: „Micsoda látvány! Egy germán a »gyilkosok köpönyegében« (B. Brecht), amint a lengyel pap előtt térdepel – farkas a pásztor előtt –, és magához veszi az ostyát a »szláv Untermensch« kezéből!"

Ízlés dolga, de ilyen szavakat talán idézőjelben sem kellene leírni a morál új germán héroszáról (aki nemcsak hogy nem adta föl a bujkáló Szpilmant, hanem kenyeret és lekvárt is adott neki) – szembeállítva őt a lengyelekkel, akik „hagyományosan erősen fertőzöttek az antiszemitizmussal". Szpilman visszaemlékezéseit kijátszani Lengyelország ellen, ahol „már jóval a német invázió előtt tombolt" az antiszemitizmus – talán mégse kellene.

(Fordította Körner Gábor. Európa, Bp., 2003, 200 oldal, 1800 Ft)