Távolról, egy másik regénytől kezdem: nemrégiben Harry Mulisch Siegfried – Fekete idill című regénye meghökkentően rossz kritikákat kapott a magyar irodalmi sajtóban – a Nobel-díj-várományosként is emlegetett holland író Hitlerről szóló fantáziája bizonyára azért volt egyértelmű csalódás sokak számára (a leleményes cselekményszövés ellenére), mert egy diktátorregényt, gyanítom, elég pontosan körvonalazható elvárással vesz a kezébe az olvasó. Egy titok legalábbis részleges megfejtését várja: szeretnénk bepillantani a diktátor lelkébe vagy agytekervényeibe, szeretnénk tudni tetteinek mozgatórugóit, azt a folyamatot, amely egy akár egyszerű, akár gonoszságában zseniális embert képessé tesz a tömeges gyilkosságokra. Mulisch szimpla, kissé ezoterikus ízű és már-már rögeszmés válasza – hogy Hitlerben a „semmi", a metafizikai nihil testesült meg – aligha világít meg bármi olyat, amin komolyan és termékenyen el lehetne gondolkodni. Mulisch regénye zárt, nem nyit teret az olvasói értelmezésnek: éppen a legfőbb titok – a „semmi" – leple alatt fosztja meg titkától a kérdést, sőt lényegében filozófiai zsákutcába vezet: a „Miért van inkább a valami, mint a semmi?" kérdésre lehet ugyan azt a választ adni, hogy a valami látszólagos, valójában semmi sincs, de innen nemigen vezet út sehová…

Mindezt csak annak érzékeltetésére mondtam el elöljáróban, hogy mennyire kockázatos vállalkozás volt Andahazi-Kasnyától, a magyar származású fiatal argentin szerzőtől, hogy harmadik regényében egy diktátor felemelkedésének történetét, a diktátorrá válás mechanizmusát próbálja megvilágítani (még ha a szerzői intenció nem is annyira a kérdés „megoldása", mint pusztán a vele való esztétikai játék): kétszázharminchárom oldalon végigkísérni egy diktátor gyerekkorát, felemelkedését, a hatalom megragadását, megőrzését, egy korrupt rendszer kiépítését s ugyanakkor – talán ennél még hangsúlyosabban – az emberek, a néptömegek viszonyát a diktátorhoz, az bizony már-már a lehetetlent súrolja még akkor is, ha jelen esetben nem egy konkrét történelmi személyiségről, hanem egy fiktív latin-amerikai ország elképzelt diktátoráról van szó. És bizonyos szempontból Andahazi-Kasnya regénye is kudarc: Wari Fia, a regénybeli diktátor a megtestesült gonosz (mintha vendégszereplő volna egy Stephen King-regényből) – gyerekkorának fantasyszerű leírásából megtudjuk, hogy Ördögasszony szüli, akinek a székletével együtt jön a világra, már újszülöttként egy egész falut (és az anyját is) elpusztító vulkánkitörést okoz, majd egy mitikus barlangban nevelkedik, hangyamérget szív anyatej helyett, egy varangy és egy kígyó neveli (amíg meg nem öli mindannyiukat), s el nem indul a világba, hogy láthatatlan tanácsadójának sugallatait követve megszerezze a hatalmat. A szerző válasza tehát alig több, mint Mulisché: Hitler „semmi", Wari Fia „maga a rossz", az Ördög fattya, a világot elpusztító mitikus gonoszság.

A szerző már az első, rendkívüli stilisztikai intenzitással megírt oldalakon – amikor Wari Fia a minisztereivel együtt távozik a tönkretett és megfélemlített országból (egész pontosan elrepülnek valahová, hogy a nép aggódó szívvel várhassa visszatértüket) – olyan síkra helyezi a történetet, ahol az olvasói elvárás is megváltozik. A fantasyszag a történelmi-politikai-pszichológiai kérdések helyett arra irányítja a figyelmünket, hogy mi a csuda jöhet ki ebből esztétikailag – hogy van-e az íróban elég lelemény ahhoz, hogy izgalmasan és hitelesen végigjátsszon egy olyan játékot, amelyben nyilvánvalóan a legkülönfélébb műfajok és műfajparódiák kaleidoszkópjára számíthatunk, s ahol egyfolytában bizonytalan mind a narrátori nézőpont (az örökkön változó s ugyanakkor mégis változatlan „mi"), mind az, hogy a történet – a fantasy – mikor villan össze bármilyen megélt valósággal oly módon, hogy éppen az esztétikum elsődlegessége folytán egy-egy pillanatra úgy villanjon fel a diktátorság metafizikai lényege, ahogy egy realista-pszichologizáló regény keretei között ez nemigen lehetséges. A fejedelem tehát már az első pillanataitól kezdve „ígéretes csalódás" – ha a diktátorrá válás vagy a zsarnoksághoz való társadalmi alkalmazkodás politikai-pszichológiai mechanizmusára vagyunk kíváncsiak, és egy új, a XX. század történelmi tapasztalatait mintegy szintetizáló művet akarunk olvasni a diktátorokról, akkor persze hasznosabb kézbe venni, mondjuk, Robert Service Lenin-életrajzát vagy Martin Amis nemrég megjelent könyvét, a Koba The Dreadet, vagy épp kutatásokat folytatni arról, hogy mi mindent írtak már az orosz szerzők – írók, filozófusok, társadalomkutatók és pszichológusok – Leninről és Sztálinról. De kétségkívül izgalmas, hogy mit tud kezdeni a témával egy szertelen, játékos, posztmodern szerző, aki – mint előző két regényéből, a klitorisz felfedezéséről szóló Az anatómusból és a XIX. század elején játszódó A harmadik nővérből is kitűnt – olyan múzeumnak tekinti a kultúrát, amelyből kénye-kedve szerint és a történelmi hűséggel mit sem törődve emelheti ki és rendezheti izgalmas kollázzsá a legkülönfélébb tárgyakat.

A fő kérdés az ilyen típusú művek esetében alighanem az, hogy van-e tétje a műveletnek – rezonál-e az így kialakított kollázs akár a történelmileg vagy egyénileg megélt fájdalmainkra, akár az esztétikai érzékenységünkre. Andahazi-Kasnya regénye az én olvasatomban időről időre mintha elveszítené ezt a tétjét (mintha a szerző olykor elfelejtené, hogy e téma esetében csak komoly lehet a játék: a puszta vicc éppúgy nem megbocsátható, ahogy nem lehet viccet mondani a holocaustról): a kollázs darabjai nem olvadnak, nem vegyülnek össze – mintha az írót az a szándék vezérelné, hogy mindig újabb trükkel álljon elő, állandóan bizonyítsa kifogyhatatlan leleményét, újabb és újabb nyulat húz elő a kalapból, ami a cirkuszban sem túlságosan izgalmas –, de még nagyobb baj, hogy azokon a pontokon, amikor a kollázs-fantasy összeszikrázhatna a valósággal, lélektanilag hiteltelennek érzem a narrátori hangot. A kettős tudat, a duplagondol ábrázolásának temérdek szuggesztív példája van a világirodalomban Orwelltől Akszjonovig, s ezekhez képest első olvasásra meghökkentően átélhetetlenek Andahazi-Kasnya többes szám első személyű narrátorának efféle mondatai: „Mivel még saját zsarnokokra sem futotta nekik [mármint Wari Fia külföldi bírálóinak], a mi gyilkosaink felett akartak ítélkezni, akik, ha gyilkosok is, mégiscsak a mieink." Persze, ha jobban meggondolom, mégiscsak izgalmas ez a narrátori hang, mert egészen különös polifónia érzékelhető benne, s afféle hatást kelt, mint Pelevin A rovarok élete című regényének szereplői, amelyek – vagy akik – minden pillanatban, egy mondaton belül is egyszerre rovarok és emberek. Andahazi-Kasnya regényében a „mi" nem válik szét különálló hangokra: egyszerre, akár egyetlen mondaton belül is benne van a diktátort istenítő elbutított lény éppúgy, mint a rendszertől állatiasan rettegő ember, sőt a szerző is a maga íródiktátori mindentudásával, aki nem stilizálja a közember beszédét, hanem a maga cizellált nyelvén mondja el gondolataikat.

A regény egyik következetesen végigvezetett motívuma a Krisztus-történet paródiája: a történet a mennybemenetellel kezdődik, az Elnök úgy néz le a tömegre az égből, „mint egy Krisztus", tizenkét minisztere van, az ellenzék „úgy tette magáévé az Ő Doktrínáját, miként Róma a Megváltó szavát" stb. – vagyis az utalások és a párhuzamok olyannyira leplezetlenek, hogy az olvasó véletlenül sem élheti át a ráismerés örömét. És ugyanez mondható el a regény egyéb motívumairól is: Machiavelli „fejedelme" már a címben – majd a mottóban – is szerepel: a diktátor láthatatlan tanácsadójának szövegeihez rögtön megkapjuk a kulcsot – nincs mit keresni, nem kell próbálgatni a zárat, mert tárva-nyitva a kapu. Wari Fia mitikus, indián legendákból szőtt születése ezekhez képest egzotikusabb és izgalmasabb alapanyag – a káprázatosan megírt oldalak után azonban egy unalmas és közhelyes történetbe csöppenünk: a diktátor tizenkét miniszterével a „mennybemenetel" után egy rég nem használt filmgyárban éldegél, ahol régi filmeket néznek, mígnem Wari Fia repülőgépen visszatér a főváros fölé, ledob rá két bombát, és… vége. „Még csak egy letarolt sivatag sem maradt." (Vagyis: a szerző mintha nem tudna mit kezdeni a történettel, ezért lezárja az apokaliptikus vég röpke jelenetével.)

Vannak azonban a regényben olyan oldalak, amelyek Andahazi-Kasnya rendkívüli tehetségéről tanúskodnak: a kutyák, amelyek egyszer csak ellepik a várost, hatásosan jelenítik meg a kutyasorba kényszerített tömeget. A szerző ezeken a borzongató – és végre a zsarnokság rémálomszerű életvilágát is érzékeltető – oldalakon ragyogóan tematizálja a civilizáció, a kultúra, a humánum előtti ősállapotba való visszazuhanást, az emberiség – és minden egyes ember – örök rémálmát.

(Fordította Dobos Éva. Magvető, Bp., 2002, 236 oldal, 1690 Ft)