Nem volt jó - és még nincs vége. Mármint az évadnak. Budapest színházi élete pedig alighanem pontosan olyan, mint az országé: néhány jó előadás, a többi néma csend vagy zajos vacakság.

És muszáj a színpadon kívüli eseményekkel kezdeni, merthogy ezek - a történések és nem-történések - egyrészt olykor fontosabbak, mint a színpadi ügyek, másrészt eléggé alapvetően meghatározzák azokat.

Új igazgatója van a Nemzeti Színháznak - ez jó is, meg nem is. Jó, mert az átmeneti helyzet borzolta a kedélyeket, és rohamtempóban ásta alá a normális munka esélyeit. Jordán Tamás mögött meglehetős konszenzus és annál is nagyobb várakozás áll, és bár olyan bemutatót, amelyet teljes egészében az ő igazgatása gyümölcsének tekinthetnénk, még nem tartottak, lassan azért körvonalazódik az az intézmény, amilyent ő szeretne. (Nota bene: ez az intézmény igen-igen hasonlítani látszik a pécsi fesztiválra.) Jordán rugalmas ember, kész a kompromisszumokra, a béke és a békéltetés nagy barátja - ezek voltaképp direktori tulajdonságok, kifejezett erények. Ötlete rengeteg (főleg ami a színpadon kívüli eseményeket illeti), vonzereje nagy (jókora társulatnyi színész szegődött hozzá, kik egyelőre névsort és nem társulatot alkotnak, de ez lehet idő kérdése is), és ami a legfontosabbnak látszik: hajlandó, sőt hajlamos vastag, áthatolhatatlan fátylat (mit fátylat? szarkofágot!) borítani a múltra. Rossz: rossz az ő píárja (komikus és siralmas volt egyszerre az EU-kampányra készített, Siklós Máriával közös fotó szövege [mármint hogy léteztek köztük ellentétek a Nemzetivel kapcsolatban, de nyilván már nem léteznek, ezért a múlt idő], rémes volt a Schwajdához írott levél [ténye és szövege], elégtelen magyarázkodás zajlott a családtag funkcióba emelése kapcsán, és sorolhatnám, de nem most), és hát nagyon rossz, hogy határozott ígérete ellenére nem folytatott semmiféle vizsgálatot a színház építésével kapcsolatban a valós költségek kiderítésére, az elszúrt akusztika és nézőtér felelősének fölkutatására, vagy ha folytatott, hát semmit nem tudunk az eredményről.

Mondom, ami eddig a színpadon történt, nem az ő „sara". De hát többnyire rossz dolgok történtek ott, még ha egyikük - a Vidnyánszky-rendezte Bánk bán - fontos produkciója is az elmúlt évadnak. Ennyit erről.

És csak nagyon röviden, vázlatosan a többi jelenségről, amelyek meghatározzák a színpadi eseményeket: a finanszírozás ellentmondásai, a színház fenntartóinak koncepcionális bizonytalansága, a struktúra (bomladozó állapotában is mutatkozó) merevsége így együtt rosszabbnál rosszabb lépéseket szülnek (lásd a mostanában vidéken hullámzó tragikomikus és komolytalan igazgatói kinevezéseket, megannyi tuti bukást), és rossz munkakörülményeket teremtenek. Csoda, hogy olyik színház és olyik művész egyáltalán dolgozni tud.

Egyikük minden bizonnyal Zsótér Sándor. Ami esztétikailag, művészileg - színházilag - az elmúlt évadban a magyar színházban történt, az igen túlnyomórészt Zsótér Sándor műve volt. Zsótér bolyong - inkább cikázik - a struktúra peremén, hol itt, hol ott bukkan fel egy rendezésre; csapata van, társulata, színháza nincsen (félreértés ne essék: nem gondolom, hogy színházzal kéne őt sújtani!). Függetlenségének és a magyar színházi struktúra állapotának legrosszabb következménye, hogy előadásainak jelentős részét mindössze néhány alkalommal lehet látni, és aki nem elég szemfüles, nem akármiről marad le.

Az évad alighanem legjobb előadása szerencsére a Radnóti Színház repertoárján van, tehát minden bizonnyal jövőre is megnézhető; és csak remélem, hogy felnövőben-kialakulóban az a közönségréteg is, amelyik erre kíván tódulni. Hans Henny Jahnn Medeájára gondolok, erre a tán kétórás izzó szövegfolyamra, amelyet olyan tiszta és átgondolt színpadi környezet ölel körül, hogy - miközben a hagyományos értelemben alig van mit nézni - az ember a szemét nem tudja levenni a színpadról. A színpad hátsó falára tapasztott keskeny pódiumon ülnek szemben velünk a főszereplők, majdhogynem mozdulatlanul; lent, a hagyományos játéktéren ülnek-állnak a többiek, kicsivel tán nagyobb mozgástérben, és a szöveg vezérelte játék a pontosan hozzárendelt mozgásokkal, fényekkel, tartásokkal, intonációkkal pokolian hatásos. Csomós Mari nagy estéje ez - és az idei pécsi találkozóra válogató Németh Ákos óriási mázlija és tán egyetlen mentsége, hogy ezt min-denki láthatja a fesztiválon is. Aki befér, mármint.

Olykor-olykor láthatni még a MU Színházban a Pont Műhely előadását, a Phaedra szerelmét - ezt is Zsótér rendezte. Kétségtelen erényei és izgalmas térképzése leginkább a gondolkodó-kutakodó-kísérletező rendező belső műhelyébe engednek bepillantást. Azt mutatja az előadás, hogy Zsótér hol és hogyan keresi és találja meg a színházat. Hogy hogyan bánik a szöveggel, hogyan instruálja a színészeket, hogy kezeli a fényt, a teret - tanulságos bámészkodás, szemlélődés volt: egy rendező műhelyében jártam.

Mondják: ilyen a főiskolán rendezett Lear király is (ezt nem láttam, és ráadásul azt hittem, hogy „felnőtt", nagyszínházi verzióját Szegeden látom majd, hát nem látom, mert nincs és nem lesz). Viszont csöppet sem ilyenek, hanem egészen mások az Operában rendezett darabjai: Zemlinsky A törpe és Schönberg Várakozás című operája, melyek közül ez utóbbit egészen biztosan nem fogja látni már senki, aki eddig nem látta, mert Anja Silja csak négy előadásra szerződött (és bár e sorok írója parányit sem ért az operához, azt azért látta, hogy zseniális színésznő énekel itt). A törpét valahogy tán át lehet menteni a következő évadra - bízom benne.

Oscar Wilde nem túlságosan rétegzett művéből, Az infánsnő születésnapjából keletkezett a librettó; a fiatal lány a tizennyolcadik születésnapjára egy torzszülöttet, egy törpét kap ajándékba, akinek fogalma sincs saját csúnyaságáról, s ekképpen csúnyaság és szépség, tudás és nem-tudás, játék és kegyetlenség körül forog az előadás. Ambrus Mari a Párizsi udvar megszokott, ezúttal mégis rejtélyes-rejtelmes formájában és teljes rideg pompájában megmutatkozó terét tette az előadás köré, középpontjában a lifttel, melynek mozgása - a fények villódzásával együtt - megszabja az előadás dinamikáját. Fantasztikus színházi előadás ez, Csák József megrázó törpe-alakításával - és igazán nagyszabású, katartikus rendezői ötletekkel, melyeket fölsorolni bűn lenne a leendő nézőkkel szemben.

Szintén mindössze négy előadást ért meg a Trafóban egy költői est: Carol Ann Duffy skót-brit - és majdnem koszorús - költőnő szerepverseiből rendezett egyszerre komor és ironikus, súlyos és vicces előadást Zsótér. A produkció egyik nagy találmánya a szereplőgárda: az öt, bundába öltöztetett színésznő (Béres Ilona, Börcsök Enikő, Venczel Vera, Wéber Kata és Vörös Eszter), valamint a tizennégy, „utcáról fölszedett", pucér férfi - utóbbiak afféle mozgó, idomított díszletként fogják közre a nőket és a verseket -, valamint a játéktér kialakítása és használata: ezúttal mi, a közönség ülünk lenn, a hagyományos színpadon, és ők, a játszók játsszák be a lépcsőzetes nézőteret. Duffy versei színházi szövegek, női monológok, isteniek és az értő rendező kezén még annál is sokkal jobbak. Ha megy jövőre is olykor - nagy mázlink van.

A Zsótér-évad volt tehát a legerősebb jellegzetessége az elmúlt szezonnak. Pedig alternatív körökben is zajlott az élet. A Szkénében bemutatták a Pintér Béla-oeuvre legújabb darabját, a Parasztoperát - miközben műsoron tartják az összes eddigi előadását is -, amelynek zenéjét Darvas Benedek szerezte (a fejéből, meg innen-onnan, ahol találta), és nagyívű, poénokban, utalásokban gazdag, ironikus - olykor több is annál: gúnyos - paródiát gyártottak belőle az alkotók. Minek a paródiáját is? Hát sok mindenét. Leginkább az agymosós propagandáét, talán; de ütnek sokfelé, a médiaszeméttől a szappanoperákig, a kivagyi fennhéjázástól a ködös nosztalgiázásig. És semmi vérgőz, elszántság - csak a rengeteg röhögés.

A MU-ban játszották az Artus Ozirisz-tudósítások című előadását - sokoldalú, tartalomban-formában gazdag előadás volt, elgondolkodtató, új utakat kereső. Nem hibátlan, ámde ígéretes produkció, amelyből következtetni lehet az új, készülődő formákra - és végeredményben a színháznak, bármely színháznak ez a legizgalmasabb része és feladata.

Ugyanezért volt izgalmas a Maladype Bolondok iskolája című előadása. Nekem ugyan nem volt igazán szerencsém vele - van ilyen: az ember mellett elmegy egy-egy előadás, vagy fordítva: a néző, a kritikus megy el mellette -; a szertartásszínház elemeit anyanyelvként használó produkció rengeteg szimbólummal, mítosszal, allegorikus elemmel dolgozik, én olykor vontatottnak és túlbeszéltnek éreztem, de mindvégig - mint afféle előttem celebrált kísérletet - érdeklődéssel néztem.

A méltatlanul rossz anyagi helyzetbe szorított Stúdió „K" - az ország egyik legjobb színháza - alig-alig képes bemutatót tartani, s ha mégis tart, hát alig-alig képes műsoron tartani az előadásait. Nem a pince a legfőbb baj - bár a minimális infrastruktúra hiánya is tűrhetetlen -, hanem az, hogy munkára nincsen pénz, pedig ha sikerül tető alá hozni, majdnem mindig rendkívüli előadás születik. Így történt ez A görény dala című produkció esetében is, amelyet Danilo Kišből írt Forgách András, és aki látni akarja, mit és hogyan művelt a történelem a kisemberrel Európának ezen a halmozottan hátrányos részén, az nézze meg Fodor Tamás rendezését. Pécsett speciel nem lesz módja rá; rosszkedvnek arrafelé helye nincsen.

Nyilván ezért nem lesz ott a Krétakör történelmi cirkusza a legközelebbi múlt köréből, a Hazámhazám sem. Mellesleg már műsoron sincsen - egy utolsó kétségbeesett próbálkozás valamiféle átmentésre épp a napokban végződött kudarccal. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Krétakör kudarcával. Schilling Árpád és csapata ugyanis megtette, ami a dolga: létrehozott egy izgalmas - természetesen nem hibátlan, de -, minden pontján érdekes előadást, amelyet néhányszor el is játszott a Fővárosi Nagycirkuszban, és most nincs hová mennie vele. Az évadban bemutatott másik előadásuk, Marius von Mayenburg A hideg gyermek című darabja a Millenáris Teátrumban ment, de már nem megy, és éppen e cikk nyomdába adása körül készül el legújabb produkciójával az ország tán legígéretesebb színházi formációja, mely egyelőre épülettel nem bír - ez a kisebb baj -, de otthonnal sem - ez a nagyobb.

A számtalan említetlenül hagyott alternatív izgalom közül még kiemelem - legfőképp azért, mert létrejötte és sorsa alapján idesorolom - azt a Kabaré-előadást, amely az Operettszínház raktárnak nevezett stúdiójában megy igen ritkásan, és Alföldi Róbert rendezte. Aki maroknyi csapatával - Vörös Róbert dramaturggal, Kentaur díszlettervezővel, Bartha Andrea jelmeztervezővel - éppúgy színházi vándormadár, mint Zsótér Sándor; elkészült előadásainak a sorsa többnyire teljesen kikerül a kezéből, és a befogadó színház gondjaira, valamint kényére-kegyére bízatik. A Thália Színházban bemutatott Shopping and fucking nagy lélegzetvétellel és művészi energiákkal létrehozott „sivárságtabló", a műgyönyörök műkertje; és persze az Alfölditől már elvárható totális színház, élő zenével, vetítéssel - én nem szerettem, de ezzel nem mindenki volt így. Viszont szerettem, hogy lehet nem szeretni, hogy van mit nem szeretni, hogy viszonyulni föltétlenül kell hozzá - és nagyjából-egészében ez a fontosabb.

A Kabaré ráadásul jó ütős kis előadás lett. Nem a Sally Bowles körüli szupercirkuszra gondolok - e nemben a film amúgysem üthető fölül, ráadásul Alföldi előadása a filmre rá se hederít -, hanem arra a képződményre, amelyet Vörös Róbert és Varró Dániel az újrafordítás és újraírás során létrehoztak. Egy mai „világvége"-bár, mai veszedelmekkel és félelmekkel: ez a helyszín, a Kit-Kat Klub, ahol mi, nézők is ülünk, és nemcsak előttünk, hanem rólunk is szól a pódiumra került történet, melyet Szabó P. Szilveszter Konferansziéja (kiváló alakítás!) tart a kezében. Alföldi Kabaréjára nehéz bejutni - ez az a bizonyos mostoha sors.

Ha már az Operettszínháznál tartok, a perifériáról a főcsapásra térek. A Mágnás Miska - Verebes István rendezte, Bajor Imre és Oszvald Marika főszerepelte - elég sivár előadás, az összes lényeges elemével baj van. A Mozart! című musical viszont, az évad szuperprodukciója, szupergazdag, szuperdrága és szupermozgalmas - Kerényi Miklós Gábor apait-anyait, de még nagyapait is belenyomott; nagy kár, hogy a mű nagyon gyatra, a zene és a darab közt szoros a verseny vacakság tekintetében, de a Mozartot játszó Dolhai Attila remek musicalszínésznek látszik, őt figyelni fogom ezután is.

Most veszem csak észre: átkanyarodtam a kőszínházak kietlen vidékére - és ezt is jellemzőnek gondolom: az évadösszefoglaló végén az utolsó nekifutásra kerül sorra a magyar színházi életnek az a szelete, a kőszínház, amely minden szempontból a legtöbbe kerül mindenkinek (és ahol amúgy én is a legtöbb időmet töltöm), és ahol a legkevesebb izgalom érzékelhető manapság.

Külön írást érdemelne, hogy esztétikai élmény helyett mi van a kőszínházak vidékén (és hogyan függnek össze a körülmények és az esztétikai minőség); e helyt most azt veszem számba, ami mégiscsak van.

A Madách Kamara második évadját fejezi be lassan, és bár a rendkívül szerencsés - és tehetséges - start után a kötelező és normálisnak tekinthető hullámvölgyek is megjelentek, az évad második legjelentősebb produkciója viszont itt jött létre. Kovalik Balázs rendezte Puskin Borisz Godunovját, több kiemelkedő színész jelenlétével, Gálffi Lászlóéval, Béres Ilonáéval például - és azért nem mondok alakítást vagy szerepformálást, mert Kovalik rendezésében ilyen, legalábbis a hagyományos értelemben, nincsen. Van viszont szigorú és invenciózus színházi formába öltöztetett interpretáció, mély gondolatok hatalom és ember viszonyáról, oda- meg visszahatásokról, iróniával, keménységgel és leginkább erőteljes rezignációval. A rendkívüli előadásról számos komoly elemzés és esszé született - a kritika ezúttal észnél volt! -, most, a terjedelmi szűkösség okán csak azt ismételhetem el belőlük: meg kell nézni. Nem Pécsett persze, mert ott nem lesz jelen, de jövőre majd a Madách Kamarában.

A Katona József Színház elmúlt évadjáról viszont eléggé pontos képet alkothat, aki megnézi a találkozóra beválogatott két előadást, a Dosztojevszkij Félkegyelműjéből készült Az idiótát, és a Kamrában bemutatott Urs Widmer-darabot, a Top Dogsot. (A Katona évadjának legjobb produkcióját ugyan nem fogja látni, az ugyanis itthon maradt: a szintén a Kamrában színre került Jon Fosse-darab, az Őszi álom. Nem tetszett eléggé a válogatónak - van ilyen.)

Az idiótát én jobbára kedveltem; Fullajtár Andrea Nasztaszja Filippovnáját és Fekete Ernő Miskin hercegét kifejezetten nagyon. A dramatizálással és Máté Gábor rendezésével voltak fenntartásaim, miközben tudom: ez az előadás messze fölülmúlja a mai magyar színház átlagát, viszont a Katona nem túl ritka „nagy dobásaihoz" - a legutóbbi Szent Györgyhöz - képest kevésbé sikerült. Ebben a színházban - láthatni a Top Dogson is - tisztességes és komoly, értékes munka folyik, de momentán semmi jelentős dolog nem történt.

A Radnóti Színházról Zsótér Medeája kapcsán már volt szó: ott ez történt ebben az évadban. És történt volna a Három nővér is - legalábbis a papírforma szerint most kellett volna történnie, de Verebes István, a meghívott vendégrendező kifürkészhetetlen okokból néhány évvel korábbi, nyíregyházi rendezéseinek fő motívumait szabta az amúgy is „melléosztott" színészekre. Igen rövid széria után le is veszik most a műsorról (el is szerződnek a színháztól a szereplők), és ez azért baj, mert ritka szerencsés csillagzat szükségeltetik ahhoz, hogy ezt a darabot jól ki lehessen osztani - és a csillagzat, ezúttal az is megvolt.

Felhős volt az ég viszont az Anconai szerelmesek helyére bemutatott zenés bohóság, a Bástyasétány 77 fölött; és nemcsak az Anconai vetett rá árnyékot. Mindazonáltal Valló rendezése kellemes, a színészek szintén, a díszlet több is ennél - el fog mendegélni néhány szezonon át, legföljebb nem fogják szétverni a házat, mint az Anconain, és nem lesz saját klubja a neten, mint amannak.

Eisemann-műből került a Vígbe is az idén: ott a Fekete Pétert kívánták pótolni az Egy csók és más semmivel. Parádés szereposztás és elég gyenge előadás. Fontosnak tartottam viszont a Gorkij Nyaralók című drámájából készült produkciót; ezt is Valló Péter rendezte. Értelmiségi spleen, markáns életcsődök, finom rendezői visszafogottság és pontos alakítások - például a Kern Andrásé és Börcsök Enikőé -, valamint egy mellékszerepekben előadott igazi bravúrstück - Pap Veráé és Blaskó Péteré - rögzíti emlékezetemben ezt az estét. A Garas Dezső főszereplésével, Marton László rendezésében színre vitt Tolsztoj-kisregény, a Legenda a lóról szép volt és melankolikus - kicsit tán túlságosan feszültségmentesített.

Kötelességszerű fölsorolás helyett a Vígről (és a Pestiről) is inkább azt érdemes elmondani, hogy tisztes, de nem különös évadot készül zárni. Nehéz helyzetben makacs tudatossággal orientálódik az értékek felé, de - elsősorban méreténél fogva is - kevéssé rugalmas, kevésbé nyitott, mint szeretne lenni. A Víg padlásán bemutatott előadások többnyire jók és élvezetesek, de mostanában kevésbé bátrak, mint néhány évvel ezelőtt.

A fentieken kívül a Tháliában lehet fontos és érdekes - és sokszor, többnyire nem budapesti - előadásokat látni. A színház mint befogadó intézmény alaposan túlterhelt, de erről nem ő, hanem a fenntartó tehet: annak idején nem azért jött létre, hogy egyetlenként álljon a másmilyen struktúra kellős közepén. Míg nem jön létre mellette, körülötte több hasonló profilú intézmény, addig csak toporogni fog egyhelyben, ami, mint tudjuk, maga a stagnálás, ami, mint tudjuk, maga a hanyatlás.

Mivel nálam jobban senki nem tudja, mit és miért nem említettem meg az elmúlt évad produkciói közül - leszámítva egy-két tévedést vagy memóriazavart -, írásomnak Budapesti évadtérkép helyett mégis az Amire emlékszem címet adom.