Várady Szabolcsnak, hatvanadik születésnapjára

Van már elegem, korom is van
hozzá (kérlek, ne mondd, hogy még csak…),
hogy átgondoljam, ott hogy is van,
ahol már nincs – akár a jégcsap
csillámló tőre, sebet vághat
a szívbe s eltűnhet örökre,
mit eldalolok, az a bánat
marad csak itt – más testbe kötve.
Múltkor, ahogy az emnulláson
jöttünk befelé, és sötét lett,
eltűnődtem az elmúláson,
és felsoroltam (ugye, érted?),
hogy van egy gyerekem, élni így ok
legalább egy, de még vagy hat van
ezen kívül, ha nem is írok,
akkor is – húszra jön a hatvan –,
s szívem minek is keserítsem:
nem leszek közben szebb, se bölcsebb,
és Te se – szólj rám, ha nem így van –
lettél – hogy mondjam – kevésbé Szabolcsabb,
ugyanúgy folyton készenlétben
várunk arra, hogy mi lesz akkor,
mint a gyümölcsök arany lében,
ha a kamrába nyit az aggkor,
és mint penész vagy dér (lehet
választani) fejünkre piszkol,
elég csak meglökni az üveget,
és az ütődött lélek iszkol,
csak a szerelem celofánja
maradjon ép zörgő egével,
hogy ne lássunk át a túlvilágra,
ahol az űr körtéket érlel,
s hullott barackok kisbolygói égnek,
ha felgyullad a csillagközi villany –
mint a gyümölcsnek, be kell érned
azzal, hogy ezed, azod is van,
nyáron talán egy kert adódik,
hol suttogva hajolnak utadra
a fák, hogy nem hiába volt itt
annyi szép izzás: telt a kamra.