Pontosan félúton, mondhatni a könyv mértani közepén, a 73. oldalon, annak is a legalján, egy külön bekezdésben az író fölteszi a kérdést – a pontosság kedvéért: a könyv 149 oldalas, de nem, tévedek 152 oldalas, de nem a Györe-regény, vigyázzunk!, hanem a Kalligram-könyv, amint azt az impresszumban precízen közli a kiadó a figyelmes olvasóval, viszont az a „könyv", amit én elolvastam, az a 7. oldalon kezdődik és a 149.-en ér véget. Tehát van egyrészt a könyv mint objektum, illetve a könyv alapjául szolgáló Györe Balázs-kézirat. 149-ből 7-et kivonva 142-t kapunk, ennyi oldalra van tehát kinyomtatva a tényleges szöveg, abból kivonva 73-at, az egyenlő 69-cel, tehát nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a könyv közepén járunk, amikor az író fölteszi a kérdést – Könyvet írni apámról?, és rögtön válaszol is rá egy másik kérdéssel: Hiábavaló vállalkozás?

Van annyira óvatos (de inkább azt mondanám, hogy minden hangsúlyozott szomorúság, kétségbeesés, könyörtelen önvizsgálat és az igazmondásra való törekvés ellenére van annyira pozitív és pragmatikus beállítottságú, sőt rafinált), hogy nem jelenti ki a könyvéről, amit éppen ír, hogy hiábavaló vállalkozás, éppencsak meglebegteti ezt a lehetőséget is (szüksége van a hiábavalóságra ehhez a könyvhöz, mint szakácsnak egy bizonyos fűszerre, hogy a hús megpuhuljon). A könyv egyáltalán nem hiábavaló, de csak a hiábavalóság lehetőségének megpendítése révén nem az, mondja a szerző ezzel a szubtilis gesztussal.

Innentől, a 73. oldaltól szaporodnak el a könyvben azok a leíró mozzanatok, amelyek a leírás mikéntjéről szólnak, mármint fizikai mikéntjéről: arról, hogy az író pontosan milyen füzetbe és hogyan ír (mikor kapta, kitől, milyen vastag, egyebek), és, mondjuk, hogyan teszi egymás mellé az apja füzeteit és a sajátját. A könyv részben az ilyen parallelizmusokra épít: Bartók és az apja – Györe apja ugyanis Bartók Bélát tekintette szellemi apjának –, Karinthy és az apja – agydaganatuk és műtétük teszi őket rokonokká –, ő maga és az apja – könyvet ír az apjáról, aki ráhagyta könyvvé válni nem tudó feljegyzéseit; vonaton utazik Szigligetre, mint ahogyan apja utazott hajdan Szepezdre, és leírta naplójában, de számos más ponton kerül „hasonló" helyzetbe, és ez maga a hasonlat –, az apja apja és az apja – nagyapja felakasztotta magát, bohém volt, ezzel szemben az ő apja, igazi aszkéta, aki világéletében remete szeretett volna lenni. Ezeknek az egymás mellé rendeléseknek abszolút mestere Györe: mert úgy tud párhuzamot vonni, magyarán egy hasonlat metaforikus terébe emelni külön-különféle létezőket, hogy nem sérti meg különvalóságukat. Ez az egyik írói trükkje, amivel a tárgyilagosság abszolút nulla fokán szenvedélyessé tudja hevíteni a szöveget. A tárgyak leírásának és ilyeténképpen az objektív írásmódnak a mestere, miközben beengedi a szövegekbe a legteljesebb szubjektivitást. Elkerüli a hamis metaforákat mint profi prózaíró, és aztán egy váratlan gesztussal a lehető legbátrabban (költőként) odalöki: szemantikailag hibátlanul aknázva ki a leíró mondatban rejlő paralellizmus vagy fokozás lehetőségét. Két példa az utóbbira: „Nem szerette már a levegőt. A légáramlástól félt… (Ezután jön az elemelés…) Életét is bezárta réges-rég. Sohasem nyitotta ki nekünk. (46. o.) Hiába fogyott le 36 kilóra, nehezen vitték ki testét a szobából a hullaszállítók, mintha nem 36, hanem 136 vagy még annál is több kilogramm lenne. Mintha ólomból lenne csont és hús és bél és bőr. (És megint az ugrás:) Legalább ekkora súly nyom most engem. A saját apám nyom agyon? Hányféle súlyunk van? (És még egy ugrás:) És vajon hány kilót nyomott az apám apja, Győző, miután felakasztotta magát 60 éves korában? Ki vágta el a kötelet? Hány mázsa nehezedett apám vállára? (És még egy ugrás egy idézetig:) »Az ember lényegében nem más, mint kérdés.«" (46–47. o.) Így lép túl a tárgyleírás önmagán. Így születik a regényre szabott metafora.

Megtudjuk, hogy mit tart az asztalán, hogy miként hull a fény egy fényképre, amely az apját ábrázolja, hogyan vándorol a fény azon a fényképen és így tovább. „Kezd besütni a nap ebbe a szobába, ahol most írok. Téli nap. Elmúlt dél. Madár köröz a magasban. Figyelem, hogyan közelíti meg, majd hogyan éri el lassan a nap a két fényképet kinyitott füzetem mellett. Egyre fényesebbek, apámat és barátját kétszeresen süti az égitest. A legapróbb porszem is látszik a fényképen már. A gyűrődés vonalai élesebbek, finomabb a homok… (most kezdődik az elkalandozás a metafora felé: de az egy teljesen „logikus" fizikai ráhatásból bontakozik ki ) … magabiztosabb az ugrás, erősebben áramlik a vér az agyba, és talán szebb s nyugodtabb most a fényképeken látható emberek élete, mindnyájan megnyugodhatunk néhány percre a Balaton-parton… (És ezek után a tárgy és szemlélője közötti azonosulás a napfény segítségével:) …Nem csak apám hátát, hanem ebben a pillanatban az én hátamat is süti már a nap az íróasztalnál." (144–145. o.) A könyv vége felé, az egész könyvre vonatkoztatva, így teljesedik ki ez a konkrét metafora: „Amikor ezeket a sorokat írom, éppen a Balaton mellett, tél van… Végignéztem a szobából az alkonyatot is… Ez a könyv nem a Balaton mellett játszódik… Amit írok, annak a nagy részét a Balaton mellett írom. Egyedül. Ezért mondhatom talán, hogy valamennyire a Balaton határozza meg ezt a készülő könyvet. Bizonyos szempontból összetartja… Van egy titka ennek a könyvnek (vagy minden könyvnek?), amiről csak néhány ember, de lehet, hogy senki sem tud. Titkos tanú a Balaton." (135. o.)

Mielőtt belemennénk abba, hogy miért központi kérdés a „könyvírás" egy olyan könyvben, amely többek között éppen arról szól, hogy miféle szellemi-fizikai létező egy könyv, miképpen keletkezik, miféle élete van, netán, hogy miféle objektum egy füzet, amibe kézzel írnak, vagy füzetek egész csoportja, avagy egy napló, amiből majdan kinyomtatott könyv lesz, avagy éppenséggel más könyvek kisajtolása (kijegyzetelése) révén keletkezik, vagy részletesen taglalnánk azt, miként a szerző, hogy milyen is az, egy kétezer könyvből álló házikönyvtárat a tulajdonos halála után leporolni (71. o.), nem elfeledkezve arról, hogy egy tiszteletbeli könyvtárosról szóló könyv ez, nem pusztán egy apáról. Ráadásul egy olyan könyvtárosról, aki a könyvtárak rendszerének teóriájával is foglalkozott (ld. 61.-62.o), aki a könyvtárosok között nagy tiszteletnek örvendett, és akinek egyik kedvenc foglalatossága a katalógus-készítés volt, szavak rendszerezése (lásd a 83. oldalt: „Tíz szót írt fel apám, megszámozva, egy kartonlapra, még az 50-es években. A számára legfontosabb szavakat jegyezte fel", amelyekhez szerzőnk konkrétan ugyan nem mutat sok affinitást, de a 137. és 146. oldalon maga is kísérletet tesz az apjával kapcsolatos fontos szavak felsorolására), és így aztán nyilvánvalóan idepasszol a következő idézet is: „Én akarlak megírni? Könyvet csinálok belőled? Tárgyat, amit elő lehet venni a polcról?" (112. o.)

De mielőtt még belefognánk annak taglalásába, hogy ebben a könyvben miért kell kérdéssel válaszolni a kérdésre (persze minek húzzam az időt: hopp, ugrás a 144. oldalra, ahol a szerző azt írja – itt már legszemélyesebb filozófiáját láthatjuk teljes pompájában kibontakozni, csupán a öt oldallal járunk a könyv vége előtt: „Lassanként minden kérdést fölteszek. A kérdés a legbiztosabb. Mindig van. A válasz a legbizonytalanabb. Alig van. A válaszok előbb-utóbb összeomlanak. Újabb válaszok lépnek a helyükre. A kérdések (nem viccesen mondom) sohasem kérdőjelezhetők meg", tehát mielőtt kifejtenénk, hogy mit jelentenek a kérdések ebben a könyvben, szeretnék ideírni egy véletlenül nyolcvannégy számból álló számsort, amely legalább olyan fontos ennek a könyvnek a szerkezetét illetően, mint az a nem elhanyagolható tény, hogy éppen XI fejezetből áll (és nem IX fejezetből, mint azt az írója eredetileg tervezte – a Nagy Gatsby szerkezetét imitálandó ezt kérdésemre árulta el –: a vékony könyv sajátságos módon kinőtte vagy lelökte magáról ezt a prekoncepciót, de jöjjön végre a számsor):

2, 4, 9, 5, 10, 11, 7, 8, 16, 2, 9, 5, 4, 4, 1, 5, 2, 1, 1, 11, 1, 7, 15, 16, 1, 7, 1, 1, 10, 3, 1, 4, 4, 3, 3, 10, 2, 1, 11, 6, 7, 2, 3, 10, 2, 9, 11, 3, 8, 2, 10, 17, 2, 6, 3, 3, 1, 10, 2, 1, 12, 13, 2, 9, 2, 11, 1, 2, 2, 9, 10, 12, 9, 3, 1, 11, 1, 3, 5, 2, 1, 7, 1, 4.

Figyeljük meg ennek a számsornak a szinte természeti erejű ritmusát! Apály és dagály, csökkenés, növekedés, szinte előre kiszámíthatóan követik benne egymást, és az aranymetszés táján jelenik meg a klimax, a legnagyobb szám, a tizenhetes. Nos, nem húzom tovább az időt, ezek a számok azt mutatják, hogy mennyi kérdést tesz föl Györe Balázs vagy inkább a Halottak apja címet viselő kézirat (mert néhány kérdés az apja által írt naplóból vett idézetekben található, tehát voltaképp az apja kérdése): a számjegyek az egyes oldalakra eső kérdőjelek számát jelzik. A könyv nyolcvannégy lapján van egy vagy több kérdés: a VII. fejezet – amely a tehetetlenséget hangsúlyozó Mit tehetnék érted, apám? kérdéssel indít – elején, a 88. oldalon tizenhét kérdés szerepel. A regény száraz leíró tónusát váratlanul szakítja meg az apához való közvetlen odafordulás, az apához intézett beszéd (igaz, a könyv vége felé egyre gyakrabban találkozunk efféle gesztussal), amit a kérdések közé ékelt kilenc (!) felkiáltójeles, gyakran egyszavas mondattal fokoz még tovább, de ha a pontosság kedvéért a fejezet második bekezdésének a 89. oldalra átcsorgó néhány mondatát is idevesszük, akkor a VII. fejezetnek az elején összesen 19 kérdésünk és 10 felkiáltásunk van: Sohasem tudlak utolérni? Halálszökevény! – ezzel a sikoltásszerű kiáltással ér véget a fejezet nyitánya. Hol szinte egymás sarkát tapossák a kérdések, hol magányosan áll egy-egy óvatos kérdőjel itt-ott (pendant-jukat, a felkiáltójeleket, amelyekből, mint fenti példánkból is kitetszik, szintén van bőven, nem számoltam össze, ezt más recenzensekre bízom: az eredmény nyilván szintén jellegzetes lesz): összesen tehát 469 kérdés van a könyvben, amiből az következik, hogy a szerző oldalanként átlag 3 kérdést tesz fel.

Szokatlan dolog ez egy regényben? (Egyáltalán: regény ez? Regény, igen, de erre még visszatérek.) Egy olyan szövegben, amely alapvetően egyes szám első személyben íródott, amelyben minden felbukkanó tény, adat, érzés elsősorban az azt leíró személyre vonatkozik, a kérdések ilyen mértékű proliferációja voltaképpen nem természetellenes, ha figyelembe vesszük a szerző nem titkolt világnézetét is, ami a könyv olvasása során kibontakozik. „Az ember lényegében nem más, mint kérdés" – idézi talán apja naplójából az apja mondatát, de ez nem biztos, mármint az idézet eredete, mert Györe szándékosan nem minden idézetének adja meg a pontos forrását (Pilinszkyre például rájöttem a 125. oldalon, de más helyen is szerepelnek szállóige-szerű citátumok, mivel ugyan nincs szerző, de van idézőjel, ezzel Györe finoman jelzi az Esterházy-idézéstechnikától való eltérést), és mert azt is tudjuk, magából a regényből, hogy Györe apja folyamatosan rengeteg idézetet gyűjtött ki az általa elolvasott könyvekből, sőt egy idézetgyűjteményből álló „eredeti" mű megírását is tervezte, vagy elgondolta már 1966-ban (61. old.), amit Györe most voltaképp, párhuzamosan apja élettényeinek csigavonalban tekeredő elbeszélésével, jelzésszerűen meg is valósít, az apai programot végrehajtandó, az apai kudarcot korrigálandó. Külön könyv ez a könyvben, az idézetek világa. Van persze, ahol megadja a forrást: a regény legutolsó fejezetében Edward Stachurát idézi hosszabban, igaz, nem tudni, honnan, egy olyan szöveggel, amelyik részben visszafelé az egész könyv zenei előjegyzésének bizonyul. Másutt Györe Jabést idézi, őt viszont névvel, a könyv-könyv írók titkos fejedelmét, szentjét, de szándékosan nem mindenütt közli velünk, hogy honnan van valamely idézet, az idézőjelek finom vibrálást jeleznek a felszínen, feloldásuk nem mindig található meg közvetlen közelükben, az idézőjelek tehát ebben a könyvben a kérdőjelek társául szegődnek. A Stachura-idézet belső ritmusa, gondolatisága megjelenik már korábban, utalok itt elsősorban a nem-monológokra a 37-38., és a 117. oldalon, ahol minden mondat nemmel kezdődik. A nem a könyv szellemiségének megfelelően a negáció és megfosztatás grammatikáját jeleíti meg. Az apa élete, ami a lemondások sorozata, de végső soron a három ember, apa, anya, gyermek egymástól való idegenségének tulajdonképpeni kezdőszava is: hogy mik nem egymásnak. De láthatjuk ugyanennek az ismétléses technikának a variációit a nők-kel (115. o.), vagy láttam-mal (32-33. o.), az azt írtam-mal (123. o) kezdődő mondatokból álló leltárszerű (fohászkodáshoz és imához is hasonlító) bekezdésekben. (Az író-listáról most nem is beszélek. 57. o. ) Maga a Stachura-idézet egy Hamlet-monológszerű repetitív fohásszal kezdődik: Apámat szólítom. Azokat szólítom… (142. o.) A fohászkodás és ima formai sugallata talán az élete végén egyre vallásosabbá váló haldokló apa titkos hagyatéka: a katalógus, a leltár, az imádság, a litánia mint formaelvek, hasonlóak abban, hogy sok belső ismétlést tartalmaznak, és nem a radikális fokozás, hanem sokkal inkább a mellérendelés a jellemző rájuk. A felsorolás ennek a könyvnek az egyik inherens formaelve: apafiú-elve, hogy így mondjam.

A fiú viszont nem imádkozik, és kis „i"-vel írja az Istent. „Ember és isten kapcsolatáról, az istenhitről van szó. Erről én szinte semmit sem tudok, Kisbetűvel írtam le az istent. Apám ezt soha nem tette volna. Ki kellene javítanom nagybetűre az i-t, apám iránti tiszteletből, de nem javítom ki." (17. o.) A korrekció, a korrigálás vágya ott lüktet az egész szövegben, és néha kibuggyan, mint a fenti szöveg előtt is: „Mint ahogy megőrződött a nyugalom és (félve írom le, mert nem tudom, pontosan mint jelent) a hit. Most meg kellene állni, de nem lehet. Feloldom a zárójelet." (u. o.) A korrekció nem csupán a stiláris pontosságra, az őszinteségre való törekvés jegyében történik, hanem egyfajta sorskorrekció is akar lenni (a fiú sorsával korrigálja az apát, maga a könyv egy elégtétel, igazságtétel – miközben nem akar az lenni, és azt állítja, hogy nem lehet az: mert meg akarja őrizni apját a maga teljesen egyedi mivoltában, egyszeriségében, ugyanolyan tárgyként, mint amilyennek az apjáról rámaradt (de még a haldokló életében megszerzett) bicskát ábrázolja a könyv legelején. Az apa bukásában dicsőülhet meg csupán. Ezek a tárgyleírások alapvetően fontos pillérei a könyvnek: a szinte mérnöki precizitás (apja könyvelte ilyen precízen a könyveit és idézeteit), amellyel az egyes tárgyakat beméri, a bicskát, az öltönyt, a bérletet, a bérletben levő fényképet, az irattárcát, a zsebnaptárat, a ruhákat, a felmondólevelet, a betegszoba ablakát, a nyugdíjas igazolványt. A pontosságra törekvés közepén egyszercsak leleplezi önmagát. Már a könyv második felében, a titkoknál vagyunk, természetesen az erotikus titkoknál, az apa titkos életénél, amikor Györe szándékosan nem pontosan idézi az apját, de később meggondolja magát, de mégis bennehagyja a korrekciót a szövegben. „Amikor kimásoltam a fenti idézetet apám szövegéből, kicsit csaltam. Apám nem használta a feleség szót. Ha anyámról ír, csak keresztnevének kezdőbetűjét írja le. Így: I. Rövidít, bár nem siet írás közben. A mondat tehát pontosan. »Így voltunk mi is I.-vel.«"(97. o) Hogy is van a korrigált idézet? „…Később olvastam, hogy az emberek akkor keresnek, kötnek gyors kapcsolatokat, ha előzőleg mély lelki sérülés érte őket. Így voltunk mi is a feleségemmel. Ezért kell, hogy egymáshoz tartozzunk. A sebek miatt." (96. o.)

A fiú, mint az apa korrekciója. Hozzuk helyre a helyrehozhatatlant: hozzuk helyre nemzőink, anyáink és apáink kapcsolatát.

Hogy a korrekciók és paralellizmusok milyen különleges kombinálásával operál Györe, azt egy újabb példán szeretném megvilágítani. Említettem már, hogy Bartók volt apja szellemi apja, mestere (soha személyes kapcsolatban nem álltak). a 28. oldalon a következőt írja: „Újpestről a rózsadombi Kavics utcába költöztünk 1963 őszén. Ugyanebben az utcában, néhány házzal lejjebb, lakott egy ideig Bartók Béla is, évtizedekkel ezelőtt, majd elköltözött, mert zavarta a Margitszigetről esténként felhallatszó zene. Nem tudott nyugodtan komponálni. Zeneszó még a 60-as években is felhallatszott a szigetről, a Casinóból, nyilván másfajta zene, mint amit Bartók hallott, a város dübörgése nem nyomta el az éneket, nyári estéken a nyitott erkélyajtón át beszüremlett a szobába, hallgattuk Bartók helyett, aki már réges-rég meghalt, sírja Amerikában, de én természetesen egyáltalán nem gondoltam rá, csak most, amikor már nem lakom a Kavics utcában, hanem, kisebbfajta kitérőkkel, éppen abba az utcába költöztem, amit Bartókról neveztek el." Látjuk, hogyan működik Györénél a hasonlat: véletlenszerű élettények, amelyeket nem álcáz szükségszerűnek, mégis sorsszerűvé változnak a nyelvi szerkezet miatt: és Bartók csupán az áttét, amivel apja és maga között megpróbál újabb paralelleket felvázolni, és eközben egy utcanévtől a másikig jut el. Hogy ez mennyire tudatos stíluseszköz, arra a folytatás, tizenöt oldallal később, a 43. oldalról származó idézet szolgáltat bizonyítékot: „Magamat néztem. Én feküdtem az ágyon" – kezdődik a 42. oldalon a gondolatmenet (a mozdulatlanul és lehunyt szemmel fekvő apjáról beszél). Majd így folytatja: „Sohasem öleltük meg egymást…" Aztán ezt mondja: „Halálod után két héttel váratlanul megnyugodtam. Úgy éreztem, megadod a segítséget. Hirtelen erősebb lettem." Majd új bekezdésben: „»Életem«" – ez már egy idézet –, „»amelyet mindent egybevéve már tizenkét éve az ágyban töltök, túlságosan szomorú, semhogy elvesztésén sajnálkoznék…« Nem. Apám ezt sohasem mondta, de még csak nem is gondolta." (Akkor ki mondja, írja, gondolja?) Majd így folytatja, megint idézőjellel: „»Az ember úgy érezte, hogy egyszerre egy gyermekkel s egy igen öreg mandarinnal áll szemben.« Nem. Én ezt sohasem mondtam, de nem is gondoltam." Itt most átmegyünk a 43. oldalra: „Hát akkor honnan veszem ezeket a mondatokat? Mi kényszerít arra, hogy írjak? Miért írok?" Itt nyilvánvalóan egyszerre állít és cáfol valamit (akárcsak a kérdés, melyben mindig van állítás is). És most jön a fent említett „belső korrekciós mechanizmus": „Bartókék 1928 júniusától 1932 áprilisáig laktak a Kavics utcában. Fia visszaemlékezése szerint nem a… (figyeljünk erre a „nem"-re olvasóm!) …hanem a »másik lakásban lakók lármája miatt« költöztek el. Mi 1963 októberében költöztünk a Kavics utcába. Bartók is, apám is itt lakott, amikor betöltötték 50. életévüket. Születésnapot sohasem ünnepeltünk. Nem emlékszem. Nem ajándékoztuk meg egymást, nem terítettük meg az asztalt, nem készült ünnepi ebéd vagy vacsora. Nem álltunk meg néhány pillanatra, nem rendültünk meg, nem ücsörögtünk együtt félórát. Nem fényképeztünk. Bartókról maradt fenn egy-két tréfás felvétel, családi körben. Félreértés ne essék: nem erőltetem, hogy összehozzam Bartókot és apámat ezeken a lapokon, de meg kell tennem, mert összetartoznak, hangsúlyozom. Apám már túlvolt az agyműtéten ötvenévesen. Bartók megőszült, haja megritkult. Egyszóval megöregedett. Sokat cigarettázott. Ezekről az ötvenéves férfiakról én alig tudok valamit. Hamarosan ötvenéves leszek."

Hogy ez egy „apafiú" könyv, amelyikben apa írja a fiút, aki az apát írja, egymást nemzik és szülik folytonos körforgásban, az a következő idézetből is nyilvánvaló: „Apám vágya (különösen fiatalkori vágya) az íróságra lökdös engem előre. Genetika, ó! Miért nem sikerült neki írónak lenni? Újra és újra föl kell tenni a kérdést és meg kell próbálni válaszolni rá." (121. o.)

Könnyű lenne most Wittgensteint idehozni vagy a Wittgensteint parafrazeáló Petrit: „A végső kérdés. Amire felelet nincs, csak megoldás", ám Györe valami egészen mást csinál ezekkel a kérdésekkel. Eddigi néhány idézetünkből már kitűnhetett, hogy mennyire tudatos a kérdőjelek használata, részben mint zenei jeleké. A kérdőjel voltaképpen a szöveg sima vízfelületének felkorbácsolása (nem is beszélve a felkiáltójelekről), és ez a lesimítottság, ez a kiegyenlítettség az igen fekete, melankolikus, olykor flegmatikusan lakonikus szerző lecsupaszított, ökonomikus mondatkultúrájára jellemző.

Mert lázadni tud, hallatlan önfegyelemmel.

Könyörtelen objektivitással tud zokogni.

Váratlanul törnek föl a kérdések a szövegmélyből, gyakran mint valami vulkáni kitörés.

És: a kérdések óvják meg a tárgyat attól, hogy mondatainkkal összefogdossuk: a kérdések levegőt, fénylő teret varázsolnak a tárgy köré. Itt van, megragadhatnád, a szemedbe szúr, kinyújtanád érte a kezed, de a kérdések, amelyek ebben a regényben, a Halottak apjában (a cím tökéletesen funkcionális, olvasóm, olvasd el a könyvet, és megtudod, miért) gyakran úgy tolonganak, burjánoznak a szövegben, mint az Utolsó Ítélet halottjai, ezek a kérdések, illetve ezek a kérdőjelek magukban álló metaforák, átvitt értelmet hordozó jelek voltaképpen, a regény, a szerkezet, a regénytest legérzékenyebb szervei: mint valami láthatatlan üvegfal vagy a pára az üvegfalon, megjelennek, megállítanak.

Az, ahogyan megállunk és szemlélni tudjuk ennek a könyvnek a születését, mind a két irányból, a tárgy (az apa) és az azt ábrázoló ember (fiú) irányából, éppen az maga a regény. A világ és írója között, a világ és olvasója között a kérdőjelek üvegfala.

Mestermű. Nem kérdés. Remekmű. Felkiáltójel.

(Kalligram, Pozsony, 2003, 152 oldal, 1990 Ft)