A pusztítás könyve című regény főhősének, egy Fábián nevű huszonhat éves férfinak a századik oldal alján eszébe jut a gyermekkorában evett lekváros kenyér íze. Ám aki ennek alapján azt hiszi, hogy Dragomán György regényében Proust-féle eltűntidőnyomozás folyik, az téved. Ebben a könyvben az idő annyira eltűnt, hogy a főhős, akinek szemszögéből látjuk a terepet és az eseményeket, kísérletet sem tesz az idő – a saját idő – nyomainak feltárására. A gyermekkori lekváros kenyér emlékfoszlányán kívül mindössze annyi tudható előéletéről, életéről a cselekmény előtti időben, hogy valamiféle parancsmegtagadás miatt került számkivetésbe, vagyis a cselekmény helyszínére, vagyis a másik főszereplő, a kormányzó fennhatósága alá. Leszáll a vonatról egy városban, egy elpusztított történelmi táj székhelyén, ahol a történelem jól látható nyomai – golyónyomok, átfestett feliratok, felrobbantott híd, erdei tömegsír – éppúgy nem olvashatók vagy nem olvasandók összefüggő történetként, ahogy a szereplők élettörténete sem – és attól kezdve visszaemlékezéseinek, visszagondolásainak (melyek igen számosak) időbeli korlátot szab egy ismeretlen hatalom. Fábián egyetlen gondolata sem nyúlik vissza a megérkezés előtti időkbe, és nem jut eszébe egyetlen olyan személy sem, aki nincs jelen a regény színhelyén.

Talán ezzel is magyarázható, hogy az időbeli korlátnál, ha nem is éppen szigorúbb, mindenesetre szembeötlőbb a térbeli behatároltság. Akkor is így van ez, ha a regénybeli sorompó nem tartóztatja fel a gépkocsit, ha a felrobbantott híd roncsain alacsony vízálláskor át lehet jutni a túlpartra, ha a főhős úgy tudja, hogy az erdőben bármerre bármeddig elmehet – úgysem jut messzire, és éppoly közel van a láthatár, amilyen alacsony a borús, üres égbolt. És még akkor is így van ez, ha a történet végén Fábián gépkocsiba ül egy fiatal nővel, hogy ketten együtt elhagyják a helyszínt, ahogyan Dragomán művének távoli előképe, a G. A. úr X-ben végén G. A. úr hagyja el X.-et. Igaz, G. A. úr elveszíti azt a fiatal nőt, aki az ő történetében szerepel, viszont egyetlen horzsolás nélkül túlnanra jut, olyan helyre, ami nem X. és nem itt van. Ez, a zárójelenetből következően, nem biztos, hogy Dragomán hőseinek is megadatik. Nem biztos, hogy élve kijutnak a terepről; sőt, ha komolyan vesszük Fábián utolsó mondatát – „Már nem élünk (…), halottak vagyunk mind a ketten" –, akkor talán holtan sem.

Dragomán művének alapelgondolása, ha jól szemügyre vesszük, a Don Quijote alapképletének fordítottja. Ott a cselekmény azzal kezdődik, hogy a főhős, egy belső parancsnak engedelmeskedve, nekivág a nagyvilágnak; itt azzal, hogy a főhős megtagadott egy külső parancsot, és a szűkös világ összezárul körülötte. Ott a fegyverhordozóból lesz kormányzó a történet vége felé; itt a kormányzó, a főhős elöljárója, már a történet elején átad egy fegyvert Fábiánnak, aki a történet végén ezzel oltja ki a kormányzó életét.

Ám a fordított alapképlet mindjárt el is távolítja Cervantes könyvétől A pusztítás könyvét. Ez utóbbi műben nem a szereplők az igazán fontosak, hanem a tér, mely közrezárja őket. Ez a mű egy térregény, egy szoros értelemben vett negatív utópia, melyben a tér által meghatározott rend zsarnoki módon működik. Ezt a zsarnokságot szolgálja a szereplők élete is, halála is. Mi több: a térbeli rend még a mű nyelvezetére is erősen rányomja bélyegét. A tragikus történethez (mert ez bizony tragikus történet, még a szó antik értelmében is) méltó módon társul a nyelvi megszerkesztettség komor precizitása. Ezen belül két (igen következetesen és tudatosan használt) írói eszközre hívnám fel a figyelmet. Az egyik a tulajdonnevekkel való játék. A szereplők hierarchiájában jelentősége van annak, ki van említve vezetéknéven, ki keresztnéven; a két főhős közül az egyiknél ez a kérdés nem dönthető el, a másik mindvégig névtelen marad. A vezetéknevek szinte kivétel nélkül magyar nevek, noha a táj nyilvánvalóan nincs Magyarországon, sem a szomszédos államokban. Földrajzi nevek, fogódzókat nyújtók és hangulatot festők, egyáltalán nem fordulnak elő a szövegben; ugyanakkor a tereptárgyakból, eseményekből, beszédfordulatokból mégiscsak jól ismert vidék rajzolódik ki. A másik a balladai homály ellensúlyozása a különböző cselekvéssorok – túlnyomórészt verekedések, dulakodások - balett-koreográfiába illően részletes leírása révén. Táj és gesztus mögül megannyi kopár nyelvi tény búvik elő.

Mindez persze nem növeli az író szabadságát, a szöveg szabadságfokát. Ellenkezőleg, Dragomán rendkívüli önfegyelemről és önkorlátozásról tesz tanúbizonyságot. Nemcsak az időperspektíváról mond le, hanem vele együtt a kauzális összefüggések bemutatásáról is. Nemcsak az emlékezéstől tartóztatja meg hőseit, hanem ezáltal az anekdotát is igen szigorúan letisztítja a narrációról, sőt az anekdota mellett a lélektani motivációt is, végső soron lemond a személyiség plasztikus ábrázolásáról. A legtöbb olyan író, aki közléseivel nem a nyelv destruálását vagy dekonstruálását tűzi ki célul, ingadozik mimézis és diegézis között; Dragomán azonban bátran és határozottan letette a diegézis mellett a garast.

Egy laudáció nem arra való, hogy benne kritikai észrevételeket tegyen az ember. Ezért csak nagyon röviden mondom: nem biztos, hogy ez a bátor döntés – ha Dragomán kitart mellette – hosszú távon íróilag termékeny lenne. Ám ebben a könyvben – úgy is, mint első kötetben, úgy is, mint ettől független írói teljesítményben – mindenképpen imponáló. A Sátántangót közrebocsátó Krasznahorkai László óta nem láttam még Magyarországon olyan debütáns írót, aki oly mértékben és mélységben tisztában lett volna vele, hogy a stílus mindenekelőtt élet- és világszemlélet, mint Dragomán György.

Mindez nagyfokú érettségről tanúskodik. A könyv értékei közül, melyek egyszersmind a szerző erényei, elsőként ezt említeném, az érettséget. A két másik legfőbb érték, a fantázia és a műgond, szorosan kapcsolódik hozzá. Ennek kapcsán persze nem ártana ismét végiggondolni azt a kérdést, melyet T. S. Eliot és Ernst Robert Curtius óta már sokan felvetettek: milyen viszonyban áll egy alkotói személyiség – jelen esetben egy évei és művei számára nézve egyaránt fiatal író – érettsége egy adott irodalmi korszak érettségével, emez pedig elébe vág-e a civilizáció érettségének vagy elmarad mögötte? Nekem személy szerint, ha a magyar viszonyokat nézem, gyakran jutnak eszembe a még éretlen, de már fonnyadó gyümölcsök, ám Dragomán könyve azon művek közé tartozik, melyek – akár olvassuk, akár újraolvassuk, akár gondolatban felidézzük őket – erősen háttérbe szorítják ezt a képzettársítást.

(Elhangzott a Bródy Sándor-díj átadásakor, 2003. október 10-én a Műcsarnokban.)